Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-08-06 / 32. szám

Híg A CZEGŐ ZOLTÁN VERSEI TAKARD KI Ó, kölyökfényekkel gondosan benépesített világ, mit rejtegetsz, hogy éjszaka is világ kell neked? Azért, hogy észrevétessenek a megveszekedettek? Takard ki már titkod egy fiad előtt valahol, hisz ezer esztendeje kutatom mindenütt, hol krisztusokat szülnek és koldust feszítnek. VÁLASZ Ki árvább? aki benéz, de egyetlen forró tömb ott benn az éjszaka, vagy pedig aki benn topog, és szeretne fényességben elmenni tova? VIRÁGOK, EUKALIPTUSZOK Eukaliptusz korú, vén ember-csonkok, ágatlan, immá­ron alig­ idős ember-istenségek, a mindenség innenső partján remegők, jönnek valahonnét az időből: gyüle­ HAGYOM SZABÓ ISTVÁN VERSEi kezet fuvatnak az ő sebeik, egykori erdőléseik korából jaj, csak az a mankó maradt vala, végül is; és lám, a hajcihők idehajtanak „virágok közé“ két leányvirág ér föl ezen az éjszakán térdükig, ágyukig, ágyékukig minden éjjelente — nincs világnak világán itt ágyék, immár csak homokig kiszáradt meder; két virág vigyázza az idő ebbéli rendjét, eukaliptusz korú vén emberroncsok között, párájában az éternek, jódnak. MAJDNEM A PORBAN Most már jöhettek, áldott ellenségeim, kik pontosan tudjátok —, magamra maradtam, üljetek szépen körbe a szőnyegen, legyetek velem, kik végül is megtanítottátok, mi a félelem, míg gondosan vágtátok a pallót alattam. Nehéz volt. Tudom. Elfáradtatok. Harminchat éve küszködtök velem. A legszebb asszonyokat is fölvonultattátok, hogy biztos legyen a végső győzelem. De van egy árulótok, ama messzi asszony — szép szelíd szerelemmel ékes a lelke. Hát vigyázzatok, áldott ellenségeim! Újból harcba szállnék, ha ő még rám lenne. EGY KIFÁRADT TOROCKÓI VASBÁNYÁHOZ Gerincbe törnek bányafák. Megsüketülnek vészkijáratok. Időtlen várakozás után napra csücsörödnek ki a vájatok. Átszúr a föld bordája csontjaival, s pár áll a gyomor élre. — A történelem tenyere kihűl; vaskenyere kívül rozsdapenészes. Időtlen várakozás után a gránát se robban, csak egy marad a repeszeknek: összezsugorodva megmaradni a vasnak ... földnek ... Mint ahogy kontinensek tették időtlen várakozások előtt... Ha fejük fölött, szivük felett percenként nem hallhatták a folyton­ pendülő eget. GROTESZK TÁJ - LOVAKKAL Király Lászlónak Útjaim fukarabbak, nyugtot sem adnak már a lónak (álomtalan pihen valahol a roppant csikóhad). De egy, az elszabadult egyre rángat­ó idegeimből ostort fon magának. Valaki itthagyott, igazam kevesebb már. Alig barnuló tenyeremben szemlátomást szárad a szilvalekvár. Valaki mindig elhagy, semhogy rám figyelne ... Ködöket szerel rám az utak szerelme. Visszeres asszonyaim nem hoznak ételhordót . Az ácsok égre hajigálják a teknő­bölcsőt és oda a koporsót. Rendre mindenki elhagy, egyszer mindenki enyém lesz. Futhatnak lovaim. Lehetek szegényebb. VÍZMÉRŐK HAJÓJÁN Pincék gödréből vedrezi ki idők mocskát a forradalom. Kiéhezett vak falak pillái felpattannak. Zúzmara alatt megnőnek a fák­­; asztal nő bennük, hogy ágyúszóval ebédre hívja a vízmérőket. Véres sapkákra keresztet mutat megszokásból a harang nyelve ...; formátlan mozdulatok szelik az időt s kötik formás kötegekbe. — Vízmérők porciózzák a történelmet. S a Finn-öbölben zöld marad a Péter-sétány. FALAK A kezek földünkből raknak fel mindent. S mindent a földig bontanak le, ha aranyakkal jön a Téglás Ember téglás szekere — estelente. A kezek fölébük rakják világunk. Agyagba álmokat sikálnak. Mint mésszel leöntött gyermektestek, a föld fájásai kiállnak ... Történelmek rémületeit érzed. Csak elgurul benned egy szita (kávája háború-nagyokat kong), s szétbomolva bőröd hasítja — húsodba szúr a régvolt csikófarok ... Míg megérkeznek Csákányos Emberek, perelsz így házad négy falával. Szavak kötényébe pólyálgatod mind, ami bontáskor fal alá hal. LENDVAY ÉVA NAPIMÁDÓ ESŐ A nyár vízzé vált Vízből zenévé Messze visz a víz Hulláma elragad Légy bátor Hagyd magad Vitetni s messze visz Tudd az égtájakat Ismerd a partokat Aztán előre nézz Messze előre nézz Ott vár reád a Nap NYÁRI BALLADA Tél délelőttjén Hó delelőjén Havak lányának Azt mondta a Nap: Veled maradok Mindig ezer évig Veled maradok Dalszövegek a Breuer testvéreknek Míg bealkonyodik. Elvitte a lányt Arany karjain Elvitte a lányt Messze tengerpartra Ringatta ölelte Hullámra fektette Ringassák a habok Algák és moszatok A havak leányát Otthagyta a szélben Otthagyta zokogni Zokogni megfagyni Megfagyni meghalni Forró nyári délben. NAPFORDULÓ UTÁN Ne félj ha elhagy a Nap Elhagy magadra hagy Fogyó égöv alatt Nyomában itt marad Az aranysárga mag Az érett búzamag A remény itt marad ■■■ E a­d­u o"Oc 09 u oti. cu KOVÁCS KATALIN Hol a­z otthonom? Barna faburkolatú­, L alakú helyiség. Kis, szögletes aszta­lok. A nyári nap barnára pi­rította a jövő-menő, fontos­kodó embereket. Kis csészék­ben kávé, poharakban barna Cola. Minden izgalmasan bar­na volt. A szemközti üvegfa­lon át a világ áramlott, a XX. század nagyvárosa, autóival, ideges, barna embereivel. A természetes kvarclámpa su­garai táplálták bennünk a bi­zakodást. Nyár volt, s az ibo­lyántúli sugarakat csokorba kötötte egy virágáruslány. A hegyek között csend van. A tavaszi fényözönben szédü­lő falut az ibolyák illata len­gi körül. Házamat fenyő tör­zsének vetem. Az egész falut látom, a nyugalmas telepü­lést, s nagyon vágyódom a nyüzsgésre; menni kéne ... Ibolyántúli sugarak simogat­ják a bőröm, olvasztják rán­cokká fagyott gondjaim. Mint kiterített térkép, úgy terül el előttem a falu. Sze­szélyesen kanyargó utcák. Ér­zem a kövek keménységét az utakon, melyeket házak, ga­­lambdúcos kapuk szegélyez­nek. Nagy tér. Közepén temp­lom tornyai ágaskodnak a fe­nyők fölé. Amott egy gyár, nem messze tőle másik, ma­gas kéményekkel. Vasút. To­vafut, akár az álmok. És mindent beborít valami eszte­len ragyogás. Vissza kéne menni, le erről a dombról, be a falak közé. De hol az otthonom? A kis virágáruslány kosa­rában szagtalan, de virító ibolya volt. Hivalkodott ele­ven színeivel, akárcsak én az ifjúsággal. Mennyi hivalko­dás! Most is, miért ragyog ilyen esztelenül a nap? Tá­vol kerültem a nagyváros for­gatagától, de mintha állan­dóan benne élnék. Eleven él­mény még az L alakú helyi­ség, ahol annyiszor vártuk a gyerekzsivajtól hangos jövőt! Szétszóródtunk, gyerekzsivaj­ban élünk. Oda minden, he­lyette itt ez a csend. Bizakod­va nézek egy pontot a térké­pen. Most itt élek. Indulni kéne. Mennék is, maradnék is. Felhők gyüle­keznek. Az esztelen délutáni ragyogást felhők homályosít­­já­­ el. A hegyek ölelte falura hirtelen zuhan rá a szürkü­let. Indulni kéne. De merre? Otthon nem vár senki. Hol az otthonom? Hideg a szobám. Az elha­gyott városban már nincs ott­honom, itt még nincs. Amikor beléptem itteni lakásomba, tudtam, hogy a térképen lévő pont életteremmé vált. A va­lóság elkeserített. A kis búto­rozott szobában falvédő tola­kodott elém, csúnya lila virá­gaival, bárgyú mosolygású lánnyal: „Légy szerény, mint az ibolya ...“ Dehogy voltam szerény! Mindent akartam: kényelmet, ugyanolyan moz­galmas világot, mint amit o­­dahagytam. Szivárványszínek­ben pompázott a világ, de a színtobzódást be kellett szorí­tanom a durva sötétségbe. Nehéz elviselni az estéket. Néha kutya ugat meg egy-egy kései járókelőt. Az elhagyott városban villognak a piros, sárga, zöld fények, az utcá­kon nyüzsgő emberözön, vi­rágáruslányok lila ibolyacsok­rai hirdetik a tavasz minden­­hatóságát. El kell felejteni! El kell felejteni! Meg kell szok­ni a csendet, a csendet, a csendet! Első találkozásom a csend­del ellenséges volt. Nyugtató biztonságérzet helyett riasztó félelmet ébresztett bennem. A neszek felerősödtek, ijesztővé váltak. Erre a nagy ragyogásra is éjszaka következik. Holnap virágözönt rajzoltatok a gye­rekekkel, ragyogó, sötétséget elűző színekkel. A nap még egyszer végigsimítja sugarai­val az arcomat, össze kell gyűjtenem néhány halandó sugarat ebbe a tükörbe, sápa­dó arcom ráncaiba, mielőtt visszatérnék a gyerekek közé. Emlékszem az első estére, melyet új lakásomban töltöt­tem. Otthont kereső délutáni utamról átfázva, sárosan tér­tem be újonnan bérelt ottho­nomba. De vajon ez az otthonom? Két bőröndnyi vagyonom a szoba közepén hevert. Besöté­tedett. Fáradt voltam. Vár­tam. Vártam, hátha történik valami. Vonatfütty hasította meg a csendet, de az órák csigalassúsággal teltek, s nem történt semmi. Tüzet kellett volna rakni! Sohasem raktam még tüzet. Fáztam, halkan sírni kezdtem, de félelem szállt meg, s abbahagytam a sírást, nehogy zajt csapjak a szipogásommal. Elaludtam a hideg szobában. Az éjszakák magányába a vonatsípok vigasztalóan hasí­tottak bele. Otthon szülők, barátok, ismerősök vannak! Ide a jelen, oda a múlt kéz. Itt minden nappalra az elvi­selhetetlen éjszakák következ­nek: látogatások, olvasás, majd a magány órái az üres szobában. Ott, ahol a végte­len hosszúságú vasúti sínek összeszaladnak, most fényö­zön ömlik lágyan az utakon. Lányok karcsú bokái, fiúk ö­­lelő karjai körül tekereg a fény. Az L alakú helyiségben kávét, Colát, barna izgalmat ízlelnek. Fény és zaj karorog. Érzem a kövek keménysé­gét az utakon, ahogy hazafe­lé baktatok a sötétben. Az esőpermeteg az arcom fürdeti. Talán lemossa ráncokká fa­gyott gondjaim. Eltelik ez az éjszaka, új nappal jön, gye­rekzsivajtól hangos, dolgos nappal, magányfeledtető, ott­honkereső nappal. Szederjessy András: Szeretet dk s

Next