Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-15 / 33. szám

Kós Károly avagy a sors felismerése Mindenekelőtt mentegetnem kell a szerkesz­tőséget. Gyakorlatához híven, mihelyt kijött a nyomdából a Hármaskönyv*, kritikai rovata mozgósított egy szerzőt, aki az irodalmi élet új eseményét „lereagálja“ — a késedelem te­hát nem az ő bűne. De mentegetnem kell a szerzőt is, önmagamat, aki már nem is tudom hogyan jutottam megtisztelő feladatomhoz, szolgáljon számomra enyhítő körülményül az a több heti igyekezet, amivel épp ennek a fel­adatomnak, a megjelent könyv „lereagálásá­nak“ próbáltam eleget tenni, s az, hogy ez nem sikerült, mivel a feladat körét szűknek érez­tem. — itt nyújtom azonban a meg-megismé­­telt kísérlet eredményét, néhány élményszerűen született gondolatomat Kós Károlyról; ha föl­tétlenül szükséges, hát akkor vegyük úgy, hogy mondott könyvének megjelenése kapcsán. Nem tudom, hogy Kós Károly foglalko­zott-e elméletileg a választás kérdésével, jobb szó híján a sajátosság és az egye­temesség két sarka között; gyakorlatilag mindenesetre a sajátos felé mutat az irány­tűje, a sajátosság útját tartja követendőnek. Mintha nem hinne — s ha így van, joggal nem hisz — bizonyos „egyetemes modernség“ esz­ményében (mondhatnék „modern egyetemes­­ség“-et is, ám így talán egy fokkal zavarosabb), mert lehet, azt gondolja, hogy egyetemes mo­dernség abban az értelemben, hogy a ma élő emberiség minden tagjának felfogását, életér­zését, törekvéseit és tetteit egyazon semleges, de igaz tudomány korszerű tételei, egyazon esz­mék és erkölcsi elvek s egyazon együttesen fel­ismert igazságok határoznák meg, nincsen (ha volna, akkor a holdraszállás korában nem az atombomba-árnyékú „atomkorban“, hanem az aranykorban élhetnénk); s mert lehet, azt gon­dolja továbbá, hogy ilyenformán elveknek, er­kölcsi eszményeknek, igazságoknak s az elköte­lezettségnek, amivel az ember irántuk viselte­tik — egyszóval az emberség összetett, de egy­értelműen tiszta, nemes, szép fogalmának csu­pán a sajátosban, a sajátosság kis világában, egy körüljárható helyen s egy belátható-meg­­ismerhető közösségen belül van reális értéke. Igen, mintha gondolná mindezt, mert nem tudom, hogy csakugyan gondolja-e; az azonban tény, hogy önismeretre, öntudatra, önkifejezés­re törekvő művészete — a Hármaskönyv mind­három műfajában, s a negyedikben is, az épí­tészetben, ami nem fért a könyvbe, s az ötö­dikben is, az életben — az emberséget nem egy ködös kozmoszban, nem egy lebegő álom­világban s nem az összes délkörök mentén ke­resi s mutatja fel, hanem csupán itt nálunk, ha földrajzilag akarjuk meghatározni, hát Er­délyben (a tér az idő dimenziójában tágul ki a történelmi tárgyú művekben), a mi lelkünkben, akik itt élünk, sohasem az „emberiség“, a „vi­lág“ gyanúsan általános sorsán töpreng el, ha­nem a mi sorsunkon; s ha — mint épp a Hár­­maskönyv egyetlen recens írásában, az önélet­rajzában megváltja — az élet elébe tárja a sors­választás lehetőségét, nem választ, hanem vállal („hiszem, hogy Erdélyben­­nagyobb szük­ség lesz reám, mint Budapesten“), aminek mély­séges hitelét, sőt merném mondani tragikai fenségét az adja meg, hogy elismeri, misze­rint „a döntés nehéz volt“. Mármost itt mint­ha ellentétbe kerültem volna egy előző megál­lapításommal, azzal, hogy nem tudom, Kós Ká­roly foglalkozott-e elméletileg a választás kér­désével. Igen ám, csakhogy míg ott a kérdés sajátosság s egyetemesség, valóság s ábránd között merült fel, itt csupán két hasonló sajá­tosság közt; s a „nehéz döntés“ indoka itten sem elméleti, hanem érzelmi, s ez­ is csak sejt­hetően, mert Kós Károly nem­­ magyarázza; szinte már vállrándítás az, ahogyan azt mond­ja, hogy „itthon maradtam“. Egyébként tessék visszalapozni az Utunk-kol­­lekcióban s elolvasni a Huszár-féle­­interjút; annak is az alap-magatartása — a Kós Károly részéről — egy ilyen vállrándítás, ami­t ne ve­gyék rossz néven a filozófusok, nekem sem könnyű belátni, mint állítólag pszichologizáló­­nak, szószátyár mesélőnek) ezerszer értékesebb mindenfajta bölcselkedésnél. Nemhiába épí­tész, tudja, hogy kő a kőre a legragyogóbb fi­lozófiai traktátusoktól sem hág fel magától, de meg kell fogni s rá kell helyezni; s így a mi sajátosságunkról, romániai magyarságunkról * Kós Károly: Hármaskönyv (Szépírás, pub­licisztika, grafika). Irodalmi Könyvkiadó Buka­rest, 1969. Nem értekeznünk kell elsősorban, hanem mint realitás f élnünk kell, mint sorsot vállalnunk kell, mint életformát építenünk kell. S én azt hiszem, ez az építész-praktikusság, a látható­nak, megfoghatónak, megmunkálhatónak a szó­beszéd elé helyezése, a krónikának a mese fölé tevése, ha irodalomról van szó, ez a roppant valóságérzék , amit nem a műegyetemen sulykolnak az ember fejébe, sokkal inkább szí­vódik a tüdőn át a vörös vérsejtekbe bárme­lyik hazai táj, például Kalotaszeg levegőjéből —, ez óvta meg Kós Károlyt attól, hogy a meg­foghatatlan egyetemességbe akarjon fogózkod­­ni, hogy a létező partikuláris helyet a nemlétező integrálist válassza, hogy mint némelyek, nem­csak nálunk, de szanaszét a világban, a világot akarja megváltani, mikor a saját portáján is vannak a megváltásnál sürgősebb elintézetlen ügyek. Korántsem hányavetiség tehát a vállrán­dítása; ellenkezőleg, a felemelő alá, a kőre helye­zendő kő alá behajló váll csupán a „sok szöve­get“ lerázó, úgy lehet parasztian legényes, de egyszersmind parasztian megfontolt mozdulata. Tagadása-e az egyetemességnek, bizonyos egyetemes emberi eszményeknek — például a társadalmi igazság diadalába vetett hitnek, az érte vívott harcnak, a népek egymás közti megértésének és barátságának — Kós Károly hazai sajátosságba ágyazott művészete? Erre a kérdésre, ha valakiben felmerül a mondottak kapcsán, határozott nemmel kell válaszolnom. Ha csak a szemelvényes Hármaskönyv írá­saiba lapozunk bele, nyomban látszik, hogy •Kós Károly sorsszerűen elrendelt és vállalt vi­lága ezer­ szállal fűződik más világokhoz. Par­­tikularizmusa, az a tény tehát, hogy tudatosan lesz egyetlen tájegység és közösség lelkének kifejezőjévé (s ez a tájegység sokkal kisebb, mint Románia románok és magyarok által kö­zösen lakott területének az egésze; érdekes, hogy nincs benne például a Székelyföld), nem jelent elszigetelődést sem a közvetlen, sem pe­dig a távoli szomszédoktól, legelsősorban nem az erdélyi románságtól, az erdélyi magyarság többi — nem Kolozsvár­ környéki — részétől, a szászságtól, az egész román néptől, s nem je­lent elszigetelődést Európától és Európának egyetlen népétől sem. Nem emlékszem, hogy Kós Károly annyira kinyilatkoztatásszerűen fo­galmazná meg, mint Tamási, hogy „azért va­gyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“, ám ugyanezt a hitvallást vallja — élet­­gyakorlatában következetesebben, mint Tamá­si —, s felismerve az otthon fogalmának ha­tárát (pszichológiai határ, ki mekkora helyet tud igazából otthonának érezni; kísérletileg mutatható ki, hogy senki sem nagyon nagyot), Kolozsvár környékét választja otthonául; ám az, hogy itt van otthon, egyfelől együtt jár az összes itt élők közösségtudatával, a pa­rasztfelkelésekben s az osztályharc későbbi for­máiban megpecsételt román—magyar testvéri­séggel, másfelől nem zárja ki a „messze tor­nyok látogatását“, az európaiságot. Hogyan lehetne európai az, aki nem ereszt gyökeret valahol Európa termékeny talajában, legyen az a párizsi aszfalt avagy a sztánai fü­ves domb? Hogyan törekedhetne egyetemesség­re az, aki tekintetével nem tudja átfogni a szomszédos völgyet; miféle hitellel szólhat az emberiséghez az, akinek testvérei számára sin­csen érdemleges mondanivalója; miképpen hall­hatja a nagyvilág lüktető érvelését az, ki a te­jesember szavát nem érti? Bizony mondom, Petőfi egyetemes szellem volt — ha valaki eb­ben még kételkedett, e lap emlékszámának tu­catnyi szerzője eléggé kioktatta —, de hol vol­na az ő egyetemessége, ha csak az egyetemes­séggel törődött volna, s ha nem lett volna haj­landó elesni ama harc mezején is, ahol a vi­lágszabadságnál valami provinciálisabb ügyért küzdöttek? Nem a vidékiesség, a földhözragadtság, a szűkkeblűen értelmezett népiesség s nem a transzilv­anizmus apológiája akar ez lenni; el­lenkezőleg, a „gradus ad Parnassum“, az egye­temesség felé vezető út jelzőtáblája. Egy pi­masz élősdije a szellemi életnek, akinek nevét azért nem említem meg, mert úgysem mond senkinek semmit, a maga „európai mércéje" alá bocsátva Kós Károlyt, valami olyasmit mert leírni egy bizonyos lapban, hogy írónak építész, építésznek meg író, szóval hogy egyiknek sem „vollkommen“, de ne bántsuk szegény fiatal­embert, hagyjuk meg ártatlan hitében, hogy fel tudja rúgni a torockói Székelykőt, akár egy homokvárat — nem veszélyes, csupán a nagylábujját fogja megütni. Mi artnak tisztel­jük Kós Károlyt, amit ő a mi sajátosságunk­ban jelent számunkra, és az a gondolata, tettel s nem szóval hirdetett evangéliuma, hogy az egyetemesbe a sajátosan át vezet az út — az, úgy véljük, már egyetemes érvényű. VERESS ZOLTÁN Haller József kerámiája Salamon László cikkének folytatása az első oldalról dokumentáltabban bizonyítja, hogy az író és a művész elkö­telezettsége nem a kommunis­ta ideológusok önkényes talál­mánya, hanem olyan régi, mint maga a művészet. Homérosznak látszólag csak az ógörög népi mítoszoktól és l­egendáktól ihletett hatalmas eposzai nem maradtak volna fenn a "késői utókor számára, ha művei — tartalmi és eszté­tikai vonatkozásban egyaránt — nem kora társadalmának, az antik hellén világ ízlésének, gondolkozásának lényegét fog­lalnák magukba, s fejeznék ki ma sem elévült művészi esz­közökkel. Homérosz tehát kora népének elkötelezettje volt anélkül, hogy ennek az elkö­telezettségnek elméleti indoko­lását adta volna. Persze struccpolitika volna azt állítani, hogy a nagy mű­vek alkotóinak elkötelezettsé­ge — ha voltak is közös, azaz emberközpontú általános vo­násai — minden korban azo­nos­ lett volna, függetlenül az illető kor eszméitől, osztályvi­szonyaitól, döntő jellegű célki­tűzéseitől, domináló törekvé­seitől. Az elkötelezettség épp­úgy alá van vetve a változás törvényeinek, mint a politikai, társadalmi, gazdasági, világ­­szemléleti rendszerek. Más volt a polgári forradalmak ha­ladó gondolkodóinak és nagy íróinak-művészeinek elkötele­zettsége, mint a mai szocialis­ta társadalmak gondolkodóié, művészeié, tudósaié. Elsősor­ban osztály tartalmánál fogva más. Más azért, mert már a szocialista-kommunista, tehát marxista forradalmárok, a „kommunista kiáltvány" is az egész emberiség felszabadítá­sát tűzték ki humanista cél­jukul — az e cél felé vezető út járhatatlan lenne a mun­káshatalom, az egész dolgozó nép politikai-gazdasági ural­mának biztosítása, a gazda­sági, társadalmi, szellemi de­mokráciát és szabadságot, va­lamint a teljes jogegyenlősé­get, a faji, nemzeti megkülön­böztetés maradéktalan elimi­nálását törvényesítő intézkedé­sek nélkül. Beszéljünk világosan: a szo­­cialista állam és társadalom írójának­ és művészének szerin­tem szükségszerű elkötelezett­sége nem azonos a lekötele­zettséggel, sőt morális érte­lemben egyenesen ellentéte an­nak. Sem a jutalmazás vagy kitüntetés, sőt az olykor elke­rülhetetlen, mert nagyon is emberi igazságtalanság, téve­dés, mellőzés mértékétől sem függhet a valóban a népnek és a népért dolgozó-alkotó író vagy művész hűsége az elköte­lezettséghez. Mert ha valaki a felsorolt körülményektől te­szi függővé szocialista-kommu­nista elkötelezettségét, valójá­ban már csak saját magának, azaz elméleti ragtapaszokkal leplezett karrierizmusának, szellemi-erkölcsi opportuniz­musának elkötelezettje. A szocialista képletű iro­dalom jegyében alkotó írók el­kötelezettségének kritériumait természetesen nem lehet kate­gorizálni, de legkevésbé sza­bad dogmatizálni. Elkötelezett­ségük nem szólamokban, nem kincstári optimizmusban, nem is az úgynevezett „rázós“ té­mák kerülésében nyilvánul meg, hanem abban a mély és spontán melegségben vagy hi­deg negációban, mellyel az igaz emberek világát ölelik szívükhöz, illetőleg taszítják el és teszik gúny tárgyává a hit­ványakat, felelőtleneket, kép­mutatókat. Nem volt sohasem és ma sem szokásom önmagam vállvere­­getése. De közel a nyolcvan­hoz, sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam, sok szörnyűséget éltem át ahhoz, hogy az elvont fogalmakat ne hangzásuk, hanem konkretizál­ható tartalmuk szerint ítéljem meg. Tehát az elkötelezettsé­get is, melynek — sajnos — számos válfaját voltam kény­telen megismerni hosszú éle­tem során, így az antihuma­­nizmus elkötelezettjeinek bes­tialitását, a nacionalizmus meg­v­allott­jainak önmagukat népüket csaló elkötelezettség­gel a „magasabbrendűség“ fantazmagóriáihoz, az elnyo­máshoz és a népirtáshoz is A mi elkötelezettségünk enti­herarcú elkötelezettség, a ho­­mo sapiens“ kiművelt elméjéi­nek, magasrendű érzelmi kul­­­úrájának, felelős közösségi Humánumának elkötelezettsége A kommunista társadalom lét­­rehozására irányuló szocialista rendszerünk nem könnyű gya­­korlati tevékenysége során oly­kor a tévedések, sőt a tévelyl­é­gések hibáiba is eshetünk Hogy ezek soha többé meg ne ismétlődhessenek, nekünk, szo­cialista íróknak nemcsak az a feladatunk, hogy a szocialista humánum jelenvalóságáért kollektív életünk legapróbb mozzanataiban is síkraszáll­­junk, hanem az is, hogy írá­sainkban , regényben, novel­lában, versben, szatírában és kritikában görbe tükröt tár­junk a görbe utakon járók elé, azok elé, akik szocialista lel­­kesedésünk Vesla-tüzén — ki­rívóan önző szándékú céllal— külön pecsenyéjüket akarják megsütni. A művészi szépség kritériuma nem a szépítés, a kendőzés, az idillizmus (a se­matizmus korszakában általam is gyakorolt) szemfényvesztése, hanem az igazság rangjára emelt valóság ábrázolása, sha­­kespeare-i vagy szolzsenyicini, arghezi-i vagy József Attila-i értelemben. Az írói és művészi alkotói műhely szocialista vi­lágunkban legkevésbé lehet kozmetikai intézet, ahol a szépséghibákat próbálják el­tüntetni. Mint irodalmi publicisztikai írásaimban az elmúlt évtize­dek során annyiszor, e sorok­ban újra hitet teszek az elkö­telezett irodalom mellett, ab­ban a meggyőződésben, hogy az elkötelezett szocialista iro­dalom maradéktalan igenlése egyet jelent dolgozó népünk boldogságának, szabadságának igenlésével, íróink és művé­szeink alkotómunkájának nagy­rabecsülésével, társadalmi je­lentőségének ki­hangsúly­ozá­sával. Apáthy Géza cikkének folytatása az első oldalról annyira feltételezik egymást, hogy mindkettőre érvényes. Mit nevezek én igazi, igaz­mondó, valódi, tehát szolgála­tot teljesítő újságírásnak? Még a legdokumentáltabb, legpontosabb, leghűségesebb újságírás is megrekedhet a fényképezésnél, ha az újságíró nem jut el a „lencsevégre ka­pott" valóságszelet vagy -je­lenség ok-okozati megismeré­séig, megismertetéséig, nem birtokolja szakmája, hivatása négy alapműveletét, a szorzást, osztást, összeadást és kivonást, hogy a múlt, jelen és jövő ki­sebb és nagyobb életdarabjait, dialektikus összefüggésekben láttathassa. Márpedig a fény­képezés kizárólagosan a fény­képész dolga, az újságíró írjon — és úgy írjon, hogy a fényké­pész illusztrálja őt, és ne tör­ténjék fordítva ... Nyilván nemcsak a magam újságíró-eszményét próbáltam néhány szóban felvillantani, hanem a mindannyiunkét. Az is igaz, hogy ezt az eszményt nem mindig és nem mindenki tudja elérni, de mindig min­denkinek erre kell törekednie. Már ezt a szép törekvést is alkotásnak és szolgálatnak ne­vezném (lásd Király László: alkotás annyi mint szolgálat). Talán nem szerénytelenség, ha bevallom: véleményem sze­rint ez a törekvés jellemezte­­jellemzi — utóbbi másfél esz­tendejében — a brassói ma­gyarság hetilapját is (amely­nek szerkesztőségében dolgo­zom — boldog lennék, ha azt mondhatnám: szolgálok), és ez­zel a törekvéssel érdemelte meg azt a megtisztelő előleget, hogy néhány hete BRASSÓI LAPOK néven — ezen a sok­­ra-többre kötelező néven — kerülhet el a magyar olvasó­hoz a pártos, ország-világ-épí­­tő gondolatok egyik fóruma­ként. Nina Cassian cikkének folytatása az első oldalról egyes irodalmárainknál még megérezni a többé-kevésbé hangsúlyozottan jelentkező el­lenszenvet a költészet intellek­tuális tartalmával szemben. A „tiszta élményszerűség" hívei ezáltal valamennyire a szür­realista elmélet felé hajlanak, és azt vallják, hogy a szerző tudatos „beavatkozása“ a köl­tői munkába nem egyéb ha­misításnál, amely árt a „benső kifejezésmódnak", e kifejezési mód eredendő folyamatosságá­nak, spontaneitásának, szer­vezettség-mentességének. Mondják néha, hogy nálam a költészet a valóság és a kép­zelet valamiféle ötvöződése — hogy az általános jellegű gon­dolatok már-már­ mítoszokként hatolnak érzékenységem és jó­zanságom világába. Úgy vélem, a gondolatot a mítoszig tágí­tani, de egyszer­smind­ sűríteni is csak meglehetősen nagy fi­guratív lényegesítési készség mellett lehet. Ami engem il­let, versírás közben távol áll tőlem a teoretizálás, a bizo­nyítás minden vágya éppúgy, mint a türelmetlenség a ma­gam módszereitől eltérő eljá­rások iránt. Ha — teszem föl — , verseimben többször hasz­náltam a „józanság" kifeje­zést, ezt semmiképpen nem abs­­szolutizáló vagy pedig polemi­kus szándékkal tettem ... Mindebből nem akarok úgy­nevezett ars poeticát ki­kerekí­teni. Mindig írtak és írni fog­nak ars poeticákat; egyesek va­lamely életmű összességét kör­vonalazzák, mások — a rész­legesek — egy időszakra vagy valamely pillanatnyi magatar­tásra vonatkoznak. Ismét má­sok csupán a konvenciókkal való enyelgést jelzik. Legin­kább fiataljaink ápolják ezt a műfajt — de nem állítom, hogy túlságosan sok ars poeticát ír­nak, hiszen a fiatalok legérté­kesebbjeinél az ilyenfajta ver­sek tulajdonképpen az általuk alkotott vagy elfogadott költé-­­zettípust jelentik. A progra­­matikus, az ex cathedra stí­lus talán nem annyira jellem­ző rájuk, mint volt más gene­rációk esetében, de ez koránt­sem jelenti azt, hogy egyénisé­gük nem körvonalazódik eléggé élesen és kifejezően. Visszatérve azonban a költé­szet intellektuális jellegére, úgy vélem, a kultúra nagyon természetes úton haladt attól a zenei hangtól, amelyet a nád­szálon keresztül fúvó szél adott, Pán isten sípjáig , vagy pe­dig a spekulatív művészetig. Ez a fejlődésvonal nem zárja ki a valósággal való közvetlen kapcsolat mámorát, hanem el­lenkezőleg, felfokozza, általá­nosító erőt kölcsönöz az át­élésnek, a kinyilatkoztatás ere­jével ruházza fel a kiáltást , vagy a sóhajt. Ion Barbu, aki költészetünkben az­ intellektuá­lis magatartás legrajongóbb hí­ve, ugyanakkor lelkes adeptu­­sa az öt érzéken keresztül való megismerésnek is. Bizonyára egyetlen igazi költő sem kí­vánja kifosztani „a világnak csodákból font koszorúját“; egyik sem akarja hideg és szem­­mélytelen fényben füröszteni az univerzum titok-övezeteit. De az ész hozzájárulását visz­­szautasítani annyi, mint hason­lóképpen elszegényíteni a való­ság bonyolultságát. Ezzel kapcsolatosan eszembe jutnak az eszközök is: a sza­vak. Véleményem szerint még a leggyakorlottabb mester sem mentesül teljesen a saját esz­közei lenyűgöző hatása alól. Csakhogy míg a kezdő szinte fétisimádatba esik, prédája vagy rabja lesz a szavaknak — a mester sohasem mond le a gyám szerepéről é­ a hatalmá­ról. Meglehet, hogy pihenést keresve néha el­játszadozik, de célját soha nem feledi. Az inas megharagszik, ha az eszköz nem bizonyul szófogadónak, s néha elhatározza: összetöri. A mester hatalma alá keríti az eszközt és átlényegíti. A ciráda, a modorosság, a szójáték nem más, mint a szavak iránti „bű­nös szerelem“ gyümölcse — olyan fogyatékosság, amelyet a mester visszautasít, mert első­sorban a termőképességgel gon­dol. Ezen a vonalon merülhet fel különbözés a költő és az olvasó között — szerencsére ma már kevésbé, mint tegnap. Ma a költő nálunk úgy érzi, hogy jogai és kötelességei teljesség­gel biztosítottak. Másrészt az olvasó hozzászokott már a gon­dolathoz, miszerint erőfeszítés­re van szüksége, ha be akar hatolni e megrendítő nehezen megérthető területre. Manap­ság mindkét részről komolyan veszik a költészetet, s ez biz­tosítja a mind mélyebb kölcsö­nös megértést, hitelt és hatást.

Next