Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-10 / 15. szám
cassóról, aki a maga egészében csalódást okozott neki. Ó, ez a szócseplés, ezek a célzások, ezek a soha véget nem érő idézetek csupán hogy e hitessük egymással, micsoda rendkívüli dolgok foglalkoztatnak! Egy héttel ezelőtt egy fiatal kritikus elküldte nekem a könyvet, s abban ráleltem arra, amivel magam is kezdeni akartam a tervezett munkát, már ha sikerült volna valamit megint írnom: egy Unamuno-idézet Példás Elbeszélései előszavából, amely O. W. Holmesnek egy gondolatára épül: arra hogy mikor John és Thomas beszélget, tulajdonképp hat személy van jelen, a valóságos John, John mint önmaga eszményképe, és John mint Thomas elképzelése, s ugyanaz a háromság Thomas esetében. Ugyanakkor a fiatal kritikus utalt Pirandellóra is aki az Egy, egy sem és százezerben három személyből nyolcat csinál: Dida, ahogy önmagát látja, Dida, ahogy Quantorzo látja Quantorzo, ahogy önmagát látja, Quantorzo, ahogy Dida látja Quantorzo, ahogyan mi látjuk, Genge, akit Dida — a felesége — szeret, és végül a Quantorzónak oly kedves Vitangelo Micsoda kavarodás! Mi leszek én a feleségem számára,a magam számára, mi lesz a Radu Mesiodox testvére számomra a maga számára, és így tovább... Mi lehetett volna számomra Juliusz, akinek nevét mintha Hortensia Papadat-Bengescu egyik regényéből kölcsönözték volna, miféle elképzelést alakítottunk volna ki egymásról, miképpen vetült volna ki az egyéniségünk ... bele lehet őrülni, ha az ember sokáig töpreng az ilyesmin. Hogy ki volt és honnan bukkant fel Juliász, hosszú ideig nem sikerült megtudnom. Egy filmezésnél pillantottam meg véletlenül, s talán fel se figyeltem volna rá abban a lármás és zagyva világban, ha valaki nem kérdezi meg tőlem: — Na, mit szólsz a csinibabához? Statiszták tömegében, drapériák és oszlopok közt, az antik Róma operett-változatban rekonstruált díszletei között állt, s szemlátomást unatkozott; mellette kaszkadőrök lézengtek — a kifejezés akkoriban még új volt, friss importcikk — és harmadrangú színészek, mindnyájan kifestve, részegen, bele-belebotolva olcsó kartonból készült be tógáikba, képzeletbeli végszavakat mormolva, hogy a hangjukat beigazítsák. Lárma és rendetlenség volt, hogy belefájdult az ember feje; én ragasztottam, ami még ragasztható volt, egy meszelővel pofozgattam a silány díszleteket, s utáltam a kamera kíméletlen lencseszemének pillantását és a rendezőt, aki üvöltözve játszotta meg, hogy ő Antonioni. Futólag szemügyre vettem a lányt. Feszes teste volt, jó mozgása, de nem kihívó — benne azzal a furcsa ellentmondásossággal, ami később is mindig zavarba ejtett. Játszhatta volna Sába királynőjét is, ámde a szobalányt is valamely Goldonidarabban. — Ő a legfrissebb szenzáció — mondta a mellettem álló alak —, lefilmezik majd meztelenül is a fürdőben. A jelenlevő férfiak már készültek a látványosságra, s kerülgették, szimatolgatták, bosszantott, hogy ő mennyire közömbös az egész fülledt promiszkuitás iránt Érzéketlen maradt, vagy mert nem ért fel hozzá az ocsmányság, vagy mert már hozzászokott... Számomra azonban akkor még nem jelentett semmit, más körülmények között észre sem vettem volna. — Nem jössz megnézni? Most filmezik — kérdezte jóakaróm. — Nem — válaszoltam. Illetlennek tartottam, hogy annyi ember társaságában meresszem a szemem egy szegény statisztalányra, aki úgy tör az érvényesülés felé, ahogy tud, a másokénál jobb testi adottságaival. Csak arra emlékszem, hogy módfelett zavart a platón beállott csend, a negyedóránál is hosszabb némaság, amíg a jelenetet többszöri is leforgatták. Akkoriban még szokatlan dolog volt, hogy egy nőt meztelenül állítsanak a kamera elé, de senki sem szólt egyetlen illetlen szót sem; a rendező sem élt vissza a helyzettel, nem húzta az időt, pedig még futotta volna a filmszalagjából. Én tovább foglalatoskodtam a magam dolgával, kevergettem az enyvet, járattam le s fel a meszelőt , és nem érdekelt, ami a közelemben történik. Este, úgy emlékszem, láttam a lányt, amikor elment. Ruhája nem volt túl szerény, sem túl feltűnő, hiányzott róla az a kissé magakeltető vonás, amit a maszk kölcsönzött neki, de az az önkéntelen szomorúság is a szeméből, amit a történtek után az ember szinte várt volna. Közben hazaérkeztünk, itthon hűvösség és terített asztal fogadott, a házvezetőnőnk poharakat vett elő és Radu Mesiodax öccse megint valami szöveggel etette a feleségemet, az eleganciáról beszélt, ami egy adott pillanatban a baráti kör közös ízlése révén repertoárszerű lesz... A feleségem általában képes volt akármeddig hallgatni a fejtegetéseit, a szöveg kivonta őt zenei problémái köréből, amely körbe ő maga óvakodott másokat beengedni, — ott ő volt a legjobban tájékozott s leginkább hozzáértő. Szerény s jólnevelt lévén, csak finoman mulatott az apró pontatlanságokon, mikor a vitapartner bakot lőtt. — Nem iszol? — kérdezte váratlanul. — Min töprengsz? Elviselhetetlen volt a mosolygása. Ha csúfondáros akart lenni, méghozzá az én rovásomra, ördögien sikerült neki. — Ó, semmi, azt hiszem, túl meleg volt, lehet, hogy lázam is van ... Túl sokan voltak ... — És túl jó ismerősök. Ugyanazzal a mosollyal nyújtotta a poharát Filip Mesodiax felé, aki gyorsan hörpintett a wiskyből, és máris új idézetet dobott be: — Asszonyom, ha ezekre a zenészekre gondolok, akiket maga, hogy úgy mondjam, belülről ismer, s nem kritikátlan bálványozással tekint rájuk, mint mi — nos, akkor azt kell mondanom, hogy Európa igazi roncsai ezek a nagy emberek... — Durrell! — csaptam le rá, mert mindig a maga számlájára akart utalni egy-egy találó fogalmazást. — Ha úgy gondolod ... Közönyös volt, vagy csupán játszotta a közönyösséget, szégyentelenül lopott, tárlat jegyzeteket írt egy délutáni újságba, mindenképpen fura alak volt, aki pénzt adott neki kölcsön, elbúcsúzhatott tőle, nyíltan űzte a szélhámosságot — ebben állt a varázsa. Mindenki meghívta ebédre, bejáratos volt a pátriárkához éppúgy, mint a miniszterekhez, mert állandóan magáról beszélt, s amíg hallgatták, asztaltársai nyugodtan kérődzhettek. Évekig ült Párizsban, s mint mondani szokta, ő tartotta a bilit később hírnevessé vált barátai alá: abból élt, hogy legbensőbb barátja volt a korán elhunyt ritka tehetségeknek. Fogadkozott, hogy megírja csak általa ismert életrajzukat , ámde a lapokban közölt részletek ostoba módon pontatlanok, megbízhatatlanok voltak: a leírt személyiség nem hasonlított a szerény megboldogultra, a szövegben hemzsegtek a kitalált anekdoták, csakhogy a fejezetek nyúljanak s a könyv valahogy összeálljon. Egyébként úgy hírlelt, a kéziratait többször is visszadobták, s ez jó alkalom volt számára, hogy mártír-szerepben tetszelegjen. Jóképű csirkefogó volt, amit máshol — mondjuk Párizsban — nem tudott volna megfelelőképp gyümölcsöztetni, mert mesterkélt volt, de itt, ahol egy jópofa bemondást már honorálunk, ahol oda vagyunk az anekdotáért, az igazi humor e szegény rokonáért — nos, itt ő nagymenő volt. Megitta a wiskyjét s kezdte a vizsgálódást, mereven nézett Petrabeu Toledói hídjára, s mint mindig, mikor nálunk volt, rosszmájú megjegyzéseket tett rá, bár ha magára hagyjuk, ellopta volna s eladta volna a Bizományiban. Ne csodálkozzanak! Mindenki, aki csak ismerte, tudta róla, hogy szeretői lakására felcipelte új szeretőit, kölcsönzött és eladott nemlétező könyveket, amelyekről azt állította, hogy az állami könyvtár titkos állományából szerzi őket, s terrorizálta a fiatal festőművésznőket, hogy feküdjenek le vele. Egyetlen fiát ugyanebben a szellemben nevelte, rászoktatta, hogy mindenkit megvessen — a kölyökkel, egyszer csúnyán össze is jöttem ezért, mert ha a papától eltűrtem is, hogy szélhámoskodjon velem, ivadékától bizonyos tiszteletet mégis elvártam. Filip aztán néhányszor megkért, felejtsem el az ügyet, s a langaléta, birka-értelmű fiút a nyakamba akarta varrni; a kölyök levelező kurzuson tanult németül, hite szerint tudott is, — no nem, ez elől határozottan elzárkóztam. — Nézd, Filip — mondtam —, elég nekem, hogy téged elvisellek, nincs szükségem a kölyködre is, pláne hogy olyan montstrum... Nem sértődött meg, az a fajta udvari ember — és sertésolba való ember — volt, aki megszokta, hogy szemrebbenés nélkül lenyeljen mindent, mert tudja, hogy a szavak amúgy sem tesznek kárt benne, és ő még különbeket tud mondani másokról. — Nem iszol? — kérdezte Yvonne. Néztem a velem szemben ködlő wisky-gőzös szempárát, és nem voltam szomjas. Nú, hogyne... Juliász egyszer szalmaszálat dugott egy ugyanilyen pohárba s úgy szippantotta fel a kukoricapálinkát, mintha limonádé lett volna. Mikor is volt ez? Ez abban a szakaszban történt, mikor e£y végzetesen lezüllött, blazirt kis nő szerepében tetszelgett maga előtt, amikor kivetett magából mindent, ami gyerekes volt, s arrogánsan elkezdett dohányozni. Már nem volt a régi Juliusz, szempillafestékkel kente magát, s mindent megtett, hogy kiélt, elnyűtt nőnek nézzen ki — de szakértő szememet nem csalta meg. Hosszan tanulmányoztam azon a reggelen, s ő kihívóan leitta magát, a szalmaszállal egyből kiszippantotta a pálinkát a pohárból. Olyan volt, mint egy suttyó kölyök, aki gyerekes bánatában be akar rúgni, még ez is jól állt neki. Kocsival vittem haza. — Nem kapsz ki otthon? — kérdeztem. — Nem, a szüleim mindent elnéznek nekem Mostanában hajnalban járok haza, nem szólnak semmit. — Ne mondd! Ravaszul pillantott rám, ferdén, oldalról. Mindez jóval első sétáink után történt. Másodszor az utcán futottunk össze, s én haboztam, üdvözöljem-e vagy sem. Nagy fehér masni volt a hajában, a szoknyája mint egy iskoláslányé, az elhaladó idősebb hölgyek megbotránkozva bámultak utána. Könnyedén meghajtottam a fejem, s tovább akartam állni, ő azonban rögtön mellém szegődött. — Mi van magával? Még mindig díszleteket ragaszt? — Nem tudom, talán már befejeztem ... Láthatólag tetszett neki a válasz. — Elkísér egy darabon? — Hogyne. — Nem tűnik túlságosan lelkesnek. — Dehogynem... Megmondaná, hogy hívják magát? Valósággal fejbekólintotta a kérdés. — Hogyan, hát nem tudja? Hiszen az egész filmvilágban ismert nevem van. Nem hallott rólam? — Képzelje, nem. — Hát akkor ... szólítson Juliusznak. — Juliusznak? Miféle név ez? Kissé előttem lépdelt, komolynak akart tűnni, de a járókelők kíváncsiságán minduntalan mosolyognia kellett. — Mit néznek ezek rajtam? — Szedje le a hajából azt a masnit, akkor nem nézik többet. Duzzogva cibálta le a szalagcsokrot. — Szégyellt így jönni velem? Útközben a vágóhíd elé értünk, ahol a lusta Dîmboviţa kifolyik a városból; a víz szennyes volt, zavaros, olajfoltos. Bűz volt, akár egy petróleumraktárban, a füvet mintha leforrázták volna, s az alacsony vályogház-sorok kikövezetten vagy rosszul kikövezett utcák foghíjait mutatták. Villamosok robogtak el mellettünk, katonás dübörgéssel; nem hallottuk egymás szavait. Régen nem gyalogoltam ennyit egy lányért. Juliász azt mondta — nem, nem tudom, mit mondott, hogyan mondta, de valósággal könyörgött, hogy vegyek neki egy játékbabát. Tegezni kezdett. — Minden ismerősömtől kapok egy-egy babát, de nem kell akármilyen ... Sokat utazol? Jársz külföldre? — Néha meg-megtörténik. — ígérd meg, hogy hozol nekem egy babát. — Ha eszembe jut. — Kezet rá. Felém nyújtotta valószínűtlenül hosszú ujjú kezét, s akkor a szemébe néztem, nagy, szomorú szemébe a közönyös gyermekarcban. Furcsa, de féltem sokáig nézni; olyan érzésem támadt, mint a jósnőnek, aki valami tragédiát olvas ki egy tenyérből. — Sajnálod, hogy megígérted a babát? — Nem. És ne félj, nem fogok megfeledkezni róla. — Köszönöm. Tudom, hogy a nők megjátsszák magukat, de benne nem volt semmi megjátszott. Gyerekes, spontán öröm tört ki belőle, tapsolt, fél lábán ugrált, a járókelők itt meggyérültek, de akik láttak, kíváncsian utánunk néztek. — S a filmnél mit keresel? — Oda vitt egy alak, azt mondta, szép mellem van. Te akkor láttad? — Nem ... Nem voltam kíváncsi. — Mutassam meg? — Légy észnél... Itt az utcán? — Miért ne? Akinek nem tetszik, ne nézzen ide. Egyébként úgyse tudta volna megtenni, egészen ki kellett volna bújnia a ruhájából — Tréfáltam — mondta szomorúan. — Mindenki kurvának hisz, azt mondják rólam, igaz? Maga mit gondol? — Semmit. De egy kicsit dilis vagy, az tény. — Lehet — mondta elgondolkozva, egy pillanat múlva, olyan arccal, mintha valami végleges döntést mondana ki. Egy hónap múlva Rómában voltam. Feleségem a lelkemre kötötte, hogy keressem fel Francesco Borghesét, elragadó barátját, aki ottani koncertjeit rendezte. Középkorú, kopaszodásnak indult férfiú volt, gépkocsizó, a Via Venetón korzózó ingyenélő — legalábbis mikor nem éppen valamelyik milánói banknak vagy biztosítótársaságnak dolgozott. — Van valami kedves meglepetésem a maga számára — mondta egy ízben már korán reggel. — Micsoda? — Égy gyászmise. — Gondolja, hogy megéri? — Jöjjön csak, kérem, legalább megismeri a családomat, illetve ami megmaradt belőle... Hajtott a kíváncsiság, elmentem hát vele a Santa Maria Maggiore székesegyházba. Napsütéses reggel volt, a parkban — amely Francesco családjának hangzatos, régi nevét viselte —__ szerelmespárok üldögéltek a füvön. Benn a székesegyházban hűvösség, gyertyavilág. Húsz ember, vagy talán annyi sem, áhítatosan hallgatta a misét. Hallgattam én is. Francesco mulatott valamin, alig várta, hogy a papok befejezzék a kerepelést és visszavonuljanak, s amikor végre áhítatos csend támadt, karonfogott s pár oldalsó lépcsőn levitt egy relikváriumba. Rámutatott egy üregre a falban. — Az az én helyem — suttogta mosolyogva —, kiigényeltem, amikor egy hónappal ezelőtt felnyitották Matild hercegnő sírját. Ismerje el, jól helyezkedtem. Jobb oldalamon két pápa, egy fejedelem és... Nem értettem. Francesco egy kriptaajtóra mutatott, amelyet ódon lap zárt el. — Olvassa csak... márvány-Paolina Borghese kriptája volt. — Mit szól hozzá?... Hiszek az újjászületésben. Milyen muris lesz... Nagyszerű nő volt, kissé könnyelmű, épp ahogy mi szeretjük a nőket, s jó humorú. Szerette a nagy mulatságokat és a játékbabákat... Kimentünk a napfényre, ahol már tekintélyes gyülekezet várt, mindenki fekete ruhában. Tucatnyi kezet kellett megcsókolnom, társalognom, csevegnem kellett, s mikor végre megszabadultam — ugyancsak Francesco segítségével —, megkérdeztem: apropó, játékbabák, nem tud a közelben egy boltot, ahol vásárolhatnék egyet? HUSZTI GÁBOR fordítása TÖMÖRY PÉTER Kit érdekel Kit érdekel, hogy berúgtál a tegnap, szemeid égtek, kézbe vetted a világot, tenyered ráfeszült a kis golyóra, s hitted, felmelegíted, s hitted, hogy a hited, e vörösszárnyú, szépröptű madár kikölti majd a parányi tojásból a boldogság fiókáit... Kit érdekel, hogy mintáztál egy társat csontból, húsból, simogatásból, csókból, s odaállítottad az ágy fejéhez, vigyázza álmodat, e két világból összetapadt létet, melybe oly sokszor belepréseled magad ... Kit érdekel, hogy féltél a haláltól, hogy legyőzted a bátorságodat, hogy pénzt dobtál fel: fej vagy írás? — s tudtad mégis, nem a véletlen űzi sorsodat Kit érdekel, hogy elmondtál egy verset, írtál két levelet, megöleltél egy lányt, s az utcasarkok tátongó torkában megugattak éhes kutyák, s a félelem, mely gúzsba köti tested, minden zajra idegig nyilall, hogy küszködöl a kétely rád szabadult vad csordáival... Kit érdekel...? És máskülönben nyugodj meg, a világ szép, csak egy kicsit zavart... Fél a költő s félnek még sokan, kik nem osztozhatnak gondjaiban ... SZŐCS KÁLMÁN A bűvész segédnője Vajon nem unja meg? Csak áll a másik mellett, megsimogatja a nyulat, amelyet elővarázsolnak. Csak áll a másik mellett évek óta, mosolyog csodálkozva, pedig az összes trükköket ismeri. Talán ő is fölléphetne egyszer, ha nem félne, hogy elvét valamit. Ha nem lenne örök mosolyra ítélve, örök nyulak és élve elfűrészelések között. Talán egyszer ő is oroszlánt öltöztetne, de egyszer levetkőzött. A fülében tojások teremnek, nem hall. Mellén hiába próbál megbújni galamb, a Bűvész előveszi. Csak áll a másik mellett évek óta, mosolyog, illusztrál, hogy lám, csodálatos. Nem beszél. Mintha önmagán csodálkozna. APÁTHY GÉZA Szép, bolond nap Egész éjjel kóbor macskák űzték a kutyákat, hajnalban ágakat eresztett a villanypózna, a levelek ölében virágzuhatag. Utcácskánk Zsugori uramja, aki nem szeretett egyebet soha, csak a bankók zizzenő zenéjét szíve fölött s az ércpénzek harangjátékát zsebében, egyszerre költőnek álmodta magát ezen az éjjelen, és úgy is ébredt meg, későn, mint a virrasztók, széttárt karokkal kiáltotta a fénybe: — Ó, tavasz, engedd, legyek a madarad! Délelőtt nem történt semmi különös, — talán ennyi, hogy az öregek előre köszöntek a fiataloknak, s a pávamérnökné bocsánatot kért az éjjeliőrtől, amiért édes fajzatai felzavarták álmából... Aztán az egyik szomszéd, aki mindig sietve hárította el a párbeszédeket egy-egy „Köszönöm, jól vagyok“-kal, röpgyűlésen félórás előadást tartott zátony fenyegette magánéletéről... A mindig szigorú számtantanár kisírt szemekkel kocogott haza az iskolából: egy bukásra álló mákvirág az egész osztály hallatára leszamarazta, és visszaküldte az első elemibe, szorzótáblát tanulni. A mindig összevont szemöldökű rendőr is szontyoli arccal tért haza: egy hülye nyugdíjas pénzbírsággal büntette, mert nem sípolt idejében, amikor széles ívben elkerülte a zebrát...