Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-10 / 15. szám

cassóról, aki a maga egészében csalódást okozott neki. Ó, ez a szócseplés, ezek a célzások, ezek a soha véget nem érő idézetek csupán hogy e hitessük egymással, micsoda rendkívüli dolgok foglalkoztatnak! Egy héttel ezelőtt egy fiatal kritikus elküldte nekem a könyvet, s abban ráleltem arra, amivel magam is kez­deni akartam a tervezett munkát, már ha sikerült volna valamit megint írnom: egy Unamuno-idézet Példás Elbeszélései elősza­vából, amely O. W. Holmesnek egy gondolatára épül: arra hogy mikor John és Thomas beszélget, tulajdonképp hat személy van jelen, a valóságos John, John mint önmaga eszményképe, és John mint Thomas elképzelése, s ugyanaz a háromság Thomas esetében. Ugyanakkor a fiatal kritikus utalt Pirandellóra is aki az Egy, egy sem és százezerben három személyből nyolcat­ csi­nál: Dida, ahogy önmagát látja, Dida, ahogy Quantorzo látja Quantorzo, ahogy önmagát látja, Quantorzo, ahogy Dida látja­ Quantorzo, ahogyan mi látjuk, Genge, akit Dida — a felesége — szeret, és végül a Quantorzónak oly kedves Vitangelo Micsoda kavarodás! Mi leszek én a feleségem számára,­a ma­gam számára, mi lesz a Radu Mesiodox testvére számomra a maga számára, és így tovább... Mi lehetett volna számomra Juliusz, akinek nevét mintha Hortensia Papadat-Bengescu egyik regényéből kölcsönözték volna, miféle elképzelést alakítottunk volna ki egymásról, miképpen vetült volna ki az egyénisé­günk ... bele lehet őrülni, ha az ember sokáig töpreng az ilyes­min. Hogy k­i volt és honnan bukkant fel Juliász, hosszú ideig nem sikerült megtudnom. Egy filmezésnél pillantottam meg vé­letlenül, s talán fel se figyeltem volna rá abban a lármás és zagyva világban, ha valaki nem kérdezi meg tőlem: — Na, mit szólsz a csinibabához? Statiszták tömegében, drapériák és oszlopok közt, az antik Róma operett-változatban rekonstruált díszletei között állt, s szemlátomást unatkozott; mellette kaszkadőrök lézengtek — a kifejezés akkoriban még új volt, friss importcikk — és harmad­rangú színészek, mindnyájan kifestve, részegen, bele-belebotol­­va olcsó kartonból készült be tógáikba, képzeletbeli végszavakat mormolva, hogy a hangjukat beigazítsák. Lárma és rendetlenség volt, hogy belefájdult az ember feje; én ragasztottam, ami még ragasztható volt, egy meszelővel pofozgattam a silány díszlete­ket, s utáltam a kamera kíméletlen lencse­szemének pillantá­sát és a rendezőt, aki üvöltözve játszotta meg, hogy ő Antonioni. Futólag szemügyre vettem a lányt. Feszes teste volt, jó moz­gása, de nem kihívó — benne azzal a furcsa ellentmondásosság­gal, ami később is mindig zavarba ejtett. Játszhatta volna Sába királynőjét is, ámde a szobalányt is valamely Goldoni­­darabban. — Ő a legfrissebb szenzáció — mondta a mellettem álló alak —, lefilmezik majd meztelenül is a fürdőben. A jelenlevő férfiak már készültek a látványosságra, s kerül­gették, szimatolgatták, bosszantott, hogy ő mennyire közömbös az egész fülledt promiszkuitás iránt Érzéketlen maradt, vagy mert nem ért fel hozzá az ocsmányság, vagy mert már hozzá­szokott... Számomra azonban akkor még nem jelentett semmit, más körülmények között észre sem vettem volna. — Nem jössz megnézni? Most filmezik — kérdezte jóakaróm. — Nem — válaszoltam. Illetlennek tartottam, hogy annyi em­ber társaságában meresszem a szemem egy szegény statiszta­lányra, aki úgy tör az érvényesülés felé, ahogy tud, a másokénál jobb testi adottságaival. Csak arra emlékszem, hogy módfelett zavart a platón be­állott csend, a negyedóránál is hosszabb némaság, amíg a jelene­tet többszöri is leforgatták. Akkoriban még szokatlan dolog volt, hogy egy nőt meztelenül állítsanak a kamera elé, de senki sem szólt egyetlen illetlen szót sem; a rendező sem élt vissza a hely­zettel, nem húzta az időt, pedig még futotta volna a filmszalag­jából. Én tovább foglalatoskodtam a magam dolgával, keverget­­tem az enyvet, járattam le s fel a meszelőt , és nem érde­kelt, ami a közelemben történik. Este, úgy emlékszem, láttam a lányt, amikor elment. Ruhája nem volt túl szerény, sem túl fel­tűnő, hiányzott róla az a kissé magakeltető vonás, amit a maszk kölcsönzött neki, de az az önkéntelen szomorúság is a szeméből, amit a történtek után az ember szinte várt volna. Közben hazaérkeztünk, itthon hűvösség és terített asztal fo­gadott, a házvezetőnőnk poharakat vett elő és Radu Mesiodax öccse megint valami szöveggel etette a feleségemet, az elegan­ciáról beszélt, ami egy adott pillanatban a baráti kör közös íz­lése révén repertoárszerű lesz... A feleségem általában képes volt akármeddig hallgatni a fejtegetéseit, a szöveg kivonta őt zenei problémái köréből, amely körbe ő maga óvakodott máso­kat beengedni, — ott ő volt a legjobban tájékozott s leginkább hozzáértő. Szerény s jólnevelt lévén, csak finoman mulatott az apró pontatlanságokon, mikor a vitapartner bakot lőtt. — Nem iszol? — kérdezte váratlanul. — Min töprengsz? Elviselhetetlen volt a mosolygása. Ha csúfondáros akart len­ni, méghozzá az én rovásomra, ördögien sikerült neki. — Ó, semmi, azt hiszem, túl meleg volt, lehet, hogy lázam is van ... Túl sokan voltak ... — És túl jó ismerősök. Ugyanazzal a mosollyal nyújtotta a poharát Filip Mesodiax felé, aki gyorsan hörpintett a wiskyből, és máris új idézetet do­bott be: — Asszonyom, ha ezekre a zenészekre gondolok, akiket ma­ga, hogy úgy mondjam, belülről ismer, s nem kritikátlan bálvá­nyozással tekint rájuk, mint mi — nos, akkor azt kell monda­nom, hogy Európa igazi roncsai ezek a nagy emberek... — Durrell! — csaptam le rá, mert mindig a maga számlá­jára akart utalni egy-egy találó fogalmazást. — Ha úgy gondolod ... Közönyös volt, vagy csupán játszotta a közönyösséget, szé­gyentelenül lopott, tárlat jegyzeteket írt egy délutáni újságba, mindenképpen fura alak volt, aki pénzt adott neki kölcsön, el­búcsúzhatott tőle, nyíltan űzte a szélhámosságot — ebben állt a varázsa. Mindenki meghívta ebédre, bejáratos volt a pátriárká­hoz éppúgy, mint a miniszterekhez, mert állandóan magáról be­szélt, s amíg hallgatták, asztaltársai nyugodtan kérődzhettek. Évekig ült Párizsban, s mint mondani szokta, ő tartotta a bilit később hírnevessé vált barátai alá: abból élt, hogy legbensőbb barátja volt a korán elhunyt ritka tehetségeknek. Fogadkozott, hogy megírja csak általa ismert életrajzukat , ámde a lapok­ban közölt részletek ostoba módon pontatlanok, megbízhatatla­nok voltak: a leírt személyiség nem hasonlított a szerény meg­boldogultra, a szövegben hemzsegtek a kitalált anekdoták, csak­hogy a fejezetek nyúljanak s a könyv valahogy összeálljon. Egyébként úgy hírlelt, a kéziratait többször is visszadobták, s ez jó alkalom volt számára, hogy mártír-szerepben tetszelegjen. Jóképű csirkefogó volt, amit máshol — mondjuk Párizsban — nem tudott volna megfelelőképp gyümölcsöztetni, mert mester­kélt volt, de itt, ahol egy jópofa bemondást már honorálunk, ahol oda vagyunk az anekdotáért, az igazi humor e szegény ro­konáért — nos, itt ő nagymenő volt. Megitta a wiskyjét s kezdte a vizsgálódást, mereven nézett Petrabeu Toledói hídjára, s mint mindig, mikor nálunk volt, rosszmájú megjegyzéseket tett rá, bár ha magára hagyjuk, ellop­ta volna s eladta volna a Bizományiban. Ne csodálkozzanak! Mindenki, aki csak ismerte, tudta róla, hogy szeretői lakására felcipelte új szeretőit, kölcsönzött és eladott nemlétező könyve­ket, amelyekről azt állította, hogy az állami könyvtár titkos ál­lományából szerzi őket, s terrorizálta a fiatal festőművésznőket, hogy feküdjenek le vele. Egyetlen fiát ugyanebben a szellemben nevelte, rászoktatta, hogy mindenkit megvessen — a kölyök­­kel, egyszer csúnyán össze is jöttem ezért, mert ha a papától eltűrtem is, hogy szélhámoskodjon velem, ivadékától bizonyos tiszteletet mégis elvártam. Filip aztán néhányszor megkért, fe­lejtsem el az ügyet, s a langaléta, birka-értelmű fiút a nyakam­ba akarta varrni; a kölyök levelező kurzuson tanult németül, hite szerint tudott is, — no nem, ez elől határozottan elzár­kóztam. — Nézd, Filip — mondtam —, elég nekem, hogy téged elvi­sellek, nincs szükségem a kölyködre is, pláne hogy olyan monts­­trum... Nem sértődött meg, az a fajta udvari ember — és sertés­olba való ember — volt, aki megszokta, hogy szemrebbenés nél­­kül lenyeljen mindent, mert tudja, hogy a szavak amúgy sem tesznek kárt benne, és ő még különbeket tud mondani mások­ról. — Nem iszol? — kérdezte Yvonne. Néztem a velem szemben ködlő wisky-gőzös szempárát, és nem voltam szomjas. N­ú, hogyne... Juliász egyszer szalmaszálat dugott egy ugyanilyen pohárba s úgy szippantotta fel a kukoricapálinkát, mintha limonádé lett volna. Mikor is volt ez? Ez abban a szakaszban történt, mikor e£y végzetesen lezül­­lött, blazirt kis nő szerepében tetszelgett maga előtt, amikor kivetett magából mindent, ami gyerekes volt, s arrogánsan el­kezdett dohányozni. Már nem volt a régi Juliusz, szempillafes­tékkel kente magát, s mindent megtett, hogy kiélt, elnyűtt nőnek nézzen ki — de szakértő szememet nem csalta meg. Hosszan tanulmányoztam azon a reggelen, s ő kihívóan leitta magát, a szalmaszállal egyből kiszippantotta a pálinkát a pohárból. Olyan volt, mint egy suttyó kölyök, aki gyerekes bánatában be akar rúgni, még ez is jól állt neki. Kocsival vittem haza. — Nem kapsz ki otthon? — kérdeztem. — Nem, a szüleim mindent elnéznek nekem Mostanában hajnalban járok haza, nem szólnak semmit. — Ne mondd! Ravaszul pillantott rám, ferdén, oldalról. Mindez jóval első sétáink után történt. Másodszor az utcán futottunk össze, s én haboztam, üdvözöljem-e vagy sem. Nagy fehér masni volt a ha­jában, a szoknyája mint egy iskoláslányé, az elhaladó idősebb hölgyek megbotránkozva bámultak utána. Könnyedén meghaj­tottam a fejem, s tovább akartam állni, ő azonban rögtön mel­lém szegődött. — Mi van magával? Még mindig díszleteket ragaszt? — Nem tudom, talán már befejeztem ... Láthatólag tetszett neki a válasz. — Elkísér egy darabon? — Hogyne. — Nem tűnik túlságosan lelkesnek. — Dehogynem... Megmondaná, hogy hívják magát? Valósággal fejbekólintotta a kérdés. — Hogyan, hát nem tudja? Hiszen az egész filmvilágban is­mert nevem van. Nem hallott rólam? — Képzelje, nem. — Hát akkor ... szólítson Juliusznak. — Juliusznak? Miféle név ez? Kissé előttem lépdelt, komolynak akart tűnni, de a járóke­lők kíváncsiságán minduntalan mosolyognia kellett. — Mit néznek ezek rajtam? — Szedje le a hajából azt a masnit, akkor nem nézik többet. Duzzogva cibálta le a szalagcsokrot. — Szégyellt így jönni velem? Útközben a vágóhíd elé értünk, ahol a lusta Dîmboviţa ki­folyik a városból; a víz szennyes volt, zavaros, olajfoltos. Bűz volt, akár egy petróleumraktárban, a füvet mintha leforrázták volna, s az alacsony vályogház-sorok kikövezetten vagy rosszul kikövezett utcák foghíjait mutatták. Villamosok robogtak el mel­lettünk, katonás dübörgéssel; nem hallottuk egymás szavait. Ré­gen nem gyalogoltam ennyit egy lányért. Juliász azt mondta — nem, nem tudom, mit­ mondott, hogyan mondta, de valósággal könyörgött, hogy vegyek neki egy játékbabát. Tegezni kezdett. — Minden ismerősömtől kapok egy-egy babát, de nem kell akármilyen ... Sokat utazol? Jársz külföldre? — Néha meg-megtörténik. — ígérd meg, hogy hozol nekem egy babát. — Ha eszembe jut. — Kezet rá. Felém nyújtotta valószínűtlenül hosszú ujjú kezét, s akkor a szemébe néztem, nagy, szomorú szemébe a közönyös gyermek­arcban. Furcsa, de féltem sokáig nézni; olyan érzésem támadt, mint a jósnőnek, aki valami tragédiát olvas ki egy tenyérből. — Sajnálod, hogy megígérted a babát? — Nem. És ne félj, nem fogok megfeledkezni róla. — Köszönöm. Tudom, hogy a nők megjátsszák magukat, de benne nem volt semmi megjátszott. Gyerekes, spontán öröm tört ki belőle, tap­solt, fél lábán ugrált, a járókelők itt meggyérültek, de akik lát­tak, kíváncsian utánunk néztek. — S a filmnél mit keresel? — Oda vitt egy alak, azt mondta, szép mellem van. Te ak­kor láttad? — Nem ... Nem voltam kíváncsi. — Mutassam meg? — Légy észnél... Itt az utcán? — Miért ne? Akinek nem tetszik, ne nézzen ide. Egyébként úgyse tudta volna megtenni, egészen ki kellett volna bújnia a ruhájából — Tréfáltam — mondta szomorúan. — Mindenki kurvának hisz, azt mondják rólam, igaz? Maga mit gondol? — Semmit. De egy kicsit dilis vagy, az tény. — Lehet — mondta elgondolkozva, egy pillanat múlva, olyan arccal, mintha valami végleges döntést mondana ki. Egy hónap múlva Rómában voltam. Feleségem a lelkemre kötötte, hogy keressem fel Francesco Borghesét, elragadó barát­ját, aki ottani koncertjeit rendezte. Középkorú, kopaszodásnak indult férfiú volt, gépkocsizó, a Via Venetón korzózó ingyenélő — legalábbis mikor nem éppen valamelyik milánói banknak vagy biztosítótársaságnak dolgozott. — Van valami kedves meglepetésem a maga számára — mondta egy ízben már korán reggel. — Micsoda? — Égy­ gyászmise. — Gondolja, hogy megéri? — Jöjjön csak­, kérem, legalább megismeri a családomat, il­letve ami megmaradt belőle... Hajtott a kíváncsiság, elmentem hát vele a Santa Maria Mag­­giore székesegyházba. Napsütéses reggel volt, a parkban — amely Francesco családjának hangzatos, régi nevét viselte —__ szerel­mespárok üldögéltek a füvön. Benn a székesegyházban hűvösség, gyertyavilág. Húsz ember, vagy talán annyi sem, áhítatosan hall­gatta a misét. Hallgattam én is. Francesco mulatott valamin, alig várta, hogy a papok befejezzék a kerepelést és visszavonul­janak, s amikor végre áhítatos csend támadt, karonfogott s pár oldalsó lépcsőn levitt egy relikváriumba. Rámutatott egy üregre a falban. — Az az én helyem — suttogta mosolyogva —, kiigényeltem, amikor egy hónappal ezelőtt felnyitották Matild hercegnő sírját. Ismerje el, jól helyezkedtem. Jobb oldalamon két pápa, egy feje­delem és... Nem értettem. Francesco egy­ kriptaajtóra mutatott, amelyet ódon lap zárt el. — Olvassa csak... márvány-Paolina Borghese kriptája volt. — Mit szól hozzá?... Hiszek az újjászületésben. Milyen mu­ris lesz... Nagyszerű nő volt, kissé könnyelmű, épp ahogy mi szeretjük a nőket, s jó humorú. Szerette a nagy mulatságokat és a játékbabákat... Kimentünk a napfényre, ahol már tekintélyes gyülekezet várt, mindenki fekete ruhában. Tucatnyi kezet kellett megcsó­kolnom, társalognom, csevegnem kellett, s mikor végre meg­szabadultam — ugyancsak Francesco segítségével —, megkérdez­tem: apropó, játékbabák, nem tud a közelben egy boltot, ahol vásárolhatnék egyet? HUSZTI GÁBOR fordítása TÖMÖRY PÉTER Kit érdekel Kit érdekel, hogy berúgtál a tegnap, szemeid égtek, kézbe vetted a világot, tenyered ráfeszült a kis golyóra, s hitted, felmelegíted, s hitted, hogy a hited, e vörösszárnyú, szépröptű madár kikölti majd a parányi tojásból a boldogság fiókáit... Kit érdekel, hogy mintáztál egy társat csontból, húsból, simogatásból, csókból, s odaállítottad az ágy fejéhez, vigyázza álmodat, e két világból összetapadt létet, melybe oly sokszor belepréseled magad ... Kit érdekel, hogy féltél a haláltól, hogy legyőzted a bátorságodat, hogy pénzt dobtál fel: fej vagy írás? — s tudtad mégis, nem a véletlen űzi sorsodat Kit érdekel, hogy elmondtál egy verset, írtál két levelet, megöleltél egy lányt, s az utcasarkok tátongó torkában megugattak éhes kutyák, s a félelem, mely gúzsba köti tested, minden zajra idegig nyilall, hogy küszködöl a kétely rád szabadult vad csordáival... Kit érdekel...? És máskülönben nyugodj meg, a világ szép, csak egy kicsit zavart... Fél a költő s félnek még sokan, kik nem osztozhatnak gondjaiban ... SZŐCS KÁLMÁN A bűvész segédnője Vajon nem unja meg? Csak áll a másik mellett, megsimogatja a nyulat, amelyet elővarázsolnak. Csak áll a másik mellett évek óta, mosolyog csodálkozva, pedig az összes trükköket ismeri. Talán ő is fölléphetne egyszer, ha nem félne, hogy elvét valamit. Ha nem lenne örök mosolyra ítélve, örök nyulak és élve­ elfűrészelések között. Talán egyszer ő is oroszlánt öltöztetne, de egyszer levetkőzött. A fülében tojások teremnek, nem hall. Mellén hiába próbál megbújni galamb, a Bűvész előveszi. Csak áll a másik mellett évek óta, mosolyog, illusztrál, hogy lám, csodálatos. Nem beszél. Mintha önmagán csodálkozna. APÁTHY GÉZA Szép, bolond nap Egész éjjel kóbor macskák űzték a kutyákat, hajnalban ágakat eresztett a villanypózna, a levelek ölében virágzuhatag. Utcácskánk Zsugori uramja, aki nem szeretett egyebet soha, csak a bankók zizzenő zenéjét szíve fölött s az ércpénzek harangjátékát zsebében, egyszerre költőnek álmodta magát ezen az éjjelen, és úgy is ébredt meg, későn, mint a virrasztók, széttárt karokkal kiáltotta a fénybe: — Ó, tavasz, engedd, legyek a madarad! Délelőtt nem történt semmi különös, — talán ennyi, hogy az öregek előre köszöntek a fiataloknak, s a páva­mérnökné bocsánatot kért az éjjeliőrtől, amiért édes fajzatai felzavarták álmából... Aztán az egyik szomszéd, aki mindig sietve hárította el a párbeszédeket egy-egy „Köszönöm, jól vagyok“-kal, röpgyűlésen félórás előadást tartott zátony­ fenyegette magánéletéről... A mindig­ szigorú számtantanár kisírt szemekkel kocogott haza az iskolából: egy bukásra álló mákvirág az egész osztály hallatára leszamarazta, és visszaküldte az első elemibe, szorzótáblát tanulni. A mindig­ összevont­ szemöldökű rendőr is szontyoli arccal tért haza: egy hülye nyugdíjas pénzbírsággal büntette, mert nem sípolt idejében, amikor széles ívben elkerülte a zebrát...

Next