Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-19 / 38. szám
Ha az őzre farkasok rohannak Nemrégiben kitűnő előadást hallottam a hetedik művészetről. A filmesek hatalmáról és felelősségéről beszélt Szőts István, az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről című filmek alkotója. Az előadás alatt s még utána sokáig olyasfajta érzések környékeztek, mint amilyet Dürrenmatt fizikusainak púpos vénkisasszonya váltott ki belőlem. A hátam is borsódzott, mert az előadás summája, némi túlzással szólva, mintha azt sugallta volna, hogy mindannyian a kamera, illetve a kamerát kezelő operatőr és társai, a vágó, a rendező kezében vagyunk. Tőlük függ, hogy hősnek vagy pojácának látunk-e valakit. Példák özönével is szolgált az előadó, filmtörténetiekkel és elborzasztásunkra rögtönzöttekkel egyaránt, hogy morális kiszolgáltatottságunkról meggyőzzön s egyben immunizáljon. Valahogyan ez az előadás jutott eszembe (talán a névrokonság is hozzájárult a fölidézéséhez), amikor Szőcs Istvánnak az Utunk ez évi augusztus 1-i számában Magyari Lajos első verseskönyvéről írott cikkét másodszor és alaposabban is elolvastam. Azért hangsúlyozom, hogy másodszor, mert első belepillantására azt mondtam: még mindig jobb, ha valakit Szőcs szétszed, mint ha Pityi Palkó megdicséri. Meg kell vallanom, azok közé tartozom, akiket a jó fogalmazás, az éles ész hamar levesz a lábáról. Persze, valamiféle igazságtalanságot azért éreztem már az elején, mert ha mondjuk minden eddigi Forrás-kötetet Szőcs bírált volna meg, akkor a dolgok valahogy a zsúrban volnának. Azt mondhatnék, ez a helyzet a Szőcs István mércéje, ízlése, egyénisége szerint. De elvégre Szőcs sem írhat mindenkiről; aki a kezébe került, nem panaszkodhatunk, kiporolta. Nem vitázni szeretnék, sok értelmét nem látom, mert nálunk az ilyesmi sajnos legtöbbször vagdalkozássá szokott fajulni. Magyari vevőit sem akarom megnyugtatni, hogy nem bóvlizták be őket, amikor a könyvet szétkapkodták, mint ,,a jegyeket a Tündérlaki lányokra“. Maradjanak a kárral, ha már ilyen elővigyázatlanok voltak. Különben is, maga kárán tanul a magyar. Magyarít én is, mint Szőcs, erre a témára írt második cikkében (Bp, szept. 4.), értelmes, okos embernek tartom, de ezen az elismerésen túlmenően példákat is tudnék felhozni a könyvéből, sorokat, verseket is csokorra valót, melyekkel meg lehetne vétózni vagy legalábbis kétségessé tenni Szőcs István őszinte, de egyértelműen a Parnasszusról eltanácsoló gesztusát: „Magyari Lajost, a kifogásolt versek szerzőjét, hadd mondjam most el, nagyon értelmes embernek és kitűnő szerkesztőnek tartom, s nagyon világosnak, okosnak mindazt, amit mond, amikor nem versben beszél. (Nem véletlen, hogy viszonylag legjobb és mindenképpen legtartalmasabb verse, az Agronómus sirató, elsősorban publicisztika!!) S éppen erről van szó. Ha valakinek világos, kemény mondanivalója van valamiről, miért gyömöszöli ezt versbe, ha ezáltal veszít világosságából és átütőerejéből? Ma töméntelen költőnk van; romániai magyar irodalmunkban több mint ötven működik; ugyanakkor minden lap, folyóirat hiányt szenved jó riporterekben, újságírókban, műkritikusokban és így tovább. Olyan tehetséges, értelmes emberekről, akiktől sokat várunk más téren, felelőtlenség meg nem mondani, hogy mint költők jelentéktelenek, és nemcsak számukra, hanem egész szellemi életünkre is veszteség, ha versre túl sok erőt pazarolnak.“ (Bp, szept. 4.) Ez egyenes beszéd. Tisztességes. Miért ne írhatná ezt, ha ez a véleménye? Imponál nekem ez a nyíltság. Irigylem a magabiztosságát. Valljuk be, az effajta szókimondás többet segíthetne költészetünkön, mint a megszokott tutujgatós. Csak ott válik egy kicsit megmosolyogtatóvá, amikor helyhiányra hivatkozik. Tudniillik, hogy ötvennél is többen vagyunk. Ez olyanfajta nem lényegi érvelés, mint az Utunk-beli cikkének utolsó bekezdése, ahol azon bosszankodik, hogy a kötet elkelt. De nem akarok abba a hibába esni, ami ellen éppen szót emelek, hogy valakinek csupáncsak a gyöngéit böngésszük, mert amint mondottam, Szőcs idézett nyíltsága imponál nekem. Zavarba csak akkor jövök, ha első könyvről van szó. Szőcsnek abban is igaza van (ugyancsak a Brassói Lapok cikkében), hogy az ifjúság nem mentség és nem menlevél, és a világirodalom nagy ifjaira hivatkozik. Nekem azonban Ady Endre is eszembe szokott jutni, az ő első két könyvével. Halála óta függelékben és zsengék címén szokták összes verseihez mellékelni. Az is lehet, hogy melléfogtam a példámmal, mert újabban már az összes versekre is legyinteni szoktak. De hát ez nem ide tartozik, és nem is Szőcsre vonatkozik. Zavarban vagyok ez esetben is, mégpedig azért, mert az én kamerám szerint Magyariban az értelem és okosság mellett olyan képességeket véltem és vélek, aminek pártolására is vállalkoztam egy előszó erejéig. Nem szemelgettem, hogy nézzék csak, milyen kitűnőség ez az én emberem, az egész kötetet ajánlottam, úgy ahogy van, szép soraival, mutáló lámpalázas hangjával, olykor nagyobbat fogalmazni akarásával, mint amennyi mondanivalója van, szerkeszteni, árnyalni tudásával és nem utolsó sorban s került szép verseivel egyetemben, mert ilyen is van neki. Mindezt úgy summáztam, hogy érzésem szerint Magyari tarisznyájában ott van az a bizonyos hamuba sült pogácsa; még azt is írtam, hogy a halhatatlanságra vágyó királyfit még ha akarnák sem tudnák lebeszélni úti szándékáról. Szőcs megpróbálta, hátha neki sikerül. És ha Magyari az első jégveréstől megijed, akkor megérdemli. Nem szemelgettem, és most sem szeretnék, de hogy ne beszéljek minden alap nélkül, itt van csak úgy emlékezetből ez a szép versindító két sor: FÓRUM Ősz vet erre mindig, hát többnyire ősz van a tájon... És ide idézném az elejétől végig jól komponált, finom lírai rajzát, a Tördelőt is. De mutatóban elég lesz ez a két strófa. Mert szép a Szép mindig, úgy is, ha körítetlen, Gy. Szabó három bivalya fürödjék mogyorókeretben. Bicskám tenyerem tört, töviről ágat vágok. Egy szobát lakályossá tehetek Neked, ha nem is a világot. Nem mondom, ebbe is bele lehetne kötni, mint mindenbe a világon. Adjatok tíz sort, találok benne négy olyan hibát, hogy fel lehet kötni az íróját, mondotta — ha jól tudom — Richelieu. Lehet, hogy nem ő mondta. Hozhatnék még ehhez fogható példákat, elemezhetném is, de fölösleges, meg lovagiatlan is volna. Hiszen Szőcs sem elemez. Az Utunk-cikkben mindjárt az elején csak összehasonlítja a címadó verset József Attila 4 hetedik c. versével, s ki hitte volna, a klasszikus kerül ki győztesen?! Tovább már csak kiragadott sorokat, képeket gyűjtöget, kommentál, illetve b ócsárol, így egy kicsit hitelét veszti még ott is, ahol egyébként igaza van. A végén pedig összeszámolja a szeplőket, mert mi egyebet csinál, amikor türelmesen megolvassa, hogy Magyarinál negyvennemtudom-hányszor fordul elő a tűz s annak szinonimái. Sőt, eggyel többször, mert a Brassói Laporc-cikkben még kárörömmel vet vissza egy csóvát: „a gyönyörű tűzhalált“, hogy pernye se maradjon szegény Magyari kötetéből. De álljunk csak meg egy szóra: ha egy lánynak nem tudom hány szeplője van, attól még nem feltétlenül csúnya. Legfönnebb azt mondjuk, szép szeplős lány, vagy milyen szép, pedig szeplős. Kivált, ha kamaszlányról van szó. A csóvát pedig ekképpen dobja vissza: „ ... a múltkor elmulasztottam elemezni. Gyönyörű tűzhalál, és nemcsak a századforduló irodalmának modorosságai, mesterkéltsége, erőltetett artificializmusa jut eszembe, hanem látom magam előtt a hamburgi bombázáskor foszfortól lángoló s kínjukban önmagukat vízbefojtó embereket, az auschwitzi krematórium benső kemencefalain a körmök nyomait, napalmmal kiirtott koreai és vietnami faluk lakóit és nem győzöm ízlelgetni a kifejezést:gyönyörű tűzhalál". Szerintem, aki ilyent ír, sem esztétikai szempontból, sem tartalmiból nem tudja, hogy mit cselekszik. Tehát nem felelősen ír. Aki ilyen szóvirágokat a huszadik század utolsó harmadában megvéd, szintén felelősség nélkül ír.“Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy most sem elemez. Hanem csak azt mondja el, hogy neki, Szőcsnek mik jutnak eszébe a kiragadott kifejezésről. Megvédeni már csak azért sem merem, mert meg vagyon tiltva. Aki megvédi, szintén felelősség nélkül ír. Csupán anynyit merészelnék mondani, hogy nekem a magukat felgyújtó buddhista papok jutottak eszembe. De térjünk vissza az Utunkbeli cikkre, melynek a dereka táján ez áll. ..Az egész kötet legjellegzetesebb fordulatát az Állj mellém című versben találtam meg: Ha az őzre farkasok rohannak, s megbűvölik remegő szemét... E kép a legnagyobb mértékben komikus, mulatságos, nevetséges. Képzeljük el az éhes, üvöltő, hörgő, rohanó farkascsordát, amint ráveti magát egy őzre, és nem tép éles fogakkal az inába, nem habzsolja páráló beleit, nem marcangolja orrocskáját, hanem elkezdi bűvölni ... rohanó farkascsorda, amint igézi az őzike szemét, ptü, ptü .. Ha babonás gyermek vagy vajákos vénasszony volnék, akkor így fordulnék vissza: ptü, ptü, nem jár, kőhöz legyen mérve. Nem jár bizony, mert a Szőcs szövege lekési a képet. Nincs szinkronban vele. A kép szerintem érzékletes, drámai és pontos. Az utána cammogó kommentár a komikus. Még akkor is, ha nagyon drámaian ecsetel és éhes, üvöltő, hörgő farkascsordát uszít Magyari egyszál őzére. Az idézett két sorban, egyáltalán a versben szó sincs csordáról. Farkasokról van szó, lehet az csupán két-három farkas is. Nem üldözik s nem úgy ütik el az őzet, hanem farkas módra rárohannak, meglepik, körülfogják. Hiába szökken, fordul az őz, nincs menekvés, győztes farkasszemek bűvölik minden irányból. A tragédia az őz remegő, megbűvölt szemében játszódik, amikor föladja a reményt. A farkasok — Szőcs ne tudná? — kiélvezik a fölényt, mielőtt széttépnék az őzet. Ami utána következik, az már csak olcsó naturalista lakoma. A képpel Magyari a korábbi, az igazi tragédias pillanatot akarja és tudja is érzékeltetni. Az egész vers különben ilyen drámai pillanat társításokra épül, és oda megy ki (méghozzá nagyon frappánsan, talpraesetten és tehetséges emberre vallóan), hogy az ilyen remény- és erővesztett pillanatokban álljon melléje a társ, a szerető lány vagy asszony. S mert az ilyen pillanatok orvul jönnek, álljon mellette mind a „háromszázhetvenöt napon.“ Még csak azt szeretném szóvá tenni, hogy a „koccanó kalapács csendülését“ sem tartom nevetségesen fonáknak. A pohár is először koccan, azután csendül, kivált, ha kristály. Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy nem a kalapács, hanem az üllő csendül. •De az effajta jelentés-átruházás, egyberántás nem tartozik a főbenjáró bűnök közé. Tallózásai további kifogásaival, ha a hanggal nem is, nagyjából egyetértek. Bár jobban szerettem volna, ha nemcsak tallózgat, gyűjtöget, hanem a látványosságra fordított energiával inkább elemez s lehetőleg — higgadtan. Ügyintő szavának is nagyobb súlya lett volna s talán még egykét figyelemre méltó apróságon is megakadt volna a szeme. És őszintén szólva, nem értem, miért kellett Szőcsnek a Brassói Lapokban közölt visszavágójában a gyanakvó Miess Jánost olyan magyarosan, dzsentrisen móresre tanítania azzal, hogy dupla-szász voltát felhánytorgatja: „...(nyugodjon meg Miess Günther János, ha ilyesmit tapasztalok, azt nem féltem volna szóvátenni — nyíltan)“ Hogy ettől a csillapítástól mennyire nyugodhatott meg Miess János, nem tudom. De az Utunk hibaigazítása ezzel a huszárvágással, sajnos, vesztett a becséből, annyi bizonyos. Sajnálatos, mert újabb felelőtlen mendemondáknak lehet kútfeje. Szóval ha mindez másképpen történt volna, akkor nekem sem kellett volna ezt a cikket megírnom. Az ügyvédeskedés nem kenyerem. Nem is Magyart akartam védeni, gondolom, nem is igényli. Csupán a már említett viszolyogtató film-pokolkonyha élményétől szerettem volna szabadulni, ami ezúttal valószínűleg analógiás alapon újra eszembe jutott. Pont: KÁNYÁDI SÁNDOR CSIPEGETŐ Két javaslat Nem újság, hogy a nyelvújítás szüntelenül folyik, tudatosan vagy öntudatlanul. (S tudatlanul.) Ezért is térek viassza két, ebben a rovatban már említett dologra, de ezúttal határozott javaslattal. Töprengések, beszélgetések, olvasmányok nyomán azt hiszem, hogy az úgynevezett kereskedelmi komplexumot üzletháznak kell nevezni. (Hátha megtetszik ez a szó az újságíróknak is?) Mint ahogy van irodaház (olyan ház, amelyben csak vagy főképpen irodák vannak). Meg présház. Meg áruház. Lássuk az érveket. A kereskedelmi komplexum rossz kifejezés, mert hosszú, úgyis megrövidül és eltorzul (komplexum, komplex), és van valami nevetséges nagyzolás abban, ha kereskedelemnek nevezem, hogy veszek egy fejre élesztőt vagy vasat veretek — ugyanannyiért — a cipőmre. Az üzletház viszont jó szó, mert érthető; rövid: nem egészen szokatlan (van hozzá hasonló szavunk, lásd fennebb); régi jelentésében pedig (azt jelentette, hogy: cég) ma már nem él, hiszen cégeink nincsenek. De a biztonság kedvéért felütöm az értelmező szótárt. Üzletház: „olyan nagyobb épület, amelyben legnagyobbrészt vagy kizárólag üzlethelyiségek vannak“. S mi ezt eddig nem tudtuk? A másik javaslatom a líceumra vonatkozik. Pontosabban az általános műveltséget nyújtó líceumra. Ahány száma csak eljut a kezembe a Tanügyi Újságnak, mind arról tanúskodik, hogy ilyen nyakatekert a hivatalos elnevezés. A líceum éppen az az iskolafajta, amelyik általános műveltséget nyújt Tehát szószaporitás általános műveltséget nyújtó líceumról beszélni. Így nézve viszont a szaklíceum volna fából vaskarika? Nem éppen, mert a szaklíceum is nyújt általános műveltséget. Tehát a szaklíceum szó mind a két képzetet (a szakosítottságot és az általánosságot) tömören kifejezi. Jó. Ellenben nem lehetne a másik egyszerűen általános líceum? S nemcsak azért, mert az a hosszú kifejezés szószaporítás, hanem azért is, mert a kifejezés közepén ott éktelenkedik a nyújtó szó, amihez egészen különös képzetek társulnak. Ilyen furcsa hangulatú kifejezéseket nem is illik hivatalos közlönybe meg az iskolák bejárata fölé kiírni. Tehát legyen a hivatalos elnevezés: általános líceum is szaklíceum. Persze a többi líceum nevét is szépen meg lehetne rövidíteni és érthetővé tenni. Például: speciális testnevelési programú líceum helyett legyen testnevelési líceum. NAGY KÁLMÁN Ion Manisiu cikkének folytatása az első oldalról cionalizmus embertelen méreteket öltött. Rebreanu művei kíméletlenek, nyersek, az élet tényeit nem cicomázzák fel haszontalan virágokkal. Már-már azt a látszatot keltik, hogy szerzőjük csupán egy részrehajlatlan krónikás, a legkisebb melegséget is nélkülöző szeizmográf-szerűség, amely a megsemmisülésig objektivizálódott. És mégis ... Mögöttük, minden egyes sor hátterében ott az ember, akinek a művész fölébe kerekedett — egy más ember, nem az, akire gondol, akit ismer az olvasó. * E sorok írója abban a szerencsében részesült, hogy két feledhetetlen alkalommal láthatta ezt az embert 1943-ban, amikor Liviu Rebreanu a bukaresti Nemzeti Színház igazgatója volt. Első ízben a Cézár Petrescu regénye nyomán színpadra átírt regény, 4 kísértet szeme próbáján, majd valamivel később igazgatói irodájában. Liviu Rebreanu akkoriban fontos „hivatalos“ személyiség volt. Nemcsak a színházat vezette, egy tekintélyes napilapot is. Mint diák az előadásokra menet szinte naponta láttam a mai jogi fakultáshoz vezető út túloldalán, amikor háza garázsából egy pompás személykocsi jött ki. Magas volt, ősz hajú, arca ráncos, szeme kék és közömbös, pontosan olyan, amilyennek regényei olvastán valamennyi olvasójával együtt én is elképzeltem. .Nagyon meglepett, mikor a fennebb említett darab próbáján az akkori híres Soare Z. Soare rendezőt dorgálta, mert a Szinaján, az első világháború előtt játszódó prológusba egy háborús indulót toldott be. Háború volt akkor is, s a rendező arra gondolt, hogy meglovagolja a nyárspolgár nézők elenyésző részének háborús lelkesedését. — Kérlek, Soare, légy olyan szíves, szedd ki azt a disznóságot innen. Éppen elég, hogy kívül háború van és nyomoz. Miért adjuk nekik a színházban is ezt? A rendező és a színészek egyetértettek, bár egy állítólag „hatásos“ jelenet kihúzásáról volt szó. A bemutató után néhány nappal elküldött a darab szerzője, Cézár Petrescu, akinek magántitkára voltam, hogy felvegyek valamennyit a ... „szerzői jogdíjából“, amit akkoriban ugyancsak fukarul, de kizárólag a nézők számának arányában folyósítottak. Ellenállhatatlanul elfog valami nosztalgia-féle, ami szinte elképzelhetetlen manapság egyes írók kapcsolataira gondolva, amikor eszembe jut Liviu Rebreanu szívélyessége akkori „konkurrense“ iránt, mert az volt nemcsak a hírnévben és irodalmi dicsőségben, hanem a jövedelem szempontjából is, hisz mindketten nagy példányszámban jelentek meg s jövedelmük főképp az írásból származott. Vett egy cédulát, írt valamit a szélére s odaküldött a főkönyvelőhöz, aki döbbenten fordult hozzá: — Valami tévedés lesz, igazgató úr.... Kétszázötvenezret írt... Még csak két előadás volt, s a nézők száma ... (megmondta pontosan, mennyi volt). — Ne törődjön vele. Fizesse csak ki! És ha nem lesz meg a tíz előadás? ... — Kifizetem én. És kitöltött még egy papírt, s hozzátette: — Cézár nagyságos úr nem nagyon ért a gazdálkodáshoz (valóban rengeteget költött s nem valami példás beosztással). De ha nincs pénze, hogy írhatna ... Csupa tapintat volt Liviu Rebreanu. És — milyen paradoxális! — csupa líraiság, érzékenység. Tudta, mit jelent a nyomor — még gyermek- és ifjúkorából. Tudta, mi a félelem — meg az első világháború idejéből, de a másodikból is — Bukarest első bombázásakor a félelem váltotta ki első szélhűdéses rohamát. Mint minden közrendű kisember, ő is tudott az emberi gyengeségekről, ismerte és átélte őket. De szívós, elkeseredett munkával, az erdélyiekre jellemző hallatlan kitartásával, mindenekelőtt azonban közmondásos becsületességével, ami irodalmi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy emelkedett művészi tudatosságával azt is látta, mit kell tennie. Legyűrte a szegénységet, le a félelmet, a megalkuvást is. S valahányszor leült íróasztala mellé — talán önmaga ostorozásával is, de — megállapodott a harmadik személynél. Rendkívüli mű született e munka nyomán, amelynek semmi köze a többiektől miben sem különböző ember valóságos vagy vélt hibáihoz. E mű fedezete és kiindulópontja az a Credo, amelyet maga fogalmazott meg így: „Az irodalom nem szolgálhat eszközül elemi emberi ösztönök kihasználására, de egyszerű játékként vagy szórakozásként sem fogható fel, amint egyes esztétikusok tetszelegve a művészetet általában meghatározzák. Annak az irodalomnak, amely irodalom minőségében tart igényt megbecsülésre, és amelyre joggal lehet büszke valamely nép, a megismerés egyik formájaként szervesen kell kapcsolódnia a nép és az emberiség életéhez.“ Mikor ez az irodalom létrejött, kiteljesedett és győzelmet aratott, a józan, mérlegelő ember elhatározta, nem marad tovább, elmegy, hogy semmivel be ne árnyékolja a nagy művész ragyogó alakját. Most, huszonöt év távlatából úgy hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy előre alaposan megfontolt szándékkal távozott. Ughy István: Bartók-koncert