Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-04 / 1. szám

Kutya­nyelven Méltóságodon nem esik csor­ba. Ember vagy. Enn^^“ röhöghetsz, mint a fakutya. Kosztolányi Dezső Alkalmi rovatunk címe, a TRÉFAKUTYA, némi nyelve- SS melvilSíttésra «Jgl ISA - “Sje'w­szót hamarosan 'dézojelbe k­­ene tennem, mert még azt hi­hetné valaki, hogy a K5v­­a kutyák vagy valam titkos társaság nyelve holott erről szó sincs. A az a nyomdai levonat ame nyomdászok fe­rkesztik és nyelvünkben - tekintve a kutya sokezeréves emberbará­­ti érzelmeit és hasznos szolgá­ltait - a fogalmak, szolások és kifejezések valóságos , u­­tyatenyészetét­ hozta létre. Az Értelmező Szótár szerint vala­­ki vigyorog (röhög, nevet, vi­­hog), mint a fakutya. Bárium ostobán, rendszerint kellő ok nélkül — teszi hozzá a bölcs és majdnem mindent tudó szó­tár. (E megállapításának tüze­tesebben utána kell nézni) A fakutya szántalpra erősített szék különben, ame­lyet két hegyesvégű bot seg­­­­ségével taszítva lehet hajtani, nemkülönben fából ké­szült csizmahúzó. De­ ma már mindenekelőtt nevet. Okkal vagy ok nélkül, az rendsze­rte hamar kiderül a nevető és a nevetés minőségéből. A nevető ember nem — legalább is nem csak­­ ellentéte a sí­ró embernek. A nevetés az a képessége az embernek amely minden cselekvése előtt és után szükségszerűen szüksége­sen elhatárolja minden szer­ves és szervetlen rokonától, kétségtelenül fölébük emeli még a tragikomikum pillana­taiban is. Miközben a nevetés az értelem legfontosabb bizto­sítószelepe is, érzékenységünk (és mások érzékenységének) mélységeiben pedig az egyet­­len vészfék. És ki tudja, meg mi minden. Élet nedve, a fe­szültség feloldó szünetjele. A nevetéskor kicsorduló könny is sós, csak másképpen. Ez a különbözés lényegesnek lenni látszik a mosoly derengő szí­nétől a harsány kacagás har­sány színeiig a nevetés csodá­latos szivárványában. A faku­tyának is van oka nevetni, ha nem is mindig „kellő“. Térjünk tehát vissza a Fa­kutyához. Játszott egyszer négy író, egyetlen fogalom nyelvi akadémiáját játszotta (négy rendes, az előfordulások sor­rendjében: Páskándi Géza, Ba­jor Andor, Láng Gusztáv és jómagam, valamint két leve­­ledző tag: Majtényi Erik és Lászlóffy Aladár). A feladat ez volt: ki tud a nem létező Fakutya című humoros nyelv­művelő lapnak minél több olyan rovatcímet ajánlani, a­­melynek mindegyikében ben­ne van a kutya vagy az eb szó, a kutyával kapcsolatos szó­lás és nyelvi fordulat, kutya­tevékenység stb. Azt már az elején kimondtuk, hogy a macs­ka szó egyetlenegyszer fordul­hat elő: „Macskaköröm“, e cím alatt közölné a lap a közle­ményeiről szóló bírálati meg­jegyzéseket, olvasók vélemé­nyét. A játékot a szavak kö­vették. Valahogyan ilyenfor­mán: Kutyakötelesség, k'*tya' nyelv (nyelvművelés), Ebrud (bírálat), Kutyamosó (háztar­tás), Sánta kutya (mellébeszé­lések), Ebcsont beforr (emlék­irodalom), Ebek harmincadja, Kutyahúsig (szerelmi sztorik), Kutyabaja (orvosi jelentések), Tarka kutya (magazin), Kutya­kaparó (vendéglői élet), Ebad­ra (gyermekeknek), Kutyaúszás és Kutyaszán (nyári, ill. téli sportok), Irigy kutya (irodal­mi vetélkedő), Kutyabőr, Ku­tyából nem lesz szalonna, Éneklő kutya (zene), Kutya­­komédia (színház), Ebtárlat (képzőművészet), A kutyás hölgy (film), Kutyavilág (nem­zetközi élet), Eben gubát, Kó­bor kutya (útijegyzetek), Ku­tyavásár (apróhirdetések), Ku­tyafüle (könyvbírálat), Tacskó (új tollak), Őrkutya (tudomá­nyos élet). Egy kutya (szöveg­összehasonlító munkák), Ku­tyafuttában (irodalomtörténet) — de idetartoznak még a ku­tyatej, ebzárlat, szájkosár, vil­lanypózna, kutyaharapás, örv, szimat, kutyaharag, víziszony, öleb, farkcsóva, kutyáskodás, eb ura fakó, hátrább az aga­rakkal, Sajó és Uszkár, kutya­fája, kutyatemető, szelindek, kutyába venni, póráz, kölönc, sintér, ebadó stb. stb. A Fa­kutya a legjobb írásait éven­kénti Uszkár-díjjal jutalmaz­hatná. Nem folytatom. A fő­szerkesztő ugyanis olyan Tré­fakutyát szeretne, amelyik nem harap. A szerkesztő művészete A szerkesztő örömmel fogad, majdnem kitörő lelkesedéssel, hellyel kínál, mert befárad­tam a kézirattal, ezt megelő­zőleg elfáradhattam, amíg a művet megírtam, ők ugyan nem kérték az írást, ezzel szemben várták, megtisztelte­tésnek veszik, a lap kéziratok­ból áll össze, abból, amit a szerzők behordanak, a szer­kesztők begyűjtenek, 10 száza­lék imprimatur, 90 százalék ad acta, az a jó szerkesztőség, a­­mely munkájáért cserébe kímé­lettel övezi a szerzőt, amolyan előzetes dicsfénnyel, az eset hasonlít ahhoz az esethez, ami­kor levelét valaki megírta, sze­mélyesen viszi a címzett ház­ba, ott mindig otthon vannak, elolvassák, ha nagyon kíván­csiak, szerző és szerkesztő egy­­üttesében, előbb azonban kis rendet tesz asztalán a szer­kesztő, lapok, kéziratok, leve­lek, előjegyzési naptárak, tele­fonkészülékek tájékán, lopva némi időt akar nyerni, mielőtt teljesen átadná magát a műél­vezetnek, ki akarja fürkészni, milyen hangulatban van a szer­ző, mit gondol és vél saját kéziratáról maga a szerző, ez fontos mozzanat, még a dön­tés előtt, leolvasható-e valami a szerző ábrázatáról, a szer­kesztők gyakorlott leolvasók, „kétségek hat és fél atmoszfé­rán“, „reménykedés a megje­lentetésben nulla“, „szerző lel­kiállapota a remekbe sikerült mű útra bocsátása előtt", „feledhetetlen, esetleg alig egy héttel ezelőtti sérelmek vissz­fénye a magabiztos mosoly­ban“, azután következik a kéz­irat kisimítása, egy pillantás a címre, megnézni, megvan-e a kézirat vége, illetve milyen hosszú munkába fog a szer­kesztő, aki csakis a jelenlévő szerzőnek a kedvéért máris elolvassa a művet, indul a nagy kaland, kettejük között ott feszül az alkotó csend. Hoppá, elfelejtettünk vala­mit, rá kell gyújtani, most már mehet, a szerző sze­mérmesen elnéz más irány­ba, szinte láthatatlanná, je­lenlét nélkülivé válik ezzel, a szellem tetszhalottjává, szí­ve a torkában dobog, ki tud­ná egyetlen mozdulattal emel­ni a torkából a szívét, meg tudná mutatni bárkinek, a szerkesztő ceruzája idegesen izeg-mozog, mint a macska far­ka, mielőtt vadászni indul könnyedén, majdnem bocsánat­kérően fölemelkedik, kitesz egy hiányzó ékezetet, nem mozdul vissza a papírról, tettre ké­szen ott settenkedik a sorok mögött és között, akár valami Geiger-Müller-féle radioaktivi­­tás-mérő, már a kézirat első lapjának alján tarthat a szer­kesztő, döntő pillanat követ­kezik, lapozni fog, a szerző most ezt várja, azután ismét a szerkesztői szoba más irá­nyába réved, a szoba tele van emberekkel, ki-be járnak, ak­kora ajtócsapkodásokkal, mint semmilyen más hivatalban, a szerző homályosan felismer né­hány lézengő lángelmét, aki már túl van az aznapi leadá­­son vagy egyszerűen csak szo­kásból benézett a laphoz, egye­­sek, nem a lángelmék, bőrönd­ben is hoztak műveket, telefon cseng viták, nevetés, a szer­kesztő most házon kivül van minden figyelme már a műé’ ez azonban csak látszat, azt le­e­hetne hinni, nem látja-hallja ami körülötte történik, ez azon­­ban súlyos téveszme, a máso­lási oldtítás tartv­ány a fele táján, ekkor váratlanul bele­szól a körülöttük kavargó vi­tába, néhány percre abbahagy­ja a­ kézirat olvasását, a szer­ző döbbenten nézi, hogy már­is nem olvassa tovább, a szer­­ző néma, úgy érzi, abban az írásban, amely most kiterítve fekszik a szerkesztő előtt, egye­lőre mindent elmondott a vi­lágról, nincs más mondaniva­lója rosszat sejt, ám próbálja egérteni, inkább megmagy a­­hogy a szer­­kesztő is ember, megpihen, jo­­ga van megpihenni, a műben nehezebben emészthető gondo­latok is vannak, legalábbis szerintem, első személyre vált a szerző, észre sem veszi, mert azt figyeli, mikor és hol foly­­tatja a szerkesztő az olvasást, megtalálja-e az imént elsza­kadt fonalat, nem, előbb pár percig elbeszélget telefonon a feleségével, valami családi ügy, sürgősen intézkedni kell a telefonbeszélgetésnek vége a szereszte átszalad a másik em­ént­­ , nemsokára megjön, elnézést kér, olvasni kezd, az­a­z folytatja, arca felderül, be­lülről, hangtalanul ösztökélem, csak így tovább, a szerkesztő nevet, ez jó jel, a humorérzék az emberi lelkek közlekedő edénye, szereti, de éppen csak felnevet, mint aki jelezni akar­ja, hogy újra tökéletesen el­merült a műben, azonnal mér­sékeli magát, érthető, nem mondhatja előre a véleményét, amikor az a vélemény még ki sem alakult benne, csodálkoz­va pillant fel, azon csodálko­zik, hogy éppen engem olvas és én éppen ott ülök vele szemközt, valami ilyesmi van a tekintetében, a munka isme­rős révülete, tovább javítja a hiányzó ékezeteket, betűhibá­­kat, új szalagot kell vennem, ez is számít, a gépelés, a kül­alak, a szerkesztő szeme kincs, közkincs, nem szabad rontani, a helyesírás-nem-ismeretét egy szinten felül már elnézik, még ma veszek új gépírószalagot, halvány a gépelés, a szerkesz­tőben esetleg olyan érzés tá­madhat, halvány az írás is, már nincs sok hátra, a követ­kező cigarettáig befejezzük. Csehov jut eszembe, akinek egy írását egyszer Tolsztoj a szerző jelenlétében olvasta el, utána nyomban megdicsérte, mire Csehov zavartan törül­­gette evikkerét, sok benne a sajtóhiba — motyogta szeré­nyen, csak ne legyen majd benne aztán sajtóhiba, lehető­leg, a közlés ugyanis már majd­nem biztos, a szerkesztő egyre gondosabban javítgatja a gé­pelési hibákat, ez a kézirat ta­lán még ma már nyomdába megy, ezen is túl vagyunk, ni­ni, a szerkesztő már oda is ír­ja a nevét a kézirat aljára, hogy részéről mehet, nihil obs­­tat, imprimatur, most mind­járt fölnéz, esetleg melegen megszorítja a kezem, hogy ez igen, remek, valami ilyesmit is mondhat, azután mint akik még elpancsolgatnak a ketten az olvasóknak szerzett közös örömben, megisszuk a kávén­kat, aníg a feszültségnek las­san vége. Szerkesztő váratlanul fölnéz, tekintetében bánat és némi vi­gasztaló, bocsánatkérő rémület: — Sajnos. Azzal, mint aki további rész­vétet írásban nyilvánít, át­nyújtja a gondosan kijavított, felékezett és általa is aláírt kéziratot a megkövült szerző­nek, aki az első emeletről szé­kestől a földszintre zuhan. A hosszú csontú kutya (Jóska öcsémnek) Döcögit kevesen szerették a műhelyben. Tulajdonképpen senki, ő tudta ezt. „Aki engem szeret, szeresse a kutyám is“ — mondta. De már azelőtt sem. Amió­ta pedig megvan a kutya, még többen nem állhatták: a mes­ter üvegkalitkáját egyszerűen csak „a kutyaól”-nak hívták. Kutyából is megárt a dicsek­vés. Folyton a kutyájával hen­cegett. Döcögi úgy volt ezzel a ku­tyával, mint az, aki már meg­ette kenyere javát, de csak azután jön rá élete értelmére. Kutyát vett. Biztos helyről, drá­ga pénzen, fajtisztát, „akit“ ő nevel föl, hamis kutyát nevel belőle, ami azt jelentette, hogy valódi harapós kutyát, majd ő megmutatja. Ez a fenyegető­zés egyelőre homályos volt, de miután minduntalan hangoz­tatta, úton-útfélen, főleg a gyárban, bárki célzásnak ve­hette. Tappancs. A Tappancs ilyen kutya. A Tappancs olyan kutya. Ha látnák. Tappancsot ismerni kell. Tappancsot azon­ban még senki sem látta. Még kölyökkutya volt, amikor Dö­cögi máris elkészíttette a zo­máncrészlegen a háromnyelvű, kétszínű táblát: CIM­E RAU HARAPÓS KUTYA BISSIGER HUND Ezt kiszögezte a házkapura, nehogy valaki aztán azt mond­hassa, hogy nem figyelmeztet­te előre. Tappancs már ekko­ra, mutatta, mekkora, de mint a halászok a halat, kicsit meg­toldotta a kutyát. Tappancs ma jól evett, tegnap is jól evett, eszi a csontot. Tappancs már parancsra futkároz. Tap­pancs, ha nem ismeri valaki, farkasnak nézné — fekete száj­padlás, hegyes fülek, rozsda­barna körmök. Tappancs hosz­­szú csontú kutya lesz, két mellső lábával már hanyatt tud dönteni egy felnőtt em­bert. A házba senkit be nem enged, de még az udvarra sem. Úgy, ugat, mint valami gépágyú. Tappancsnak most ház készül, sajnos láncon kell tartani, mert a postást kiszab­ta a nadrágjából. Tappancs egyre félelmetesebb lett, szin­te műszakról műszakra, ennek okáért egyre többet evett. Dö­cögi mindig legkedvesebb mo­solyát vette elő, amikor a be­osztottjai uzsonnamaradékait összegyűjtögette, különös te­kintettel a bármiféle csontok­ra. Kell Tappancsnak. A kutyát még senki sem lát­ta, de már mindenki ismerte a gyárban. És utálták is kellő­képpen szegényt, kizárólag a gazdája következtében. Döcögi üvegkalitkájának kilincsén oly­kor valószínűtlenül hosszú, de hófehér, kiszáradt csontok fi­tyegtek, spárgán. Egyszer pe­dig egy cédula, elváltoztatott írással: „Jellemedhez jobban illene egy véreb. A farkasku­tya finom embereknek való.“ Döcögi vicsorogva nyelte le a durva sértéseket. Tappancsról még vadabb lelkesedéssel be­szélt. Gondterhelten mondta el, hogy a minap elkezdte a ve­szettség elleni oltássorozatot, mert Tappancs olyan vad, olyan villámgyors, hogy neve­lés közben esetleg a saját gaz­dáját is megmarhatja, ő már ajánlotta a környékbelieknek is, nehogy aztán panasszal jö­hessen valaki, ha Tappancs, mert ráadásul kari, eltépné magát a láncról, esetleg. A gyár finommechanikai részle­gén külön sétáltató és külön megkötő láncot készíttetett Tappancsnak. Már csak így hívta mindenki a gyárban a kutyát: „Tappancs, a rémek“. Egyéves lehetett ebben az idő­ben. Döcögivel már alig lehe­tett bírni. A többi kutyáról, voltakról és élőkról csak ilyen fitymálva nyilatkozott: „Egy­kutyák." — Na és az igazgató ku­tyája? — próbálkoztak vallo­másra szorítani a szemtele­nebb fiatalok. — Az igazgató vizslája, az kutya? — Hogyhogy kutya? — vá­laszolta a mester. — Kutya, ku­tya. Kutyája válogatja. A ku­tyát úgy kell kiválogatni, hogy az embernek szerencséje is le­gyen. Tappanccsal már nem lehet bírni. Döcögit évente csak egyszer lehetett otthonában a beosz­tottjainak fölkeresni hívás nél­kül (mivel egyébként soha sen­kit meg nem hívott magához), neve napján. Ilyenkor Döcögi László is Döcögilaci. Ha jöt­tek, nem örült, ha viszont el­maradtak, azt számon tartotta hetekig, megjegyezte magának, így hát mentek, most főleg megnézni végre Tappancsot, a rémeket. Kapun a tábla: CÍM­E RAU HARAPÓS KUTYA BISSIGER HUND a kapu nyitva, a kutyaól nem olyan díszes, mint Döcögi üveg­kalitkája a gyárban, a csak­ugyan szép farkaskutyaláncon, de a farkát csóválja, a társa­ság már zászlózásból haladt a további lászlózás irányába, egyik bátrabb tagja, aki a kel­leténél többet öntött le a gé­gén, megindult egyenesen a kutya felé, a Tappancs értet­te a nevét, de el akart som­­fordálni, az alkalmi kutyasze­lídítő azonban nem hagyta ma­gát, ki tudja, miket motyog­hatott a vérebnek, elég az hoz­zá, a rettenthetetlen farkasku­tya engedelmesen tűrte, hogy a láncról leoldja, sőt: ölébe vegye, „hát ez egy szekind“, úgy indultak a ház bejárata felé, amikor is a harsogó ne­vetésre Döcögi már kilépett elébük, hogy Tappanccsal mint ölebbel találkozzék. Elfelejtet­te, vagy tán mint kezdő ku­tyabarát nem is tudta, hogy a részegek és a kutyák között rejtelmesen kölcsönös meg­nemtámadási szövetség áll fenn, de ha ez nem lenne is így, tudnia kellett volna: Szűz Mária kötényében óvja a ré­szegeket minden bajtól. Akit a kutya sem ismer L. A.a többrendbeli ígérge­tések után végre egyszer el­szánta magát, hogy velem jön Kőszegremetére. Mintha az Északi-sarkra indultunk vol­na, valahogy előre fázott ettől a kirándulástól. A készülődés­ből utoljára hagyta azt a mű­veletet, melynek során beszu­­szakolta magát avantgarde csizmájába. Ez a lábbeli át­menet volt a plébánosi eugos­­cipó és a sertéskupec csizma között. A költő határozottan fess volt benne, féllábszártól lefelé. Az évek azonban tel­nek, a csizmák lábbal mind­jobban megtelnek, késő éjsza­ka már spanyolcsizmát viselt a költő, öreg este hajtatott ve­lem szállásunkra, a félszemű Sajó a gépkocsilámpa ellené­ben is megismert, a ház már aludt, egy, csak egy legény volt még sokáig talpon a vi­déken. Nyugtalanul vitte az avantgarde csizma szelíd lel­kű gazdáját ajtóküszöbtől ab­lakpárkányig, széklábkereszt­­fától a szemöldökfáig, a csiz­ma nem akart távozni a láb­ról. — „Nem tudom lehúzni.“ — „Fakutya kellene.“ „Röhögj csak, röhögj, mint valami fa­­kutya.“ — „Szeretem, hogy nyelvérzéked az alkalomnak tökéletesen megfelelően írja le szorongatott helyzetedet.“ — A végén csak megesett a szí­vem rajta. Egyetlen lábjegy­zet, azaz szó nélkül lehúztam a csizmáját. Ezt a megalázta­tást azonban a későbbi jelek szerint már reggeli kedélyvi­lága sem tudta kiheverni. Reg­gel, a háziak már rég a me­zőn, megkérdezésem nélkül in­dult az udvar felfedezésére, a deszkából épült Brudifort irá­nyába, ahol is a félszemű Sa­jó szakadatlan hörgések köze­pette útját állta. Újabb meg­aláztatás formájában segítsé­gemért kellett kiabálnia. Az avantgarde csizma már a lá­bán volt, este tehát megint csak lesz majd dolgom. A hely­zet pontos megfogalmazásával még az éjszakáról most én vol­tam adósa. „Látod, ez az, a­­mikor valakit a kutya sem is­mer." A találat nyilván pom­pásan ült, mert nem is nagyon beszélt velem, amíg déltájban egy falusi tanár barátommal * A továbbiakban: László­ffy Aladár. fr 0VMiJCrV7&C ArVULT­'Veveri­et)\rd (VrfzM k/cLCZVi/WÁ­­£rtyvzróu • i)GX&OE*l A VtD’ttGCrtt. 4

Next