Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
A Napsugár Egyedem-begyedem pályázata Van-e ép, egészséges gyermek, aki kiolvasókat ne tudna, s a mindennapi játék megkezdése előtt ne mondana? Van-e ép, egészséges felnőtt, akinek eszébe ne jutna, hogy gyermekkorában játszótársaival hányszor állottak körbe, majd egyikük rákezdett valami ilyen vagy ehhez hasonló kiolvasóra: Egyedem-begyedem, kendertánc, Hajdú sógor, mit kívánsz? Nem kívánok egyebet. Csak egy darab kenyeret. Kiolvasókat mindenki tud, annál furcsább, hogy ez a műfaj folklórgyűjtésünknek mind a mai napig amolyan Hamupipőkéje volt. Csak egyik-másik népköltési gyűjteményben akadt néhány mutató belőle, a gyermekjátékok fejezetébe sorolva. Túl közismert, túl kézenfekvő: ki tudja, talán épp ezért késett oly sokáig rendszeres, nagyarányú összegyűjtésének gondolata. Különben aligha van okunk komolyan restelkedni, hisz a kiolvasó-gyűjtemények sehol sem nagyon hányják-vetik magukat. Hirtelenében az egész újabb nemzetközi szakirodalomban csak egyetlen munkára tudok hivatkozni: Les comptines de langue frangaise. (Recueillies et commentées par J. Baucamont, F. Guibat, T. Lucile, R. Pinon et P. Soupault. Paris, 1961. Editions Seghers). E gyűjteménynek már a létrejötte szép tanulságot kínál számunkra. Bevezetőjéből ugyanis megtudjuk, hogy 1957-től fogva a francia rádió — a belga, a lausanne-i francia meg a kanadai francia adókkal együttműködve — miként sugározta szét előadásait, majd a gyűjtési felhívásokat, mígnem az óriási anyag: közel 8000 kiolvasó a szerkesztők kezében összefutott. Igen, a mindennapos gyakorlatban, aprópénzre váltva, így kell Gorkij tanításának élnie és érvényesülnie: „A folklór az egész nemzet ügye.“ Nem a francia példa, hanem e példának a szelleme, úgyszintén a korábbi folklórgyűjtési pályázatok sikerei bátorítottak arra, hogy a Napsugár 1967. szeptemberi számában Egyedem-Kegyedem pályázatot hirdessünk kis folklórgyűjtőink számára. Mellőzöm a részleteket, és a csattanóval, az eredménnyel kezdem. A beérkezett anyagot megyék szerint csoportosítottam, s a megyék alább betűrendben követik egymást. Az első szám azt mutatja, hogy a megye hány helységéből, falujából érkezett pályázat; a második rovat a pályázók (pályázatok) számát, a harmadik az összegyűjtött kiolvasók számát jelzi: Szatmár 9 13302 Szilágy 5 36870 Temes 2 331 A végeredmény tehát 14 megye 93 helységéből 369 pályázat, összesen 8493 kiolvasóval. Óriási siker! Szorgos kisiskolások vetették papírra a tengernyi kiolvasót, ám nagyon jól tudjuk, és egy pillanatra sem felejtjük, hogy őket viszont nevelőik buzdítják, irányítják. Az Egyedembegyedem pályázatnak is az az egyik nagy tanulsága, hogy ha egy iskolában, egy helységben a pályázat fontosságát megértő tanárember van, tanítványai tízéves pályáznak; ezzel szemben megyényi területekről alig érkezik pályamunka, mert nem akad nevelő, aki a kis pályázókat gyámolítja. Pozitív bizonyságként hadd álljon itt néhány példa „a végekről“ — miként A. Bölöni Sándor a népköltészeti gyűjtés jobb sorsáért ügyködő, magvas kis írásában a távoli falukat oly találóan megnevezte (Pezsdülő erők felkarolásáért. Előre, 1968. dec. 12). A falu (zárójelben a megye) neve után az első adat a pályázók számát, a második az összegyűjtött kiolvasók számát jelöli. Azokra a nevelőkre, akik az illető falukban az Egyedembegyedem pályázatot felkarolták, közelebbi-távolabbi környezetük a név kiírása nélkül is azonnal rá fog ismerni. Albis (Bihar) 29 428 Csernakeresztúr (Hunyad) 9 429 Őrbogyoszló (Bihar) 11 268 Fazekasvarsánd (Arad) 17 343 Margitta (Bihar) 24 607 Maroshévíz (Hargita) 24 692 Maroskeresztúr (Maros) 14 418 Szilágyzovány (Szilágy) 18 638 Nem folytatom, mert máris nyilvánvaló, hogy a pályázat sikerének oroszlánrésze egykét tucat kiváló nevelőnek, nem pedig a tanítók, tanárok százainak, ezreinek érdeme. Ha mármost ezzel a szemüveggel újra rápillantunk az első kimutatásra, bizony szembeötlik egy s más aránytalansága. Mert vajon minek köszönhető, hogy — mondjuk például — Kovászna megyéből öszszevissza hét pályázat érkezett? Biztató példaként csak a szülőföldjéről Temesvár vidékére elszármazott Pap Balázsnak a Napsugárhoz küldött leveléből írok ide néhány sort: „Tisztelt Szerkesztőség! Nem tudom, jó helyen kopogok-e, a XI. évfolyam 9. szám, 1967. szeptemberi Egyedem-Kegyedem pályázatra válaszolok. Nem mint teljes értékű pályázó, mert régi gyerek vagyok, közel a félszázados jubileumhoz. Ám a köz javára jónak látok két kiolvasó mondókát ismertetni, amelyeket valaha, mint kisiskolások, szülőfalumban (Etéden) használtunk. Az elsőt mi is az öregektől vettük készen, a másodikat egy Vas Károly nevű cigány pajtásunk hozta valahonnan az Alsó Nyárád mentéről.“ Most pedig szilaj nádparipámon visszarúgtatok a 8500 kiolvasóhoz, amely immár kötetbe, gyűjteménybe kívánkozik. Az Egyedem-Kegyedem „akció" nehezebb felén túljutottunk: a gyűjtés mennyiségileg világszínvonalon mozog. Következnék a még nehezebb fele: kötetet kellene szerkeszteni belőle. Huszonöt évi gyakorlat után elég valószínűen meg tudom mondani, hogy az anyag kicédulázásához, rendezéséhez, majd a gyűjtemény összeállításához mintegy ezer munkaórára volna szükség. Honnan vegyük ezt a rengeteg időt? El tudnám képzelni, hogy valamelyik főiskolai folklórkor néhány tagja vállalná, gyakorlatként, a cédulázó munkát — ám ez a kérdés már nem az Egyedem-Kegyedem pályázat beszámolójához tartozik. FARAGÓ JÓZSEF Arad 6 26 567 Bihar 7 79 1614 Brassó 3 9 129 Fehér 1 4 62 Hargita 24 69 1840 Hunyad 1 9 429 Kolozs 8 26 592 Kovászna 7 7 200 Krassószörény 1 1 23 Máramaros 1 5 127 Maros 18 82 1707 Jakab Zsigmond: Juhászidili Elem bontakozhatott ki te■ tehetségéhez mérten: a vidéki élet kisszerűsége Petelei Istvánt is lehúzta. Mint író azonban nem süllyedt provincializmusba; abban a szűk körben, amelyben életét leélte és amelyből hőseit választotta, megtalálta az örök nagy emberi érzéseket. Nem a furcsaságokat, hanem (egy könyvkritikájában fogalmazza meg): „az egészet eltöltő vágyakat“. Úgy érezte: „Vágy, reménység, csalódás, küzdelem, bűn és jóság nincsenek külön vidékenként elrendezve.“ (Kolozsvári Közlöny, 1885. december 20.) Petelei életművének felmérésekor* nem elég csak azt szemügyre venni, amit írásba rögzített, amennyit a mai olvasó műveiből kiolvas. Nem mintha ez kevés vagy jelentéktelen lenne, de mert Petelei több: hozzátartozik az is, ami körülötte zajlott — egy egész korszak, egy író-generáció új utakat kereső vajúdása. Az, hogy Thurynak ő adott írói nevet, hogy Bródy Sándort ő hívta le Kolozsvárra, s hogy Krúdyt, mint „fiát“ emlegette — ez egy kicsit jelképes is, az új irodalmi törekvések melletti kiállását is jelzi. Ady nem ok nélkül emlegette a legnagyobbakkal egy sorban. Az első cikk részlet egy készülő Petelei-monográfiából, avult irodalmi ízlést támadva írja le nevét — mutatja fel példaként halála után hat esztendővel. „Neki (ti. a megcsontosodott irányzatot védelmező Rákosi Jenőnek — K. D.) Jókai, Bródy, Mikszáth, Petelei s a minden valakik terhére voltak" — írta Ady 1916-ban a kolozsvári Újságban közölt nyílt levelében. Szentimrei Jenő, a két világháború közötti romániai magyar irodalom gyökereit kutatva — rrími irodalmunk „legnagyobb felmenő rokonát“ állította kortársai elé: „Erdélyi író volt. Erdélyi írónak is az a klasszis, mely egy szinten mozog kora európai írószellemeivel“ — írta róla az Erdélyi Helikonban (1928. 325—26.). Egész művészete a századvégi erdélyi életből sarjad ki: a Marosmente, a Bekecsalja, Gyergyó, a Mezőség s mindenekelőtt a polgárosuló erdélyi kisváros novelláinak színhelye. Utcájából, városából s a székely faluból kerülnek ki hősei — egy olyan világból, amely a maga zártságában különbözött némiképp az általános korképtől. Petelei ennek a polgárosodó kisvárosnak s az ősi szokásokat őrző (Benedek Elek műveiből is ismert) székely falunak belső világát írja meg — a közvetlen átélés erejével. Négyessy László szavaival élve: „specifikus erdélyi színnel bíró alakokat“ teremt. Imádta hegyes hazáját. Akármerre vándorolt — mint annak idején Mikes —, nem tudott szabadulni a „nagy hegyek“ vonzásától. ,,A harang szól mélyen, komolyan, s én honvágyat érzek. Én oda való vagyok, a hegyek közül való. Szíves-lélekkel hozzá nőve erdőinkhez, völgyeinkhez, szegénységünkhöz ...“ — olvassuk egyik, a Kolozsvárban megjelent útibeszámolójában (1887. aug. 19.). Az erdélyiség azonban nem különcködést, nem virtuózkodó székelykedést jelentett számára. Egész írói világában volt az: hagyományaiban, tematikában, nyelvben, írói érzésvilágban. így lett modernebb sok nagyvárosi írónál, azoknál a kávéházi íróknál, akik a törzsasztalnál nem láttak messzebbre. De nemcsak élete és írásainak tematikája avatja a századvég legerdélyibb írójává: irodalmi kultúrája is. A székely népballadák a feszült morális konfliktusok ábrázolásában jelentettek számára ösztönzést; a nagy erdélyi előd, Kemény Zsigmond művészetéből pedig az elemző szellemet honosította át saját maga számára. Drámai építést tanult tőle, kikerülhetetlen tragédiába torkolló sorsok, helyzetek formálását. (A Petelei-hősök azonban nem olyan egy tömbből öntöttek, mint Kemény regényalakjai, nem olyan egyértelműen lezártak etikailag se a konfliktusok. Áldozatai csak bűnhődnek: a csapásokat legtöbbször már eleve végzetszerűen fogják fel. Mint egyik méltatója írja: Peteleit „csak a vétek következményei érdeklik“.) A lélek zaklatottságának finom rajzával egyetemes jelenségre figyel Petelei: a Dosztojevszkij hozta lélekábrázolásra. Az előbb említett hagyományt (az 1965-ben megjelent akadémiai szintézis mutat rá) épp ezzel az európai pszichologizmus áramlatával olvasztja egybe. A századvégen fellépő fiatal írónemzedék elsősorban ezért érezte modernnek. Thuryhoz tragikus látása, Krúdyhoz individuális lázongása közelíti, a modern eszközökkel dolgozó Török Gyula a pontos megfigyelésben, a szokatlan lelki szituációk megragadásában, a tárgyias és lírai ábrázolás sajátos ötvözésében lett követője. S bár Barta Lajos egyetlen szóban utal Petelei expresszionizmusára (s érdekes: itt említi impresszionizmusát is), érdemes felfigyelni írásművészetének e sajátosságára. Ha nem is érvényesítette következetesen a XX. század emelő irányzatának alkotási eljárásait, a valóság expresszionisztikus felfogása vissza-viszszatér elbeszéléseiben. A nyugtalanságot sejtető, érzelmileg felfokozott Falusi idill című elbeszélését így kezdi: „Az Isten szeme kacagott a mezőn száradó kalangyákra; halk nesszel pergett az acélos búzaszem; fonnyadó lucerna savanykás illata terjengett, s a völgy koszorúján a tölgyfalombok bágyadtan dőltek egymásra a rekkenőben.“ Ebbe a bágyadtságba robban bele a hős fájdalomkitörése: „Hallgass vele, a haranggal hallgass. Az Isten nyelve hallgasson ma. Itt Vitéz Nagy Ábrahám üvölt, az állat, akibe tört döftek." Petelei reflexiói egy-egy jellem, lelki szituáció inkább drámai, mint lírai kivetítései. Egy-egy „ige“ (gyakori kifejezése) szakad felszenvedő lelkeiből, s a csaknem mindig szomorú vég már-már apokaliptikussá, látomássá fokozódik. Expresszionista túlfeszítettsége rendszerint a hősöket ért csapás pillanatában erősebb (ekkor is csak ritkán hangos), hogy aztán — a fájdalomba beletörődő rezignációval —■ megenyhüljön. Inkább csak felvillanások ezek a reflexiók, beleépítve a Peteleinovella tömör és zárt szerkezetébe. (Jól megfigyelhető a lélektanilag rendkívül finoman felépített novellájában, A könyörülő asszonyban.) A marxista irodalomtörténészek sokáig eléggé egyoldalúan, a kritikai realizmus szemszögéből vizsgálták, értékelték Peteleit. Mondanunk sem kell: az újrafelfedezés időpontja, az ötvenes évek közepének irodalmi, irodalompolitikai légköre nagymértékben rányomta bélyegét ezekre az értékelésekre: az áttételesebb mondanivalójú, a „csupán“ egyéni vívódásoknak hangot adó elbeszélések háttérbe szorultak, Petelei pszichologizmusa nem kapott, nem kaphatott kellő súlyt. Épp az homályosult el (ha nem is mindegyik tanulmányban azonos mértékben), ami Peteleit a kor egyetemes irodalmi törekvéseihez köti: a „haotikus" érzésvilágból fakadó mély lélekelemzés, a szorongatottságérzésnek az az írói átélése, amely a XX. századi modern irányzatokban erősödik meg. Ez a megítélés felszínre hozta ugyan Petelei novellisztikájának (publicisztikája ugyanis kimaradt a számvetésből) szociális szemléletét , de le is szűkítette az életművet, annak tágabb érvényű és értelmű humanizmusát. Barta János Peteleit (Tömörkény és Gárdonyi mellett) már ekkor úgy emlegeti, mint akinek „sikerült a regionális elemet magasabb művészi színvonalra emelni“, mint a magyar irodalom ama „oldalágának" képviselőjét, amely a társadalmi elemzésből a „lélektani szemlélet és a személyes líraiság" felé vezet. Újraidézi az élet mélységeinek íróját, és legalább ilyen hangsúlyt juttat a „belső válságoknak“, az események és helyzetek „lelki reflexeinek“. Az elesettek és kitagadottak felé forduló író külső megfigyelései így fonódnak össze Barta értelmezésében egy szélesebb horizontú kitekintéssel. (Lényegében Rónay György is ezt teszi Petelei-kritikájában: Peteleit a magyar prózának abba a vonulatába helyezi, amelynek képviselői „kis vonásokkal" dolgoznak. Vigilia, 1956. 3. sz.) Petelei — bár vidéken élt — nem maradt vidéki író. Kultúrája, finom és kiművelt ízlése s a szüntelen gyötrődésben kialakított és megőrzött műgond (önmarcangoló viaskodást jelentett számára az írás) megóvta a kisszerűségtől. Publicisztikájában helyi ügyeket tett ugyan szóvá, de a nagy, az egész kort átfogó eszméket kereste. „Az a baja a mi időnknek, hogy nincs egy nagy gondolata, amelyik áthassa s regulázza“ — írja 1866- ban a Kolozsvári Közlönyben. A művészetet is úgy fogta fel, mint legmélyebb, legteljesebb egyéni és közösségi sorsvállalást, a nemzeti és az örök emberi érzések, a tájiság és egyetemesség harmóniáját. A kortársak és az íróutódok nagyra becsülték teljességre törekvését. Mint ahogy a mai olvasó is megérzi nem „tipikus" történeteinek ezt a kisugárzását. A halála óta eltelt hat évtized távlatából egyre inkább bebizonyosodik: Petelei Istvánt előkelő hely illeti meg rangos novellairodalmunkban. Ki kell ásnunk könyvtárainkból köteteit, egykori lapok hasábjain porladó novelláit, össze kell gyűjtenünk a több mint négyszáz cikket kitevő Petelei-publicisztikát, hogy eljuttassuk őket a mai olvasóhoz. KOZMA DEZSŐ Tájiság és egyetemesség Tóth János: Sírkőrészlet