Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-08 / 45. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIII. ÉVFOLYAM • 45. (1045.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1968. NOVEMBER 8. Magaslaton Domboldalban épült, fenn a város fölött, Udvarhely iskolája. Nem tudom, ki tervezte oda, de ha építésznek jó volt, tanítónak annál is jobb talán. A várost megtanította, hogy magasan áll az iskola, hogy felnézni kell az iskolára az iskolát, úgy állni ott fenn a magaslaton, hogy mindig felnézzenek reá. S Udvarhelyt, úgy tűnik, tudják a szép leckét. Hallom ezt az utca zsongásában, amint épp iskolájáról beszélget a város, elkapom a szemekben, amint oda-odafeledkeznek a magas falakra, amelyekbe századok épültek bele, immár közel négy század, látom a szívbéli leckét buzgásban, buzgólkodásban, mellyel a város apraja-nagyja körülkedveskedi öreg iskoláját. Valahogy így képzeltem el mindig viszonyunkat az iskolához, olyanformán, ahogy azt itt Udvarhelyen látom, abban a szép meghittségben, amely várost és iskolát itt oly szorosan egybefűz. Valahogy úgy érzem, hogy éppen általa, iskolája által lélegzik ez a város. Tudod-e a leckét? — kérdezi meg naponta a várost az iskola. Tudod-e a leckét? — kérdezi meg iskoláját naponta a város. S nekem eszembe jut Udvarhelyi jártamból a roppant kultúrpalota áhitatos csöndje, zsúfolt nézőtere — valahányszor csak költő áll a dobogón, valahányszor csak muzsika zendül a teremben, valahányszor csak szétlebben a színpad bársonyfüggönye. Tudod-e a leckét? — kérdeztük meg az öreg iskolát nemrég, születése napján. Tudod-e a leckédet mára is? S nekem most eszembe jutnak hegedűre hajló hamvas gyerekarcok, versmondó lányok és fiúk, éneklő és táncoló diákok, az áhítat, a tisztelet a szépségek iránt, amit megint ott láthattam Udvarhelyt. Színpadon és nézőtéren egyformán. Míves századok csendülnek ott a mai hegedűk hangjában, zengő diákkórusokban, J költök szólnak haza a messziből azokhoz, kik ma kaptatnak fel a kockaköves, macskaköves utcákon kipirultan az iskola felé ... elindulni innen költőnek, tanárnak, kézművesnek, művésznek, atomtudósnak, de legfőként — embernek. Tudod-e a leckét? Nem minden iskola épülhet dombtetőn. De bárhol épül is, úgy kell ott állnia, hogy mindig, örökké felnézzünk reá. LÉTAY LAJOS Levél a Csíkszeredai líceum diákjaihoz Kedves Barátaim! „Holtig tanul a jó pap" — mondja a közmondás. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a népi bölcsességből fogant tanítás mindenkire vonatkozik, aki hivatását, szakmáját szereti, aki gondolkodó emberként akar élni ezen a földön. Tanulunk is mindnyájan, olvasunk, nézelődünk, leszűrjük a mindennapok tapasztalataiból azt, amit a továbbiakban értékesíthetünk. Alig telik el nap, hogy ne éreznék: valamivel ismét gazdagodjunk. Vannak azonban az életünknek olyan fordulatai is, amikor egyetlen élmény több, nemesebb tanulsággal szolgál nekünk, mint hosszú évek munkája, tanulása, nézelődése. Egy ilyen alkalomért szeretnék most nektek és kedves tanáraitoknak a nyilvánosság előtt is köszönetet mondani. Tudhatjátok — és ha nem tudnátok, kérdezzétek meg a tanáraitokat vagy azokat a Csíkszeredái felnőtteket, akik többé-kevésbé ismernek —, hogy nem tartozom a könnyen meghatódok, a hatravakra lelkendezők közé. Szülőföldemet úgy szeretem, ahogy van, egészében — de arra nagyon vágyázok, hogy ez a szeretet ne tegyen elfogulttá. A szeretetből fakadó elfogultság — ha rokonszenvesebb is gyűlölet táplálta ellenpárjánál — semmit sem használ, legfennebb árt. Azok iránt, akiket szeretünk, inkább szigorúaknak kell lennünk, mint elnézőeknek: vajon a szüleitek, legjobb tanáraitok nem szigorúak-e hozzátok? Mindezt akkor sem tévesztem szem előtt, amikor levelet írok nektek, hogy köszönetet mondjak azért a mindenkire érvényes tanításért, amiben október 27-én, a 300 éves líceum fennállásának a tiszteletére rendezett ünnepség során részesítettetek. Az ünnepély előtt már jó néhány nappal otthon voltam, láttam próbáitokat és örömmel gondoltam: műsorotok miatt nem kell majd szégyenkeznünk nekünk, öregdiákoknak. Az ünnepélyen azonban ennél több történt. A többi öregdiákéval együtt felszorult a szívem. Az örömtől. A könnyeket sem szégyenlem, amelyeket minden számotokkal a szemembe csaltatok, kezdve a szavalókórussal, az énekkari, tánc- és magánszámokon át egészen a kászoni farsangbúcsúztatóig, majd a „Gaudeamus“-ig. Minden hangotok, minden mozdulatotok „aranyérmes“ volt! Olyan, amilyent — egészében — még sohasem produkált ennek a líceumnak az ifjúsága. Annak idején mi sem. Annyi letörhetetlen életerőt sugárzott ez a műsor, mégpedig a legmagasabb színvonalon, hogy mindnyájunkban felujjongott a lélek, akik a nézőtéren voltunk: lám, hamarosan térül meg a jó tanárok fáradozása, a párt és a szocialista Románia bőkezű gondoskodása lesz, aki átvegye és tovább ápolja legszebb hagyományainkat. Figyelmeztető tanítást is jelentett számunkra a műsorotok: így, a legjobb színvonalú teljesítménnyel szabad és kell kiállnunk ország-világ színe elé — és akkor fölöslegesséálik a legszebb prédikáció is nagyszerű hagyományainkról, tehetségünkről, szellemi kincseinkről. A mód, ahogyan Ti, magyar és román fiatalok együtt jártátok a gyímesi csángó és a moldvai román táncot, a kászoni farsangbúcsúztató káprázatos táncait, ahogyan együtt énekeltetek a kórusban, ahogy magánszámaikat éneklő román és magyar társaitok egymásra mosolyogtak -nevettek, fölöslegessé tette a legszebb szónoklatot is a testvériségről, amely számotokra nem elvont fogalom, hanem élő, mindennapi valóság. Őszintén mondom: sokszor felmerült bennem a kérdés: vajon Alma Materem mai diákjai méltóak lesznek-e a régebbi nemzedékekhez? Azok alapján, amit az ünnepélyen láttam, csak egy dolgot kérek tőletek: Maradjatok mindig és mindenben méltóak — önmagátokhoz, ragyogóteljesítményetekhez. Mindaz, amiben gyönyörködhettünk, nemcsak a szereplők, az őket irányító nagyszerű tanárok és oktatók érdeme, hanem az iskola egész diákságáé, az egész tanári karé. Éppen ezért az egész iskolát kötelezi. Mi pedig, öregdiákok, amíg élünk nem felejtjük el, hogy életünk egyik legszebb napját nektek köszönhetjük, drága gyermekeink. Mindent elkövetünk, hogy méltóak legyünk hozzátok — öreg iskolánk mai diákjaihoz. Szeretettel ölel mindnyájatokat, FODOR SÁNDOR Fux Pál: Európa (A nagyváradi őszi tárlat anyagából) Adalékok az ERDÉLYI LEXIKON történetéhez Közgyűlés előtt Harminc marosvásárhelyi és Marosvásárhely környéki tanár tanulmányi kirándulásra jött Nagyváradra, és közülük jó néhányan otthonomban is felkerestek. Nem tarthat viszsza a szerénység, hogy szóljak erről. Hiszen azért jöttek, hogy munkámról meghitt beszélgetésünkben beszámoltak. Így akarják diákjaikhoz közelebb vinni az írók műveit. Ezzel a céllal készültek felkeresni más írókat is. Aggódva latolgatták: vajon Kós Károly egészsége megengedi-e, hogy hozzá is ellátogassanak? Ez a módszer, hogy az írók magnetofonra vett hangja által ismertessék meg az írót, nem maradhat eredménytelen. Az eredmény — váradi viszonylatban is — meghökkentő adatokban mutatkozik. A könyvterjesztő által rendezett ajánlás során a verskötetek órák alatt elfogytak. Legutóbbi kötetem ajánlásakor nem volt időm a vásárlók arcába tekinteni, de tudom, hogy csaknem kivétel nélkül tizennyolcharmincöt év közötti fiatalok voltak, vagyis azok, akiket a mi iskolánk, a mi tanrendszerünk nevelt. Beszélnünk kell erről: kultúrforradalmunk kézzelfogható bizonysága nem igényel diszkréciót! Az iskolai oktatás magában véve persze nem lenne még elég ahhoz, hogy közelebb lássuk a fiatal írók által kissé talán túlzott türelmetlenséggel sürgetett célt. A „bestselleri“ példányszámokhoz egyébként az olvasók hatványozott érdeklődésén kívül még sok egyéb is szük-Pont. Új bekezdés. Én ezt emelném ki, az érzékenységet, amely több helyen is fel-felvillan az írószövetség soron lévő közgyűlése elé kibocsátott Iratban, az embernek azt a képességét, hogy ujjongani és szenvedni tud, hogy még alig ismerjük lelkének minden adó-vevő hullámhoszszát, mennyi rejtett van, hogy annyi okos és eszünket megsokszorozó finom és számítanilehet-rá gép között még mindig az ember maradt az, aki eddig sohasem volt meglepetést tud okozni, mert hiába a betáplálás, a váratlanul előbukkanó áramkörök szűzi ártatlansággal, de még inkább szűzi mohósággal újratermik a lappangó és ugrásra kész érzékenységet. Az ember nehézkedési törvényeit ma már, nemkülönben a súlytalanság állapotának törvényeit a mindenhonnan ránk zúduló információk szabályozzák; mintha a lassan — mit lassan, talán már 2100-ra mindentudóvá váló emberiség a tökéletes minőség küszöbén mindenben próbára akarná tenni idegei teherbíróképességét. Az egyéniség egyedüli oltalma immár csak a saját fejünken termő gondolat. Megrázó frekvenciájú gondolatok metszőpontján is át kell szelnünk a mind sűrűbb gondolathálókkal betelepített óceánokat — mindennapjainkat —, valahogy a kékbálnák módjára, amelyek ultrahangkibocsátással tájékozódnak, de semmiképpen az ugyancsak ultrahangokkal tájékozódó, ám nappal eldugott sarkokban meghúzódó denevérek módjára. Az ösztönélet mellett, sőt az ösztönéleten túl egyre nap mi munkánk véges, amiket itt nem taglalhatok. Addig is, míg ez megközelíthető lesz, kívánatos volna, hogy írásaink, az irodalmi események nagyobb teret kapjanak a napisajtóban. (Ennek lehetőségére néhány napilapunk már szép példát mutat.) Nem írói fogás, ha a tanárokkal történt találkozóra visszatérek. Az egyik itteni iskolában, tágabb körű találkozásunk alkalmával ugyanis feltették a kérdést: valóban válságban van-e a vers? Ők úgy érzik, nincsen. Jól tudják. Hogyan is lehetne válságban a vers, amikor egyszerre harmincan kérdezik? Baj akkor volt, amikor nem kérdezte senki. (Bár válságban akkor is inkább a költők voltak, s nem a költészet.) A költészet — mint tudjuk — egyidős az emberrel, almit embernek csak addig nevezhetünk, amíg a költészet révén kiérdemli ezt a nevet. Poézis van mindenben, ami szép, nagy és igaz. Hullámhegy és hullámvölgy azonban a költészet végtelenjében is sűrűn váltakozik. Most úgy érzem, hullámhegyen vagyunk. De a csúcsokért még keményen meg kell küzdenünk. Ez is a mi munkánk. És ez sem kevés! HORVÁTH IMRE gyobb szerephez jutó — mert szükséges — egyéni gondolat védekezésünk jele és egyben tettre kész cselekvőkészségünk bizonyítéka is. Lement az érzékenykedés romantikus Holdja, de feljött a tisztánlátó érzékenység Napja. Az írószövetség közgyűlése elé bocsátott Irat „a kor érzékenységéről“ beszél — és ,,a valóság kevésbé szembeszökő jelenségeit is elfogó érzékenység“ írásművészetét is igényli. Ezzel tökéletesen egyetértek, mert többek között ebben látom hazai írásművészetünk korszerűsödési igényének megvalósulását; ez az az út, amelyen az irodalom felzárkózhat a tudományok és más művészetek serkentő árnyaltságához. Egyet azonban nem szabad felednünk: ,,Egy keserű felhő a tengerből“ leszakadó áldott záporban ujjongani is tud. Legyen az írás az eddig még felfedezetlen ultrahangok, az emberi lélek — a megtalált célú és értelmű egyéni lét — mind lüktetőbben sugárzó gondolatainak érzékeny lekottázása. Az embert a történelem edzette ilyen érzékennyé — ki tudja, mennyivel nagyobb érzékenységet igénylő további feladataira. Pont. Új bekezdés: PANEK ZOLTÁN