Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-05 / 1. szám
UTUNK 3 FÉNYI ISTVÁN VIGADÓ Ne aludjatok el, ne aludjatok el, csodalátás ideje, köldöknézés ideje, a bor visszahajlik szölőszárként a karóra, a gyöngyök burkából kikél a szélvihar, csörömpölteti a fordított burapoharat. Ne aludjatok el, ne aludjatok el, szölőleveletek lesz, szölőgyökerek nőnek ki a talpatokon, húsotok szálkái közt kiérleli a kábulat gyöngyeit a Nap, bőrötökre fekszik a meleg, sivít a pórusokon át a lélek indulata, nyíló versek szaga a szátokon, fiatal a bőrötök, fiatal a húsotok. Amíg kapáltatok sáros volt kívül a szívetek is, amíg permeteztetek, megnyúlt az ujjatok, a kék kőoldat égszíne festette be madárijesztő ruhátok. Vigadó a tiszta akaratnak és nem a sárnak. Fogaink közt tartjuk az üres poharat, kinő a hajrét a fejünk sivatagján, a szendergő fák fiatal dereka kiválik az éjszakából, * a dal vergődő huzala belenő Én egytestem, két ágkezem, tovább növi tekintetem, öntöm borral, öntöm füsttel, én egytestem lángja, süss fel, sötétség szövetébe, szívem, tüdőm jó szállása, csörgő vérem csatornája, derűm, dühöm foglalatja, én egytestem, anyám adta, én egytestem, apám adta, én egytestem, friss fű kapja. Tudtam élni, tudtam élni, tudtam élni, tudtam élni. Valami nem jut eszembe, gondolat, emlék, valami elbújt a festett falak rezedái alá. Emlékeinkért szabad felásni a földet, s mint a kedvest, lehántani a bokrot. Csupaszon, nedvet izzadva szállnak le a fák a csillagokról, hogy emlékeinket ne feledjük, s ne ringasson el a vézna tüzek csinált gyönyörűsége. Fintor, angyali mosoly, nem tudom, csak itt ül az arccsontomon az öröm, hogy tudunk élni, tudunk élni. Vigadó megint a szép testeknek, vigadó tüzet gerjesztő kezeteknek, egymásra csapódó ajkak villámvonalainak, vigadó a párosán élő, ketten egy csókot lihegő, ketten egy csírát bontó, szép emberi testeknek. Megjöttek a kürtösök a pokolról, dudások, hegedűsök, gitárosok, üstdobosok, a pokolról jöttek, hát igaziak. Igazi villára, igazi égzengés töri ketté az asztalokat, úgy maradunk, külön-külön, mintha szétszaggatott égitestek csonkaságán magányosan keringene egy-egy élet a füstben s a keringés kavarta vijjogó szélben. Vigadó mégis a testeknek, a kezek, ajkak, homlokok, karmok csókmarása olyan eleven, mint a szél illata, mint a villám huzala, amely összecsapja a jelleget a fával. Vigadó a kedvben, vérben vergődő történelemnek, amely végül mégis egy égitestre fújja az embereket. Tíz még akkor történt, amikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, s Gyurinak kisebb volt az esze, mint ő. Egyedül volt otthon Gyuri, nem vitték a mezőre kapálni, mert az ő kapanyele még vékony ág volt az erdőn, kellett várni, hogy vastagodjék. Otthon hagyták házőrzőnek, őrizze a házat, adjon enni a tyúkoknak, s egyék ő is, ha megéhül. Tudta mindennek a helyét, a kenyérnek, zsírnak, szalonnának, nem kellett félteni, hogy étlen marad, ha a délt harangozzák. Nagy munkában volt Gyuri, addig is, míg a kapanyél megvastagodik, nem ült étlen-tétlen: egy lúdtollat próbált felfújni az égre. Meg-megfújta, olyankor nekilibbent, de aztán mégsem akart felmenni az égbe, csak indult vissza, szállt alá a föld felé, de abba meg Gyuri nem egyezett bele, résen volt, várta, hogy közelebb billegjen, a tollú már azt hihette, szerencsésen földet ér, amikor Gyuri ismét ráfújt tele tüdőből, visszaparancsolta az ég felé — és ez így ment sokáig, komoly konoksággal, amilyen csak a játék tud lenni, szegény libatollú csak szédelgett ég és föld között, égre szállni nem akart, földre szállni nem hagyták. S akkor nyílt a kapu, és bejött rajta egy szép, fekete, cifra asszony. Gyuri levette vigyázó szemét a tollúról, a szép fekete aszszonyt nézte, jött hátra mosolyogva az udvaron, fehér volt a foga, s a tollú, mintha a fekete asszony fehér mosolya lett volna, vidáman libbent le ez óvatlan pillanatban a földre, a Gyuri lába elé. — Mit csinálsz, te szép legényke? Olyan szép vagy, mint egy szép leányka. Gyuri piros lett, zavartan nézte a tollát a földön, hogy mióta lett ő olyan szép, mint egy leányka... — Itt ne ... csak álldogálok. — Édesanyádék a mezőre mentek, ugye? — Ők oda ... kapálni. — S téged itthon hagytak, hogy őrizzed a házat? Tudom, találkoztam velük, mondta édesanyád, milyen ügyes legényke vagy ... már mindent reád lehet bízni, ügyelsz a házra, enni adsz a tyúkoknak, s tudod mindennek a helyét Igazán ügyes gyermek az ilyent Azt is mondta édesanyád, akármilyen sietős az utam, térjek be ide, s kérdezzem meg tőled, nem kéne-e neked egy aranybicska? — Egy aranybicska? Gyuri megszédült, ég és föld közé billent, mint imént a tolla. — Az, egy igazi aranybicska. Jutalmul, hogy ilyen ügyes legényke vagy ■ • ■ hogy is hívnak téged? — Engem? Engem Gyurinak — mondta Gyuri izgatottan, hogy vajon jó lesz-e ez a disznóröfögéses név az aranybicskához. — Jaj, milyen szép neved van, Gyurika! Nem is tudom, melyik szebb, te-e vagy a neved . . . Hát kell-e egy igazi aranybicska, Gyurika? — Tiszta aranyból? — Hát az éle nem, az élével vágni is kell, s az arany nem vág. De a nyele tiszta arany. Mikor megfogod, tele lesz a markod arannyal. Úgy tudta mondani az aszszony a markot, hogy Gyuri már érezte is tenyerében a bicska aranymarkolatát, s úgy érezte, álmot lát, valami olyan álmot, mint mikor repül álmában a falu felett, ráül a torony gombjára s két sarkával dobol a bádogtetőn, hogy öszszefut az egész falu, s nyüzsögnek lenn, mint valami hangyák. .. — Hol vak? — Mi, Gyurika? A bicska? Az jó helyen van! Ott van, ahol a jó gyermekeknek őrzik az aranyajándékot! Jaj, azt én nem szabad megmondjam! El van dugva erősen, mert abból, hogy valaki kapjon, ritka jó gyermek kell legyen! Ilyen szép, ügyes, jó legényke kell legyen, mint te! Azt csak holnap reggel tudom elhozni neked, csak éjjel lehet oda elmenni, az aranybicskáért! A sötétben, nehogy valaki is meglásson! Gyuri már szólni is alig tudott az izgalomtól. Szinte félt, talán már meg sem éri a holnap reggelt, talán nem is lesz már többet olyan, hogy holnap reggel. Az aranybicska nyílhat úgy, ahogy az ő száján nyílt a kérdés: — Holnap reggel? — Holnap reggel, Gyurika. De itthon légy, nehogy el találj menni valahová! A szép fekete asszony körülnézett, mintha jól meg akarná jegyezni magának a házat, amit a szép legényke őriz, nehogy holnap reggel eltévessze, s máshová vigye az aranybicskát. De Gyuri még ettől sem nyugodott meg; félt, hogy ilyen ingyen mégsem hozhatják el neki az aranyajándékot holnap reggel; akármilyen jó volt, attól még nem biztos, hogy holnap reggel elhozzák onnan, ahol olyan erősen őrzik ... — Mondd csak bátran, Gyurika — biztatta a szép, cifra asszony —, azt akarod kérdezni, hogy hát adni nem kell semmit érte? Igaz? Látom én rajtad, igazi jószívű gyermek vagy te! Nem is érdemel aranybicskát más, csak az ilyen. Aki nemcsak hogy jó, de jószívű is. Nem is kérek én semmit, reád bízom, hogy mit adsz te magadtól. Édesanyád is azt mondta, bízzam csak reád, aki ilyen jószívű, tudja az magától... Gyurinak már a füle is égett, már-már azt hitte, az anyja jelent meg itt neki, ennek a fekete tündérnek a képében lángra kapott a két füle, olyan szelet sodort neki, ahogy iramodott a kamrába: volt ott kenyér, zsír, szalonna, liszt, és zsák is volt, amibe rakni. A szép, cifra asszony ment utána, alig érte utol a lobogó fülekkel nekibuzdult fiút. Először egy szép kerek kenyeret gurítottak be a zsákba: egy kerek nap gurult egy fehér felhő zsákba. — S aztán milyen legyen az a bicska, Gyurika? — kérdezte a fehérfogú fekete asszony. — Inkább olyan hosszúkás, görbécske, mint a halnyelű? Gyuri a szalonnát nézte, hogy mekkorát vágjon le belőle, de erre meg kellett forduljon: — Olyan is van? Halnyelű? — Van ott mindenféle, Gyurika. Választhatsz. Tiszta aranyból van mind, s tiszta ingyen. Jutalmul, hogy olyan jó voltál, olyan jól őrzed a házat, mindent reád lehet bízni... De ha már ilyen jószívű vagy, még nagyobb lesz a jutalom: választhatsz is, hogy milyen legyen az aranybicska! Lekanyarított Gyuri egy darabot, s csúsztatta a szalonnát is a zsákba: perzselt disznófarok kunkorodó ize-szaga szállongott, mint a fehér hó s a fekete pernye. A fekete asszonynak egyfolytában röpködött az a fehér tollú mosolya. — Nem tudom, lehet, nem is akarsz vágni azzal a bicskával ... mert akkor akár az éle is lehet aranyból. — Az éle is? Megnézte Gyuri a kést, elképzelni sem tudta, milyen lehet: az éle is aranyból! — Nem vágok én soha semmit vele! — Hát akkor az is aranyból lesz. Az éle is. Futott Gyuri ki a nyári házba, vette a kanalat és a hiíres uborkásüveget, hogy legyen mibe a zsírt tenni; könyökig kotorászott a bödönben — a fenekére került már a zsír —, lihegett még Gyuri a szaladástól, s lenyalta az ujjait. — Nem vágok én soha semmit vele! — fogadkozott, s betette az üveg zsírt is a zsákba. Körülnézett, mindenütt csupa színarany bicskát látott, mégis meglátta a lisztet is: — Van liszt is, abban a zsákban liszt van. — Nemhiába, hogy reád lehet bízni, mindennek olyan jól tudod a helyét. Ne sokat, Gyurika! Tudom, te mind ideadnád, amilyen jószívű vagy, de maradjon nektek is. Elég egy félvékányi, szegény szüleid sokat kell dolgozzanak érte. S az a bicska utóvégre ingyen van, akármilyen cifra halnyelű s arany még az éle is. Gyuri már se látott, se hallott, már nem is a földön volt: a szép, fekete tündérasszony minden fehér szavával fújt egyet rajta, mint egy tollon, hogy szálljon az ég felé, a nap színarany ragyogásában. Volt már jócskán a zsákban, de Gyuri úgy érezte, semmit sem adott. Szinte kétségbeesetten nézett körül, hogy még mit adhatna: ilyen ingyen nem adhatnak egy aranyélű aranybicskát. — Egy tyúkot ne fogjak meg? — csillant az eszébe. — Egyem a szived, nem lesz igen sok, aranyom? Azt akarod, hogy aranylánc is legyen azon a bicskán? Gyurinak már rég nem volt helyén a szive, de az aranylánctól még jobban elszabadult: lánc is, aranyból? Nagy riadalom támadt kinn az udvaron, vészes hangon kot kodácsoltak a tyúkok, piros taréjjal rikoltott a kakas, de Gyuri űzte, vadászta, hajkurászta őket, résen volt, konok komolysággal fújtatott, le-lecsapott rájuk, tollak szálldostak, sárga, fekete, kendermagos tollak színes szivárványa, aranyláncon lógott a bicska. Izzadtan, pirosan, boldogan vitte a tyúkot a szép, cifra, fekete tündér zsákjába. Az aszszony gyönyörködve nézte: — Olyan szép vagy, egyem azt az aranyos szívedet, mint egy szép leányka. Reggelig elgyönyörködnék, ha nem kellene menjek, hogy hozzam neked reggelre az aranybicskát az aranylánccal... Ne felejts el majd enni adni a tyúkoknak. Felvette a zsákot a hátára, s elindult. A kapuból még viszszafordult: — De itthon légy, nehogy el találj menni valahová! Nem kellett azt mondani Gyurinak: ha nem lett volna itthon, akkor is hazajött volna akárhonnan holnap reggelig. Nem is kívánt már semmit, csak azt, hogy behunyja a szemét, s mire kinyitja, holnap reggel legyen. Elgurítani a napot az éj fekete zsákjába, elfújni az égről, mint így tollat, hogy máris kunkorodjék a holnap reggel aranyfarka. Érezte kezében az aranymarkolatot, halnyelvű volt (a kapanyél még vékony ág volt az erdőn), de az idő, ami még reggelig volt, egy nagy kerek tóvá kerekedett, s szárnyai nem nőttek, hogy átrepülje, uszonya nem nőtt, hogy átússza , körbe kellett kerülni a parton. Éhes sem volt, szomjas sem volt, csak ültétlen-tétlen, s már nem is a reggelt várta, túl hosszú volt az a város partjául, már örült volna az estének is, hogy bár az jöjjön, jöjjön az anyja, a bizonyosság, hogy csakugyan itt járt a tündér, mert ő küldte ide. Kiállt a kapuba, úgy várta, hogy jöjjön a mezőről, s mondhassák egymásnak, mi lesz holnap reggel . Mondta is már távolról, mikor meglátta az anyját, ahogy jött fáradtan, a kapával a kezében: — Édesanyám, holnap reggel megkapom az aranybicskát! — Mit beszélsz, Gyuri? Mit kapsz meg? — Elmosolyodott az anyja, de nem volt sem fehér, sem tollú. — Az aranybicskát. Holnap reggel hozza, itt járt, akit édesanyám ideküldött... — Kit, Gyuri, kit küldtem én ide? Azt a nénit, a reggel.. aranybicskát hoz, hogy jó voltam ... — Aranybicskát? — Megállt az anyja, hirtelen megállt, nem tudott lépni. — S mit adtál? — Egy kenyeret... — Egy egész kenyeret? — Azt, egy egészet — örvendett Gyuri, hogy éppen úgy adta, ahogy az anyja kérdi—, egy jó darab szalonnát... — Szalonnát is? — Igen, az éle is aranyból lesz, nem vágok soha vele semmit. Gyuri nem értette, mert olyan szomorúan mondja az anyja: —~Azzal nem is, Gyuri fiam, soha semmit. Még jó, hogy csak ennyit adtál. — Nemcsak ennyit adtam! Zsírt is adtam s lisztet is! — Zsírt is, Gyuri? Zsírt s lisztet is? — 5 egy tyúkot. — 5 egy tyúkot?! — Magamtól adtam. Ő nem kért semmit, mert a bicska ingyen van... de lánc is lesz rajta, aranyból. Sáradt volt a Gyuri anyja, poros, szürke hajú, szomorú. — S azt mondta, én küldtem? Azt. S hogy várjam, legyek itthon holnap reggel. — Ne várd, fiam! Soha többet nem látod meg azt az aszszonyt! Se a bicskát! Se a láncot! Legalább az élét ne mondta volna aranyból! Olyan bicska nincs, a bicskával vágni kell! Aki az élét is aranyból ígéri, az olyannak nem szabad adni semmit! Még akkor sem, ha én küldtem! Még akkor sem, ha jutalmul van mert jó voltál! Nekünk az az arany, amit te adtál: a kenyér, a szalonna, a zsír Mennyi zsírt adtál? Hát lisztet? Egy liter zsírt, egy félvéka lisztet adott Gyuri, de az életlen aranybicska ott maradt azon a jó helyen, erősen eldugva, ahol az aranyajándékot őrzik a ritka jó gyermekeknek. De ez még akkor történt, amikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, a kapanyél még vékony ág volt az erdőn, s Gyurinak kisebb volt az esze, mint. SZABÓ GYULA DEÁK FERENC rajza MÁRKI ZOLTÁN DECEMBER visszatért a hóval és az időzavarral ma délután ötkor hogy tetten érje elomló látomásait egyetlen mozdulat és félrelökte a percek bábjátékát s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek kristályok élein elvágódott és kettétört a fény vívódása s fehér és teljes lett az utca lebegése tudtam homlokomon a holdcsuszamlások veszélye tudtam hallgathatok de elharapnám a hangok érvelését s mentem a kiáltásban mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól és semmibe vette a szemaforok könyörgését párhuzamosan léptem az erdők és a toronyórák elhagyatottságával mig a levegő lassan birtokába vette a kiújult tűnődést és éreztem a számban az ízek ellenőrizhetetlen nemzedékváltását s megforgattam a nyelvem alatt a csókok utolsó napkitörését csorbítatlan illatok vergődtek a pillanat hullásában rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak az idő személytelen mozgása és bennetek akár a mindenségben kikívánkozott már rég a rendszerető szavakból és a hagyományos leheletekből ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak lengi decemberi átszellemült szakáll