Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-01-05 / 1. szám

UTUNK 3 FÉNYI ISTVÁN VIGADÓ Ne aludjatok el, ne aludjatok el, csodalátás ideje, köldöknézés ideje, a bor visszahajlik szölőszárként a karóra, a gyöngyök burkából kikél a szélvihar, csörömpölteti a fordított burapoharat. Ne aludjatok el, ne aludjatok el, szölőleveletek lesz, szölőgyökerek nőnek ki a talpatokon, húsotok szálkái közt kiérleli a kábulat gyöngyeit a Nap, bőrötökre fekszik a meleg, sivít a pórusokon át a lélek indulata, nyíló versek szaga a szátokon, fiatal a bőrötök, fiatal a húsotok. Amíg kapáltatok sáros volt kívül a szívetek is, amíg permeteztetek, megnyúlt az ujjatok, a kék kőoldat égszíne festette be madárijesztő ruhátok. Vigadó a tiszta akaratnak és nem a sárnak. Fogaink közt tartjuk az üres poharat, kinő a hajrét a fejünk sivatagján, a szendergő fák fiatal dereka kiválik az éjszakából, * a dal vergődő huzala belenő Én egytestem, két ágkezem, tovább növi tekintetem, öntöm borral, öntöm füsttel, én egytestem lángja, süss fel, sötétség szövetébe, szívem, tüdőm jó szállása, csörgő vérem csatornája, derűm, dühöm foglalatja, én egytestem, anyám adta, én egytestem, apám adta, én egytestem, friss fű kapja. Tudtam élni, tudtam élni, tudtam élni, tudtam élni. Valami nem jut eszembe, gondolat, emlék, valami elbújt a festett falak rezedái alá. Emlékeinkért szabad felásni a földet, s mint a kedvest, lehántani a bokrot. Csupaszon, nedvet izzadva szállnak le a fák a csillagokról, hogy emlékeinket ne feledjük, s ne ringasson el a vézna tüzek csinált gyönyörűsége. Fintor, angyali mosoly, nem tudom, csak itt ül az arccsontomon az öröm, hogy tudunk élni, tudunk élni. Vigadó megint a szép testeknek, vigadó tüzet gerjesztő kezeteknek, egymásra csapódó ajkak villámvonalainak, vigadó a párosán élő, ketten egy csókot lihegő, ketten egy csírát bontó, szép emberi testeknek. Megjöttek a kürtösök a pokolról, dudások, hegedűsök, gitárosok, üstdobosok, a pokolról jöttek, hát igaziak. Igazi villára, igazi égzengés töri ketté az asztalokat, úgy maradunk, külön-külön, mintha szétszaggatott égitestek csonkaságán magányosan keringene egy-egy élet a füstben s a keringés kavarta vijjogó szélben. Vigadó mégis a testeknek, a kezek, ajkak, homlokok, karmok csók­marása olyan eleven, mint a szél illata, mint a villám huzala, amely összecsapja a jelleget a fával. Vigadó a kedvben, vérben vergődő történelemnek, amely végül mégis egy égitestre fújja az embereket. Tí­z még akkor történt, ami­­kor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, s Gyu­rinak kisebb volt az esze, mint ő. Egyedül volt otthon Gyuri, nem vitték a mezőre kapálni, mert az ő kapanyele még vé­kony ág volt az erdőn, kellett várni, hogy vastagodjék. Ott­hon hagyták házőrzőnek, őriz­ze a házat, adjon enni a tyú­koknak, s egyék ő is, ha meg­­éhül. Tudta mindennek a he­lyét, a kenyérnek, zsírnak, sza­lonnának, nem kellett félteni, hogy étlen marad, ha a délt harangozzák. Nagy munkában volt Gyuri, addig is, míg a kapanyél meg­vastagodik, nem ült étlen-tét­­len: egy lúdtollat próbált fel­fújni az égre. Meg-megfújta, olyankor nekilibbent, de aztán mégsem akart felmenni az ég­be, csak indult vissza, szállt alá a föld felé, de abba meg Gyuri nem egyezett bele, ré­sen volt, várta, hogy közelebb billegjen, a tollú már azt hi­hette, szerencsésen földet ér, amikor Gyuri ismét ráfújt tele tüdőből, visszaparancsolta az ég felé — és ez így ment so­káig, komoly konoksággal, amilyen csak a játék tud len­ni, szegény libatollú csak szé­­delgett ég és föld között, ég­re szállni nem akart, földre szállni nem hagyták. S akkor nyílt a kapu, és be­jött rajta egy szép, fekete, cifra asszony. Gyuri levette vigyázó szemét a tollúról, a szép fekete asz­­szonyt nézte, jött hátra moso­lyogva az udvaron, fehér volt a foga, s a tollú, mintha a fe­kete asszony fehér mosolya lett volna, vidáman libbent le ez óvatlan pillanatban a föld­re, a Gyuri lába elé. — Mit csinálsz, te szép le­gényke? Olyan szép vagy, mint egy szép leányka. Gyuri piros lett, zavartan nézte a tollát a földön, hogy mióta lett ő olyan szép, mint egy leányka... — Itt ne ... csak álldogálok. — Édesanyádék a mezőre mentek, ugye? — Ők oda ... kapálni. — S téged itthon hagytak, hogy őrizzed a házat? Tudom, találkoztam velük, mondta édesanyád, milyen ügyes le­gényke vagy ... már mindent reád lehet bízni, ügyelsz a házra, enni adsz a tyúkoknak, s tudod mindennek a helyét Igazán ügyes gyermek az ilyent Azt is mondta édes­anyád, akármilyen sietős az utam, térjek be ide, s kérdez­­zem meg tőled, nem kéne-e ne­ked egy aranybicska? — Egy aranybicska? Gyuri megszédült, ég és föld közé billent, mint imént a tolla. — Az, egy igazi aranybics­­ka. Jutalmul, hogy ilyen ügyes legényke vagy ■ • ■ hogy is hív­nak téged? — Engem? Engem Gyurinak — mondta Gyuri izgatottan, hogy vajon jó lesz-e ez a disz­­nóröfögéses név az aranybics­kához. — Jaj, milyen szép neved van, Gyurika! Nem is tudom, melyik szebb, te-e vagy a ne­ved . . . Hát kell-e egy igazi aranybicska, Gyurika? — Tiszta aranyból? — Hát az éle nem, az élé­vel vágni is kell, s az arany nem vág. De a nyele tiszta arany. Mikor megfogod, tele lesz a markod arannyal. Úgy tudta mondani az asz­­szony a markot, hogy Gyuri már érezte is tenyerében a bicska aranymarkolatát, s úgy érezte, álmot lát, valami olyan álmot, mint mikor repül ál­mában a falu felett, ráül a to­rony gombjára s két sarkával dobol a bádogtetőn, hogy ösz­­szefut az egész falu, s nyüzsög­nek lenn, mint valami han­gyák. .. — Hol vak­? — Mi, Gyurika? A bicska? Az jó helyen van! Ott van, ahol a jó gyermekeknek őrzik az aranyajándékot! Jaj, azt én nem szabad megmondjam! El van dugva erősen, mert abból, hogy valaki kapjon, ritka jó gyermek kell legyen! Ilyen szép, ügyes, jó legényke kell legyen, mint te! Azt csak hol­nap reggel tudom elhozni ne­ked, csak éjjel lehet oda el­menni, az aranybicskáért! A sötétben, nehogy valaki is meglásson! Gyuri már szólni is alig tu­dott az izgalomtól. Szinte félt, talán már meg sem ér­i a hol­nap reggelt, talán nem is lesz már többet olyan, hogy holnap reggel. Az aranybicska nyílhat úgy, ahogy az ő száján nyílt a kérdés: — Holnap reggel? — Holnap reggel, Gyurika. De itthon légy, nehogy el ta­lálj menni valahová! A szép fekete asszony körül­nézett, mintha jól meg akarná jegyezni magának a házat, amit a szép legényke őriz, ne­hogy holnap reggel eltévessze, s máshová vigye az aranybics­kát. De Gyuri még ettől sem nyugodott meg; félt, hogy ilyen ingyen mégsem hozhatják el neki az aranyajándékot hol­nap reggel; akármilyen jó volt­­, attól még nem biztos, hogy holnap reggel elhozzák onnan, ahol olyan erősen őrzik ... — Mondd csak bátran, Gyu­rika — biztatta a szép, cifra asszony —, azt akarod kérdez­ni, hogy hát adni nem kell semmit érte? Igaz? Látom én rajtad, igazi jószívű gyermek vagy te! Nem is érdemel arany­bicskát más, csak az ilyen. Aki nemcsak hogy jó, de jószívű is. Nem is kérek én semmit, reád bízom, hogy mit adsz te magadtól. Édesanyád is azt mondta, bízzam csak reád, aki ilyen jószívű, tudja az magá­tól... Gyurinak már a füle is égett, már-már azt hitte, az anyja jelent meg itt neki, ennek a fe­kete tündérnek a képében­­ lángra kapott a két füle, olyan szelet sodort neki, ahogy ira­modott a kamrába: volt ott ke­nyér, zsír, szalonna, liszt, és zsák is volt, amibe rakni. A szép, cifra asszony ment utá­na, alig érte utol a lobogó fü­lekkel nekibuzdult fiút. Először egy szép kerek ke­nyeret gurítottak be a zsákba: egy kerek nap gurult egy fe­hér felhő­ zsákba. — S aztán milyen legyen az a bicska, Gyurika? — kérdezte a fehérfogú fekete asszony. — Inkább olyan hosszúkás, gör­­bécske, mint a halnyelű? Gyuri a szalonnát nézte, hogy mekkorát vágjon le belő­le, de erre meg kellett fordul­jon: — Olyan is van? Halnyelű? — Van ott mindenféle, Gyu­rika. Választhatsz. Tiszta aranyból van mind, s tiszta in­gyen. Jutalmul, hogy olyan jó voltál, olyan jól őrzed a házat, mindent reád lehet bízni... De ha már ilyen jószívű vagy, még nagyobb lesz a jutalom: választhatsz is, hogy milyen legyen az aranybicska! Lekanyarított Gyuri egy da­rabot, s csúsztatta a szalonnát is a zsákba: perzselt disznófa­rok kunkorodó ize-szaga szál­longott, mint a fehér hó s a fekete pernye. A fekete asszonynak egyfoly­tában röpködött az a fehér tol­lú­ mosolya. — Nem tudom, lehet, nem is akarsz vágni azzal a bicská­val ... mert akkor akár az éle is lehet aranyból. — Az éle is? Megnézte Gyuri a kést, el­képzelni sem tudta, milyen le­het: az éle is aranyból! — Nem vágok én soha sem­mit vele! — Hát akkor az is aranyból lesz. Az éle is. Futott Gyuri ki a nyári ház­ba, vette a kanalat és a hiíres uborkásüveget, hogy legyen mibe a zsírt tenni; könyökig kotorászott a bödönben — a fe­nekére került már a zsír —, lihegett még Gyuri a szaladás­­tól, s lenyalta az ujjait. — Nem vágok én soha sem­mit vele! — fogadkozott, s be­tette az üveg zsírt is a zsák­ba. Körülnézett, mindenütt csupa színarany bicskát látott, mégis meglátta a lisztet is: — Van liszt is, abban a zsákban liszt van. — Nemhiába, hogy reád le­het bízni, mindennek olyan jól tudod a helyét. Ne sokat, Gyurika! Tudom, te mind ide­adnád, amilyen jószívű vagy, de maradjon nektek is. Elég egy félvékányi, szegény szüleid sokat kell dolgozzanak érte. S az a bicska utóvégre ingyen van, akármilyen cifra halnyelű s arany még az éle is. Gyuri már se látott, se hal­lott, már nem is a földön volt: a szép, fekete tündérasszony minden fehér szavával fújt egyet rajta, mint egy tollon, hogy szálljon az ég felé, a nap színarany ragyogásában. Volt már jócskán a zsákban, de Gyuri úgy érezte, semmit sem adott. Szinte kétségbeeset­ten nézett körül, hogy még mit adhatna: ilyen ingyen nem ad­hatnak egy aranyélű arany­bicskát. — Egy tyúkot ne fogjak meg? — csillant az eszébe. — Egyem a szived, nem lesz igen sok, aranyom? Azt aka­rod, hogy aranylánc is legyen azon a bicskán? Gyurinak már rég nem volt helyén a szive, de az arany­lánctól még jobban elszaba­dult: lánc is, aranyból? Nagy riadalom támadt kinn az udvaron, vészes hangon kot kodácsoltak a tyúkok, piros taréjjal rikoltott a kakas, de Gyuri űzte, vadászta, hajku­­rászta őket, résen volt, konok komolysággal fújtatott, le-le­­csapott rájuk, tollak szálldos­­tak, sárga, fekete, kenderma­gos tollak színes szivárványa, aranyláncon lógott a bicska. Izzadtan, pirosan, boldogan vitte a tyúkot a szép, cifra, fe­kete tündér zsákjába. Az asz­­szony gyönyörködve nézte: — Olyan szép vagy, egyem azt az aranyos szívedet, mint egy szép leányka. Reggelig el­gyönyörködnék, ha nem kelle­ne menjek, hogy hozzam ne­ked reggelre az aranybicskát az aranylánccal... Ne felejts el majd enni adni a tyúkok­nak. Felvette a zsákot a hátára, s elindult. A kapuból még visz­­szafordult: — De itthon légy, nehogy el találj menni valahová! Nem kellett azt mondani Gyurinak: ha nem lett volna itthon, akkor is hazajött­ volna akárhonnan holnap reggelig. Nem is kívánt már semmit, csak azt, hogy behunyja a sze­mét, s mire kinyitja, holnap reggel legyen. Elgurítani a na­pot az éj fekete zsákjába, el­fújni az égről, mint így tollat, hogy máris kunkorodjék a hol­nap reggel aranyfarka. Érezte kezében az aranymarkolatot, halnyelvű volt (a kapanyél még vékony ág volt az erdőn), de az idő, ami még reggelig volt, egy nagy kerek tóvá ke­rekedett, s szárnyai nem nőt­tek, hogy átrepülje, uszonya nem nőtt, hogy átússza , kör­be kellett kerülni a parton. Éhes sem volt, szomjas sem volt, csak ült­étlen-tétlen, s már nem is a reggelt várta, túl hosszú volt az a város part­jául, már örült volna az esté­nek is, hogy bár az jöjjön, jöj­jön az anyja, a bizonyosság, hogy csakugyan itt járt a tün­dér, mert ő küldte ide. Kiállt a kapuba, úgy várta, hogy jöjjön a mezőről, s mond­hassák egymásnak, mi lesz hol­nap reggel . Mondta is már távolról, mi­kor meglátta az anyját, ahogy jött fáradtan, a kapával a ke­zében: — Édesanyám, holnap reggel megkapom az aranybicskát! — Mit beszélsz, Gyuri? Mit kapsz meg? — Elmosolyodott az anyja, de nem volt sem fe­hér, sem tollú. — Az aranybicskát. Holnap reggel hozza, itt járt, akit édesanyám ideküldött... — Kit, Gyuri, kit küldtem én ide? Azt a nénit, a reggel.. aranybicskát hoz, hogy jó voltam ... — Aranybicskát? — Megállt az anyja, hirtelen megállt, nem tudott lépni. — S mit adtál? — Egy kenyeret... — Egy egész kenyeret? — Azt, egy egészet — ör­vendett Gyuri, hogy éppen úgy adta, ahogy az anyja kérdi—, egy jó darab szalonnát... — Szalonnát is? — Igen, az éle is aranyból lesz, nem vágok soha vele semmit. Gyuri nem értette, mert olyan szomorúan mondja az anyja: —~Azzal nem is, Gyuri fiam, soha semmit. Még jó, hogy csak ennyit adtál. — Nemcsak ennyit adtam! Zsírt is adtam s lisztet is! — Zsírt is, Gyuri? Zsírt s lisztet is? — 5 egy tyúkot. — 5 egy tyúkot?! — Magamtól adtam. Ő nem kért semmit, mert a bicska in­gyen van... de lánc is lesz rajta, aranyból. S­áradt volt a Gyuri anyja, poros, szürke hajú, szomorú. — S azt mondta, én küld­tem? Azt. S hogy várjam, le­gyek itthon holnap reggel. — Ne várd, fiam! Soha töb­bet nem látod meg azt az asz­­szonyt! Se a bicskát! Se a lán­cot! Legalább az élét ne mond­ta volna aranyból! Olyan bics­ka nincs, a bicskával vágni kell! Aki az élét is aranyból ígéri, az olyannak nem sza­bad adni semmit! Még akkor sem, ha én küldtem! Még ak­kor sem, ha jutalmul van mert jó voltál! Nekünk az az arany, amit te adtál: a ke­nyér, a szalonna, a zsír Mennyi zsírt adtál? Hát lisz­tet? Egy liter zsírt, egy félvéka lisztet adott Gyuri, de az élet­len aranybicska ott maradt azon a jó helyen, erősen el­dugva, ahol az aranyajándékot őrzik a ritka jó gyermekeknek. De ez még akkor történt, amikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, a ka­panyél még vékony ág volt az erdőn, s Gyurinak kisebb volt az esze, mint­­. SZABÓ GYULA DEÁK FERENC rajza MÁRKI ZOLTÁN DECEMBER visszatért a hóval és az időzavarral ma délután ötkor hogy tetten érje elomló látomásait egyetlen mozdulat és félrelökte a percek báb­játékát s elégtételt nyújtott a nyugtalanság kérdéseinek kristályok élein elvágódott és kettétört a fény vívódása s fehér és teljes lett az utca lebegése tudtam homlokomon a holdcsuszamlások veszélye tudtam hallgathatok de elharapnám a hangok érvelését s mentem a kiáltásban mely nem fogadott el magyarázatot a jó szándéktól és semmibe vette a szemaforok könyörgését párhuzamosan léptem az erdők és a toronyórák elhagyatottságával m­ig a levegő lassan birtokába vette a kiújult tűnődést és éreztem a számban az ízek ellenőrizhetetlen nemzedékváltását s megforgattam a nyelvem alatt a csókok utolsó napkitörését csorbítatlan illatok vergődtek a pillanat hullásában rátok ismertem fuldokló szárnyak és kiszabadítottalak az idő személytelen mozgása és bennetek akár a mindenségben kikívánkozott már rég a rendszerető szavakból és a hagyományos leheletekből ujjongjatok a tárgytalan suhanásnak lengi decemberi átszellemült szakáll

Next