Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-02-26 / 9. szám
2 Miron Ildu Paraschivescu A Cioflec könyvkereskedés előtt, szemben állandó tanyánkkal, a New York kávéházzal, látom őket együtt, örökre. Korvin Sándort és Miron Radu Paraschivescut. Akkor ismerkedtek meg egymással és barátkoztak össze, azzal a lelkesedéssel és kölcsönös kitárulkozással, amire csak fiatal költők képesek. Huszonegy-huszonkét évesek lehettek, egykorúak vagy majdnem azok. (Paraschivescu 1911-ben született. Korvin születési dátumát e pillanatban nincs hol megkeresnem.) Együtt soha többé nem láttam őket. Paraschivescu orvosokhoz jött Kolozsvárra. Többször is visszatért, de én akkor már Váradon voltam. Barátságuk további történetét Korvintól tudom. (Hadd fordítsam le mai nyelvre a topográfiát. A Cioflec könyvkereskedés ma az Egyetemi könyvesbolt, a New York kávéház pedig a Continental.) Néhány évvel ezelőtt láttam utoljára Miron Radu Paraschivescut. Nagy-nagy szívbéli örömömre véletlenül összekerültünk egy nyáron, valahol Dél-Mangáliától is délebbre. Abban a faluban, ahol az abszolút kényelemhiány jegyében abszolút nyugalomban részesülhettünk. Hiszen még villanyvilágítása sem volt akkor. Ősi parasztházakban állott olcsó szoba rendelkezésre. A néhány tucatnyi nyaraló több kilométer szép sima, homokos partot vehetett kizárólagos, zavartalan birtokába. Nem sokáig tartott a nyugalom, emlékek, közös barátok felidézése. Egy reggel láttam előreszegzett komor tekintettel menni a tengerparti ösvényen. Üdvözlésre, kérdezősködésre nem válaszolt... Ismét hadakoznia kellett azokkal az árnyakkal, amelyek egész életén át kísérték, amelyektől hősies erőszakkal kellett kiragadnia az alkotóképesség heteit, napjait, óráit. Most ennek a harcának is vége lett. Most tőle is véglegesen búcsúzni kell. Semmiben sem hasonlítottak egymáshoz Korvinnal, meggyőződésükön, tehetségükön kívül. Közös volt a képességük is, hogy a valóság minden jelzését egyszerre érzékeljék a már megírt költészet nyelvén és a maguk eredeti nyelvén. Minden pórusukon költészet hatolt be. Olyan természetesen lehelték a költészetet, ahogy más emberek a levegőt. Korvin meghalt, mielőtt elérte volna a harmincadik életévét, mielőtt könyve jelent volna meg. A háború utolsó évében a munkaszolgálaton szerzett fertőzés vitte el. Egy év múlva már néhány penicillin injekció megmenthette volna. Mindmáig könyv nélküli költő maradt, ha csak hálával nem számítjuk könyvnek azt a kis füzetet, amelynek megjelenéséről nehéz körülmények között Szász János gondoskodott. Paraschivescu, akár Korvin, ismert költő, forradalmár költő, kommunista költő volt már a harmincas évek közepén. Neki is alig jelenhettek meg könyvei akkor. A felszabadulás után sorra jelentek meg kötetei. Ezekben a költő valósággal évgyűrűszerűen építkezett. Az 1960-as Declaraţie patetică 1934 és 1948 között keletkezett verseket gyűjtött egybe. De nem a költő minden versét ezekből az évtizedekből, így az 1964- es Versul liber című kötetre is maradtak újra kiadandó vagy először kiadandó versek 1931-től kezdve. A Laude tartalmazza a költőnek azokat a verseit, amelyek a forradalmi változások pátoszát és nagy reményeit tükrözik, a poémák és az ódák szakaszát. Ez nemcsak Paraschivescu költészetének, ezekben az években minden vagy majdnem minden jelentős, idősebb vagy kezdő költőnk fejlődésének jellegzetes fázisa volt. Egészen biztos, hogy haláláig nem talált visszavonandót bennük. De ez a regiszter nem tükrözhette költői művének minden hangvételét, minden témáját. Élete utolsó éveiben, csak most láthatjuk, hogy mennyire a halál árnyékában, még öszszeállította és meg is jelentethette írásainak két kötetét (Scrieri, 1—2. kötet, Editura pentru literatură, 1969). Ebben a szerves összeállításban a zsengék (Primele, 1926—1932) nemcsak a költő indulását mutatják be. A román avantgarde egyik nevezetes folyóiratához, az Unu-hoz intézett ajánlásával azt is érzékeltetik, hogy újítás, lázadás és forradalmiság Paraschivescu esetében is együtt haladt és együtt határozta meg költői fejlődésének egészét. Ez a magyarázata annak is, hogy miért kellett annyit várnia és az olvasóinak is annyit várniuk, amíg költői műve a maga teljességében és összefüggéseiben válhatott valóban közkinccsé. Ezt a folyamatot fejezte be és sajnos egyben véglegesen le is zárta a versek kétkötetes kiadása. Hiszen ez nemcsak az indulás termésével gazdagítja a műről kialakuló képet. Bár 1940-es kis kötete, a Critice ţigăneşti is feltárja minden forrását. Ezek a versek, két ciklusukkal (Critice de lume, Balade), az egyes kommentátorok kissé túl egyszerű értelmezéseivel ellentétben, sokkal bonyolultabb ihletűek, sokkal változatosabb forrásokból táplálkoznak. Késői újrakiadásuk ellenére megállapíthatjuk most, amikor a költő élete sajnos megszakadt, s így műve is véglegessé válik: központi helyet foglalnak el fejlődésében. Nem véletlen az, hogy maga Paraschivescu Anton Pann modorában írt Epitafium-mal zárja a ciklust. Van ezekben a versekben abból a félig némi, félig műköltészeti tartásból, melynek példáját valóban Pann, a nyomdászköltő előd adta. Van benne alig rejtett forradalmiság, amelynek egyik megnyilvánulása csupán az életörömet képviselő és a fajelmélettől üldözött, végpusztulással fenyegetett cigányság iránti szeretet és vonzalom, ne ott rejzik benne García Lorca példája is. Valamivel távolabbról, mélyebbre rejtetten például a cigányhőst üdvözlő, taluig feketébe öltözött pandúrokat említő Centir de Poterns közvetlenül kortörténeti jelképei mögött ott zeng Puskin C'nánnrik noémájának romantikus szabadságtátosza is. Különben Paraschivescu költészetének forrásairól és jellegéről mi sem árulkodik világosabban, mint a költői mintakénéit, rokonait, testvéreit föltáró műfordításéi, amelyekkel együttesen, tudtommal, csak az írások második kötetében ismerkedhetünk. Péeur, Rilke, Lorca, Desnos, Aragon, Riszosz, Tuwim, Tvihonov neve jelzi ebben a listában Paraschivescu helyét a huszadik századi költészetnek ebben a nagy, forradalmi vonulatában. Az életművet az ovidiusi ihletű Tristele ciklus zárja. De ez a szomorúság nem a kétségbeesésé, még csak nem is a lemondásé. Az élet öszöntelén a búcsúzás melankóliáját és az élet iránti fáradhatatlan szeretetet jelenti. Ahogy erről a ciklus egyik versének, a Post-Scriptum-nak utolsó strófája vall: Trecute vremuri şi viitoare! Aici, înscris cu mină grea De o dragoste şovăitoare, Îmi pun şi semnătura mea. Valóban: a jelenkori költészet, a hazai is, a nemzetközi is, a közvetlenül forradalmi és az emberféltő is, sok nagy költő neve mellett megőrzi Miron Radu Paraschivescu semmilyen más költőével öszsze nem téveszthető, el nem cserélhető poétái kézjegyét is. CSEHI GYULA Kozma István: Máramarosi faliszőnyeg ZAHARIA STANCU Barátaim, a szerencse nélküliek. Úgy siettek, s most fönn vannak a mennyben. Már újra szépek ők és jókedvűek. Meg nem hal közülük ezentúl egy sem. Nem éhesek többé, többé nem szomjaznak. Semmi dolguk többé, sétálnak csupán. Lépnek ráérősen, sohasem szaladnak. És egyetlen nyelven szólal mindahány. Elégia Miron Radu Paraschivescu költő halálára Sem feje nem fáj, nem fáj lába sem, Bármennyit járhat, nem fáj soha már. » Rájuk a nap ragyog örök fényesen. Nem vetül föléjük se felhő, se árny. Én kedveseim, várjatok engem. Majd érkezem én is szárnyas lovamon. Parázzsal etetem, tartom szüntelen Száz évre való zsarát-ablakon. KIRÁLY LÁSZLÓ fordítása . És a ló nem siet. Magam is Tempósan lépek, előttem az évek. Valamikor meghal maga a nap is. De még ragyog és a forrósága éget. Hatvanhárom éves költő első kötete Vannak írók, akik mellettünk élnek évtizedek óta, s csupán egy szűk kör értékeli tehetségüket, alkotásaikat. Azután új írónemzedékek jönnek, és már alig akad, aki valódi fényében ismerné azt, aki várja felfedezőjét. Ezek közé a ritka költői tehetségek közé tartozik Varró Dezső, akit fel kell fedeznünk, nemcsak érte, de elsősorban a magunk számára is. „Hatvanhárom éves a költő, kinek első verskötetét tartja kezében az olvasó. Tizennyolc éves, amikor első versei megjelennek. Tizenöt évig állandóan jelen van a két világháború közötti irodalmi életben. Számon tartják, beszélnek róla — de csak beszélnek.“ Ezt olvassuk a Varrókötethez írt fülszövegben. Megdöbbentő sorok — egy költő, akinek hatvanhárom éves koráig kell várnia, míg kötete jelenhetik meg. Közben arra gondolok, hogy hány húsz és harminc év közötti fiatal lírikusunknak jelent meg verskötete újabban a Forrás-sorozatban. De a Varró Dezső kortársainak, költőbarátainak is legalább 15—15 kötete látott eddig napvilágot. Nem célom az irodalmi életet bírálni, de mégis emberi és írói tragédiát látok abban, hogy az az író, akit már évtizedekkel ezelőtt értékelt Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Áprily Lajos, Emil Isac és annyian mások, nem tudott kötetekkel jelentkezni, és az utóbbi években már csak néhány kortársbarát harcolt felfedezéséért. Idén negyven éve, hogy megjelent az Új arcvonal című antológia, mely tizenkilenc fiatal haladó író — köztük Bányai László, Méliusz József, Grandpierre Emil, Kováts József, Debreczeni László stb. írásait közölte. A nagy sikerű antológia költői között találjuk Varró Dezsőt is, akit már az Új arcvonal megjelenése előtt ismertem, hiszen éppen akkor készültem nagyobb tanulmányt írni az erdélyi magyar líra kezdeteiről. Szerettem legelső verseit, de még jobban közel került hozzám nemcsak az író, hanem az ember is, amikor megismertem. Kortársa, barátja, vívódásainak tanúja voltam és vagyok több mint négy évtizede. Mindig tudtam, hogy az ember a maga sajátos egyéniségével, nyílt és rejtett, de mindig bonyolult érzés- és gondolatvilágával áll alkotásai mögött, adja kezünkbe művei megértésének kulcsát. Varró Dezső, az ember és író körül már költői indulása első esztendeiben sok legenda alakult ki. Egyszerű, naiv, a magányt kereső és a közösségi élettől menekülő írónak tartották sokan azok közül is, akik egyébként jól ismerték, emberi és írói értékeit sokra tartották. Sokáig én is ilyennek láttam Varró Dezsőt, de az Új arcvonaltól kezdve — éppen az elmélyülő baráti kapcsolatok révén — gyökeresen megváltozott a róla alkotott képem. Varró Dezső mindig kereste a közösség felé vivő utat, s nem rajta múlt, hogy a költeményeiben kifejeződő vívódások legtöbbször visszhangtalanok maradtak. De Varró nemcsak az Új arcvonal baráti körének volt egyik leglelkesebb tagja, hanem az Ady Endre Társaságnak, az Új Erdélyi Antológia köré csoportosult írói körnek, majd a Termés-nek is. A felszabadulás utáni negyedszázad alatt is vidéki magányából Kolozsvárra feljőve, azért keresi fel barátait, hogy bekapcsolódjon kialakuló új irodalmi életünkbe. Egyik nagy támogatója Emil Isac volt, akivel együtt Désen és Szamosújvárt tartottunk Ady szellemében a második világháborút megelőzőleg írói estélyt. Erre és Varró egész, két világháború közötti humanista magatartására visszagondolva próbált Isac és néhány író barátja mindent elkövetni a már akkor is csak kevesektől ismert költő verseinek gyűjteményes kiadása érdekében. Sajnos, sok tényezőn és részben magán a költőn is múlt, hogy nem jelent meg kötete mindmáig. Varró Dezső sohasem tudott saját érdekeiért harcolni, az a ritka költő, aki inkább visszavonult az irodalmi élet küzdelmei elől, így telt el 63 esztendő, amíg egy kis kötet, a Gyilkos tavasz, végre elégtételt szolgáltat a költőnek és felfedezi őt az új nemzedék számára is. Hálás köszönet illeti a könyv kiadásáért a Dacia Kiadót, a szép és filológiailag sokoldalú, esztétikailag elmélyült bevezetőért Abafáy Gusztávot. A bevezető írója egyike Varró ritka kortársainak, aki nemcsak e kötet anyaga alapján, hanem az egykori barát szeretetével és az irodalomtörténész tudásával mutathatja be Varró egész, életútját, értelmezi költészetét, gazdag jegyzetanyagával először kísérli meg a mű adatszerű, filológiailag pontos bemutatását. Hadd idézzük Abafáy előszavából az alábbi sorokat: „A költői bőségben szerepet játszik az is, hogy az igazi irodalmi lapok hasábjai megnyílnak előtte, s olyan írók, szerkesztők kezébe kerülnek kéziratai, mint Áprily, Babits, Gaál Gábor, Emil Isac, Jékely Zoltán, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szentimrei Jenő, Szabédi László és Tamási Áron, akik írásra ösztökélik. (Az írótársak gondoskodását tükröző levelekből a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XIII. évf. 2. számában közöltem egy csokorra valót.)“ Az Abafáy által közölt, Varrót értékelő írók névsorát még jó néhány nagy író nevével egészíthetnénk ki, de ez ezúttal fölösleges, mert éppen a kortársak Varróhoz írt levelei bizonyítják, hogy költői pályáján mennyi értékelője volt. Azt hiszem, ők elvégezték már azt az igazságos rangsorolást, ami a költőt megilleti. Varró Dezső első kötete megjelenésekor azt kívánjuk, hogy költő barátaihoz hasonlóan fedezzék fel őt az új nemzedékek is. JANCSÓ ELEMÉR Rádiótelevízió és társai.• • A sajtónak óriási szerepe van a tömegnevelésben és tájékoztatásban. Jogos tehát az olvasónak az az igénye, hogy az újságcikk nyelve is minta, követendő példa legyen. Ez alkalommal elsősorban a fordítási hibákról szólok. Példáim annyira tipikusak, hogy nyugodtan elhagyhatjuk a forrásmegjelölést, a leggyakrabban előforduló hibák közül valók, bármikor, bárhol találkozhatunk velük. Sajnos, nincs szükség különösebb vadászatra ahhoz, hogy rájuk akadjunk, minduntalan beléjük botlunk. Közhelyszámba megy, hogy jó fordítás csak mindkét nyelv teljes birtokában születhet. Persze, idő is kell a mérlegeléshez, az esetleges vitatható részek tisztázásához. Figyelembe véve a napilapok gyors átfutási idejét, erre nem nyílik mindig lehetőség. Ezért van az, hogy főleg a híranyagban találni a legtöbb elhamarkodott, kellően át nem gondolt fordításból eredő hibát. Jóllehet a napilapok a nyelvhelyességi szempontokat követve csiszolhatják, a tartalom pontos megőrzésével stilizálhatják a szöveget, de — a jelek szerint — ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Másként el nem képzelhető, hogy napvilágot láthatnának ilyen mondatok: A gép rendszeres járatot teljesített Athén és Bukarest között. Pontosan meghatározzák azokat a választékokat... (árufajták): Korrektálták a röppályát (kiigazították); Megalakult a bukaresti egyetem számítóközpontja (számítási központ); továbbá ilyen szavak: egészségközpont (egészségügyi központ), holdmodul (holdkomp) és így tovább. Ez utóbbi példánál álljunk meg egy pillanatra. A fogalmi tisztaság is megkívánja, hogy ha egy új fogalomnak a nyelvben már kialakult a megfelelője, azaz már van neve, akkor — ha nem akarjuk megzavarni az olvasót — kötelező módon azzal a kifejezéssel éljünk. Hogy példánknál maradjunk, a holdmodulra már van szavunk, s ez a kifejező erejű holdkomp. Nincs tehát szükség arra, hogy nagy bizonytalanul hol révhajónak, hol holdkompnak, de leginkább holdmodulnak nevezzük. Aki nincs tisztában a fogalommal — ezek után hogyan várhatnánk el, hogy tisztában legyen vele! —, esetleg három dologra gondol. Vagy itt van a Rádiótelevízió (így, egybeírva). Unos-untalan visszatérő kifejezés napilapjainkban. Magyarul Rádió és Televízió. Egybeírott formában jelzős összetételnek minősül, úgy, mint a kertajtó, faház, szobaablak. A rádiótelevízió ezek szerint rádióval összekötött tévé, afféle rádiós tévé, pedig nyilván nem valamilyen új műszaki csodáról van szó, hanem a rádió és televízió közös intézményéről, a Rádió és Televízióról — magyarán. Köztudomású, hogy a közneveket kis kezdőbetűvel írjuk. Márpedig, ha így van, nyilván rövidítve sem írhatjuk nagybetűvel. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek rövidítése tehát: mtsz, és nem MTSZ, amilyen formában elterjedt tájainkon. Különösen elképesztő, amikor ebben a szövegösszefüggésben fordul elő. Megbeszélés az MTSZ-ek állattenyésztési szakembereivel. Elhamarkodott, gépies fordítás „eredménye“ a TV-iskola (nem beszélve arról, hogy az imént elmondottak szerint helyesen: tv). Egy percre megálltam olvasás közben: mi akar ez lenni? Új oktatási forma a tévéseknek? Aztán a továbbiakból kiderült, hogy iskolatelevízióról van szó. De miért kellenek ezek a rébuszok? A hirdetések (és nem hirdetések) szövege kész „aranybánya“ az adatgyűjtő számára. Itt csak két mondatot idézek: mindkettő a hevenyészett fordítás iskolapéldája: Ha nem kapja kézhez rendszeresen előfizetését (az előfizetést aligha kaphatja kézhez a kedves olvasó, legfeljebb — ha szerencséje van — az újságot); vagy: Akarja, hogy kertjében idejében beérjen a korai zöldség ...? (a zöldség semmi szín alatt nem érik be, azt a gyümölcs teszi). Úgy gondolom, kár szaporítani a példákat, az eddigiek is eléggé meggyőzőek, s nagyobb szerkesztői igényességre sarkallnak. A korszerű nyelvművelés célja a gondolatok pontos visszaadására törekvő, helyes és kifejező stílus kialakítása és ápolása. SZABÓ ILONA Rácz Edit: Életerő