Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-01-02 / 1. szám

SZEMLÉR FERENC I/&R s 4 2AJOs A redőnyt húzzák, jő a nép, vásárol és elűzi a költőt vánkosáról. Pedig a költő éjjel is virraszt. Várja a reggelt, várja a tavaszt de ehelyett száguldó gépkocsik riasztják, ha aludna egy kicsit, csikorognak a rettenetes fékek vesét szakasztnak idegeket tépnek. Pedig a költő belülről ideg, de ki hallgat rá és ki érti meg azok közül, akik a gép­kocsikból, úgy képzelik: a költő vízi csíbor, — vagy más bogár —, mely páncélban lakik, és a zaj csak kitin falakig jut el mikor körötte lármáznak és nem karcolják róla le a mázat. Megkezdődött íme a napom. Veréblárma tör be az ablakon. Hiába fal és beton meredek, a verebek is megkerestenek. Jertek, verebek, zaj mesterei, a költő szívét tövestől tépve ki. Mint a keselyű Prométheusz máját, (de a keselyűk zaj nélkül csinálják!) nem vérfagyasztó nagy csiviteléssel mint mikor tányért karcol­nak a késsel. Alattam pedig az emeleten egy porszívógép vitázik velem zaja végtelen, búgó és örök, időnként prüszkös időnként köhög, és repedeznek tőle a falak, felettem kengurukat tartanak percenként ugrik egyet mindegyik, míg a mennyezet talán rámrogyik, csak azt szeretném itt állva alatta, hogyha a plafon zajtalan szakadna, de a költőnek, ez az izgalom meg nem adatik Ez menne még, de arra ki se gondol, hogy víz csepeg fönt egy akváriumból? A költő ugyan mit szólhatna ehhez? Ez egy orvul működő galád kínzóeszköz, s ha a csepegést még sokáig hallja, bűneit majd egyenként bevallja, ami még semmi, e zaj alig árt, de nyikorogni kezd a bulevárd, az emberek a járdákon buzogva föl-fölcaplatnak a trolibu­szokra. Mintha drótokat metszenének késsel, megtelik a levegő sercegéssel, és hömpölyög a hatalmas folyam, ameddig égnek mered a hajam. Ok pedig kértem (ilyesmit ki restell), hogy lépjen közbe már a polgármester s a költőért — ki senkinek se ártott — költöztessék arrább a bulevárdot — vágjanak messzebb új sugárutat —, és tiltsák be mind a kengurukat. Hisz ennél sokkal többet is műveltünk (és művelünk naponta) nem kell csak akarat, mert a lelkünk ezé a szép és lüktető időé, a sugárúté és az építőké. AHF/SoL. Bbkm /varja­n KUKUL.co/XAi_ Beke Györgyöt a lakásán ke­restük meg reggel fél hatkor, de már nem volt otthon, mert kirohant az autóbuszállomás­ra, ahol egy Tarkó nevű csán­gó szélmalomkészítőt várt. Mi is utána eredtünk, és ott találtuk füzetével, amelybe egy sereg adat máris le volt jegyezve. Tarkó Mózsa bátyánk 1905- ben született Mugureni köz­ségben, 12 gyermek apja és évente két hízott borjút ad át az államnak. Felesége Sóder Annamária Herkules, hat év­vel fiatalabb a férjénél, sző­­nyegragasztó nő, akinek emel­lett 59 tyú­ka van. Tarkó Mózsa az utolsó mugureni-i szélmalomkészítő, de amikor hét évvel ezelőtt szélmalmot készített, az egyik lapát főbe vágta, és azóta főként lécke­rítés-készítéssel foglalkozik. Beke György izgatottan áll az autóbusz ajtaja előtt érke­zéskor. Mindenkitől megkérdezi, hogy ő-e Tarkó Mózsa, de mindenki tagadólag rázta a fejét. Végre fölfedezte Tarkó Mó­zsa egyik cimboráját, és föl­­világosítást kapott. Tarkó Mó­zsa meggondolta magát, nem jön Kolozsvárra, hanem eluta­zott Galacba, ahol üveghalak­kal kereskedik. — Bátyám is Magureni­be valósi? — kérdezte Beke, látva a szép szál, bajuszos ember bekecsét. — Az volnék. A nevem Fancsali Gyula kukulác. Nem akarok abajogni, de egy kicit hosszú volt az ösvény, a pal­­mezön. Beke jegyezni kezd. — Mi a kukulác bátyám foglalkozása? — Nekem mindég az, ami kell. Tudok iszákot készíteni, darut kezelni, kaput faragni, ha kell, fogok csosogó rigót, és eladom a buhuri-i nagyvá­sárban. Ezenkívül nem félek a bányától, megbékélek a te­­hermasina-vezetéssel, hentes is vagyok és szobafestő. — Kukulác bátyám igazi építő ember, sok kéne még ilyen magából. — De hisz jött a masinával még egy kukulác — mondja vígan az ember, de az Kuku­lác Gercus bácsi. Nemsokára a második kuku­lác is odajött, szépen kivarrt kabátban, és elfogultan vála­­szolgatott. — Maga, bátyám, szintén kukulác? — Az volnék, ha nem sér­tem meg vele az urat. — Dehogy sért, dehogy sért, nagy öröm ez nekem, hogy beszélhetek kukulác bátyám­mal. Aztán megkérdezte: — És a bátyám mivel fog­lalkozik? — Én-e? Én harcolok a bé­kéért. Beke szorgalmasan jegyez. „Kukulác harcol a békéért — írta —, és így kapcsolódik a világ építésébe.“ — Aggyisten — áll meg egy erős, negyvenéves férfiember, szépen kivarrt tarisznyával. — Hallom, hogy itt a masina gázánál kukulácokat keresnek. Hát én is az volnék, kuku­lác Szálka Csula. — És mi a kukulác bátyám mestersége? — Én dolgozom ezt meg azt, a közösben is és a csőgyárnál. Azért jöttem ide, mert hal­lom, hogy kukulácokat keres­nek, és én lennék az. — Mink is — mondták sér­tődötten a többi kukulácok. — Itt most különben sem kell se szántani, se csövet készíte­ni az autógázánál. Beke tovább jegyzett: „A kukulácok, megőrizve ősi hagyományaikat, részt kíván­nak venni a társadalmi építés csodálatra méltó feladatai­ban.“ Aztán megkérdezte: — Innét hová készülődnek? — Mi üveghalat hoztunk — feleli az első kukulác —, és ha eladtuk őket, elmegyünk Brasilába, vagy üveghalakkal, vagy csatajelenetet ábrázoló varrott képekkel. Azt szurkol­­ja inkább a vászarosz trupa. — Hát engem miért hagya­­tok ki? — jelentkezik egy újabb kukulác, városi ruhá­ban, szemrehányóan. Ez Kukulác Tóbiás Döbrec. — Nem hagytuk ki, kukulác bátyám, maga is belekerül a magukat ünneplő cikkembe. — És hogy akar belőlünk cikket csántatni? — kérdi az első kukulác, de a többi is nyughatatlan lett. — Ha cikket csántat belő­lünk, akkor gerezdeket készikt földi mivoltukból kemned, az­tán udogathat a bogar a m­or­­mentunknál. Beke szorgalmasan jegyez, tetszenek neki a kukulácok, a­­kik ott vannak mindég a mun­kában, az országépítésben. — Nézzék — feleli Beke —, én írni akarok magukról, úgy, ahogy elmondják a magukét, aztán elmennek, elcsánganak, de őrzik hagyományaikat és sze­­retetüket társadalmunk iránt. — De mi végre akarja ezt csalni? — kérdik a kukulá­cok. — Azért, hogy halljanak magukról, tudjon az ország építőmunkájukról, és segítsék az építésüket ezután is. A kukulácok összesúgnak, végre az egyik megjegyzi: — Renned egyelőre úgy se­gíthet rajtunk a legtöbbet, ha vásárol tőlünk egy üveghalat. — Egy húszas az ára, de alku nincs! Beke büszkén siet haza, hogy milyen talpraesett, ha­gyománytisztelő és az újért lelkesedő emberekkel találko­zott. Délután megírta a cikkét A kukulácok nem alkusznak cím­mel. Aztán este írt még egy cik­ket, aminek azt a címet ad­ta, hogy: Beszélgetés a ku­­kulácokkal — a munka hul­lámhosszán. KANYÁDI SÁNDOR — Sándor, hogy telt el a tegnapi napod? Kányádi Sándor kihúzza ma­gát. — Erre a nagybátyám azt mondaná, egyik napnak sincs selyemből a gatyája. — De mégis ... — Úgy, mint a többi. Reg­gel arra ébredek, hogy csen­getnek. Kinyitom az ajtót, hát ott áll Rakamazi Laci bará­tom, Ausztráliából. Na — mondom amúgy tréfásan — te is megettél párezer kilomé­tert, attól olyan nagy a ha­sad. Ezen évedtünk, nevettünk, aztán beinvitáltam Laci bará­tomat, ne ácsorogjunk ott a küszöbön. Laci bejött, lerakta a kof­ferjét, akkor azt mondtam: „Laci, én most adok neked egy darab szalonnát, reggelire.“ Laci mosolygott, és én vág­tam neki szalonnát, legalább tizenöt dekát, és még kenye­ret is adtam melléje. Mert tudtam, ezek az ausztráliaiak könnyen megcsömörölnek. — Mit beszélnek Sidneyben — törtem meg a csendet, a falás után. — Hát ezt meg azt — fe­lelte Laci. — Mint minálunk — toldot­tam meg. Ezen mindketten kacagtunk. Aztán komolyabbra fordítot­tam a szót. — Mi szél hozott errefele? — Egy kicsit körül akartam nézni a világban, hát eljöttem. — Jól tetted, Laci — mond­tam neki —, máskor is nézz be hozzám, ha világkörüli út­ra adod a fejedet. Ő bólogatott, aztán arról be­szélt, hogy jachtot akart vá­sárolni, de letett róla. — Helyesen jártál el — in­tettem a szememmel —, mert úgy is akkor ülsz hajóra, ami­­kor akarsz. Kisüsti pálinkát töltöttem neki, de előre megmondtam, hogy ez valódi kisüsti. Fölhajtotta és köhögött. Gondoltam, azért köhög, mert még kell neki. Meg az is megjárta a fejemet, hogy hadd köhögje egyszer ki ma­gát istenigazából, mert ők bi­zonyára nem mernek a sok társadalmi megkötöttségtől. — Nekem egy olasz admi­rális azt mondotta, hogy aki egyszer köhög, az kétszer lé­legzik — mondtam Lacinak. Laci újra ivott és köhögött, ízlett neki a mi pálinkánk. — Van-e nálatok még sok kenguru? — kérdeztem, hogy másra vigyem a szót. Laci ivott, köhögött, és mu­tatta a sok kengurut a kezé­vel. — Ezért — mondtam — nem irigyellek benneteket, mert a kenguru — tisztesség ne essék — úgy halad, hogy farkára tá­maszkodik, és ezen kívül bé­getni se tud, hát milyen állat az olyan? Amikor Laci erre is köhö­gött, adtam neki egy fél sava­nyú ugorkát, majd elmagya­ráztam először Kolozsvár tör­ténetét, utána pedig azt, hogy miképpen építettem át a pad­lást, hogy szoba legyen. Ezt Laci nagyon élvezte, de még jobban tetszett neki, hogy Mátyás király szobrát Fadrusz János készítette. Laci újra ivott és köhögött. Én ezalatt elmondtam, mi­lyen mesék meg versek jelen­nek meg a Napsugárban és a többi lapokban. Lacinak ízlett a kisüsti, és egyre jobban érdekelte a szel­lemi élet, amiről először azt hitte, hogy spiritiszta szeán­szokból áll, de én világosan megmagyaráztam, hogy ezen az írók, költők, festők és szí­nészek tevékenységét kell ér­teni. Faltunk egy keveset, azután én megmagyaráztam neki, mi a művészet. A művészet olyan dolog, ami láthatóvá teszi a mélyben lévő jelenségeket, eszméket. Aztán még töltöttem neki, és hogy a dolgokat jobban megértse, fölolvastam az egyik Ausztráliai ihletésű versemet. Ha szemem elé tartom jobb tenyeremet, könnyebben nézhetek a napra, mely látta hová tűnnek a korok s emlékezik még a bivalyokra, mibe süllyedt fekete cammogásuk, és mivé lett az ostorok jele míg a szíju a nógatásba belevásott Az éj csillaggal van tele de mégis fekete, akár a bivaly, mely a sötétben mélyebbre merül de a bivaly megáll emberül, míg letörik a Göncölszekér rúdja addig az időt rágja. De messze délre Ausztráliába a Göncöl kerék sohase gurult. Ott ugrándoznak mind a kenguruk Mi teszi azt, ostor-e vagy szavak hogy a kenguruk ugrándozzanak? Lacinak fölragyogott a sze­me, valahányszor ittunk vagy szóba kerültek a kenguruk ... Aztán beesteledett, és ez a nap is olyan volt, mint a többi. Cseh Gusztáv rajzai rejv2bbs /VAR lászlóffy aladAz 56. NAP . (CoBoL. &S ) alumíniumból. Reggelre arra ébredek hogy rég elmúltam harmincezer éves. A cro-magnoni ősember vagyok, akit kiások a párnák közül, reálelek lábamra és koponyámra, ízeimre és csontjaimra, keresem álmaim barlangrajzait, de nem találom, csak a Pegazust, amelyet tegnap lábamhoz temettem. És elmegyek a kamrába vadászni, leütök egy marhahúskonzervet, melléje fűből főzök varázsitalt, a tüzet vadul körültáncolom, hogy a százezer éves tea ki ne fusson, közben a konyha kövét pattingtatom testemben zsongó ősi mozdulattal. Megmosdom, és telnek az ezredévek, a fáraó írnokaként jövök ki a fürdőszobából, az utcán egyiptomi leánykák zsibonganak, a kályhám Memnón szobrává változik, mely följajdul, ha megindul a szél, és könnyű por födi a papiruszt, ahová hieroglifeim sorát írnám. — Hol vagy, Ramzesz — kérdem a mozdulattól, de nem szól, csak az álért hallgatás, mely a szobámban mumifi­­kálódik, és én a pólyát letekerem róla, reám suhog a zsigertelen beszéd, a fürdőszoba balzsamai között, nem írnok voltam, hanem fáraó! írnék, de én vagyok most Mukk király szolgáim hadát előrendelem, hogy aranytálcán, piros bogyóban hozzák elém a mézsört, amiben őszibarackíz vackorral vegyült, s ki inni kezdi, azt se mondja: Mukk, s duplán látja páncélos fejedelmét, amíg a középkori mesterek fölrakják a pisai ferde tornyot. Feltör belőlem a harmincéves háború, de békét kötök reá Vesztfáliában A vérem udvari bálok keringője, a hüvelyujjam pedig Napóleon. De az egészt akarom, a teljest, az új kort, melyben új világunk érik, élnek a magvak, érnek a toronyházak, mert lagzit tartanak a színterek, a természet és civilizáció. Végre leülök írni, itt az éjfél. Most ezüstszárnyú pilóta vagyok, versek hajtják csillogó gépemet, és eljutok a Holdra és a Marsra, hogy elmondhassam a tér ritmusával: az ősember áll itt előttetek, ki maga ásta ki magát az ágyból.

Next