Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-05 / 1. szám

ARANY JÁNOS Válasz Petőfinek Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; örül a szívem és mégis sajog belé, Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom? Petőfit barátul mégsem érdemeié. Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve ... Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem? fis mitv sokat nverék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: De hát a ráadás... Lelkem leikéig ér. Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok. S mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa! Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala. Akartam köréből el-kivándorolni: Jött a sors kereke és útfélre vágott, S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közöl szedtem egynéhány virágot. Jöttek a búgondok úti cimborának, összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen; Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem fél elkészültében. Végre kincset leltem: házi boldogságot, Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni. És az Iza partján ama hű barátot... Nem is mertem volna többet remélleni. Most mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világít lelkemben leveled: Oh mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa, Mily igen szeretlek téged s őt is veled. 1847 TOMPA MIHÁLY Petőfi (185*) Élted- s verseidről beszél okos, bolond. Jó cimborájának sok céda, bántva mond; Uzérség, nyegleség versbe, könyvbe foglal, Csavargó kéregét neved- s álarcoddal!... Hírnév, halhatatlanság — ha az élet megszün — Olyanképpen áll-e, mint a bor a seprűn!? JUHÁSZ GYULA Petőfi-kép Az én lelkemben így él a te képed: Nagy garaboncás, a széllel dacolva Űzöd a jövőt és a messzeséget, Belésírván a lelked a dalodba. Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva, És hivatásod csillagára nézve. Vár rád a távolban egy ódon csárda És álmaidnak késő dicsősége. Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba, Míg besziirkül tört ablakon a reggel. Közönyösen ketyeg a falióra, Te rábámulsz a zöld asztalra némán, Mint valami nagy, magányos, sötét árny. 1908 KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Öda Székfoglaló a Petőfi Társaságban E dobogón roppant neved köszöntőm Petőfi Sándor, én, az új poéta szegényes kincseim lábadhoz öntöm, s hívom emléked, mely ma újra néma. Szóljon neked, ki biztos erő vagy, e tétova és új-ideges ének, s halld meg szavát a szomszédból jövőnek, az alföld árva, koldus gyermekének. Kezembe nincsenek arany kalászok, se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett. Vetésem a hold zöld vizében ázott, s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek. Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok igéztek engem az alföldi porban, a bús vidéken és a betegágyról, az orvosságról és lázról daloltam. Ám nagyapám, ki honvédszázados volt és verekedett a császári haddal, még látta arcod és hallotta hangod tűzben remegni, amikor a vad dal fölreszketett és még mesélt felőled olyant, amit mi álmodni se tudnánk, mély téli esten, a gyerekszobában, mikor a findzsán reszketett a rumláng. így látlak én még mostan is. Hatalmas, kiben az élet vére tüzesen vert, ifjú, kiben a magyar ég tetőzött, és meghaltál és nem láttad a tengert, elnémulok, csak hírmondód idézem, a nagyapám árnyát e törpe, kalmár, sötét időben, aki még szabad volt s dacolni is mert, régi forradalmár. ö is bolyongott, hosszan, számkivetve az óceán hullámának eredvén, negyven napig vergődött új hazába — szegény emigráns — rozoga dereglyén. És sírt, hogy a newyorki kikötőbe hajók tolongtak és nem várta senki, a kéményerdő rámeredt sötéten, lármázott a víz és rohant a yankee. Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi Ágoston itta könnyeit hiába, szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba, selyemre festett Philadelphiába. Göndör fejét ereszté este búnak, és arra gondolt, vajon haza ér-e, gondolt reánk, kik még meg sem születtünk, az unokái távoli fejére. Mert azt akarta, ott a tengeren túl, hogy ne legyen rongyember soha többet, és unokája, ki költő leend majd, magyarul áldja az eget s a földet. Most íme, énekelek öróla, híven, ki homlokod láthatta glóriásnak, s emléket állítok a kedves aggnak, ki szenvedett, s tenéked, óriásnak. Méltatlan költő, én, ki a neveddel e pillanat tüzében összeforrok, ereklyéim adom, mik megmaradtak a gyermekkorból s könnyeimtől forrók. Iker nevetek fontam koszorúba — két drága honvéd — az én új dalomba: és a küszöbön várom, hogy megilless, alázatosan, a porig hajolva. 1920 JÓZSEF ATTILA Petőfi tüze Falvát megőrült népe leromboló, házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt gonosz Tél van s e kis családnak tüze, Petőfi — az Eszme: hol van? Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel a jajgató nép s a süket Elnyomás, de nagy lelked tüzét, az Eszmét cifra, hideg lobogás takarja. Deák Ferenc: Csatadal Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el! Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj: Az Eszme ég az elnyomottak büszke szivében örök dalodra. És élni fog, mert nagy hitem ója meg: Világszabadság! — így köszönök. Vezér, s örömtelen tizennyolc évem szent lobogója elődbe hajlik. 1923 GELLERT OSZKÁR A Petőfi-centenáriumra Halaványul... az égen a hajnali hold — Az a szív, az az ajk beh örömteli volt. Halaványul az égen a hajnali hold. Föld bélyege, te! hogy itt éjszaka volt. Halaványul a gyáva ... s vért hullat a nap, S szív! kételyeid eliramlanak. Halaványul a gyáva s vért hullat a nap: Jármát ha megunja, lerázza a nyak. Halaványul a gyáva... s két nemzet a föld. Virrad. S a Gonoszság éje betölt Halaványul a gyáva s két nemzet a föld, S diadalt ül a Jó... s az az ajk felüvölt! Halaványul a gyáva szavadra ... dalod a Mount Everestről égig kavarog — Halaványul a gyáva szavadra, dalod Ellihegem akkor is, ha belehalok. 1926 OLÁH GÁBOR Petőfi Petőfi... Piros, mint a vér. Szabadság És szerelem egysávos lobogója. Robbant láng, mely a börtönön falat vág, DUhorkán: a zsarnokot vérbe szórja. Lányos szemérem hamva bájos arcon. Haragos láng a szenvedett kudarcon. Trónok bíbora, máglyák és villámok Vad villogása: gyöngy, mit a vér szivárog. A hajnal hídja, mely az alkonyatnak Bengáli tengerébe áthajol. Rajta angyalok, istenek robognak, S lemerülnek — senki se tudja: hol... 1930 ILLYÉS GYULA Segesváron Millió kukorica-dárda. Ügy áll ma is a zöld határ és fent a néma nap, akár akkor, midőn őt halni látta. És néma, csukott szájként lent a bezárt föld, a betelt verem, mely befalta. Elevenen, mint mondja ma is a legenda. — Élek még! — jajdult fel. — Dögölj meg! hangzott (volt erre is tanú) s rémképnek is bár iszonyú, a véres hullák rágörögtek. S most csak a csend, a néma béke. Allong egy felhő, néz a nap. S itt az utca, hol átszaladt, még szétüvöltve: vége! vége! Álltam a hídon, hol előre nézett még, hol még a jövőt látta Bem zászlai fölött, (délben kitörtek a mezőre). Szemem az ő szeme nyomában siklott síkon, hegy peremén. Aztán az a kín állt belém, mint mikor tébolydában jártam. Mit ragyogsz felém nevető had, füvek, fák, van sejtelmetek, mit tűrtetek, mit tettetek s ti emberek s te eszelős nap! Itt hörgött. S itt nézte kacagva meghalni a bárgyú világ legnagyobb épeszű fiát, ki meggyógyítani akarta. Nem volt lds dolog, amit ottan megértettem, akármikép tudtam rá eddig az igét, amíg kocsinkhoz ódalogtam. Mint aki azt hiszi, kilábol félelméből is, hogyha fut: mentem, — mintha volna ki út ebből a jókedvű világból. 1945 SZENTTMREI JENŐ Segesvárott i FIATAL EMBER JÁRT ITT ... Fiatal ember járt itt, csaknem gyermek. Maga sem tudta tán: meghalni jött S Fehéregyháza mellett, a határban. Eltűnt vad füst és porfelhő mögött. Eltűnt s feltámadott, mint új legendák Hőse, hogy láthatatlan továbbéljen, Nehányszáz versben, milliók szívében. Most az is látja már őt, aki nem lát, Bár egykor a látók is megtagadták. Vesztébe küldték s vígan veszni hagyták. Egy ifjú járt itt, nyugtalan nagy gyermek, És mindörökre a mienk maradt, Maroknyi por virágos domb alatt. De nyugta nincs, most sincs, a domb alatt sincs, Ragyog előttünk, mint nyáresti csillag. Példája tettre serkent, szívekig hat. Csak ámulunk: mienk e nagy darab kincs? E foglalat nélküli drágakő? S nemhogy fakulna, fénye egyre nő. Már úgy világít, mint harsány tűzoszlop Idők pusztájában a nép előtt, Utat mutat, megújhodást, Jövőt. Amerre jár, hasad az éji kárpit. Már égre szökkent, nézd, ő lett a nap. Már nem legenda, a Valóság jár itt. Fényt, meleget az élet tőle kap. Az éjszakának rémei oszolnak, S ránk omlott füst és porfelhő alól Diadalmasan támad fel a holnap, Műhelyben, gyárban új nép dala szól. Űj nép dalol az eke szarva mellett, Keze nyomán a táj új arcot ölt, Hadd lássa meg az egykor eltűnt gyermek: Meghalni értünk nem hiába jött. 1945 TOMPA LÁSZLÓ Petőfi szava Sok száz évig csak gyűlt a szenvedés, gyűlt — De nem volt hangja, messze hallható, így csak magukat gyűrhették az öklök, S méreggé vált a torkokban a szó. De egyszer jött a lánctörő: Petőfi, Aki által a szó felszabadult, S kizengte mind, amit az elnyomott nép Szivébe fojtott zsarnokul a múlt. Később ő vérben, viharban el is tűnt, De csak a teste — szava itt maradt, S más népekhez is elhatolva zúgja: Szabadság, népjog és népakarat! 1949 2

Next

/
Thumbnails
Contents