Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-02-26 / 9. szám

2 Miron Il­­du Paraschivescu A Cioflec könyvkereskedés előtt, szemben állandó ta­nyánkkal, a New York kávé­házzal, látom őket együtt, ö­­rökre. Korvin Sándort és Mi­­ron Radu Paraschivescut. Ak­kor ismerkedtek meg egymás­sal és barátkoztak össze, az­zal a lelkesedéssel és kölcsö­nös kitárulkozással, amire csak fiatal költők képesek. Huszonegy-huszonkét évesek lehettek, egykorúak vagy majdnem azok. (Paraschives­cu 1911-ben született. Korvin születési dátumát e pillanat­ban nincs hol megkeresnem.) Együtt soha többé nem láttam őket. Paraschivescu orvosok­hoz jött Kolozsvárra. Több­ször is visszatért, de én ak­kor már Váradon voltam. Ba­rátságuk további történetét Korvintól tudom. (Hadd for­dítsam le mai nyelvre a to­pográfiát. A Cioflec könyvke­reskedés ma az Egyetemi könyvesbolt, a New York ká­véház pedig a Continental.) Néhány évvel ezelőtt láttam utoljára Miron Radu Paras­chivescut. Nagy-nagy szívbéli örömömre véletlenül összeke­rültünk egy nyáron, valahol Dél-Mangáliától is délebbre. Abban a faluban, ahol az ab­szolút kényelemhiány jegyé­ben abszolút nyugalomban ré­szesülhettünk. Hiszen még vil­lanyvilágítása sem volt akkor. Ősi parasztházakban állott ol­csó szoba rendelkezésre. A né­hány tucatnyi nyaraló több ki­lométer szép sima, homokos partot vehetett kizárólagos, zavartalan birtokába. Nem sokáig tartott a nyuga­lom, emlékek, közös barátok felidézése. Egy reggel láttam előreszegzett komor tekintet­tel menni a tengerparti ösvé­nyen. Üdvözlésre, kérdezőskö­­désre nem válaszolt... Ismét hadakoznia kellett azokkal az árnyakkal, amelyek egész éle­tén át kísérték, amelyektől hő­sies erőszakkal kellett kira­gadnia az alkotóképesség he­teit, napjait, óráit. Most ennek a harcának is vége lett. Most tőle is véglegesen bú­csúzni kell. Semmiben sem hasonlítottak egymáshoz Korvinnal, meg­győződésükön, tehetségükön kívül. Közös volt a képessé­gük is, hogy a valóság min­den jelzését egyszerre érzé­keljék a már megírt költészet nyelvén és a maguk eredeti nyelvén. Minden pórusukon költészet hatolt be. Olyan ter­mészetesen lehelték a költé­szetet, ahogy más emberek a levegőt. Korvin meghalt, mielőtt el­érte volna a harmincadik élet­évét, mielőtt könyve jelent volna meg. A háború utolsó évében a munkaszolgálaton szerzett fertőzés vitte el. Egy év múlva már néhány penicil­lin injekció megmenthette vol­na. Mindmáig könyv nélküli költő maradt, ha csak hálá­val nem számítjuk könyvnek azt a kis füzetet, amelynek megjelenéséről nehéz körül­mények között Szász János gondoskodott. Paraschivescu, akár Korvin, ismert költő, forradalmár köl­tő, kommunista költő volt már a harmincas évek közepén. Ne­ki is alig jelenhettek meg könyvei akkor. A felszabadulás után sorra jelentek meg kötetei. Ezekben a költő valósággal évgyűrű­­szerűen építkezett. Az 1960-as Declaraţie patetică 1934 és 1948 között keletkezett verse­ket gyűjtött egybe. De nem a költő minden versét ezekből az évtizedekből, így az 1964- es Versul liber című kötetre is maradtak újra kiadandó vagy először kiadandó versek 1931-től kezdve. A Laude tar­talmazza a költőnek azokat a verseit, amelyek a forradalmi változások pátoszát és nagy reményeit tükrözik, a poémák és az ódák szakaszát. Ez nem­csak Paraschivescu költészeté­nek, ezekben az években min­den vagy majdnem minden jelentős, idősebb vagy kezdő költőnk fejlődésének jellegze­tes fázisa volt. Egészen biztos, hogy halá­láig nem talált visszavonan­­dót bennük. De ez a regiszter nem tükrözhette költői művé­nek minden hangvételét, min­den témáját. Élete utolsó éveiben, csak most láthatjuk, hogy mennyire a halál árnyékában, még ösz­­szeállította és meg is jelen­tethette írásainak két kötetét (Scrieri, 1—2. kötet, Editura pentru literatură, 1969). Ebben a szerves összeállításban a zsengék (Primele, 1926—1932) nemcsak a költő indulását mu­tatják be. A román avant­­garde egyik nevezetes folyó­iratához, az Unu-hoz intézett ajánlásával azt is érzékeltetik, hogy újítás, lázadás és forra­­dalmiság Paraschivescu eseté­ben is együtt haladt és együtt határozta meg költői fejlődé­sének egészét. Ez a magyará­zata annak is, hogy miért kel­lett annyit várnia és az olva­sóinak is annyit várniuk, a­­míg költői műve a maga teljességében és összefüggései­ben válhatott valóban köz­kinccsé. Ezt a folyamatot fe­jezte be és sajnos egyben vég­legesen le is zárta a versek kétkötetes kiadása. Hiszen ez nemcsak az indulás termésé­vel gazdagítja a műről kiala­kuló képet. Bár 1940-es kis kötete, a Critice ţigăneşti is feltárja minden forrását. E­­zek a versek, két ciklusukkal (Critice de lume, Balade), az egyes kommentátorok kissé túl egyszerű értelmezéseivel ellen­tétben, sokkal bonyolultabb ihletűek, sokkal változatosabb forrásokból táplálkoznak. Ké­sői újrakiadásuk ellenére meg­állapíthatjuk most, amikor a költő élete sajnos megszakadt, s így műve is véglegessé vá­lik: központi helyet foglalnak el fejlődésében. Nem véletlen az, hogy maga Paraschivescu Anton Pann modorában írt Epitafium-mal zárja a ciklust. Van ezekben a versekben ab­ból a félig némi, félig műköl­tészeti tartásból, melynek pél­dáját valóban Pann, a nyom­dászköltő előd adta. Van ben­ne alig rejtett forradalmiság, amelynek egyik megnyilvánu­­lása csupán az életörömet képviselő és a fajelmélettől üldözött, végpusztulással fe­­nyegetett cigányság iránti sze­retet és vonzalom, ne ott rejz­ik benne García Lorca pél­dája is. Valamivel távolabb­ról, mélyebbre rejtetten pél­dául a cigányhőst üdvözlő, tal­­uig feketébe öltözött pandú­rokat említő Centir de Pote­­rns közvetlenül kortörténeti jelképei mögött ott zeng Pus­kin C'nánnrik noémájának ro­mantikus szabadságtátosza is. Különben Paraschivescu köl­tészetének forrásairól és jel­legéről mi sem árulkodik vi­lágosabban, mint a költői min­takénéit, rokonait, testvéreit föltáró műfordításéi, amelyek­kel együttesen, tudtommal, csak az írások második köte­tében ismerkedhetünk. Péeur, Rilke, Lorca, Desnos, Aragon, Ri­szosz, Tuwim, Tvihonov neve jelzi ebben a listában Paraschivescu helyét a husza­dik századi költészetnek eb­ben a nagy, forradalmi vonu­latában. Az életművet az ovidiusi ih­letű Tristele ciklus zárja. De ez a szomorúság nem a két­ségbeesésé, még csak nem is a lemondásé. Az élet öszön­te­­lén a búcsúzás melankóliáját és az élet iránti fáradhatatlan szeretetet jelenti. Ahogy erről a ciklus egyik versének, a Post-Scriptum-nak utolsó stró­fája vall: Trecute vremuri şi viitoare! Aici, înscris cu mină grea De o dragoste şovăitoare, Îmi pun şi semnătura mea. Valóban: a jelenkori költé­szet, a hazai is, a nemzetközi is, a közvetlenül forradalmi és az emberféltő is, sok nagy költő neve mellett megőrzi Miron Radu Paraschivescu semmilyen más költőével ösz­­sze nem téveszthető, el nem cserélhető poétái kézjegyét is. CSEHI GYULA Kozma István: Máramarosi faliszőnyeg ZAHARIA STANCU Barátaim, a szerencse­ nélküliek. Úgy siettek, s most fönn vannak a mennyben. Már újra szépek ők és jókedvű­ek. Meg nem hal közülük ezentúl egy sem. Nem éhesek többé, többé nem szomjaznak. Semmi dolguk többé, sétálnak csupán. Lépnek ráérősen, sohasem szaladnak. És egyetlen nyelven szólal mindahány. Elégia Miron Radu Paraschivescu költő halálára Sem feje nem fáj, nem fáj lába sem, Bármennyit járhat, nem fáj soha már. » Rájuk a nap ragyog örök­ fényesen. Nem vetül föléjük se felhő, se árny. Én kedveseim, várjatok engem. Majd érkezem én is szárnyas lovamon. Parázzsal etetem, tartom szüntelen Száz évre való zsarát-ablakon. KIRÁLY LÁSZLÓ fordítása . És a ló nem siet. Magam is Tempósan lépek, előttem az évek. Valamikor meghal maga a nap is. De még ragyog és a forrósága éget. Hatvanhárom éves költő első kötete Vannak írók, akik mellet­tünk élnek évtizedek óta, s csupán egy szűk kör értékeli tehetségüket, alkotásaikat. Az­után új írónemzedékek jön­nek, és már alig akad, aki va­lódi fényében ismerné azt, aki várja felfedezőjét. Ezek közé a ritka költői tehetségek közé tartozik Varró Dezső, akit fel kell fedeznünk, nemcsak érte, de elsősorban a magunk szá­mára is. „Hatvanhárom éves a költő, kinek első verskötetét tartja kezében az olvasó. Ti­zennyolc éves, amikor első ver­sei megjelennek. Tizenöt évig állandóan jelen van a két vi­lágháború közötti irodalmi életben. Számon tartják, be­szélnek róla — de csak beszél­nek.“ Ezt olvassuk a Varró­­kötethez írt fülszövegben. Megdöbbentő sorok — egy költő, akinek hatvanhárom éves koráig kell várnia, míg kötete jelenhetik meg. Közben arra gondolok, hogy hány húsz és harminc év közötti fiatal lí­rikusunknak jelent meg vers­kötete újabban a Forrás-soro­zatban. De a Varró Dezső kor­társainak, költőbarátainak is legalább 15—15 kötete látott eddig napvilágot. Nem célom az irodalmi életet bírálni, de mégis emberi és írói tragédiát látok abban, hogy az az író, akit már évtizedekkel ezelőtt értékelt Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Áprily La­jos, Emil Isac és annyian má­sok, nem tudott kötetekkel je­lentkezni, és az utóbbi évek­ben már csak néhány kortárs­­barát harcolt felfedezéséért. Idén negyven éve, hogy meg­jelent az Új arcvonal című an­tológia, mely tizenkilenc fiatal haladó író — köztük Bányai László, Méliusz József, Grand­­pierre Emil, Kováts József, Deb­­reczeni László stb. írásait kö­zölte. A nagy sikerű antológia költői között találjuk Varró Dezsőt is, akit már az Új arc­vonal megjelenése előtt ismer­tem, hiszen éppen akkor ké­szültem nagyobb tanulmányt írni az erdélyi magyar líra kezdeteiről. Szerettem legelső verseit, de még jobban közel került hozzám nemcsak az író, hanem az ember is, ami­kor megismertem. Kortársa, barátja, vívódásainak tanúja voltam és vagyok több mint négy évtizede. Mindig tudtam, hogy az ember a maga sa­játos egyéniségével, nyílt és rejtett, de mindig bonyolult érzés- és gondolatvilágával áll alkotásai mögött, adja kezünk­be művei megértésének kul­csát. Varró Dezső, az ember és író körül már költői indu­lása első esztendeiben sok le­genda alakult ki. Egyszerű, naiv, a magányt kereső és a közösségi élettől menekülő író­nak tartották sokan azok kö­zül is, akik egyébként jól is­merték, emberi és írói értékeit sokra tartották. Sokáig én is ilyennek láttam Varró Dezsőt, de az Új arcvonal­tól kezdve — éppen az elmélyülő baráti kapcsolatok révén — gyökere­sen megváltozott a róla alko­tott képem. Varró Dezső min­dig kereste a közösség felé vi­vő utat, s nem rajta múlt, hogy a költeményeiben kife­jeződő vívódások legtöbbször visszhangtalanok maradtak. De Varró nemcsak az Új arcvonal baráti körének volt egyik leg­lelkesebb tagja, hanem az Ady Endre Társaságnak, az Új Erdélyi Antológia köré cso­portosult írói körnek, majd a Termés-nek is. A felszabadulás utáni negyedszázad alatt is vi­déki magányából Kolozsvárra feljőve, azért keresi fel bará­tait, hogy bekapcsolódjon ki­alakuló új irodalmi életünk­be. Egyik nagy támogatója Emil Isac volt, akivel együtt Désen és Szamosújvárt tartot­tunk Ady szellemében a má­sodik világháborút megelőzőleg írói estélyt. Erre és Varró egész, két világháború közöt­ti humanista magatartására visszagondolva próbált Isac és néhány író barátja mindent elkövetni a már akkor is csak kevesektől ismert költő versei­nek gyűjteményes kiadása ér­dekében. Sajnos, sok tényezőn és részben magán a költőn is múlt, hogy nem jelent meg kötete mindmáig. Varró Dezső sohasem tudott saját érdekei­ért harcolni, az a ritka költő, aki inkább visszavonult az irodalmi élet küzdelmei elől, így telt el 63 esztendő, amíg egy kis kötet, a Gyilkos ta­vasz, végre elégtételt szolgál­tat a költőnek és felfedezi őt az új nemzedék számára is. Hálás köszönet illeti a könyv kiadásáért a Dacia Kiadót, a szép és filológiailag sokoldalú, esztétikailag elmélyült beve­zetőért Abafáy Gusztávot. A bevezető írója egyike Varró ritka kortársainak, aki nem­csak e kötet anyaga alapján, hanem az egykori barát sze­­retetével és az irodalomtörté­nész tudásával mutathatja be Varró egész, életútját, értelme­zi költészetét, gazdag jegyzet­anyagával először kísérli meg a mű adatszerű, filológiailag pontos bemutatását. Hadd idézzük Abafáy előszavából az alábbi sorokat: „A költői bő­ségben szerepet játszik az is, hogy az igazi irodalmi lapok hasábjai megnyílnak előtte, s olyan írók, szerkesztők kezé­be kerülnek kéziratai, mint Áprily, Babits, Gaál Gábor, Emil Isac, Jékely Zoltán, Kár­páti Aurél, Kosztolányi De­zső, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szent­­imrei Jenő, Szabédi László és Tamási Áron, akik írásra ösz­tökélik. (Az írótársak gondos­kodását tükröző levelekből a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XIII. évf. 2. szá­mában közöltem egy csokorra valót.)“ Az Abafáy által közölt, Var­rót értékelő írók névsorát még jó néhány nagy író nevével egészíthetnénk ki, de ez ez­úttal fölösleges, mert éppen a kortársak Varróhoz írt levelei bizonyítják, hogy köl­tői pályáján mennyi értékelője volt. Azt hiszem, ők elvégez­ték már azt az igazságos rang­sorolást, ami a költőt megil­leti. Varró Dezső első kötete megjelenésekor azt kívánjuk, hogy költő barátaihoz hasonló­an fedezzék fel őt az új nem­zedékek is. JANCSÓ ELEMÉR Rádiótelevízió és társai.• • A sajtónak óriási szerepe van a tömegnevelésben és tá­jékoztatásban. Jogos tehát az olvasónak az az igénye, hogy az újságcikk nyelve is minta, követendő példa legyen. Ez alkalommal elsősorban a fordítási hibákról szólok. Pél­dáim annyira tipikusak, hogy nyugodtan elhagyhatjuk a forrásmegjelölést, a leggyak­rabban előforduló hibák kö­zül valók, bármikor, bárhol találkozhatunk velük. Sajnos, nincs szükség különösebb va­dászatra ahhoz, hogy rájuk a­­kadjunk, minduntalan belé­jük botlunk. Közhelyszámba megy, hogy jó fordítás csak mindkét nyelv teljes birtokában szü­lethet. Persze, idő is kell a mérlegeléshez, az esetleges vi­tatható részek tisztázásához. Figyelembe véve a napilapok gyors átfutási idejét, erre nem nyílik mindig lehetőség. Ezért van az, hogy főleg a híranyag­ban találni a legtöbb elhamar­kodott, kellően át nem gondolt fordításból eredő hibát. Jólle­het a napilapok a nyelvhelyes­ségi szempontokat követve csi­szolhatják, a tartalom pontos megőrzésével stilizálhatják a szöveget, de — a jelek sze­rint — ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Másként el nem képzelhető, hogy napvilágot láthatnának ilyen mondatok: A gép rendszeres járatot telje­sített Athén és Bukarest kö­zött. Pontosan meghatározzák azokat a választékokat... (á­­rufajták): Korrektálták a röp­­pályát (kiigazították); Megala­kult a bukaresti egyetem szá­mítóközpontja (számítási köz­pont); továbbá ilyen szavak: egészségközpont (egészségügyi központ), holdmodul (hold­komp) és így tovább. Ez utóbbi példánál álljunk meg egy pillanatra. A fogal­mi tisztaság is megkívánja, hogy ha egy új fogalomnak a nyelvben már kialakult a meg­felelője, azaz már van neve, akkor — ha nem akarjuk meg­zavarni az olvasót — kötelező módon azzal a kifejezéssel él­jünk. Hogy példánknál marad­junk, a holdmodulra már van szavunk, s ez a kifejező erejű holdkomp. Nincs tehát szük­ség arra, hogy nagy bizonyta­lanul hol révhajónak, hol holdkompnak, de leginkább holdmodulnak nevezzük. Aki nincs tisztában a fogalommal — ezek után hogyan várhat­nánk el, hogy tisztában legyen vele! —, esetleg három dolog­ra gondol. Vagy itt van a Rádióteleví­zió (így, egybeírva). Unos-un­­talan visszatérő kifejezés napi­lapjainkban. Magyarul Rádió és Televízió. Egybeírott formá­ban jelzős összetételnek minő­sül, úgy, mint a kertajtó, faház, szobaablak. A rádiótelevízió ezek szerint rádióval összekö­tött tévé, afféle rádiós tévé, pedig nyilván nem valamilyen új műszaki csodáról van szó, hanem a rádió és televízió kö­zös intézményéről, a Rádió és Televízióról — magyarán. Köztudomású, hogy a köz­neveket kis kezdőbetűvel ír­juk. Márpedig, ha így van, nyilván rövidítve sem írhat­juk nagybetűvel. A mezőgaz­dasági termelőszövetkezetek rövidítése tehát: mtsz, és nem MTSZ, amilyen formában el­terjedt tájainkon. Különösen elképesztő, amikor ebben a szövegösszefüggésben fordul elő. Megbeszélés az MTSZ-ek állattenyésztési szakemberei­vel. Elhamarkodott, gépies for­dítás „eredménye“ a TV-isko­­la (nem beszélve arról, hogy az imént elmondottak szerint helyesen: tv). Egy percre meg­álltam olvasás közben: mi a­­kar ez lenni? Új oktatási for­ma­­ a tévéseknek? Aztán a továbbiakból kiderült, hogy iskolatelevízióról van szó. De miért kellenek ezek a rébu­­szok? A hirdetések (és nem hir­detések) szövege kész „arany­bánya“ az adatgyűjtő számá­ra. Itt csak két mondatot idé­zek: mindkettő a hevenyészett fordítás iskolapéldája: Ha nem kapja kézhez rendszeresen elő­fizetését (az előfizetést aligha kaphatja kézhez a kedves ol­vasó, legfeljebb — ha szeren­cséje van — az újságot); vagy: Akarja, hogy kertjében ide­jében beérjen a korai zöld­ség ...? (a zöldség semmi szín alatt nem érik be, azt a gyü­mölcs teszi).­­ Úgy gondolom, kár szaporí­tani a példákat, az eddigiek is eléggé meggyőzőek, s nagyobb szerkesztői igényességre sar­kallnak. A korszerű nyelvmű­velés célja a gondolatok pon­tos visszaadására törekvő, he­lyes és kifejező stílus kialakí­tása és ápolása. SZABÓ ILONA Rácz Edit: Életerő

Next