Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-07-11 / 28. szám

ŐRSÉGVÁLTÁS Bármily elkoptatott szókép, ez fedi leghíveb­ben a szatmári színház élén történt változás tartalmát. Hiszen a tizenöt éve együtt dolgozó közösség első (Harag György) — aki sajnos, már rég eltávozott Szatmárról — és második (Csiky András) igazgatója után most újra az alapító nemzedékből lépett elő a színház első embere, a hajdani székfoglaló előadás emlé­­­­ezetes és varázslatos Liliomfija, s az azóta majd minden lényeges szerepkörben megmu­tatkozott ÁCS ALAJOS. S ebben a kávéházi sarokba szorult beszélge­tésben oly nehéz fogas kérdéseket szegeznem az új igazgatónak, aki saját és beosztottjai val­lomása szerint is egyelőre csak úgy vaktában írogatja alá az aktacsomókat, s aki átszelle­mült kétségbeesésében a kinevezése utáni na­pokban harminc darab címet függesztett ki a színház kapujába műsorterv helyett... — ... s tudod, mi volt az első visszhang? hozzák a további harmincat... De éppen ezt akartam: érezze, tudja mindenki a saját szín­házának ezt a színpadot. — Furcsa igény. Hiszen ha a romániai ma­gyar színházak közül bármikor ki kellett volna választanunk azt, amelyikben az egész sze­mélyzet a magáénak érzi az intézmény ügyeit, akkor csakis a szatmári társulat jöhetett volna számításba. Sőt éppen ebből a tényből szár­maztak az együttes alapvető művészi erényei, főként a bemutatók egyenletes színvonala s az egységes színházi nyelv ... — Az igaz, hogy azonos művészi nyelvet be­széltünk, de a stílusegységet mégiscsak az ha­tározta meg, hogy azonos világnézeti alapról indultunk, szinte hajszálnyira azonos sorsképle­tekkel, s a jelenségek megítéléséhez egy kul­csunk volt mindannyiunknak. — Akkor hát a fiatalokat kell szorosabban a színházhoz kapcsolni? — A fiatalokat, tapasztalhattátok, igyekez­tünk mindig tehetségük szerint beépíteni az együttesbe. Elvégre Boér Ferenc, Kisfalussy Bá­lint vagy a legfiatalabbak közül Bálint Márta teljesen, a többi utánunk végzett pedig túlnyo­mórészt alapítótagnak érezheti magát, ha az utóbbi évek szereposztásaiból indulunk ki. Saj­nos azonban­ éppen a tényleges alapítónemze­dék fásult el. — A túlságos megterheléstől? — Egyrészt. Másrészt mert ellentétben a kez­deti időkkel, amikor egy évadon belül min­denki megkapta a maga ,,nagy“ szerepét, az utóbbi évadokban nem egyenlő, de legalábbis nem arányos mértékben oszlottak meg a ter­hek és a feladatok. Azonban állítom, hogy ala­posan átgondolt, minden értéket figyelembe vevő műsorpolitikával ez az átmeneti elkedvet­­lenedés eloszlatható, és visszaidézhető a régi, jó alkotói hangulat, mert a társulat egységének leglényegesebb eleme ma is ép és sérthetetlen: a színpadon mindenki dolgozni akar! S mivel ugyanez jellemzi a román kollégákat, bízom benne, hogy a két tagozat kölcsönhatásából­­ a közönség nyer majd a legtöbbet. S ez így is van jól, hiszen a színház mindenekelőtt a közönségé, s mi csak a közönségen keresztül érezhetjük a magunkénak az utolsó szeget is. — Ennek ellenére engem személy szerint ag­gaszt, hogy miután egy évvel ezelőtt Vándor András Váradra szerződött (és amint várható volt, azonnal megtalálta a helyét ebben az egyébként kiváló férfiszínészekben nem szű­kölködő együttesben is), Köllő Béla Sepsiszent­­györgyre igyekszik, s néhány órával ezelőtt hal­lottam Cseresnyés Gyulától, hogy Temesvárra készül... — A mi szempontunkból nagyon sajnála­tos a távozásuk. És remélem, nem véglegesen hagyják el Szatmárt. De amikor az embernek fáj valami, igyekszik megkeresni a fájó jelen­ség egyetlen biztató vagy valamilyen szükség­­szerűségre utaló vonatkozását; nos, régóta izgat engem a romániai s ezen belül különösképpen a romániai magyar színjátszás egyik igen ége­tő kérdése: a színészcsere. Meg vagyok győ­ződve, hogy sok jó, sikeres színész egy idő után azért veszti el a vonzóerejét, sőt művészi fris­seségét is, mert érzi, hogy tíz-tizenöt év alatt már minden eszközét, gesztusát, árnyalatát felélte, s a közönség hiába várja, nem képes többé megújulni ugyanabban a közösségben. Igenis, szükség van új színpadra, új rende­zőre, új közönségre, s a hat magyar színház­nak, illetve tagozatnak valósággal tervszerű­­sített, intézményesített módon kellene töreked­nie a színészek időszakos vendégjáték-rendsze­rének a kidolgozására ... — ... Lassanként kiderül, hogy talán még­sem ért olyan váratlanul a kinevezés, és mar­­sallbotot, azaz művészi programot is rejtegetsz a tarsolyodban ... — Nem, nem, én valóban egy felkészületlen igazgató vagyok. S egyelőre csak annyit mond­hatok: játszani szeretnénk, a közönséget ma­gunkkal ragadni a játékban, mindenekfölött megőrizni a színház varázsát, őrizni a közön­ségnek azt a több évszázados illúzióját, hogy a színházba járás a hét ünnepe... — Tehát: szórakoztató színház? ... — Csak okoskodó vagy csak komédiázó szín­házat csinálni nem érdemes; én a játékosság igényét és fogalmi körét kiterjesztem a drá­mára is. Van-e még ennek a kávéházi sarokba szorult beszélgetésnek lényeges mondandója? Mivel hozhatnánk zavarba Ács Alajost, akit nemcsak szerepeiből ismerünk elmélyült, kiegyensúlyo­zott, megfontolt, sőt bölcs s éppen azért ha kell, könnyed, kedves, elragadó eleganciájú mű­­vészegyéniségnek, hanem ilyennek mutatkozik íróasztal-perspektívából is. Lám, a jelzők felsorolásából kifelejtettünk valamit : gondolatolvasó. Mintha csak érezné, hogy befejezettnek te­kintem a beszélgetést, vágtából, a nyeregben visszafordulva ő ereszti felém az utolsó nyíl­lövést . — A színikritikának pedig azt üzenem: nagyon kérem, sohase felejtsék el megemlíteni a kisebb szerepekben fellépő színészeket, mert nélkülük nincsen színház... BANNER ZOLTÁN * Miért késlekedtem hosszú hetekig vele? Nem azért, mert sok volt a dolgom közben. Persze hogy sok volt. De éppen arra voltam kíváncsi, hogy a napi munka, az új élmények közepette nem illan-e el végképp a brassói magyar diá­kok önképzőkörének hangulata, nem mosódik-e ki emlékezetemből, annyi más egyébbel együtt? Mert akkor csak a friss benyomások hatása alatt véltem úgy, hogy fontos, amit Brassóban hallottam, tapasztaltam, s hogy másoknak is tudniuk kell róla. Amit elfelejtek magam is, mielőtt leírnám, az igazán nem érdekes a má­sok figyelmére. De lám, írom mégis, hosszú hetek után, jegy­zetfüzet nélkül. Csak a neveket ellenőrzöm a noteszemből. Úgy indult, mint egy unalmas muszáj-gyű­­lés, amelyet illedelmes közönnyel hallgat végig mindenki. A beat-vitát ismertették az önkép­zőkör előadói, pontosabban kivonatolták Szé­kely János cikkét és a válaszokat. Fanyalogva ültem a hatalmas terem egyetlen üres padjá­ban, a hátulsó sorban. Ide se kellett volna el­jönnöm s mint feleltetéstől félő diák, lestem az óra végét, a csengetést. (Az épület tantermei­ben folyt a tanítás, az iskola­hangulat pedig gyorsan ragad.) Felállt egy tizenegyedikés (hetedik gimnazis­ta a mi hajdani fogalmaink szerint, mindig utána számolok, hogy a magam ifjúságának kereteibe beilleszthessem), dehogy állt, felug­rott. — Nekem annak a szentgyörgyi fiatalember­nek a verse tetszett. Érdekesnek találom. Olyan életérzést fejez ki, mint Salinger a Zabhegye­­ző­ben. A társkeresés igenis a mai fiatalok problémája. A barátok, a társak, az életcélok megkeresése. Ezt mi kell megtaláljuk, mások nem kereshetik meg helyettünk. Minden nem­zedék magának kereste meg. Ennek a fiúnak érdemes lejegyezni a nevét: Sisak Ferencnek hívják. Jön a válasz azonnal. Most már jegyzem a neveket, figyelek. Gáli Benjámin tizenkettedikes harsog: — Én odatenném a hippiket, hogy két hétig kapáljanak zabhegyezés helyett, s mindjárt abbahagynák a világmegváltó gondolatokat. Mert azokkal úgysem váltanak meg senkit, sa­ját magukat még kevésbé. Egy tizedikes, Fóris Gyula ugrik közbe: — Nem olyan fekete az ördög, ahogy festik! Aranyosi István tizenegyedikes higgadtabban: — A huligán és a hippi nem mindegy. Kü­lönböztessük meg őket. A szakáll pedig nem mérce. Csak a borbélyok osztályozzák az em­bereket szakáll és sima arc szerint. Ungváry Zsófia, szintén tizenegyedikes: — Nincs jogunk a jövő nevében ítélkezni. Majd száz esztendő múlva elválik, hogy Salin­ger és mások irodalmából mi marad meg. Ezt az Ungváry­ Zsófia névről ismerem. Az is­kolai újságban az őszről írt verset, ilyen soro­kat: „Nekem ilyenkor / a reményeim, úgy ér­­zem / elférnek a tenyeremben .. A mai fiatalok életérzését, érzelmi világát, gondolkodását meg lehet közelíteni filozófiai síkon, a gyakorlati politika oldaláról s bizo­nyára még sokféleképpen. Ezen az önképző­­köri ülésen saját magukról vallottak, szenvedé­lyesen és elfogultan, kitárulkozón és egyben szemérmesen, ahogy önmagáról beszél az em­ber. Sisak Ferenc szavai szerint: az életcélok keresésének izgalmával. Saját magukról beszél­tek valójában, de önmaguktól elvonatkoztatva is, mintegy az egész nemzedék gondjait vál­lalva magukra, azzal a hittel, hogy csakugyan tőlük függ a megoldásuk. Egyedül csak tőlük. Szikszay Jenő dr. pedig, a kör tanár-vezető­je hagyta, hogy vitatkozzanak, egymásnak ugórjanak, ők maguk tisztázzák, amit fontosnak tartanak, helyesbítsenek és kuszálják össze a dolgokat, s a végén sem mondott szentenciá­kat, hanem az idősebb barát, egy öregebb diák véleményét tette hozzá, láthatóan őszintén res­pektált tekintélyével, a diákjai véleményéhez. Nem póz volt ez, így nem lehet pózolni. Az okos felismerés volt, hogy a kinyilatkoztatott továri ítéleteket ez a fiatalság fogadná el a legkevésbé. De a baráti szót, amely ugyanab­ból a gondból, sorsból fakad, nyomban oda­méri a maga gondolataihoz. Az ítéleteken fö­lényesen mosolyog, nyíltan vagy magában. Úgy éreztem, hogy nem is a brassói Egye­sülés líceum magyar diákjainak Arany János önképzőkörén ülök, hanem harminc kilométer­re innen, a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium­­ban, és időben még messzebb, jó negyedszázad­dal ezelőtt. Nép, nemzet, társadalom és iroda­lom gondjairól, jövőjéről vitatkoztunk így, egy­másnak ugorva, egymást féltve s a magunk apró diák-gondjai helyett a nagy közösséget vállalva magunkra, abban a hitben, hogy csak­ugyan nekünk kell minden gondját, baját meg­oldanunk. Mi vagyunk ehhez a felkent da­liák! .. . Úgy emlékszem, hogy verseket, novel­lákat nagyon ritkán olvastunk fel, megemlé­kező cikkeket is csak évfordulók alkalmából, mégis a legigazibb irodalmi önképzőkör volt az, hiszen a lelkét éreztük meg annak az iroda­lomnak, amely Balassi óta, Petőfi óta, Ady óta Illyés Gyuláig, Szabédiig, Kányádiig és min­dig a cselekvés és cselekedtetés nagy erjesz­tője, dialógusa kívánt lenni, legjobb szándékai szerint. És talán annak az elindító környezet­nek, azoknak a naiv vitáknak is volt valami részük abban, hogy néhányan ma is hisszük, tőlünk függnek a közösség gondjai, tennünk kell érte legjobb tudásunk­ szerint. Mert magukról beszéltek maguknak, nyíltan s egy nemzedék, egy világ nevében, igényével: ott marad ennek a vitának a nyoma a mai brassói fiatalokban, talán egy életen át fog csengeni bennük a visszhangja. S mint amikor az elfáradt ember énekkel frissíti magát, az egyik jóhangú leányka be­lekezdett: Hej, halászok, halászok. Mit fogott a hálátok? Utána énekelték mind egyszer, kétszer. Majd újabb és újabb népdalokat. Ott tanulták, egy­mástól, miként a gondolatok szálltak egyiktől a másikhoz. Minden kori ülést népdalokkal fe­jeznek be, hagyomány immár. Itt tanulják meg őket. Szikszay dr. úgy tekinti, hogy az önkép­zőkörnek az iskolai oktatást kell kiegészítenie ebben is. És a rengeteg tananyag közepette nem marad idő népdalokra. Az önképzőkör nem kötelező, aki ide eljön, az szükségét érzi. Vitatkozni jön irodalomról és fiatalságról, Ady­­ról és a beat-írókról, önmagáról és jövőjéről. Nézem az előbbi heves vitatkozókat, Sisakot, Gálit, Fóris Gyulát, Ungváry Zsófit: énekel­nek-e? Hát miért ne énekelnének? _Miért is képzeltem, hogy aki Sálingért olvas, az nem énekel magyar népdalokat? Valami hamis ha­sadást képzelünk bele modernség és nép, mai­ság és hagyomány közé, mesterséges hasadé­­kot, amelyet erőnek erejével szét akarunk fe­szíteni. Hát csak a mi hajdani fiatalságunkhoz illett hozzá a népdal? Hiszen ezzel olyasmit ismernék el, hogy mi már akkor, fiatal fejjel konzervatívok, öregek, kivénültek voltunk. Butaság ezen töprengeni. Énekelem együtt a száz meg száz kölyökkel, leánykával: Csillagok, csillagok, Szépen ragyogjatok! Úgy jön, tör elő a mélyből a hang is, miként az igény buzogott fel ezekre az önképzőkörök­re, vitákra, ezekre a gondolkodtató brassói estékre. Tizennégy esztendeig ki volt apadva ez a forrás, mint a Tömös pataka száraz nyáron. Milyen szomorú is a kiaszott meder, mindig megsajnálom a mélyben gubbasztó köveket, a partján kókadó fűszálakat. Az előd, a városi szintű kör iratait 14 esztendővel ezelőtt az akkori brassói írószövetségi fiók hangoskodói (olyan híres írók voltak, hogy már senki sem emlékszik a nevükre sem!) részeg fejjel ki­­hordták az udvarra és eldobálták. S mintha a kedv, a szándék is velük semmisült volna meg. Önképzés nem folyt azután, csak megemlé­kezések voltak, szépek, hangulatosak a városi művelődési házban, hivatalosak és nagy közön­séggel Apáczai Csere Jánosról, Arany János­ról, Ady Endréről. Eljártak ezekre a diákok is. Az iskolában ébren tartották bennük az iro­dalmi érdeklődést, irodalmi órán vitát rögtö­nöztek a megjelent könyvekről, a folyóiratok­ban közreadott kritikákról. (Milyen késve szü­letnek ezek a kritikák, panaszolták fel min­dig, a könyv rég elfogyott, a kritika csak majd azután jön!) Írók nőttek ki ebben az időben is Brassóból, Jancsik Pál, Szépréti Lilla, Lendvay Éva, Apáthy Géza. De úgy tűnt, hogy az isko­lán kívül elsorvadt az igény arra, hogy az ol­vasók összejöjjenek, könyvekről, művekről vagy önmagukról vitatkozzanak. Kiszáradt a szellemi élet pataka, mint a Tömös vize. Száraz nyár volt. Egyszerre, váratlanul apró közlemény jelent meg a brassói magyar hetilapban. Az Új Idő irodalmi kört alakít, mindenkit szívesen lát. A finomabb hallású olvasók már felfigyeltek arra, hogy valami megváltozott a lap tájékán. Esztendőkön át ez az újság, Magyari Lajos ta­láló hasonlata szerint, sajtónk tetszhalottja volt. Unalmas cikkek unalmas témákról, olvas­hatatlan stílusban (ha azt egyáltalán stílusnak lehetett nevezni?). A megyésítés után, amikor azt hittük, hogy a Tükör megindulásával a lét­alapja is megszűnik, metamorfózison ment át. Balogh Edgár a jó múltkoriban már bevitte az irodalmi köztudatba az új főszerkesztő, az­ ön­maga személyében is örvendetesen megfiata­lodott Albert Sándor érdemeit ebben a fiatalító lap-metamorfózisban. Itt, e néphez kötődött lap tájékán, a mostani Sadoveanu utcában, ahol 1944 őszén az első romániai demokratikus ma­gyar napilap, a Népi Egység útjára indult, homlokán a Kurkó Gyárfás és Szemlér Ferenc nevével, itt buzogott fel váratlanul a forrás. Nem is mertek névre szóló meghívókat szétkül­­deni a város ismertebb tanáraihoz, munkásai­hoz, orvosokhoz, tisztviselőkhöz. Féltek a kö­zönytől, az elmaradástól. Behirdették az újság­ban kísérletképpen: legfeljebb hiábavaló lesz... Az első ülésre 64-en jöttek el, a harmadikon százon felül voltak, azóta százötven a szokott létszám. A szomjúság ebben a városban soha­sem szűnt meg, az új forrást mohón állták körül. Igen, a kép pontos: a sajtóházban, a legna­gyobb teremben körülállják az előadót, a köl­tőt, írót, szerkesztőt, tanárt, nincs elegendő ülőhely, kört alkotnak, ténylegesen is kört, szo­rosra zárva, egymáshoz nyomulva. Az első köri összejöveteleken Csíki László és Tömöry Péter, a Tükör két költője szavalt. A brassói és szentgyörgyi lap között azóta is jó a viszony, „kicserélik“ egymás költőit, íróit a matinékon, jelen vannak egymás hasábjain. Talán lassan legyőzik a távolságot és a szere­­daiakat is meghívják egyszer a friss hagyomá­nyú brassói matinékra.­­Mert matinékat is ren­dez az Új Idő, nem az ő dolga lenne, ez igaz, de ha más elfeledkezik róla, hadd csinálja, mert jól csinálja. A szecselevárosi matinét úgy emlegetik most is, mint az utóbbi eszten­dők legnagyobb élményét. Pedig ez a városka igényes az ilyesmiben.) Az Ady-kollokviumon a költő brassói kapcsolatairól olvastak fel. Sí­pos Bella pedig az idős Lédát idézte meg, sze­mélyes emlékekből: hajdanán ő olvasott fel ne­ki a gödöllői Diósy-villában, így ötvözik a he­lyi hagyományokat, emlékeket, véleményeket közös élménnyé, tanulsággá. Négy rétegből tevődik össze a kör közönsé­ge: középiskolás diákokból Brassóból és Szecse­­levárosból, főiskolásokból és az iparváros fel­nőtteiből. Jönnek a diákok azóta is, hogy van már saját önképzőkörük. Amelyeket az Új Idő körének példájára alakítottak. A forrás elin­dult, s felébresztette és újra csalogatta a többi forrást is. Legjelentősebb éppen a brassói magyar fő­iskolások kimozdítása volt látszólagos közö­nyükből. Ott voltak már az első köri ülé­sen, soha nem maradnak el azóta. „Hallgató­ként szeretnék részt venni, bírálóként is be­kapcsolódni“ — írta az első összejövetelen meg­nyitott köri füzetbe Csutak István főiskolás. Némelyek azóta kedvet kaptak az íráshoz is. Egy szentgyörgyi fiú, Demeter Szabolcs pél­dául a téli vakációban bent dolgozott a szer­kesztőségben. De irogat Csegezi László, Vorzsák János és mások is. Nem verset írnak (ezt csak szórakozásból), hanem szakcikkeket a műszaki tudományok köréből. Ez így még örvendete­­sebb. Író, költő csak akad, nem is kevés hazai magyar literaturánkban, de műszaki közíróink, akik a mesterségüket is jól tudják és mondani­valójukat is szépen, szabatosan, vonzóan ki tud­ják fejezni magyarul, már jóval kevesebben vannak. E nyelvi egysíkúság révén félő, hogy a technika századában éppen a technikai ismere­tek terén maradunk el kipótolhatatlanul. Az Új Idő önképzőkörének kezében van a helyzet javításának egyik kulcsa: nagy képzettségű, jó tollú szakírók kinevelése az érdeklődő brassói főiskolásokból. Maga a város, múltjával, jele­nével, hangulatával, lehetőségeivel predeszti­nálja erre. A legmerészebb köri vállalkozás eddig egy szecselevárosi diákleányé volt: a Jenei Judité. Vitába szállt Láng Gusztáv Utunk-beli cikké­vel Veress Dániel Mikes-drámájának értékelé­séről. Este látta a darabot, másnap olvasta a bírálatot, és úgy érezte, „meg kell hogy írja a véleményét.“ Mert a bírálat nem csengett össze az ő legbensőbb meggyőződésével, véleményé­vel, és nem igazolta a nézők szemében csillo­gó könnyeket. (Jenei Judit érvei ezek.) Kétség­telen, hogy a Mikes-darab a várost és a kör­nyéket megmozgató esemény volt. Jenei Judit persze eleve kockázatos tettre vállalkozott: ti­zenkettedikes diák létére érveit egy tapasztalt, jeles bírálóéval mérte össze. Napokig készült, előzetesen Németh László Széchenyi-drámáját is elolvasta. Az eddigi leghevesebb vita volt ez a körben. Én bizony Veress Dánielt és Láng Gusztávot is meghívtam volna, így is akadtak mind a két álláspontnak védelmezői és táma­dói. Majdnem négy és fél órát tartott a vita. Aminek a legnagyobb tanulsága, azt hiszem, néha megfeledkezünk arról, hogy az iroda­lomnak és a bírálatnak jelentős szerepe lehet s kellene legyen a romániai magyarság nemzeti­ségi tudatának és öntudatának kimunkálásá­ban. Úgy képzelnék, hogy Jenei Judit irodalom­­tanárnak készül, és ez amolyan „bemelegítő“ volt a pályájához. Ezt gondoltam magam is. Matematikus akar lenni. Számok száraz tudó­sa? Az egészen biztosan nem lesz, még ha aka­­démikusságig viszi fel, akkor sem. Hiszen mi lenne, ha a szépirodalmi könyveket, folyó­iratokat csak a humán műveltség honpolgárai vennék a kezükbe? Egy esztendő alatt a brassói önképzőkörökben voltak jócskán irodalmi próbálkozások. Kifor­rott költőt, írót azonban egyet sem röpítettek fel a pályára. Irodalmi életet honosítottak meg mégis, a javából. Mert eleven, hatékony iro­dalmi élet nem mindig ott van, ahol nagy írók élnek, sokkal inkább ott, ahol sok jó olvasó él. BEKE GYÖRGY AZ ÖNKÉPZÉS KÖREI Szándékosan elkészített tudósítás Brassóból 9

Next