Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-20 / 8. szám
GUNTER KUNÉRT (NDK) KARCOLATOK A kagyló Javasolom, hogy esős napokon emlékezzünk arra az emberre, akit egészen ritka természettel áldott meg a sors. Bárhol találkozott az ember vele, kiskocsmákban, gyűléseken, vitaesteken, avatóünnepségeken, felolvasásokon vagy tiltakozó összejöveteleken, mindenütt feltűnést keltett sokatmondó szótlanságával: bizalmatlanul, majd ismét bizalomteljesen, felindultan és sokatkifejezőn, derűsen vagy éppenséggel elutasítón viselkedett. Amikor meghalt és némán kitárulkozott számára is az őt megillető föld sötét torka, kiderült, hogy nem hagyott semmi örökséget. Sem törtető, karriert szomjazó fiúkat. Sem könnyelmű ágyaslányokat. Sem nagyravágyó özvegyet. Sem bélyeggyűjteményt. Sem életművet. Nagy csalódást okozott — hiszen ti is tudjátok —, s ezt csak tetézte ez a nap, ez az eső, amikor már-már úgy látszott, hogy ez a városszerte ismert kagyló a hatalmas csend ellenére sem termelt igazgyöngyöt. Aztán rögtön kiderült, hogy mégis. Méghozzá mindenkinek, aki ismerte, egyetlen értékes gyöngyöt: az emlékezést a sokértelmű hallgatásra igalmas hússal traktálják mohó tekinteteket, később pedig, amikor beáll a hideg, titoktartó kabátokba bújnak, s alattuk csábít, noszogat a hevülő-forró élet. Az ember kényelmesen kikönyököl autók és lovak fölé, amelyek még léteznek, rendőrök és páncélosok fölé, amelyek szintén léteznek még, szemeteskocsik s nagyon ritkán elefántok fölé, és gyilkosok fölé, akiket rendszerint már nehezebben lehet fölismerni. Amíg az ember kényelmesen az ablakpárkányra könyököl, tudomást sem szerez arról a kellemetlenségről, amit a háta mögött okoznak neki, hogy még csak nem is sejtett kezek szétszedik a lépcsőket, kályhákat, tűzhelyeket, fürdőkádakat, az egész házat, annyira, hogy — miközben a sétálók fölé hajol — hirtelen megfosztják hátterétől, szilárd tető sincs már fölötte, padló sincs a lába alatt, tulajdonképpen a levegőben lóg, s csak a kintiekben idézi fel változatlanul az otthon képét, míg kitekint az ablakon: nem is gyaníthatja senki, aki elhalad, hogy ez mennyire veszélyes. — Nézze, öreg. Segíteni akarok magukon. De mondjon el mindent — Elmondom én! Még úgy ötvenhét elején láttam, hogy a vasúton folytassák. Akkor aztán én is! Rá voltam szorítva. Nyugdíjaztak. Idő előtt. Fenn voltam egyszer a városban. Sztankó vitte ott a demizsonban. ő nagyban is csinálta. Jövök haza. — Te, ahogy azt mindenki főzi! — Próbáljuk mi is? — Tudnád? — Mi az hogy! Behoztam a fáskamrából a kishordót. Még az oroszoktól kaptuk. Petróval. Forráztuk, kapartuk. Szagolgattam ott napokig. Na mindegy! Megpró— Na, öntsön — azt mondja. — Miből van, öregem? Ez jó sima! — Nem büdös. Nincs semmi szaga. — Ez? Mit képzel! Finom gabonapálinka! Jó kisüsti! Majd azután, hogy ezt láttam, nem elégedtem meg. Jártam a vonaton is kocsiról kocsira. Sokszor Debrecenig, Miskolcig. Ha elfogyott a mozalkó, a másik vonattal jöttem vissza. Igazi féldecissel mértem. Három forintért, meg négyért. Mikor milyen volt a pálinka. Volt nálam tiszta fehér törlő. Kitöröltem én szépen. Balkezemmel hűtöttem az üveget a zsebből. Jobbal tartottam a poharat. Én csak ilyen kicsiben csináltam. Detem bele. Átszűrtem keménymagon. Olyan volt az, mint az a régi jó borovicska. Persze hogy aztán mindegyik az enyémet kereste. Ott voltak a miskolci munkások, a kazincbarcikaiak, az ózdiak, meg a többiek. Egyszóval volt ennek jövője. Mentem a vonat mellett. — Végre! — kiabálnak — Jöjjön csak fel! Mérek fenn a kocsiban. A többi munkás: — Tűnés, öreg. Jön az utasellátó ! Na hisz! Számít az egy próbált vasutasnak? A másik oldalon leléptem. A vágányok, szerelvények közt aztán jöhetett utánam. A rendőr is csak röhögte: — Hát ugye, nincs tettes! ✓ báljuk. Mindig fűztünk szőlőt a padlásra. Összetörtük a szőlőt Volt, hogy seprűt. Bor alól kértem. Cukrot rá. Vizet. Egyszerre bekovászoltuk. Tíz liter vízhez kell tíz deka élesztő. Így csináltunk húsz-huszonöt litert. Ez tíz-tizenkét napig erjedt a kályha mellett, lekötve celofánnal. Egyéb edényekbe is raktunk más cefrét. Szilvameg baracklekvárból, befőttből, ilyesmiből. Kettő-három is forrt egyszerre. Na, aztán egy huszonöt literes nagy fazik aljába be a cefrét. Erre az állókát. Olyan jó vastag drótból háromlábat csináltam. Arra ment egy három literes lábos. A fazikra egy lavór, amelynek a feneke rászolgált a három literes lábosra, és éppen befedte a fazik száját. A lavórba, főzés közben, hideg vizet öntöttünk, és az a hideg edény kicsapta a cefre gőzéből a szeszt. Ez meg belecsepegett a kislábosba. Én ezt így kitaláltam. A pecuban csináltuk, a nyári konyhában. Egész éjjel főztük. Két óra főzés kellett négy-öt liter cefrének. Mindebből lett nyolc deci, nahát, mondjuk, néha egy liter szesz, öntözgettük üvegekbe, demizsonba. Kamrába dugtuk, nyúlketrecbe, öszsze-vissza. Híre-hamva se legyen. Reggelre a cefrének se volt nyoma. Nem akarom mondani, hova lett. Reggel, általában elég korán, kimentem az állomásra. De leginkább szabad szombaton meg vasárnap este. A munkások közt elvegyültem. A balzsebbe a literes üveg! Leültem egy helyen. Kínáltam. Előbb-utóbb már megismertek. Gyuri — már a Sztankó — demizsonnal! A sógora a háttérben. Gyuri meg, az a vén marha, hordta. Na, egyszer elkapta a rendőr. Kérdezi, mi ez? Az meg csak elejti az üveget. Nem volt bizonyíték — elkenték. De mit kinodáljak itt. Bevallom. Engem is. Rám hozta ott a rendőrt az utasellátás, mert már akkor újra voltak, az anyjukat! Jön a rendőr: — Nahát, Józsi bácsi — azt mondja, mert ismert —, ki hitte volna ezt? — Jó, jó, te csak ne beszélj! — Avval nyertem, hogy ismert engem az a taknyos, a szolgálatból. Visz az őrszobára. Útközben mondom neki: — Eressz már el, de! Ne marháskodj. Tudod, hogy van! — Nem lehet ezt már csinálni, Józsi bácsi! — és csak visz. De mikor az őrszobához érünk, rám kiabál: — Erre menjen, vén jómadár. Többet ne találkozzunk! Én meg vittem a büdöset. Egy-két napig lappangtam. Dehát kellett a pénz. Mit csináljak? Kényszerítve voltam. Nekiindultam megintcsak. Ment tovább az ügy. Versengések is voltak. Mert sokan űzték ezt. Ha már láttam, hogy egy másik pacák felütötte ott a fejét, mentem tovább. De jobbára engem hívtak. Ilyenkor hát persze a konkurencia haragudott. Az én pálinkámat szívesebben itták, mint a restijét, mert azé büdös volt, mint a dög. Dehát én fenyőeszencet öntötkeresse meg! — mondta annak, az meg csak vinnyogott. Egyet kerültem, mire indult a vonat, felszálltam valahol, aztán folytattam a foglalkozást, öleltek, csókoltak. Édesapám! Így meg úgy! Imádkozzunk egyet. Verték a dzsugát. Ittak. Jobban vigyáztak rám, mint én magamra. Én meg öntöttem, amíg volt. Ó, hát még a piacon, a szekerek közt is mennyire árulták! Észrevettem. Hát én is! A lóvásárban is, példának okáért. Én csak a kupecek után mentem. Vártam. Csapkodták a tenyerüket. Láttam — ott a pénz. Ilyenkor aztán feltűntem. — Egy jó kisüstit nem innának? Ha már így megegyeztek? — Hol van, apám? ,— Itt ni! Nem kell érte menni. — Még eggyel, apám. Ez valami finom! Aztán jött egyik is, másik is. Mikor hogy találta el az ember. Télen mindig fáznak a piacon, vásáron. Valahol megálltam. Láttak. Jöttek oda csőstül. Volt ott a vásárokon a tabernyában is, dehát szívesebben megitták tőlem. Az ilyen helyeken aztán van olyan jóféle társaság. Kupecek, vásárosok. Én már ismerem mindet, összeakadnak. — Gyere csak, komám — azt mondja. — Ott az öreg nagysapkás! — Van még, öregem? — Lenyeli. — Hű, apám, ez igen! Hol vette? — Kisüsti ez, kérem. Kisüstön főzték. VÁCI MIHÁLY Nem vétek az! Kinézni az ablakon Ki ne követné szívestöbmest az ablakból a le-fel sétálgató férfiakat, nőket? Az utóbbiak nyár idején igen iz SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), SZILÁGYI ISTVÁN (főszerkesztőhelyettes), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A hátsó udvar kitavaszodás előtt, amikor a csupaszszegény falakon becsordul a napfény, tetőtől-tetőig feszül a gyermek-kék égbolt, s a madarak feltartóztathatatlan dalba fognak, a hátsó udvar is másnak tűnik, mint rendesen. A vézna orgonabokor elmosódott-zilált árnyékokat vetít az udvar falaira. S a föld, amelyből elővillan a piciny fűszálak hegye, sem olyan, mint általában a föld, amelyet éppen apró göröngyökben szétterítettek, hanem, mint ami betakar valamit, aminek még neve sincs, bár mindenki ismeri, ami nagyon lassan és álmosan készülődik ki alóla, ami örökké él és mégis örökké meghal újra, s amit senki meg nem lát, csak megérez olykor, ha pontosan akkor tekint le az udvarra, amikor beköszönt a tavasz. APÁTHY GÉZA fordításai — Hol lakik? — azt mondja mindjárt. Hamis címet adtam. Ez napirendi kérdés volt: — Miből főzi? Honnan vette? Adja-e nagyban? Mert valamelyik olyan élesztő ízű — azt mondja —, de ennek semmi ilyesmi. — Szombaton itt lesz, öreg? — Itt én! — Hozzon, amennyi van! — Itt leszek, pajtás! — Megkeresem. Nekem nem számít! Majd megismer engemet! Szóval így ment. Na, egyszer hazaértem az útból, már a vonattal. Várt mégist a rendőr. Azt mondja: — öregem, hová megyen? — Húzta ott a dolgot. Hát ugye ők is részeltek ebből. Lementem vele a vécébe. Hagyottunk egyet. Azt mondja közben. — Józsi bácsi, az isten erre meg arra. Hagyja már abba! Meddig mondjam magának? Az egész felsőbbség tudja. Nem tudom már megállítani az eljárást. Maga vén szamár, nem érti meg az emberséget. — Le vagy te izélve. Gyere inkább, aztán nyaljál egyet belőle. — Öntöm neki, ami még volt egy kis maradék. Mindjárt befogta a pofáját — Hát — azt mondja —, ami igaz, az igaz. Ez jobb, mint a másoké. Csak legalább ne látnám errefelé! Az isten akármit csináljon magával. — Te csak ne félts engem. Meg van nekem az a kis magamhoz való eszem — mondom neki. Mert már akkor engemet , régebben magához rendelt a Sztankó százados, a Gyuri fia. Azt üzente, hallja, az enyém nagyobb szintű, mint az apjáé, vinnék neki kóstolóba. Mentem hozzá egy este. Nem tetszik azt elképzelni! Hát az az ember nem volt magánál! — Nahát, Józsi bácsi — mondja ott a haverok előtt —, ez egyenesen fenomenális. — Mert úgy különben iskolákat járt. Polgárit meg ezt, azt. Be voltam biztosítva ezzel! Mindjárt. Polgárit meg ezt, azt. Be nódás. Tetszik tudni, hogy van. Ez a rendőr meg még pofázott nekem. Ezek után! A marha! Volt aztán, hogy felsőbb szinten kellett menni. Jöttek napokkal előtte a gondnokságról. Hallották, azt mondja, és meg kell mutatni! Mi meg — ugye anyu! — nekiláttunk. Olyan még nem volt! Készen állt minden, amikorra kellett. Este értem kocsival jöttek. Azzal a kis hordóval — az oroszok adták, petróval — felpakoltam. Az asszony sírt, hogy vigyázzak magamra. Mit vigyázzak, mondom, te csak hallgass! Pucér voltam én! Megtanultam, hogy kell meg mint, ilyen helyen. Ez se más. Úri emberek ezek is, nem? Tudom forgatni, alkalmazni magamat. Hát akkor meg mit? Nem igaz? Na, ott kezdődött a vacsora. Engem hívnak előbb. Öntöm a poharakba. Emelik. Figyelek, hogy megkapom a dicséretet? A, semmi! Ittak azok fű-fa-virágra, de hogy az az ital milyen ízű, milyen fokú, vagy annak az az aromája! Egy szót se. Láttam, nem értenek ezek ahhoz. Amúgy különben megleltem a számításomat, hát bántam is én a lelküket. Autóval hoztak haza. Még jó, hogy már éjszaka volt. Nem látta senki. Az hiányzott volna nekem! Itt a szomszédok előtt. Na de aztán eljött egy este a Sztankó fia, csak úgy biciklivel. — Józsi bácsi, kaputt! — azt mondja. Most már hagyják abba. Apámnak is megmondtam. Nem lehet. Rendeződtek a dolgok, magukról meg tudva van ez az egész. Majd szerzünk maguknak valami jó kis munkát, éjjeli őrséget, ilyesmit. De már ez tovább nem lehetséges. Hát persze, ha néha nekem főzne abból egy-két litert, azt még nem mondom, de amúgy különben ne folytassa. Nem állhatok jót magáért, így volt. Majd a lányom is elkezdte küldeni ott azt a kis pénzt. A nyugdíjamat is felemelték hetven forinttal. A tyúkok is tojtak. Egy kis munka is akadt valahol itt-ott. Szóval megszűntünk mi már ebben az egészben régen. Hogy miért fogtunk bele? Ha lett volna legalább nyolcszáz forint nyugdíjam, dehogy mentem volna én! Főztem én a pálinkát! Főztem hát! Kellett a pénz, ötszáz forint volt nekem a nyugdíjam. Elmegyek én a törvény elé. Ott majd megkérdezem, nekik mennyi? Olyan nagy baj, hogy kerestem ott egy hónapba háromnégyszáz forintot? Hát aztán? Legalább volt mit enni. Én kérem, folyton attól féltem, öregségemre még éhen megdögölök. Mások egy este megisznak annyit, amit mi egy hónapig főztünk, ugye anyu! Láttam, mikor ott voltam a kishordóval. Azt én meddig elárultam volna! Ott meg egy este bepucolták. Hát akkor! Nekem nem jöhetnek. Tudom én! Láttam én ezt az egészet. — Hallgass már te habzsuda! — szólalt meg az asszony az ágyvégéről. — Mit állsz itt le egyáltalán? Mit povedálsz, mit mentegetődzél, te szerencsétlen, hisz ki van a segged a nadrágból, aztán még téged nyomoznak? Maga meg, fiatal ember! Tudja mit mondok én maguknak? Nem vétek az, ha munkájával pénzt szerez az, akinek nincsen. Most aztán lépjen le, míg megkímélem magam. Különben is, én főztem az egész pálinkát. Hát akkor meg miért nem énvelem áll le tárgyalni? A fiatalember sodródott kifelé, az öreg utána. — Hagyja! Hamar feljön a hava. Amúgy különben jó asszony. De tessék csak idejönni! Felhajtotta a krumplisveremi tetejét. A kislétrán lemászott. Felnyújtott egy demizsont. — Húzza már meg! Tegnap esti főzés. Bodzabogyóból. Na, lehet meginni? — szólt fel a veremből. Barabás Éva: Segesvár 40 440 | I. P. Cluj 1970 — 2637 Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej- A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-20