Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-15 / 33. szám
Kós Károly avagy a sors felismerése Mindenekelőtt mentegetnem kell a szerkesztőséget. Gyakorlatához híven, mihelyt kijött a nyomdából a Hármaskönyv*, kritikai rovata mozgósított egy szerzőt, aki az irodalmi élet új eseményét „lereagálja“ — a késedelem tehát nem az ő bűne. De mentegetnem kell a szerzőt is, önmagamat, aki már nem is tudom hogyan jutottam megtisztelő feladatomhoz, szolgáljon számomra enyhítő körülményül az a több heti igyekezet, amivel épp ennek a feladatomnak, a megjelent könyv „lereagálásának“ próbáltam eleget tenni, s az, hogy ez nem sikerült, mivel a feladat körét szűknek éreztem. — itt nyújtom azonban a meg-megismételt kísérlet eredményét, néhány élményszerűen született gondolatomat Kós Károlyról; ha föltétlenül szükséges, hát akkor vegyük úgy, hogy mondott könyvének megjelenése kapcsán. Nem tudom, hogy Kós Károly foglalkozott-e elméletileg a választás kérdésével, jobb szó híján a sajátosság és az egyetemesség két sarka között; gyakorlatilag mindenesetre a sajátos felé mutat az iránytűje, a sajátosság útját tartja követendőnek. Mintha nem hinne — s ha így van, joggal nem hisz — bizonyos „egyetemes modernség“ eszményében (mondhatnék „modern egyetemesség“-et is, ám így talán egy fokkal zavarosabb), mert lehet, azt gondolja, hogy egyetemes modernség abban az értelemben, hogy a ma élő emberiség minden tagjának felfogását, életérzését, törekvéseit és tetteit egyazon semleges, de igaz tudomány korszerű tételei, egyazon eszmék és erkölcsi elvek s egyazon együttesen felismert igazságok határoznák meg, nincsen (ha volna, akkor a holdraszállás korában nem az atombomba-árnyékú „atomkorban“, hanem az aranykorban élhetnénk); s mert lehet, azt gondolja továbbá, hogy ilyenformán elveknek, erkölcsi eszményeknek, igazságoknak s az elkötelezettségnek, amivel az ember irántuk viseltetik — egyszóval az emberség összetett, de egyértelműen tiszta, nemes, szép fogalmának csupán a sajátosban, a sajátosság kis világában, egy körüljárható helyen s egy belátható-megismerhető közösségen belül van reális értéke. Igen, mintha gondolná mindezt, mert nem tudom, hogy csakugyan gondolja-e; az azonban tény, hogy önismeretre, öntudatra, önkifejezésre törekvő művészete — a Hármaskönyv mindhárom műfajában, s a negyedikben is, az építészetben, ami nem fért a könyvbe, s az ötödikben is, az életben — az emberséget nem egy ködös kozmoszban, nem egy lebegő álomvilágban s nem az összes délkörök mentén keresi s mutatja fel, hanem csupán itt nálunk, ha földrajzilag akarjuk meghatározni, hát Erdélyben (a tér az idő dimenziójában tágul ki a történelmi tárgyú művekben), a mi lelkünkben, akik itt élünk, sohasem az „emberiség“, a „világ“ gyanúsan általános sorsán töpreng el, hanem a mi sorsunkon; s ha — mint épp a Hármaskönyv egyetlen recens írásában, az önéletrajzában megváltja — az élet elébe tárja a sorsválasztás lehetőségét, nem választ, hanem vállal („hiszem, hogy Erdélybennagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten“), aminek mélységes hitelét, sőt merném mondani tragikai fenségét az adja meg, hogy elismeri, miszerint „a döntés nehéz volt“. Mármost itt mintha ellentétbe kerültem volna egy előző megállapításommal, azzal, hogy nem tudom, Kós Károly foglalkozott-e elméletileg a választás kérdésével. Igen ám, csakhogy míg ott a kérdés sajátosság s egyetemesség, valóság s ábránd között merült fel, itt csupán két hasonló sajátosság közt; s a „nehéz döntés“ indoka itten sem elméleti, hanem érzelmi, s ez is csak sejthetően, mert Kós Károly nem magyarázza; szinte már vállrándítás az, ahogyan azt mondja, hogy „itthon maradtam“. Egyébként tessék visszalapozni az Utunk-kollekcióban s elolvasni a Huszár-féleinterjút; annak is az alap-magatartása — a Kós Károly részéről — egy ilyen vállrándítás, amit ne vegyék rossz néven a filozófusok, nekem sem könnyű belátni, mint állítólag pszichologizálónak, szószátyár mesélőnek) ezerszer értékesebb mindenfajta bölcselkedésnél. Nemhiába építész, tudja, hogy kő a kőre a legragyogóbb filozófiai traktátusoktól sem hág fel magától, de meg kell fogni s rá kell helyezni; s így a mi sajátosságunkról, romániai magyarságunkról * Kós Károly: Hármaskönyv (Szépírás, publicisztika, grafika). Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1969. Nem értekeznünk kell elsősorban, hanem mint realitás f élnünk kell, mint sorsot vállalnunk kell, mint életformát építenünk kell. S én azt hiszem, ez az építész-praktikusság, a láthatónak, megfoghatónak, megmunkálhatónak a szóbeszéd elé helyezése, a krónikának a mese fölé tevése, ha irodalomról van szó, ez a roppant valóságérzék , amit nem a műegyetemen sulykolnak az ember fejébe, sokkal inkább szívódik a tüdőn át a vörös vérsejtekbe bármelyik hazai táj, például Kalotaszeg levegőjéből —, ez óvta meg Kós Károlyt attól, hogy a megfoghatatlan egyetemességbe akarjon fogózkodni, hogy a létező partikuláris helyet a nemlétező integrálist válassza, hogy mint némelyek, nemcsak nálunk, de szanaszét a világban, a világot akarja megváltani, mikor a saját portáján is vannak a megváltásnál sürgősebb elintézetlen ügyek. Korántsem hányavetiség tehát a vállrándítása; ellenkezőleg, a felemelő alá, a kőre helyezendő kő alá behajló váll csupán a „sok szöveget“ lerázó, úgy lehet parasztian legényes, de egyszersmind parasztian megfontolt mozdulata. Tagadása-e az egyetemességnek, bizonyos egyetemes emberi eszményeknek — például a társadalmi igazság diadalába vetett hitnek, az érte vívott harcnak, a népek egymás közti megértésének és barátságának — Kós Károly hazai sajátosságba ágyazott művészete? Erre a kérdésre, ha valakiben felmerül a mondottak kapcsán, határozott nemmel kell válaszolnom. Ha csak a szemelvényes Hármaskönyv írásaiba lapozunk bele, nyomban látszik, hogy •Kós Károly sorsszerűen elrendelt és vállalt világa ezer szállal fűződik más világokhoz. Partikularizmusa, az a tény tehát, hogy tudatosan lesz egyetlen tájegység és közösség lelkének kifejezőjévé (s ez a tájegység sokkal kisebb, mint Románia románok és magyarok által közösen lakott területének az egésze; érdekes, hogy nincs benne például a Székelyföld), nem jelent elszigetelődést sem a közvetlen, sem pedig a távoli szomszédoktól, legelsősorban nem az erdélyi románságtól, az erdélyi magyarság többi — nem Kolozsvár környéki — részétől, a szászságtól, az egész román néptől, s nem jelent elszigetelődést Európától és Európának egyetlen népétől sem. Nem emlékszem, hogy Kós Károly annyira kinyilatkoztatásszerűen fogalmazná meg, mint Tamási, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“, ám ugyanezt a hitvallást vallja — életgyakorlatában következetesebben, mint Tamási —, s felismerve az otthon fogalmának határát (pszichológiai határ, ki mekkora helyet tud igazából otthonának érezni; kísérletileg mutatható ki, hogy senki sem nagyon nagyot), Kolozsvár környékét választja otthonául; ám az, hogy itt van otthon, egyfelől együtt jár az összes itt élők közösségtudatával, a parasztfelkelésekben s az osztályharc későbbi formáiban megpecsételt román—magyar testvériséggel, másfelől nem zárja ki a „messze tornyok látogatását“, az európaiságot. Hogyan lehetne európai az, aki nem ereszt gyökeret valahol Európa termékeny talajában, legyen az a párizsi aszfalt avagy a sztánai füves domb? Hogyan törekedhetne egyetemességre az, aki tekintetével nem tudja átfogni a szomszédos völgyet; miféle hitellel szólhat az emberiséghez az, akinek testvérei számára sincsen érdemleges mondanivalója; miképpen hallhatja a nagyvilág lüktető érvelését az, ki a tejesember szavát nem érti? Bizony mondom, Petőfi egyetemes szellem volt — ha valaki ebben még kételkedett, e lap emlékszámának tucatnyi szerzője eléggé kioktatta —, de hol volna az ő egyetemessége, ha csak az egyetemességgel törődött volna, s ha nem lett volna hajlandó elesni ama harc mezején is, ahol a világszabadságnál valami provinciálisabb ügyért küzdöttek? Nem a vidékiesség, a földhözragadtság, a szűkkeblűen értelmezett népiesség s nem a transzilvanizmus apológiája akar ez lenni; ellenkezőleg, a „gradus ad Parnassum“, az egyetemesség felé vezető út jelzőtáblája. Egy pimasz élősdije a szellemi életnek, akinek nevét azért nem említem meg, mert úgysem mond senkinek semmit, a maga „európai mércéje" alá bocsátva Kós Károlyt, valami olyasmit mert leírni egy bizonyos lapban, hogy írónak építész, építésznek meg író, szóval hogy egyiknek sem „vollkommen“, de ne bántsuk szegény fiatalembert, hagyjuk meg ártatlan hitében, hogy fel tudja rúgni a torockói Székelykőt, akár egy homokvárat — nem veszélyes, csupán a nagylábujját fogja megütni. Mi artnak tiszteljük Kós Károlyt, amit ő a mi sajátosságunkban jelent számunkra, és az a gondolata, tettel s nem szóval hirdetett evangéliuma, hogy az egyetemesbe a sajátosan át vezet az út — az, úgy véljük, már egyetemes érvényű. VERESS ZOLTÁN Haller József kerámiája Salamon László cikkének folytatása az első oldalról dokumentáltabban bizonyítja, hogy az író és a művész elkötelezettsége nem a kommunista ideológusok önkényes találmánya, hanem olyan régi, mint maga a művészet. Homérosznak látszólag csak az ógörög népi mítoszoktól és legendáktól ihletett hatalmas eposzai nem maradtak volna fenn a "késői utókor számára, ha művei — tartalmi és esztétikai vonatkozásban egyaránt — nem kora társadalmának, az antik hellén világ ízlésének, gondolkozásának lényegét foglalnák magukba, s fejeznék ki ma sem elévült művészi eszközökkel. Homérosz tehát kora népének elkötelezettje volt anélkül, hogy ennek az elkötelezettségnek elméleti indokolását adta volna. Persze struccpolitika volna azt állítani, hogy a nagy művek alkotóinak elkötelezettsége — ha voltak is közös, azaz emberközpontú általános vonásai — minden korban azonos lett volna, függetlenül az illető kor eszméitől, osztályviszonyaitól, döntő jellegű célkitűzéseitől, domináló törekvéseitől. Az elkötelezettség éppúgy alá van vetve a változás törvényeinek, mint a politikai, társadalmi, gazdasági, világszemléleti rendszerek. Más volt a polgári forradalmak haladó gondolkodóinak és nagy íróinak-művészeinek elkötelezettsége, mint a mai szocialista társadalmak gondolkodóié, művészeié, tudósaié. Elsősorban osztály tartalmánál fogva más. Más azért, mert már a szocialista-kommunista, tehát marxista forradalmárok, a „kommunista kiáltvány" is az egész emberiség felszabadítását tűzték ki humanista céljukul — az e cél felé vezető út járhatatlan lenne a munkáshatalom, az egész dolgozó nép politikai-gazdasági uralmának biztosítása, a gazdasági, társadalmi, szellemi demokráciát és szabadságot, valamint a teljes jogegyenlőséget, a faji, nemzeti megkülönböztetés maradéktalan eliminálását törvényesítő intézkedések nélkül. Beszéljünk világosan: a szocialista állam és társadalom írójának és művészének szerintem szükségszerű elkötelezettsége nem azonos a lekötelezettséggel, sőt morális értelemben egyenesen ellentéte annak. Sem a jutalmazás vagy kitüntetés, sőt az olykor elkerülhetetlen, mert nagyon is emberi igazságtalanság, tévedés, mellőzés mértékétől sem függhet a valóban a népnek és a népért dolgozó-alkotó író vagy művész hűsége az elkötelezettséghez. Mert ha valaki a felsorolt körülményektől teszi függővé szocialista-kommunista elkötelezettségét, valójában már csak saját magának, azaz elméleti ragtapaszokkal leplezett karrierizmusának, szellemi-erkölcsi opportunizmusának elkötelezettje. A szocialista képletű irodalom jegyében alkotó írók elkötelezettségének kritériumait természetesen nem lehet kategorizálni, de legkevésbé szabad dogmatizálni. Elkötelezettségük nem szólamokban, nem kincstári optimizmusban, nem is az úgynevezett „rázós“ témák kerülésében nyilvánul meg, hanem abban a mély és spontán melegségben vagy hideg negációban, mellyel az igaz emberek világát ölelik szívükhöz, illetőleg taszítják el és teszik gúny tárgyává a hitványakat, felelőtleneket, képmutatókat. Nem volt sohasem és ma sem szokásom önmagam vállveregetése. De közel a nyolcvanhoz, sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam, sok szörnyűséget éltem át ahhoz, hogy az elvont fogalmakat ne hangzásuk, hanem konkretizálható tartalmuk szerint ítéljem meg. Tehát az elkötelezettséget is, melynek — sajnos — számos válfaját voltam kénytelen megismerni hosszú életem során, így az antihumanizmus elkötelezettjeinek bestialitását, a nacionalizmus megvallottjainak önmagukat népüket csaló elkötelezettséggel a „magasabbrendűség“ fantazmagóriáihoz, az elnyomáshoz és a népirtáshoz is A mi elkötelezettségünk entiherarcú elkötelezettség, a homo sapiens“ kiművelt elméjéinek, magasrendű érzelmi kulúrájának, felelős közösségi Humánumának elkötelezettsége A kommunista társadalom létrehozására irányuló szocialista rendszerünk nem könnyű gyakorlati tevékenysége során olykor a tévedések, sőt a tévelylégések hibáiba is eshetünk Hogy ezek soha többé meg ne ismétlődhessenek, nekünk, szocialista íróknak nemcsak az a feladatunk, hogy a szocialista humánum jelenvalóságáért kollektív életünk legapróbb mozzanataiban is síkraszálljunk, hanem az is, hogy írásainkban , regényben, novellában, versben, szatírában és kritikában görbe tükröt tárjunk a görbe utakon járók elé, azok elé, akik szocialista lelkesedésünk Vesla-tüzén — kirívóan önző szándékú céllal— külön pecsenyéjüket akarják megsütni. A művészi szépség kritériuma nem a szépítés, a kendőzés, az idillizmus (a sematizmus korszakában általam is gyakorolt) szemfényvesztése, hanem az igazság rangjára emelt valóság ábrázolása, shakespeare-i vagy szolzsenyicini, arghezi-i vagy József Attila-i értelemben. Az írói és művészi alkotói műhely szocialista világunkban legkevésbé lehet kozmetikai intézet, ahol a szépséghibákat próbálják eltüntetni. Mint irodalmi publicisztikai írásaimban az elmúlt évtizedek során annyiszor, e sorokban újra hitet teszek az elkötelezett irodalom mellett, abban a meggyőződésben, hogy az elkötelezett szocialista irodalom maradéktalan igenlése egyet jelent dolgozó népünk boldogságának, szabadságának igenlésével, íróink és művészeink alkotómunkájának nagyrabecsülésével, társadalmi jelentőségének kihangsúlyozásával. Apáthy Géza cikkének folytatása az első oldalról annyira feltételezik egymást, hogy mindkettőre érvényes. Mit nevezek én igazi, igazmondó, valódi, tehát szolgálatot teljesítő újságírásnak? Még a legdokumentáltabb, legpontosabb, leghűségesebb újságírás is megrekedhet a fényképezésnél, ha az újságíró nem jut el a „lencsevégre kapott" valóságszelet vagy -jelenség ok-okozati megismeréséig, megismertetéséig, nem birtokolja szakmája, hivatása négy alapműveletét, a szorzást, osztást, összeadást és kivonást, hogy a múlt, jelen és jövő kisebb és nagyobb életdarabjait, dialektikus összefüggésekben láttathassa. Márpedig a fényképezés kizárólagosan a fényképész dolga, az újságíró írjon — és úgy írjon, hogy a fényképész illusztrálja őt, és ne történjék fordítva ... Nyilván nemcsak a magam újságíró-eszményét próbáltam néhány szóban felvillantani, hanem a mindannyiunkét. Az is igaz, hogy ezt az eszményt nem mindig és nem mindenki tudja elérni, de mindig mindenkinek erre kell törekednie. Már ezt a szép törekvést is alkotásnak és szolgálatnak nevezném (lásd Király László: alkotás annyi mint szolgálat). Talán nem szerénytelenség, ha bevallom: véleményem szerint ez a törekvés jellemeztejellemzi — utóbbi másfél esztendejében — a brassói magyarság hetilapját is (amelynek szerkesztőségében dolgozom — boldog lennék, ha azt mondhatnám: szolgálok), és ezzel a törekvéssel érdemelte meg azt a megtisztelő előleget, hogy néhány hete BRASSÓI LAPOK néven — ezen a sokra-többre kötelező néven — kerülhet el a magyar olvasóhoz a pártos, ország-világ-építő gondolatok egyik fórumaként. Nina Cassian cikkének folytatása az első oldalról egyes irodalmárainknál még megérezni a többé-kevésbé hangsúlyozottan jelentkező ellenszenvet a költészet intellektuális tartalmával szemben. A „tiszta élményszerűség" hívei ezáltal valamennyire a szürrealista elmélet felé hajlanak, és azt vallják, hogy a szerző tudatos „beavatkozása“ a költői munkába nem egyéb hamisításnál, amely árt a „benső kifejezésmódnak", e kifejezési mód eredendő folyamatosságának, spontaneitásának, szervezettség-mentességének. Mondják néha, hogy nálam a költészet a valóság és a képzelet valamiféle ötvöződése — hogy az általános jellegű gondolatok már-már mítoszokként hatolnak érzékenységem és józanságom világába. Úgy vélem, a gondolatot a mítoszig tágítani, de egyszersmind sűríteni is csak meglehetősen nagy figuratív lényegesítési készség mellett lehet. Ami engem illet, versírás közben távol áll tőlem a teoretizálás, a bizonyítás minden vágya éppúgy, mint a türelmetlenség a magam módszereitől eltérő eljárások iránt. Ha — teszem föl — , verseimben többször használtam a „józanság" kifejezést, ezt semmiképpen nem absszolutizáló vagy pedig polemikus szándékkal tettem ... Mindebből nem akarok úgynevezett ars poeticát kikerekíteni. Mindig írtak és írni fognak ars poeticákat; egyesek valamely életmű összességét körvonalazzák, mások — a részlegesek — egy időszakra vagy valamely pillanatnyi magatartásra vonatkoznak. Ismét mások csupán a konvenciókkal való enyelgést jelzik. Leginkább fiataljaink ápolják ezt a műfajt — de nem állítom, hogy túlságosan sok ars poeticát írnak, hiszen a fiatalok legértékesebbjeinél az ilyenfajta versek tulajdonképpen az általuk alkotott vagy elfogadott költé-zettípust jelentik. A programatikus, az ex cathedra stílus talán nem annyira jellemző rájuk, mint volt más generációk esetében, de ez korántsem jelenti azt, hogy egyéniségük nem körvonalazódik eléggé élesen és kifejezően. Visszatérve azonban a költészet intellektuális jellegére, úgy vélem, a kultúra nagyon természetes úton haladt attól a zenei hangtól, amelyet a nádszálon keresztül fúvó szél adott, Pán isten sípjáig , vagy pedig a spekulatív művészetig. Ez a fejlődésvonal nem zárja ki a valósággal való közvetlen kapcsolat mámorát, hanem ellenkezőleg, felfokozza, általánosító erőt kölcsönöz az átélésnek, a kinyilatkoztatás erejével ruházza fel a kiáltást , vagy a sóhajt. Ion Barbu, aki költészetünkben az intellektuális magatartás legrajongóbb híve, ugyanakkor lelkes adeptusa az öt érzéken keresztül való megismerésnek is. Bizonyára egyetlen igazi költő sem kívánja kifosztani „a világnak csodákból font koszorúját“; egyik sem akarja hideg és szemmélytelen fényben füröszteni az univerzum titok-övezeteit. De az ész hozzájárulását viszszautasítani annyi, mint hasonlóképpen elszegényíteni a valóság bonyolultságát. Ezzel kapcsolatosan eszembe jutnak az eszközök is: a szavak. Véleményem szerint még a leggyakorlottabb mester sem mentesül teljesen a saját eszközei lenyűgöző hatása alól. Csakhogy míg a kezdő szinte fétisimádatba esik, prédája vagy rabja lesz a szavaknak — a mester sohasem mond le a gyám szerepéről é a hatalmáról. Meglehet, hogy pihenést keresve néha eljátszadozik, de célját soha nem feledi. Az inas megharagszik, ha az eszköz nem bizonyul szófogadónak, s néha elhatározza: összetöri. A mester hatalma alá keríti az eszközt és átlényegíti. A ciráda, a modorosság, a szójáték nem más, mint a szavak iránti „bűnös szerelem“ gyümölcse — olyan fogyatékosság, amelyet a mester visszautasít, mert elsősorban a termőképességgel gondol. Ezen a vonalon merülhet fel különbözés a költő és az olvasó között — szerencsére ma már kevésbé, mint tegnap. Ma a költő nálunk úgy érzi, hogy jogai és kötelességei teljességgel biztosítottak. Másrészt az olvasó hozzászokott már a gondolathoz, miszerint erőfeszítésre van szüksége, ha be akar hatolni e megrendítő nehezen megérthető területre. Manapság mindkét részről komolyan veszik a költészetet, s ez biztosítja a mind mélyebb kölcsönös megértést, hitelt és hatást.