Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-01-02 / 1. szám
SZEMLÉR FERENC I/&R s 4 2AJOs A redőnyt húzzák, jő a nép, vásárol és elűzi a költőt vánkosáról. Pedig a költő éjjel is virraszt. Várja a reggelt, várja a tavaszt de ehelyett száguldó gépkocsik riasztják, ha aludna egy kicsit, csikorognak a rettenetes fékek vesét szakasztnak idegeket tépnek. Pedig a költő belülről ideg, de ki hallgat rá és ki érti meg azok közül, akik a gépkocsikból, úgy képzelik: a költő vízi csíbor, — vagy más bogár —, mely páncélban lakik, és a zaj csak kitin falakig jut el mikor körötte lármáznak és nem karcolják róla le a mázat. Megkezdődött íme a napom. Veréblárma tör be az ablakon. Hiába fal és beton meredek, a verebek is megkerestenek. Jertek, verebek, zaj mesterei, a költő szívét tövestől tépve ki. Mint a keselyű Prométheusz máját, (de a keselyűk zaj nélkül csinálják!) nem vérfagyasztó nagy csiviteléssel mint mikor tányért karcolnak a késsel. Alattam pedig az emeleten egy porszívógép vitázik velem zaja végtelen, búgó és örök, időnként prüszkös időnként köhög, és repedeznek tőle a falak, felettem kengurukat tartanak percenként ugrik egyet mindegyik, míg a mennyezet talán rámrogyik, csak azt szeretném itt állva alatta, hogyha a plafon zajtalan szakadna, de a költőnek, ez az izgalom meg nem adatik Ez menne még, de arra ki se gondol, hogy víz csepeg fönt egy akváriumból? A költő ugyan mit szólhatna ehhez? Ez egy orvul működő galád kínzóeszköz, s ha a csepegést még sokáig hallja, bűneit majd egyenként bevallja, ami még semmi, e zaj alig árt, de nyikorogni kezd a bulevárd, az emberek a járdákon buzogva föl-fölcaplatnak a trolibuszokra. Mintha drótokat metszenének késsel, megtelik a levegő sercegéssel, és hömpölyög a hatalmas folyam, ameddig égnek mered a hajam. Ok pedig kértem (ilyesmit ki restell), hogy lépjen közbe már a polgármester s a költőért — ki senkinek se ártott — költöztessék arrább a bulevárdot — vágjanak messzebb új sugárutat —, és tiltsák be mind a kengurukat. Hisz ennél sokkal többet is műveltünk (és művelünk naponta) nem kell csak akarat, mert a lelkünk ezé a szép és lüktető időé, a sugárúté és az építőké. AHF/SoL. Bbkm /varjan KUKUL.co/XAi_ Beke Györgyöt a lakásán kerestük meg reggel fél hatkor, de már nem volt otthon, mert kirohant az autóbuszállomásra, ahol egy Tarkó nevű csángó szélmalomkészítőt várt. Mi is utána eredtünk, és ott találtuk füzetével, amelybe egy sereg adat máris le volt jegyezve. Tarkó Mózsa bátyánk 1905- ben született Mugureni községben, 12 gyermek apja és évente két hízott borjút ad át az államnak. Felesége Sóder Annamária Herkules, hat évvel fiatalabb a férjénél, szőnyegragasztó nő, akinek emellett 59 tyúka van. Tarkó Mózsa az utolsó mugureni-i szélmalomkészítő, de amikor hét évvel ezelőtt szélmalmot készített, az egyik lapát főbe vágta, és azóta főként léckerítés-készítéssel foglalkozik. Beke György izgatottan áll az autóbusz ajtaja előtt érkezéskor. Mindenkitől megkérdezi, hogy ő-e Tarkó Mózsa, de mindenki tagadólag rázta a fejét. Végre fölfedezte Tarkó Mózsa egyik cimboráját, és fölvilágosítást kapott. Tarkó Mózsa meggondolta magát, nem jön Kolozsvárra, hanem elutazott Galacba, ahol üveghalakkal kereskedik. — Bátyám is Magurenibe valósi? — kérdezte Beke, látva a szép szál, bajuszos ember bekecsét. — Az volnék. A nevem Fancsali Gyula kukulác. Nem akarok abajogni, de egy kicit hosszú volt az ösvény, a palmezön. Beke jegyezni kezd. — Mi a kukulác bátyám foglalkozása? — Nekem mindég az, ami kell. Tudok iszákot készíteni, darut kezelni, kaput faragni, ha kell, fogok csosogó rigót, és eladom a buhuri-i nagyvásárban. Ezenkívül nem félek a bányától, megbékélek a tehermasina-vezetéssel, hentes is vagyok és szobafestő. — Kukulác bátyám igazi építő ember, sok kéne még ilyen magából. — De hisz jött a masinával még egy kukulác — mondja vígan az ember, de az Kukulác Gercus bácsi. Nemsokára a második kukulác is odajött, szépen kivarrt kabátban, és elfogultan válaszolgatott. — Maga, bátyám, szintén kukulác? — Az volnék, ha nem sértem meg vele az urat. — Dehogy sért, dehogy sért, nagy öröm ez nekem, hogy beszélhetek kukulác bátyámmal. Aztán megkérdezte: — És a bátyám mivel foglalkozik? — Én-e? Én harcolok a békéért. Beke szorgalmasan jegyez. „Kukulác harcol a békéért — írta —, és így kapcsolódik a világ építésébe.“ — Aggyisten — áll meg egy erős, negyvenéves férfiember, szépen kivarrt tarisznyával. — Hallom, hogy itt a masina gázánál kukulácokat keresnek. Hát én is az volnék, kukulác Szálka Csula. — És mi a kukulác bátyám mestersége? — Én dolgozom ezt meg azt, a közösben is és a csőgyárnál. Azért jöttem ide, mert hallom, hogy kukulácokat keresnek, és én lennék az. — Mink is — mondták sértődötten a többi kukulácok. — Itt most különben sem kell se szántani, se csövet készíteni az autógázánál. Beke tovább jegyzett: „A kukulácok, megőrizve ősi hagyományaikat, részt kívánnak venni a társadalmi építés csodálatra méltó feladataiban.“ Aztán megkérdezte: — Innét hová készülődnek? — Mi üveghalat hoztunk — feleli az első kukulác —, és ha eladtuk őket, elmegyünk Brasilába, vagy üveghalakkal, vagy csatajelenetet ábrázoló varrott képekkel. Azt szurkolja inkább a vászarosz trupa. — Hát engem miért hagyatok ki? — jelentkezik egy újabb kukulác, városi ruhában, szemrehányóan. Ez Kukulác Tóbiás Döbrec. — Nem hagytuk ki, kukulác bátyám, maga is belekerül a magukat ünneplő cikkembe. — És hogy akar belőlünk cikket csántatni? — kérdi az első kukulác, de a többi is nyughatatlan lett. — Ha cikket csántat belőlünk, akkor gerezdeket készikt földi mivoltukból kemned, aztán udogathat a bogar a mormentunknál. Beke szorgalmasan jegyez, tetszenek neki a kukulácok, akik ott vannak mindég a munkában, az országépítésben. — Nézzék — feleli Beke —, én írni akarok magukról, úgy, ahogy elmondják a magukét, aztán elmennek, elcsánganak, de őrzik hagyományaikat és szeretetüket társadalmunk iránt. — De mi végre akarja ezt csalni? — kérdik a kukulácok. — Azért, hogy halljanak magukról, tudjon az ország építőmunkájukról, és segítsék az építésüket ezután is. A kukulácok összesúgnak, végre az egyik megjegyzi: — Renned egyelőre úgy segíthet rajtunk a legtöbbet, ha vásárol tőlünk egy üveghalat. — Egy húszas az ára, de alku nincs! Beke büszkén siet haza, hogy milyen talpraesett, hagyománytisztelő és az újért lelkesedő emberekkel találkozott. Délután megírta a cikkét A kukulácok nem alkusznak címmel. Aztán este írt még egy cikket, aminek azt a címet adta, hogy: Beszélgetés a kukulácokkal — a munka hullámhosszán. KANYÁDI SÁNDOR — Sándor, hogy telt el a tegnapi napod? Kányádi Sándor kihúzza magát. — Erre a nagybátyám azt mondaná, egyik napnak sincs selyemből a gatyája. — De mégis ... — Úgy, mint a többi. Reggel arra ébredek, hogy csengetnek. Kinyitom az ajtót, hát ott áll Rakamazi Laci barátom, Ausztráliából. Na — mondom amúgy tréfásan — te is megettél párezer kilométert, attól olyan nagy a hasad. Ezen évedtünk, nevettünk, aztán beinvitáltam Laci barátomat, ne ácsorogjunk ott a küszöbön. Laci bejött, lerakta a kofferjét, akkor azt mondtam: „Laci, én most adok neked egy darab szalonnát, reggelire.“ Laci mosolygott, és én vágtam neki szalonnát, legalább tizenöt dekát, és még kenyeret is adtam melléje. Mert tudtam, ezek az ausztráliaiak könnyen megcsömörölnek. — Mit beszélnek Sidneyben — törtem meg a csendet, a falás után. — Hát ezt meg azt — felelte Laci. — Mint minálunk — toldottam meg. Ezen mindketten kacagtunk. Aztán komolyabbra fordítottam a szót. — Mi szél hozott errefele? — Egy kicsit körül akartam nézni a világban, hát eljöttem. — Jól tetted, Laci — mondtam neki —, máskor is nézz be hozzám, ha világkörüli útra adod a fejedet. Ő bólogatott, aztán arról beszélt, hogy jachtot akart vásárolni, de letett róla. — Helyesen jártál el — intettem a szememmel —, mert úgy is akkor ülsz hajóra, amikor akarsz. Kisüsti pálinkát töltöttem neki, de előre megmondtam, hogy ez valódi kisüsti. Fölhajtotta és köhögött. Gondoltam, azért köhög, mert még kell neki. Meg az is megjárta a fejemet, hogy hadd köhögje egyszer ki magát istenigazából, mert ők bizonyára nem mernek a sok társadalmi megkötöttségtől. — Nekem egy olasz admirális azt mondotta, hogy aki egyszer köhög, az kétszer lélegzik — mondtam Lacinak. Laci újra ivott és köhögött, ízlett neki a mi pálinkánk. — Van-e nálatok még sok kenguru? — kérdeztem, hogy másra vigyem a szót. Laci ivott, köhögött, és mutatta a sok kengurut a kezével. — Ezért — mondtam — nem irigyellek benneteket, mert a kenguru — tisztesség ne essék — úgy halad, hogy farkára támaszkodik, és ezen kívül bégetni se tud, hát milyen állat az olyan? Amikor Laci erre is köhögött, adtam neki egy fél savanyú ugorkát, majd elmagyaráztam először Kolozsvár történetét, utána pedig azt, hogy miképpen építettem át a padlást, hogy szoba legyen. Ezt Laci nagyon élvezte, de még jobban tetszett neki, hogy Mátyás király szobrát Fadrusz János készítette. Laci újra ivott és köhögött. Én ezalatt elmondtam, milyen mesék meg versek jelennek meg a Napsugárban és a többi lapokban. Lacinak ízlett a kisüsti, és egyre jobban érdekelte a szellemi élet, amiről először azt hitte, hogy spiritiszta szeánszokból áll, de én világosan megmagyaráztam, hogy ezen az írók, költők, festők és színészek tevékenységét kell érteni. Faltunk egy keveset, azután én megmagyaráztam neki, mi a művészet. A művészet olyan dolog, ami láthatóvá teszi a mélyben lévő jelenségeket, eszméket. Aztán még töltöttem neki, és hogy a dolgokat jobban megértse, fölolvastam az egyik Ausztráliai ihletésű versemet. Ha szemem elé tartom jobb tenyeremet, könnyebben nézhetek a napra, mely látta hová tűnnek a korok s emlékezik még a bivalyokra, mibe süllyedt fekete cammogásuk, és mivé lett az ostorok jele míg a szíju a nógatásba belevásott Az éj csillaggal van tele de mégis fekete, akár a bivaly, mely a sötétben mélyebbre merül de a bivaly megáll emberül, míg letörik a Göncölszekér rúdja addig az időt rágja. De messze délre Ausztráliába a Göncöl kerék sohase gurult. Ott ugrándoznak mind a kenguruk Mi teszi azt, ostor-e vagy szavak hogy a kenguruk ugrándozzanak? Lacinak fölragyogott a szeme, valahányszor ittunk vagy szóba kerültek a kenguruk ... Aztán beesteledett, és ez a nap is olyan volt, mint a többi. Cseh Gusztáv rajzai rejv2bbs /VAR lászlóffy aladAz 56. NAP . (CoBoL. &S ) alumíniumból. Reggelre arra ébredek hogy rég elmúltam harmincezer éves. A cro-magnoni ősember vagyok, akit kiások a párnák közül, reálelek lábamra és koponyámra, ízeimre és csontjaimra, keresem álmaim barlangrajzait, de nem találom, csak a Pegazust, amelyet tegnap lábamhoz temettem. És elmegyek a kamrába vadászni, leütök egy marhahúskonzervet, melléje fűből főzök varázsitalt, a tüzet vadul körültáncolom, hogy a százezer éves tea ki ne fusson, közben a konyha kövét pattingtatom testemben zsongó ősi mozdulattal. Megmosdom, és telnek az ezredévek, a fáraó írnokaként jövök ki a fürdőszobából, az utcán egyiptomi leánykák zsibonganak, a kályhám Memnón szobrává változik, mely följajdul, ha megindul a szél, és könnyű por födi a papiruszt, ahová hieroglifeim sorát írnám. — Hol vagy, Ramzesz — kérdem a mozdulattól, de nem szól, csak az álért hallgatás, mely a szobámban mumifikálódik, és én a pólyát letekerem róla, reám suhog a zsigertelen beszéd, a fürdőszoba balzsamai között, nem írnok voltam, hanem fáraó! írnék, de én vagyok most Mukk király szolgáim hadát előrendelem, hogy aranytálcán, piros bogyóban hozzák elém a mézsört, amiben őszibarackíz vackorral vegyült, s ki inni kezdi, azt se mondja: Mukk, s duplán látja páncélos fejedelmét, amíg a középkori mesterek fölrakják a pisai ferde tornyot. Feltör belőlem a harmincéves háború, de békét kötök reá Vesztfáliában A vérem udvari bálok keringője, a hüvelyujjam pedig Napóleon. De az egészt akarom, a teljest, az új kort, melyben új világunk érik, élnek a magvak, érnek a toronyházak, mert lagzit tartanak a színterek, a természet és civilizáció. Végre leülök írni, itt az éjfél. Most ezüstszárnyú pilóta vagyok, versek hajtják csillogó gépemet, és eljutok a Holdra és a Marsra, hogy elmondhassam a tér ritmusával: az ősember áll itt előttetek, ki maga ásta ki magát az ágyból.