Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-11 / 28. szám
ŐRSÉGVÁLTÁS Bármily elkoptatott szókép, ez fedi leghívebben a szatmári színház élén történt változás tartalmát. Hiszen a tizenöt éve együtt dolgozó közösség első (Harag György) — aki sajnos, már rég eltávozott Szatmárról — és második (Csiky András) igazgatója után most újra az alapító nemzedékből lépett elő a színház első embere, a hajdani székfoglaló előadás emléezetes és varázslatos Liliomfija, s az azóta majd minden lényeges szerepkörben megmutatkozott ÁCS ALAJOS. S ebben a kávéházi sarokba szorult beszélgetésben oly nehéz fogas kérdéseket szegeznem az új igazgatónak, aki saját és beosztottjai vallomása szerint is egyelőre csak úgy vaktában írogatja alá az aktacsomókat, s aki átszellemült kétségbeesésében a kinevezése utáni napokban harminc darab címet függesztett ki a színház kapujába műsorterv helyett... — ... s tudod, mi volt az első visszhang? hozzák a további harmincat... De éppen ezt akartam: érezze, tudja mindenki a saját színházának ezt a színpadot. — Furcsa igény. Hiszen ha a romániai magyar színházak közül bármikor ki kellett volna választanunk azt, amelyikben az egész személyzet a magáénak érzi az intézmény ügyeit, akkor csakis a szatmári társulat jöhetett volna számításba. Sőt éppen ebből a tényből származtak az együttes alapvető művészi erényei, főként a bemutatók egyenletes színvonala s az egységes színházi nyelv ... — Az igaz, hogy azonos művészi nyelvet beszéltünk, de a stílusegységet mégiscsak az határozta meg, hogy azonos világnézeti alapról indultunk, szinte hajszálnyira azonos sorsképletekkel, s a jelenségek megítéléséhez egy kulcsunk volt mindannyiunknak. — Akkor hát a fiatalokat kell szorosabban a színházhoz kapcsolni? — A fiatalokat, tapasztalhattátok, igyekeztünk mindig tehetségük szerint beépíteni az együttesbe. Elvégre Boér Ferenc, Kisfalussy Bálint vagy a legfiatalabbak közül Bálint Márta teljesen, a többi utánunk végzett pedig túlnyomórészt alapítótagnak érezheti magát, ha az utóbbi évek szereposztásaiból indulunk ki. Sajnos azonban éppen a tényleges alapítónemzedék fásult el. — A túlságos megterheléstől? — Egyrészt. Másrészt mert ellentétben a kezdeti időkkel, amikor egy évadon belül mindenki megkapta a maga ,,nagy“ szerepét, az utóbbi évadokban nem egyenlő, de legalábbis nem arányos mértékben oszlottak meg a terhek és a feladatok. Azonban állítom, hogy alaposan átgondolt, minden értéket figyelembe vevő műsorpolitikával ez az átmeneti elkedvetlenedés eloszlatható, és visszaidézhető a régi, jó alkotói hangulat, mert a társulat egységének leglényegesebb eleme ma is ép és sérthetetlen: a színpadon mindenki dolgozni akar! S mivel ugyanez jellemzi a román kollégákat, bízom benne, hogy a két tagozat kölcsönhatásából a közönség nyer majd a legtöbbet. S ez így is van jól, hiszen a színház mindenekelőtt a közönségé, s mi csak a közönségen keresztül érezhetjük a magunkénak az utolsó szeget is. — Ennek ellenére engem személy szerint aggaszt, hogy miután egy évvel ezelőtt Vándor András Váradra szerződött (és amint várható volt, azonnal megtalálta a helyét ebben az egyébként kiváló férfiszínészekben nem szűkölködő együttesben is), Köllő Béla Sepsiszentgyörgyre igyekszik, s néhány órával ezelőtt hallottam Cseresnyés Gyulától, hogy Temesvárra készül... — A mi szempontunkból nagyon sajnálatos a távozásuk. És remélem, nem véglegesen hagyják el Szatmárt. De amikor az embernek fáj valami, igyekszik megkeresni a fájó jelenség egyetlen biztató vagy valamilyen szükségszerűségre utaló vonatkozását; nos, régóta izgat engem a romániai s ezen belül különösképpen a romániai magyar színjátszás egyik igen égető kérdése: a színészcsere. Meg vagyok győződve, hogy sok jó, sikeres színész egy idő után azért veszti el a vonzóerejét, sőt művészi frisseségét is, mert érzi, hogy tíz-tizenöt év alatt már minden eszközét, gesztusát, árnyalatát felélte, s a közönség hiába várja, nem képes többé megújulni ugyanabban a közösségben. Igenis, szükség van új színpadra, új rendezőre, új közönségre, s a hat magyar színháznak, illetve tagozatnak valósággal tervszerűsített, intézményesített módon kellene törekednie a színészek időszakos vendégjáték-rendszerének a kidolgozására ... — ... Lassanként kiderül, hogy talán mégsem ért olyan váratlanul a kinevezés, és marsallbotot, azaz művészi programot is rejtegetsz a tarsolyodban ... — Nem, nem, én valóban egy felkészületlen igazgató vagyok. S egyelőre csak annyit mondhatok: játszani szeretnénk, a közönséget magunkkal ragadni a játékban, mindenekfölött megőrizni a színház varázsát, őrizni a közönségnek azt a több évszázados illúzióját, hogy a színházba járás a hét ünnepe... — Tehát: szórakoztató színház? ... — Csak okoskodó vagy csak komédiázó színházat csinálni nem érdemes; én a játékosság igényét és fogalmi körét kiterjesztem a drámára is. Van-e még ennek a kávéházi sarokba szorult beszélgetésnek lényeges mondandója? Mivel hozhatnánk zavarba Ács Alajost, akit nemcsak szerepeiből ismerünk elmélyült, kiegyensúlyozott, megfontolt, sőt bölcs s éppen azért ha kell, könnyed, kedves, elragadó eleganciájú művészegyéniségnek, hanem ilyennek mutatkozik íróasztal-perspektívából is. Lám, a jelzők felsorolásából kifelejtettünk valamit : gondolatolvasó. Mintha csak érezné, hogy befejezettnek tekintem a beszélgetést, vágtából, a nyeregben visszafordulva ő ereszti felém az utolsó nyíllövést . — A színikritikának pedig azt üzenem: nagyon kérem, sohase felejtsék el megemlíteni a kisebb szerepekben fellépő színészeket, mert nélkülük nincsen színház... BANNER ZOLTÁN * Miért késlekedtem hosszú hetekig vele? Nem azért, mert sok volt a dolgom közben. Persze hogy sok volt. De éppen arra voltam kíváncsi, hogy a napi munka, az új élmények közepette nem illan-e el végképp a brassói magyar diákok önképzőkörének hangulata, nem mosódik-e ki emlékezetemből, annyi más egyébbel együtt? Mert akkor csak a friss benyomások hatása alatt véltem úgy, hogy fontos, amit Brassóban hallottam, tapasztaltam, s hogy másoknak is tudniuk kell róla. Amit elfelejtek magam is, mielőtt leírnám, az igazán nem érdekes a mások figyelmére. De lám, írom mégis, hosszú hetek után, jegyzetfüzet nélkül. Csak a neveket ellenőrzöm a noteszemből. Úgy indult, mint egy unalmas muszáj-gyűlés, amelyet illedelmes közönnyel hallgat végig mindenki. A beat-vitát ismertették az önképzőkör előadói, pontosabban kivonatolták Székely János cikkét és a válaszokat. Fanyalogva ültem a hatalmas terem egyetlen üres padjában, a hátulsó sorban. Ide se kellett volna eljönnöm s mint feleltetéstől félő diák, lestem az óra végét, a csengetést. (Az épület tantermeiben folyt a tanítás, az iskolahangulat pedig gyorsan ragad.) Felállt egy tizenegyedikés (hetedik gimnazista a mi hajdani fogalmaink szerint, mindig utána számolok, hogy a magam ifjúságának kereteibe beilleszthessem), dehogy állt, felugrott. — Nekem annak a szentgyörgyi fiatalembernek a verse tetszett. Érdekesnek találom. Olyan életérzést fejez ki, mint Salinger a Zabhegyezőben. A társkeresés igenis a mai fiatalok problémája. A barátok, a társak, az életcélok megkeresése. Ezt mi kell megtaláljuk, mások nem kereshetik meg helyettünk. Minden nemzedék magának kereste meg. Ennek a fiúnak érdemes lejegyezni a nevét: Sisak Ferencnek hívják. Jön a válasz azonnal. Most már jegyzem a neveket, figyelek. Gáli Benjámin tizenkettedikes harsog: — Én odatenném a hippiket, hogy két hétig kapáljanak zabhegyezés helyett, s mindjárt abbahagynák a világmegváltó gondolatokat. Mert azokkal úgysem váltanak meg senkit, saját magukat még kevésbé. Egy tizedikes, Fóris Gyula ugrik közbe: — Nem olyan fekete az ördög, ahogy festik! Aranyosi István tizenegyedikes higgadtabban: — A huligán és a hippi nem mindegy. Különböztessük meg őket. A szakáll pedig nem mérce. Csak a borbélyok osztályozzák az embereket szakáll és sima arc szerint. Ungváry Zsófia, szintén tizenegyedikes: — Nincs jogunk a jövő nevében ítélkezni. Majd száz esztendő múlva elválik, hogy Salinger és mások irodalmából mi marad meg. Ezt az Ungváry Zsófia névről ismerem. Az iskolai újságban az őszről írt verset, ilyen sorokat: „Nekem ilyenkor / a reményeim, úgy érzem / elférnek a tenyeremben .. A mai fiatalok életérzését, érzelmi világát, gondolkodását meg lehet közelíteni filozófiai síkon, a gyakorlati politika oldaláról s bizonyára még sokféleképpen. Ezen az önképzőköri ülésen saját magukról vallottak, szenvedélyesen és elfogultan, kitárulkozón és egyben szemérmesen, ahogy önmagáról beszél az ember. Sisak Ferenc szavai szerint: az életcélok keresésének izgalmával. Saját magukról beszéltek valójában, de önmaguktól elvonatkoztatva is, mintegy az egész nemzedék gondjait vállalva magukra, azzal a hittel, hogy csakugyan tőlük függ a megoldásuk. Egyedül csak tőlük. Szikszay Jenő dr. pedig, a kör tanár-vezetője hagyta, hogy vitatkozzanak, egymásnak ugórjanak, ők maguk tisztázzák, amit fontosnak tartanak, helyesbítsenek és kuszálják össze a dolgokat, s a végén sem mondott szentenciákat, hanem az idősebb barát, egy öregebb diák véleményét tette hozzá, láthatóan őszintén respektált tekintélyével, a diákjai véleményéhez. Nem póz volt ez, így nem lehet pózolni. Az okos felismerés volt, hogy a kinyilatkoztatott továri ítéleteket ez a fiatalság fogadná el a legkevésbé. De a baráti szót, amely ugyanabból a gondból, sorsból fakad, nyomban odaméri a maga gondolataihoz. Az ítéleteken fölényesen mosolyog, nyíltan vagy magában. Úgy éreztem, hogy nem is a brassói Egyesülés líceum magyar diákjainak Arany János önképzőkörén ülök, hanem harminc kilométerre innen, a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégiumban, és időben még messzebb, jó negyedszázaddal ezelőtt. Nép, nemzet, társadalom és irodalom gondjairól, jövőjéről vitatkoztunk így, egymásnak ugorva, egymást féltve s a magunk apró diák-gondjai helyett a nagy közösséget vállalva magunkra, abban a hitben, hogy csakugyan nekünk kell minden gondját, baját megoldanunk. Mi vagyunk ehhez a felkent daliák! .. . Úgy emlékszem, hogy verseket, novellákat nagyon ritkán olvastunk fel, megemlékező cikkeket is csak évfordulók alkalmából, mégis a legigazibb irodalmi önképzőkör volt az, hiszen a lelkét éreztük meg annak az irodalomnak, amely Balassi óta, Petőfi óta, Ady óta Illyés Gyuláig, Szabédiig, Kányádiig és mindig a cselekvés és cselekedtetés nagy erjesztője, dialógusa kívánt lenni, legjobb szándékai szerint. És talán annak az elindító környezetnek, azoknak a naiv vitáknak is volt valami részük abban, hogy néhányan ma is hisszük, tőlünk függnek a közösség gondjai, tennünk kell érte legjobb tudásunk szerint. Mert magukról beszéltek maguknak, nyíltan s egy nemzedék, egy világ nevében, igényével: ott marad ennek a vitának a nyoma a mai brassói fiatalokban, talán egy életen át fog csengeni bennük a visszhangja. S mint amikor az elfáradt ember énekkel frissíti magát, az egyik jóhangú leányka belekezdett: Hej, halászok, halászok. Mit fogott a hálátok? Utána énekelték mind egyszer, kétszer. Majd újabb és újabb népdalokat. Ott tanulták, egymástól, miként a gondolatok szálltak egyiktől a másikhoz. Minden kori ülést népdalokkal fejeznek be, hagyomány immár. Itt tanulják meg őket. Szikszay dr. úgy tekinti, hogy az önképzőkörnek az iskolai oktatást kell kiegészítenie ebben is. És a rengeteg tananyag közepette nem marad idő népdalokra. Az önképzőkör nem kötelező, aki ide eljön, az szükségét érzi. Vitatkozni jön irodalomról és fiatalságról, Adyról és a beat-írókról, önmagáról és jövőjéről. Nézem az előbbi heves vitatkozókat, Sisakot, Gálit, Fóris Gyulát, Ungváry Zsófit: énekelnek-e? Hát miért ne énekelnének? _Miért is képzeltem, hogy aki Sálingért olvas, az nem énekel magyar népdalokat? Valami hamis hasadást képzelünk bele modernség és nép, maiság és hagyomány közé, mesterséges hasadékot, amelyet erőnek erejével szét akarunk feszíteni. Hát csak a mi hajdani fiatalságunkhoz illett hozzá a népdal? Hiszen ezzel olyasmit ismernék el, hogy mi már akkor, fiatal fejjel konzervatívok, öregek, kivénültek voltunk. Butaság ezen töprengeni. Énekelem együtt a száz meg száz kölyökkel, leánykával: Csillagok, csillagok, Szépen ragyogjatok! Úgy jön, tör elő a mélyből a hang is, miként az igény buzogott fel ezekre az önképzőkörökre, vitákra, ezekre a gondolkodtató brassói estékre. Tizennégy esztendeig ki volt apadva ez a forrás, mint a Tömös pataka száraz nyáron. Milyen szomorú is a kiaszott meder, mindig megsajnálom a mélyben gubbasztó köveket, a partján kókadó fűszálakat. Az előd, a városi szintű kör iratait 14 esztendővel ezelőtt az akkori brassói írószövetségi fiók hangoskodói (olyan híres írók voltak, hogy már senki sem emlékszik a nevükre sem!) részeg fejjel kihordták az udvarra és eldobálták. S mintha a kedv, a szándék is velük semmisült volna meg. Önképzés nem folyt azután, csak megemlékezések voltak, szépek, hangulatosak a városi művelődési házban, hivatalosak és nagy közönséggel Apáczai Csere Jánosról, Arany Jánosról, Ady Endréről. Eljártak ezekre a diákok is. Az iskolában ébren tartották bennük az irodalmi érdeklődést, irodalmi órán vitát rögtönöztek a megjelent könyvekről, a folyóiratokban közreadott kritikákról. (Milyen késve születnek ezek a kritikák, panaszolták fel mindig, a könyv rég elfogyott, a kritika csak majd azután jön!) Írók nőttek ki ebben az időben is Brassóból, Jancsik Pál, Szépréti Lilla, Lendvay Éva, Apáthy Géza. De úgy tűnt, hogy az iskolán kívül elsorvadt az igény arra, hogy az olvasók összejöjjenek, könyvekről, művekről vagy önmagukról vitatkozzanak. Kiszáradt a szellemi élet pataka, mint a Tömös vize. Száraz nyár volt. Egyszerre, váratlanul apró közlemény jelent meg a brassói magyar hetilapban. Az Új Idő irodalmi kört alakít, mindenkit szívesen lát. A finomabb hallású olvasók már felfigyeltek arra, hogy valami megváltozott a lap tájékán. Esztendőkön át ez az újság, Magyari Lajos találó hasonlata szerint, sajtónk tetszhalottja volt. Unalmas cikkek unalmas témákról, olvashatatlan stílusban (ha azt egyáltalán stílusnak lehetett nevezni?). A megyésítés után, amikor azt hittük, hogy a Tükör megindulásával a létalapja is megszűnik, metamorfózison ment át. Balogh Edgár a jó múltkoriban már bevitte az irodalmi köztudatba az új főszerkesztő, az önmaga személyében is örvendetesen megfiatalodott Albert Sándor érdemeit ebben a fiatalító lap-metamorfózisban. Itt, e néphez kötődött lap tájékán, a mostani Sadoveanu utcában, ahol 1944 őszén az első romániai demokratikus magyar napilap, a Népi Egység útjára indult, homlokán a Kurkó Gyárfás és Szemlér Ferenc nevével, itt buzogott fel váratlanul a forrás. Nem is mertek névre szóló meghívókat szétküldeni a város ismertebb tanáraihoz, munkásaihoz, orvosokhoz, tisztviselőkhöz. Féltek a közönytől, az elmaradástól. Behirdették az újságban kísérletképpen: legfeljebb hiábavaló lesz... Az első ülésre 64-en jöttek el, a harmadikon százon felül voltak, azóta százötven a szokott létszám. A szomjúság ebben a városban sohasem szűnt meg, az új forrást mohón állták körül. Igen, a kép pontos: a sajtóházban, a legnagyobb teremben körülállják az előadót, a költőt, írót, szerkesztőt, tanárt, nincs elegendő ülőhely, kört alkotnak, ténylegesen is kört, szorosra zárva, egymáshoz nyomulva. Az első köri összejöveteleken Csíki László és Tömöry Péter, a Tükör két költője szavalt. A brassói és szentgyörgyi lap között azóta is jó a viszony, „kicserélik“ egymás költőit, íróit a matinékon, jelen vannak egymás hasábjain. Talán lassan legyőzik a távolságot és a szeredaiakat is meghívják egyszer a friss hagyományú brassói matinékra.Mert matinékat is rendez az Új Idő, nem az ő dolga lenne, ez igaz, de ha más elfeledkezik róla, hadd csinálja, mert jól csinálja. A szecselevárosi matinét úgy emlegetik most is, mint az utóbbi esztendők legnagyobb élményét. Pedig ez a városka igényes az ilyesmiben.) Az Ady-kollokviumon a költő brassói kapcsolatairól olvastak fel. Sípos Bella pedig az idős Lédát idézte meg, személyes emlékekből: hajdanán ő olvasott fel neki a gödöllői Diósy-villában, így ötvözik a helyi hagyományokat, emlékeket, véleményeket közös élménnyé, tanulsággá. Négy rétegből tevődik össze a kör közönsége: középiskolás diákokból Brassóból és Szecselevárosból, főiskolásokból és az iparváros felnőtteiből. Jönnek a diákok azóta is, hogy van már saját önképzőkörük. Amelyeket az Új Idő körének példájára alakítottak. A forrás elindult, s felébresztette és újra csalogatta a többi forrást is. Legjelentősebb éppen a brassói magyar főiskolások kimozdítása volt látszólagos közönyükből. Ott voltak már az első köri ülésen, soha nem maradnak el azóta. „Hallgatóként szeretnék részt venni, bírálóként is bekapcsolódni“ — írta az első összejövetelen megnyitott köri füzetbe Csutak István főiskolás. Némelyek azóta kedvet kaptak az íráshoz is. Egy szentgyörgyi fiú, Demeter Szabolcs például a téli vakációban bent dolgozott a szerkesztőségben. De irogat Csegezi László, Vorzsák János és mások is. Nem verset írnak (ezt csak szórakozásból), hanem szakcikkeket a műszaki tudományok köréből. Ez így még örvendetesebb. Író, költő csak akad, nem is kevés hazai magyar literaturánkban, de műszaki közíróink, akik a mesterségüket is jól tudják és mondanivalójukat is szépen, szabatosan, vonzóan ki tudják fejezni magyarul, már jóval kevesebben vannak. E nyelvi egysíkúság révén félő, hogy a technika századában éppen a technikai ismeretek terén maradunk el kipótolhatatlanul. Az Új Idő önképzőkörének kezében van a helyzet javításának egyik kulcsa: nagy képzettségű, jó tollú szakírók kinevelése az érdeklődő brassói főiskolásokból. Maga a város, múltjával, jelenével, hangulatával, lehetőségeivel predesztinálja erre. A legmerészebb köri vállalkozás eddig egy szecselevárosi diákleányé volt: a Jenei Judité. Vitába szállt Láng Gusztáv Utunk-beli cikkével Veress Dániel Mikes-drámájának értékeléséről. Este látta a darabot, másnap olvasta a bírálatot, és úgy érezte, „meg kell hogy írja a véleményét.“ Mert a bírálat nem csengett össze az ő legbensőbb meggyőződésével, véleményével, és nem igazolta a nézők szemében csillogó könnyeket. (Jenei Judit érvei ezek.) Kétségtelen, hogy a Mikes-darab a várost és a környéket megmozgató esemény volt. Jenei Judit persze eleve kockázatos tettre vállalkozott: tizenkettedikes diák létére érveit egy tapasztalt, jeles bírálóéval mérte össze. Napokig készült, előzetesen Németh László Széchenyi-drámáját is elolvasta. Az eddigi leghevesebb vita volt ez a körben. Én bizony Veress Dánielt és Láng Gusztávot is meghívtam volna, így is akadtak mind a két álláspontnak védelmezői és támadói. Majdnem négy és fél órát tartott a vita. Aminek a legnagyobb tanulsága, azt hiszem, néha megfeledkezünk arról, hogy az irodalomnak és a bírálatnak jelentős szerepe lehet s kellene legyen a romániai magyarság nemzetiségi tudatának és öntudatának kimunkálásában. Úgy képzelnék, hogy Jenei Judit irodalomtanárnak készül, és ez amolyan „bemelegítő“ volt a pályájához. Ezt gondoltam magam is. Matematikus akar lenni. Számok száraz tudósa? Az egészen biztosan nem lesz, még ha akadémikusságig viszi fel, akkor sem. Hiszen mi lenne, ha a szépirodalmi könyveket, folyóiratokat csak a humán műveltség honpolgárai vennék a kezükbe? Egy esztendő alatt a brassói önképzőkörökben voltak jócskán irodalmi próbálkozások. Kiforrott költőt, írót azonban egyet sem röpítettek fel a pályára. Irodalmi életet honosítottak meg mégis, a javából. Mert eleven, hatékony irodalmi élet nem mindig ott van, ahol nagy írók élnek, sokkal inkább ott, ahol sok jó olvasó él. BEKE GYÖRGY AZ ÖNKÉPZÉS KÖREI Szándékosan elkészített tudósítás Brassóból 9