Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-19 / 38. szám

Ha az őzre farkasok rohannak Nemrégiben kitűnő előadást hallottam a hetedik művé­szetről. A filmesek hatalmáról és felelősségéről beszélt Szőts István, az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről című filmek alkotója. Az előadás alatt s még utána sokáig olyas­fajta érzések környékeztek, mint amilyet Dürrenmatt fizi­kusainak púpos vénkisasszonya váltott ki belőlem. A hátam is borsódzott, mert az elő­adás summája, némi túlzással szólva, mintha azt sugallta volna, hogy mindannyian a kamera, illetve a kamerát ke­zelő operatőr és társai, a vágó, a rendező kezében vagyunk. Tőlük függ, hogy hősnek vagy pojácának látunk-e valakit. Példák özönével is szolgált az előadó, filmtörténetiekkel és elborzasztásunkra rögtönzöt­tekkel egyaránt, hogy morális kiszolgáltatottságunkról meg­győzzön s egyben immunizál­­jon. Valahogyan ez az előadás jutott eszembe (talán a névro­­konság is hozzájárult a fölidé­­zéséhez), amikor Szőcs István­nak az Utunk ez évi augusztus 1-i számában Magyari Lajos első verseskönyvéről írott cik­két másodszor és alaposabban is elolvastam. Azért hangsú­lyozom, hogy másodszor, mert első belepillantására azt mond­tam: még mindig jobb, ha va­lakit Szőcs szétszed, mint ha Pityi Palkó megdicséri. Meg kell vallanom, azok közé tar­tozom, akiket a jó fogalmazás, az éles ész hamar levesz a lá­báról. Persze, valamiféle igaz­ságtalanságot azért éreztem már az elején, mert ha mond­juk minden eddigi Forrás-kö­tetet Szőcs bírált volna meg, akkor a dolgok valahogy a zsúrban volnának. Azt mond­hatnék, ez a helyzet a Szőcs István mércéje, ízlése, egyé­nisége szerint. De elvégre Szőcs sem írhat mindenkiről; aki a kezébe került, nem pa­naszkodhatunk, kiporolta. Nem vitázni szeretnék, sok értel­mét nem látom, mert nálunk az ilyesmi sajnos legtöbbször vagdalkozássá szokott fajulni. Magyari vevőit sem akarom megnyugtatni, hogy nem bóv­­lizták be őket, amikor a köny­vet szétkapkodták, mint ,,a jegyeket a Tündérlaki lányok­ra“. Maradjanak a kárral, ha már ilyen elővigyázatlanok voltak. Különben is, maga ká­rán tanul a magyar. Magyarít én is, mint Szőcs, erre a témára írt második cik­kében (Bp, szept. 4.), értel­mes, okos embernek tartom, de ezen az elismerésen túl­menően példákat is tudnék felhozni a könyvéből, sorokat, verseket is csokorra valót, melyekkel meg lehetne vétóz­ni vagy legalábbis kétségessé tenni Szőcs István őszinte, de egyértelműen a Parnasszusról eltanácsoló gesztusát: „Magya­ri Lajost, a kifogásolt versek szerzőjét, hadd mondjam most el, nagyon értelmes embernek és kitűnő szerkesztőnek tar­tom, s nagyon világosnak, okosnak mindazt, amit mond, amikor nem versben beszél. (Nem véletlen, hogy viszony­lag legjobb és mindenképpen legtartalmasabb verse, az Ag­­ronómus sirató, elsősorban publicisztika!!) S éppen erről van szó. Ha valakinek világos, kemény mondanivalója van valamiről, miért gyömöszöli ezt versbe, ha ezáltal veszít világosságából és átütőerejé­ből? Ma töméntelen költőnk van; romániai magyar irodal­munkban több mint ötven működik; ugyanakkor minden lap, folyóirat hiányt szenved jó riporterekben, újságírók­ban, műkritikusokban és így tovább. Olyan tehetséges, ér­telmes emberekről, akiktől sokat várunk más téren, fele­lőtlenség meg nem mondani, hogy mint költők jelentéktele­nek, és nemcsak számukra, hanem egész szellemi életünk­re is veszteség, ha versre túl sok erőt pazarolnak.“ (Bp, szept. 4.) Ez egyenes beszéd. Tisztes­séges. Miért ne írhatná ezt, ha ez a véleménye? Imponál nekem ez a nyíltság. Irigylem a magabiztosságát. Valljuk be, az effajta szókimondás többet segíthetne költészetün­kön, mint a megszokott tutuj­­gatós. Csak ott válik egy ki­csit megmosolyogtatóvá, ami­kor helyhiányra hivatkozik. Tudniillik, hogy ötvennél is többen vagyunk. Ez olyanfajta nem lényegi érvelés, mint az Utunk-beli cikkének utolsó bekezdése, ahol azon bosszan­kodik, hogy a kötet elkelt. De nem akarok abba a hibába es­ni, ami ellen éppen szót eme­lek, hogy valakinek csupán­csak a gyöngéit böngésszük, mert amint mondottam, Szőcs idézett nyíltsága imponál ne­kem. Zavarba csak akkor jö­vök, ha első könyvről van szó. Szőcsnek abban is igaza van (ugyancsak a Brassói Lapok cikkében), hogy az ifjúság nem mentség és nem menle­vél, és a világirodalom nagy ifjaira hivatkozik. Nekem azonban Ady Endre is eszem­be szokott jutni, az ő első két könyvével. Halála óta függe­lékben és zsengék címén szok­ták összes verseihez mellékel­ni. Az is lehet, hogy melléfog­tam a példámmal, mert újab­ban már az összes versekre is legyinteni szoktak. De hát ez nem ide tartozik, és nem is Szőcsre vonatkozik. Zavarban vagyok ez esetben is, mégpe­dig azért, mert az én kame­rám szerint Magyariban az ér­telem és okosság mellett olyan képességeket véltem és vélek, aminek pártolására is vállal­koztam egy előszó erejéig. Nem szemelgettem, hogy nézzék csak, milyen kitűnőség ez az én emberem, az egész kötetet ajánlottam, úgy ahogy van, szép soraival, mutáló lámpalá­zas hangjával, olykor nagyob­bat fogalmazni akarásával, mint amennyi mondanivalója van, szerkeszteni, árnyalni tu­dásával és nem utolsó sorban s került szép verseivel egye­­temben, mert ilyen is van ne­ki. Mindezt úgy summáztam, hogy érzésem szerint Magya­ri tarisznyájában ott van az a bizonyos hamuba sült pogácsa; még azt is írtam, hogy a hal­hatatlanságra vágyó királyfit még ha akarnák sem tudnák lebeszélni úti szándékáról. Szőcs megpróbálta, hátha neki sikerül. És ha Magyari az első jégveréstől megijed, akkor megérdemli. Nem szemelget­tem, és most sem szeretnék, de hogy ne beszéljek minden alap nélkül, itt van csak úgy emlékezetből ez a szép vers­indító két sor: FÓRUM Ősz vet erre mindig, hát többnyire ősz van a tájon... És ide idézném az elejétől vé­gig jól komponált, finom lírai rajzát, a Tördelőt is. De mu­tatóban elég lesz ez a két stró­fa. Mert szép a Szép mindig, úgy is, ha körítetlen, Gy. Szabó három bivalya fü­rödjék mogyorókeretben. Bicskám tenyerem tört, töviről ágat vágok. Egy szobát lakályossá tehetek Neked, ha nem is a világot. Nem mondom, ebbe is bele lehetne kötni, mint mindenbe a világon. Adjatok tíz sort, találok benne négy olyan hi­bát, hogy fel lehet kötni az íróját, mondotta — ha jól tu­dom — Richelieu. Lehet, hogy nem ő mondta. Hozhatnék még ehhez fogható példákat, elemezhetném is, de fölösle­ges, meg lovagiatlan is volna. Hiszen Szőcs sem elemez. Az Utunk-cikkben mindjárt az elején csak összehasonlítja a címadó verset József Attila 4 hetedik c. versével, s ki hit­te volna, a klasszikus kerül ki győztesen?! Tovább már csak kiragadott sorokat, képeket gyűjtöget, kommentál, illetve b ócsárol, így egy kicsit hi­telét veszti még ott is, ahol egyébként igaza van. A végén pedig összeszámolja a szeplő­­ket, mert mi egyebet csinál, amikor türelmesen megolvas­sa, hogy Magyarinál negyven­nemtudom-hányszor fordul elő a tűz s annak szinonimái. Sőt, eggyel többször, mert a Brassói Laporc-cikkben még kárörömmel vet vissza egy csóvát: „a gyönyörű tűzhalált“, hogy pernye se maradjon sze­gény Magyari kötetéből. De álljunk csak meg egy szóra: ha egy lánynak nem tudom hány szeplője van, attól még nem feltétlenül csúnya. Leg­­fönnebb azt mondjuk, szép szeplős lány, vagy milyen szép, pedig szeplős. Kivált, ha ka­maszlányról van szó. A csó­vát pedig ekképpen dobja vissza: „ ... a múltkor elmu­lasztottam elemezni. Gyönyörű tűzhalál, és nemcsak a század­­forduló irodalmának modoros­ságai, mester­kéltsége, erőltetett artificializmusa jut eszembe, hanem látom magam előtt a hamburgi bombázáskor fosz­fortól lángoló s kínjukban ön­magukat vízbefojtó embereket, az auschwitzi krematórium benső kemencefalain a kör­mök nyomait, napalmmal ki­irtott koreai és vietnami fa­luk lakóit és nem győzöm íz­lelgetni a kifejezést:­­gyönyörű tűzhalál". Szerintem, aki ilyent ír, sem esztétikai szem­pontból, sem tartalmiból nem tudja, hogy mit cselekszik. Te­hát nem felelősen ír. Aki ilyen szóvirágokat a huszadik szá­zad utolsó harmadában meg­véd, szintén felelősség nélkül ír.“Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy most sem elemez. Hanem csak azt mondja el, hogy neki, Szőcsnek mik jutnak eszébe a kiragadott kifejezésről. Meg­védeni már csak azért sem merem, mert meg vagyon tilt­va. Aki megvédi, szintén fele­lősség nélkül ír. Csupán any­­nyit merészelnék mondani, hogy nekem a magukat fel­gyújtó buddhista papok jutot­tak eszembe. De térjünk vissza az Utunk­­beli cikkre, melynek a dere­ka táján ez áll. ..Az egész kö­­tet legjellegzetesebb fordulatát az Állj mellém című versben találtam meg: Ha az őzre farkasok rohannak, s megbűvölik remegő szemét... E kép a legnagyobb mérték­ben komikus, mulatságos, ne­vetséges. Képzeljük el az éhes, üvöltő, hörgő, rohanó farkas­csordát, amint ráveti magát egy őzre, és nem tép éles fo­gakkal az inába, nem habzsol­ja páráló beleit, nem marcan­golja orrocskáját, hanem el­kezdi bűvölni ... rohanó far­kascsorda, amint igézi az őzike szemét, ptü, ptü .. Ha babonás gyermek vagy vajákos vénasszony volnék, ak­kor így fordulnék vissza: ptü, ptü, nem jár, kőhöz legyen mérve. Nem jár bizony, mert a Szőcs szövege lekési a ké­pet. Nincs szinkronban vele. A kép szerintem érzékletes, drámai és pontos. Az utána cammogó kommentár a komi­kus. Még akkor is, ha nagyon drámaian ecsetel és éhes, üvöl­tő, hörgő farkascsordát uszít Magyari egyszál őzére. Az idé­zett két sorban, egyáltalán a versben szó sincs csordáról. Farkasokról van szó, lehet az csupán két-három farkas is. Nem üldözik s nem úgy ütik el az őzet, hanem farkas mód­ra rárohannak, meglepik, kö­rülfogják. Hiába szökken, for­dul az őz, nincs menekvés, győztes farkasszemek bűvölik minden irányból. A tragédia az őz remegő, megbűvölt szemé­ben játszódik, amikor föladja a reményt. A farkasok — Szőcs ne tudná? — kiélvezik a fölényt, mielőtt széttépnék az őzet. Ami utána követke­zik, az már csak olcsó natura­lista lakoma. A képpel Ma­gyari a korábbi, az igazi tra­gédias pillanatot akarja és tud­ja is érzékeltetni. Az egész vers különben ilyen drámai pillanat­ társításokra épül, és oda megy ki (méghozzá nagyon frappánsan, talpraesetten és tehetséges emberre vallóan), hogy az ilyen remény- és erő­vesztett pillanatokban álljon melléje a társ, a szerető lány vagy asszony. S mert az ilyen pillanatok orvul jönnek, áll­jon mellette mind a „három­százhetvenöt napon.“ Még csak azt szeretném szó­vá tenni, hogy a „koccanó ka­lapács csendülését“ sem tartom nevetségesen fonáknak. A po­hár is először koccan, azután csendül, kivált, ha kristály. Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy nem a ka­lapács, hanem az üllő csendül. •De az effajta jelentés-átruhá­zás, egyberántás nem tartozik a főbenjáró bűnök közé. Tallózásai további kifogásai­val, ha a hanggal nem is, nagyjából egyetértek. Bár job­ban szerettem volna, ha nem­csak tallózgat, gyűjtöget, ha­nem a látványosságra fordított energiával inkább elemez s lehetőleg — higgadtan. Ügy­intő szavának is nagyobb súlya lett volna s talán még egy­két figyelemre méltó aprósá­gon is megakadt volna a sze­me. És őszintén szólva, nem értem, miért kellett Szőcsnek a Brassói Lapokban közölt visszavágójában a gyanakvó Miess Jánost olyan magyaro­san, dzsentrisen móresre taní­tania azzal, hogy dupla-szász voltát felhánytorgatja: „...(nyu­godjon meg Miess Günther János, ha ilyesmit tapasztalok, azt nem féltem volna szóvá­­tenni — nyíltan­)“ Hogy ettől a csillapítástól mennyire nyu­godhatott meg Miess János, nem tudom. De az Utunk hi­baigazítása ezzel a huszárvá­gással, sajnos, vesztett a becsé­ből, annyi bizonyos. Sajnála­­tos, mert újabb felelőtlen men­demondáknak lehet kútfeje. Szóval ha­ mindez máskép­pen történt volna, akkor ne­kem sem kellett volna ezt a cikket megírnom. Az ügyvé­­deskedés nem kenyerem. Nem is Magyar­t akartam védeni, gondolom, nem is igényli. Csu­pán a már említett viszolyog­­tató film-pokolkonyha élmé­nyétől szerettem volna szaba­dulni, ami ezúttal valószínű­leg analógiás alapon újra eszembe jutott. Pont: KÁNYÁDI SÁNDOR CSIPEGETŐ Két javaslat Nem újság, hogy a nyelvújí­tás szüntelenül folyik, tudato­san vagy öntudatlanul. (S tu­datlanul.) Ezért is térek vias­sza két, ebben a rovatban már említett dologra, de ezúttal határozott javaslattal. Töprengések, beszélgetések, olvasmányok nyomán azt hi­szem, hogy az úgynevezett ke­reskedelmi komplexumot üz­letháznak kell nevezni. (Hát­ha megtetszik ez a szó az új­ságíróknak is?) Mint ahogy van irodaház (olyan ház, amelyben csak vagy főképpen irodák vannak). Meg présház. Meg áruház. Lássuk az érveket. A keres­kedelmi komplexum rossz ki­fejezés, mert hosszú, úgyis megrövidül és eltorzul (komp­lexum, komplex), és van vala­mi nevetséges nagyzolás ab­ban, ha kereskedelemnek ne­vezem, hogy veszek egy fejre élesztőt vagy vasat veretek — ugyanannyiért — a cipőmre. Az ü­zletház viszont jó szó, mert érthető; rövid: nem egészen szokatlan (van hozzá hasonló szavunk, lásd fennebb); régi jelentésében pedig (azt jelen­tette, hogy: cég) ma már nem él, hiszen cégeink nincsenek. De a biztonság kedvéért fel­ütöm az értelmező szótárt. Üzletház: „olyan nagyobb épü­let, amelyben legnagyobbrészt vagy kizárólag üzlethelyiségek vannak“. S mi ezt eddig nem tudtuk? A másik javaslatom a líce­umra vonatkozik. Pontosabban az általános műveltséget nyúj­tó líceumra. Ahány száma csak eljut a kezembe a Tan­ügyi Újságnak, mind arról ta­núskodik, hogy ilyen nyakate­­kert a hivatalos elnevezés. A líceum éppen az az iskolafaj­ta, amelyik általános művelt­séget nyújt Tehát szószapori­­tás általános műveltséget nyúj­tó líceumról beszélni. Így néz­ve viszont a szaklíceum volna fából vaskarika? Nem éppen, mert a szaklíceum is nyújt általános műveltséget. Tehát a szaklíceum szó mind a két képzetet (a szakosítottságot és az általánosságot) tömören ki­fejezi. Jó. Ellenben nem lehet­ne a másik egyszerűen általá­nos líceum? S nemcsak azért, mert az a hosszú kifejezés szószaporítás, hanem azért is, mert a kifejezés közepén ott éktelenkedik a nyújtó szó, amihez egészen különös kép­zetek társulnak. Ilyen furcsa hangulatú kifejezéseket nem is illik hivatalos közlönybe meg az iskolák bejárata fölé kiírni. Tehát legyen a hivata­los elnevezés: általános líceum is szaklíceum. Persze a töb­­bi líceum nevét is szépen meg lehetne rövidíteni és ért­hetővé tenni. Például: speciá­lis testnevelési programú líce­um helyett legyen testnevelési líceum. NAGY KÁLMÁN Ion Manisiu cikkének folytatása az első oldalról cionalizmus embertelen mére­teket öltött. Rebreanu művei kíméletle­nek, nyersek, az élet tényeit nem cicomázzák fel haszonta­lan virágokkal. Már-már azt a látszatot kel­tik, hogy szerzőjük csupán egy részrehajlatlan krónikás, a leg­kisebb melegséget is nélkülöző szeizmográf-szerűség, amely a megsemmisülésig objektivizá­­lódott. És mégis ... Mögöttük, min­den egyes sor hátterében ott az ember, akinek a művész fö­lébe kerekedett — egy más ember, nem az, akire gondol, akit ismer az olvasó. * E sorok írója abban a sze­rencsében részesült, hogy két feledhetetlen alkalommal lát­hatta ezt az embert 1943-ban, amikor Liviu Rebreanu a bu­karesti Nemzeti Színház igaz­gatója volt. Első ízben a Cézár Petrescu regénye nyomán színpadra át­írt regény, 4 kísértet szeme próbáján, majd valamivel ké­sőbb igazgatói irodájában. Liviu Rebreanu akkoriban fontos „hivatalos“ személyiség volt. Nemcsak a színházat ve­zette, egy tekintélyes napila­pot is. Mint diák az előadások­ra menet szinte naponta lát­tam a mai jogi fakultáshoz ve­zető út túloldalán, amikor háza garázsából egy pompás sze­mélykocsi jött ki. Magas volt, ősz hajú, arca ráncos, szeme kék és közömbös, pontosan olyan, amilyennek regényei olvastán valamennyi olvasójá­val együtt én is elképzeltem. .Nagyon meglepett, mikor a fennebb említett darab próbá­ján az akkori híres Soare Z. Soare rendezőt dorgálta, mert a Szinaján, az első világháború előtt játszódó prológusba egy háborús indulót toldott be. Há­ború volt akkor is, s a rendező arra gondolt, hogy meglovagol­ja a nyárspolgár nézők elenyé­sző részének háborús lelkese­dését. — Kérlek, Soare, légy olyan szíves, szedd ki azt a disznó­­ságot innen. Éppen elég, hogy kívül háború van és nyomoz. Miért adjuk nekik a színház­ban is ezt? A rendező és a színészek egyetértettek, bár egy állítólag „hatásos“ jelenet kihúzásáról volt szó. A bemutató után néhány nappal elküldött a darab szer­zője, Cézár Petrescu, akinek magántitkára voltam, hogy fel­vegyek valamennyit a ... „szerzői jogdíjából“, amit ak­koriban ugyancsak fukarul, de kizárólag a nézők számának arányában folyósítottak. Ellen­állhatatlanul elfog valami nosztalgia-féle, ami szinte el­képzelhetetlen manapság egyes írók kapcsolataira gondolva, amikor eszembe jut Liviu Rebreanu szívélyessége ak­kori „konkurrense“ iránt, mert az volt nemcsak a hírnévben és irodalmi dicső­ségben, hanem a jövedelem szempontjából is, hisz mind­ketten nagy példányszámban jelentek meg s jövedelmük főképp az írásból származott. Vett egy cédulát, írt vala­mit a szélére s odaküldött a főkönyvelőhöz, aki döbbenten fordult hozzá: — Valami tévedés lesz, igaz­gató úr.... Kétszázötvenezret írt... Még csak két előadás volt, s a nézők száma ... (meg­mondta pontosan, mennyi volt). — Ne törődjön vele. Fizesse csak ki! És ha nem lesz meg a tíz előadás? ... — Kifizetem én. És kitöltött még egy papírt, s hozzátette: — Cézár nagyságos úr nem nagyon ért a gazdálkodáshoz (valóban rengeteget költött s nem valami példás beosztás­sal). De ha nincs pénze, hogy írhatna ... Csupa tapintat volt Liviu Rebreanu. És — milyen paradoxális! — csupa líraiság, érzékenység. Tudta, mit jelent a nyomor — még gyermek- és ifjúko­rából. Tudta, mi a félelem — meg az első világháború idejé­ből, de a másodikból is — Bu­karest első bombázásakor a fé­lelem váltotta ki első szélhű­­déses rohamát. Mint minden közrendű kisember, ő is tu­dott az emberi gyengeségekről, ismerte és átélte őket. De szí­vós, elkeseredett munkával, az erdélyiekre jellemző hallatlan kitartásával, mindenekelőtt azonban közmondásos becsü­letességével, ami irodalmi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy emelkedett művészi tu­datosságával azt is látta, mit kell tennie. Legyűrte a sze­génységet, le a félelmet, a megalkuvást is. S valahány­szor leült íróasztala mellé — talán önmaga ostorozásával is, de — megállapodott a harma­dik személynél. Rendkívüli mű született e munka nyomán, amelynek semmi köze a többiektől mi­ben sem különböző ember va­lóságos vagy vélt hibáihoz. E mű fedezete és kiindulópont­ja az a Credo, amelyet maga fogalmazott meg így: „Az iro­dalom nem szolgálhat eszközül elemi emberi ösztönök kihasz­nálására, de egyszerű játék­ként vagy szórakozásként sem fogható fel, amint egyes esz­tétikusok tetszelegve a művé­szetet általában meghatároz­zák. Annak az irodalomnak, amely irodalom minőségében tart igényt megbecsülésre, és amelyre joggal lehet büszke valamely nép, a megismerés egyik formájaként szervesen kell kapcsolódnia a nép és az emberiség életéhez.“ Mikor ez az irodalom létre­jött, kiteljesedett és győzelmet aratott, a józan, mérlegelő ember elhatározta, nem marad tovább, elmegy, hogy semmi­vel be ne árnyékolja a nagy művész ragyogó alakját. Most, huszonöt év távlatából úgy hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy előre alaposan megfontolt szándékkal távo­zott. Ughy István: Bartók-koncert

Next