Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-10-22 / 43. szám

2 a Tanító élet­ű alkotó élet K­mreh István cikkének folytatása az X. oldalról vállalta Apáczai konok követ­kezetességgel igazának védel­mét, jóllehet a fejedelmi ha­­ragvó indulat röviddel azelőtt, talán nem is igazán gondol­tán, de azzal fenyegette, hogy a Marosba vetteti vagy a to­ronyból hányattatja le. Építkezett tehát tovább a tudatokban, sorvasztó bajokat nevén nevezve, bölcs és tu­dós országszervezést követel­ve, szellemi, erkölcsi megúj­hodást ja­vallva és a változás alapfeltételeként az anyanyel­vű iskolát, az akadémiát sür­getve. Apáczai felismerte — írja Fábián —, hogy a „mo­dern polgári nemzetté alakulás korában az anyanyelvű kultú­ra megteremtése, amely esz­meileg és érzelmileg egységbe tudja foglalni a középkori «»nemzetiség« laza kötelékeit, — alapvető követelmény“. Mu­lasztást vél pótolni akkor, a­­mikor érdem szerinti helyre emeli Apáczainak a nemzetté alakulás folyamatában vállalt szerepét. Ne feledjük — a vi­haros idők múlásával —, már Habsburg jogai alatt kerül fő­helyre ismét a tudatlanság, műveletlenség ostorozása, a felvilágosodás iskolát, tanítást követelő eszmerendszere, majd a polgári forradalom hajna­lán az anyanyelvű kultúráért való küzdelem. Az olvasónak módjában áll eldönteni, igazat mondok-e azt hangsúlyozván, hogy Fábi­án Ernő Apáczai-könyvének a társadalmi szemlélet a legsa­játosabb ele­me; a szerző a történeti személyiség és kora kapcsolatáról sok érdekkeltőt mond el, s én éppen ezeket a gondolatokat érzem a legin­kább ebelőle sarjadóknak. A társadalmi funkcióiban szemlélt gondolkodó, tudós reformeszméi természetesen nem kerülhetik el az oly gyakran felbukkanó kétkedést sem; annak felmérését, hogy „korát megelőző tragikus e­­gyéniség-e“, vagy másként vetve fel a kérdést: vajon nem a hazai állapotokat a ma­ga igaz valóságában érzékelni nem tudó és így a németalföl­di modellt korszerűtlenül, ér­telmetlenül propagáló, eleve bukásra ítélt hős-e? Jóllehet itt-ott Fábián is papírra vet szavakat a „társadalom refor­merének tragikus életút­járól“, arról, hogy nem számolt a kedvezőtlen történelmi-társa­dalmi körülményekkel, a ne­mesi-rendi gondolkodás ellen­állásával — de abban, aho­gyan keresi az Apáczaiban és környezetében munkáló erőket, abban már nagyon is a való­ságot hagyja magára áramla­­ni és annak is válik szócsö­vévé. Ezért állítja például, hogy Apáczai — igen józanul és jó társadalmi diagnoszta­ként — a nemességben kereste a megújuláshoz kellő társa­dalmi alapot. Délibábok hősé­vé az avatta volna Apáczait, az lett volna ábrándokba ve­­szés, vak előrerohanás, ha a polgári forradalmat s nem annak előkészítését szorgal­mazza. Más munkaterületen, más feltételek közepette Beth­len Gábor vagy Zrínyi Mik­lós hasonló módon járható u­takat keresett, megvalósítható terveket kovácsolt. * Múltunk nagyjaival foglala­toskodva, talán mi magunkat nyomozzuk és bennük a minket közösségként jellemző jegyeket is szeretnék fellel­ni. Miért is elemezne másként majd minden csoportkarakte­­rológia elsőként vagy kizáró­lagosan történelmi nagy egyé­niségeket, akik soha sem volt egyediségünk árnyalatainak közös alapszínét adják meg vagy fedik fel. A XVII. szá­zadbeli művelődéstörténet kie­melkedő személyiségei között sokan nehéz, küzdelmes sorsú­­ak, s valóban tragikusak a derékba tört életek, a torzó­ban maradt, a megvalósulat­lan életmű-lehetőségek. Elég Apáczai mellé állítanunk a Jakó Zsigmond könyvéből nemrégen ismét elénk lépő Misztótfalusi Kis Miklóst, aki Apáczait követően szintén a haladás követő, nagyot és ú­­jat alkotó, népét szolgálni vá­gyó és neki is bele kell üt­köznie elmaradottságba, neki is meg kell vívnia sorvasztó harcát az értetlenekkel, ma­radiakkal, önérdekük, szűk lá­tókörük rabjaival. Van-e vala­mi az egész közösségre jellem­ző ezekben az életekben, el­borzadhatunk-e sorsszerű el­ítél­te­te­ttségtől, tájat megülő végzettől? Nem ismervén e­­léggé, nem merném a XVII. század dolgaiban az eligazító szerepkörét vállalni. Egy ta­nulmányban azonban rábuk­kantam Zrínyi Miklós néhány szavára, amelyet ő a nemesség államának új rendet kívánván szabni így fűzött mondattá: „Nem én vagyok az oka, ha­nem a század gonoszsága“. A XVII. századnak Apáczait s annyi más társát körülfogó „gonoszságát“ nyomoztam már régebben is, az előző évszáza­dok gyors erőteljes fejlődésé­nek megtorpanásától megle­petten. A XIII. Nemzetközi Történészkongresszus újkori szekciójának anyaga szintén hasonló kérdésekkel foglalko­zik: „Európa problémái a XVII. században“ címmel. Nos, az ott elhangzott előa­dások és a hozzászólások rend­jén valóban tág méretekben bontakozott ki a „gonosz szá­zad“ gazdasági és társa­dalmi válsága, és jóllehet o­­kokon, térbeli sajátosságokon jó történész módra hasznosan vitáztak, abban megegyeztek, hogy lényeges pontjain való­ban visszaesés, visszakanyaro­­dás, és válságos helyzet ész­lelhető, s ami nagyon fontos, nem csupán Európa keleti tér­ségében, nemcsak Erdély föld­jén. D. Prodan is számbavette a „második jobbágyság“ kelet­európai kiformálódását. Jelez­te a visszafogó erőket, a las­sító tényezőket, s megmutatta azt, hogy miként nő meg ná­lunk ismét a szántóföld, az uradalom súlya a műhely, a város rovására. P. P. Panai­­tescu a moldvai és havasal­földi viszonyokat elemezve szintén ahhoz a végkövetkez­tetéshez jutott el, hogy az ag­rárállapotokat lassú, nehézkes továbbfejlődés jellemzi, szem­ben a XVI. században kibon­takozó fellendüléssel. Új szem­léletű és módszerű gazdaság­­történeti dolgozatok adnak hírt a mezőgazdaság mellett a bányászat sorsáról (például a bennünket akkor nagyon ér­deklő rézről­, a posztógyártás, az állatkereskedelem állapotá­ról, arról, hogy mit is jelen­tett a nemzetközi kereskedel­mi útvonalaknak az áthelye­ződése, hogy alakított osztály­helyzeteket az adórendszer új formája és így tovább. „Vál­ságok sorozatának az árak, a bérek, a demográfiai viszo­nyok, a mezőgazdasági terme­lés alakulása, a jövedelmek és az életviszonyok változása mu­tatja a XVII. századot — írja R. Várkonyi Ágnes. — E sze­rint a XVI. századhoz ké­pest a fejlődés lelassult, meg­torpant, hosszú stagnációs időszakok váltják egymást, sőt egyes területeken rövid, éles visszaesések következnek be. A földművelők helyzete le­romlik, a lakosságnak keve­sebb bér, élelem jut, járvá­nyok pusztítanak, nő a morta­litás, a népszaporulat a relatív növekedés ellenére is abszo­lút mértékben pangást mutat. E válságjelenségek nem kor­látozódnak egyetlen országra vagy területre. Széles kiterje­désükre jellemző, hogy az ausztriai, szlovákiai és len­gyelországi ár-bér és demog­ráfiai mutatók hasonló folya­matról tájékoztatnak. A XVII. század tehát a válságok, reg­resszió ideje. Hatalmas meg­terhelés nehezedik a társada­lomra, szorításából csupán e­­gyetlen ország, Anglia tud ki­törni.“ Ugyanakkor azonban ebben a látszólag refeudalizá­­lódó világban jelentős ipari és kereskedelmi fejlődés alapo­zódott meg, megtörtént a fel­készülés a XVIII. század lát­ványos sikereire, a polgári szerkezetre való átváltásra. Nem akarom a gazdaságtör­ténet fórumává avatni az Utunkat. Mondanivalójára a­­zonban szeretném ráirányíta­ni olvasóinak figyelmét, s arra is bíztatnám őket: ismerked­jenek is meg azzal a tágabb társadalmi közeggel, amely­ben a mi kis világunk elhe­lyezkedett, s amelyben nagy embereink éltek. Akkor az Apáczai-sorsból is inkább ki­világlik az, amit Fábián Ernő sugall, az hogy a század nagy erőtényezőinek nyomása rend­kívüli, hogy a korszak „erdé­lyi sorsokat“ termel sok kelet­európai testvérnépnél, de még nyugati tereken is. Akkor pe­dig a bátot újítani akaró, a szükségképpen bukásra ítélt hősök helyébe olyanok is lép­nek, akik a gonosz században is kétségkívül meglévő, a vi­szonyokban benne rejlő lehe­tőségeket reálpolitikai gyakor­latiassággal akarják valósággá változtatni. A múltnak kevés a mához szóló nagy átfogó érvényű ü­­zenete. Sok az olyan, ami tér­től és időtől meghatározottan valaminő belső szerkezet és világhelyzet szorításában szü­letik meg. Ily módon szemlél­ve az Apáczai-sorsban a helyt­állást, a munka, a kolozsvári iskolaépítés szép harca, az a­­kadémiateremtő töre­kedés, a hagyomány- és tanítvány­te­remtés bizonyára derűlátóvá teszi azt, aki XVII. századi nagy elődökben közösségi jel­lemvonásokat keresve, önma­gát ismerni és formálni akar­ja. És hogy nemcsak én ér­zem biztatónak, gyengeségem­ben támasznak a régiek hi­tét és erejét, tanúsítja az is, hogy Szigeti József Magyar logikácska című Téka kötete és a Fábián Ernő Apáczai-kis­­monográfiája ezerivel kelt el. „A népi lélek elviseli a tra­gikus életérzést, vállalja azt. Képes belenézni a lét mély­séges szakadékaiba. De nem zuhan bele sohasem, az utolsó pillanatban képes visszaránta­ni magát, képes megfogalmaz­ni a végső reményt, noha jól tudja, hogy ez csak álom! De amíg meséli halál és démonok legyőzetését, magát hatalmas­nak, erősnek érzi.“ Nagy Olga Hősök, csalókák, ördögök című, 1974-ben meg­jelent s nagy elismeréssel fo­gadott könyvének 17. lapjáról idéztünk, egyetértőleg. Mon­dák sokasága s még inkább a szájhagyományozó költészet elsődlegesen tragikus légkörű műfaja, a ballada tanúskodik a megrendítő, végzetes ese­mények, helyzetek iránti fo­gékonyságról, s mindenekelőtt a mese igazolja a derűs-játé­kos hangulat, a töretlen élet­kedv meglétét, a legnagyobb nehézségeknek, veszélyeknek is bátran elébe néző fölényes­magabiztos magatartást, opti­mizmust. Míg a balladahősök többnyire szükségszerűen el­buknak, a mesék hősei csak­nem mindig boldogulnak. A mesehős a csodás-mági­kus javakkal s képességekkel rendelkező boszorkányokon, gonosz törpéken, óriásokon, ördögökön és az európai nép­mesékben ellenséges figurá­nak ábrázolt sárkányokon is diadalmaskodik, hol veleszü­letett vagy szerzett rendkívüli adottságainak, hol a segítsé­gére siető lényeknek, a tőlük nyert varázserejű eszközök­nek köszönhetően. De győze­delmeskedik a halálon is? Erre a kérdésre, fennebb idézett véleményétől eltérően, Nagy Olga nemmel válaszol legújabb könyve, a Széki nép­mesék igen érdekes jelensé­gekre, folyamatokra, összefüg­gésekre rávilágító bevezető tanulmányában (40—45. 1.). Itt kifejtett véleménye abban összegezhető, hogy a Halha­tatlanságra vágyó királyfi, va­lamint A halál és a vénasz­­szony meséjén kívül, ahol „a hős a halált nem földi tere­ken győzi le“, illetve a kiját­szott, nevetségessé tett halál „a rászedett ördög meseköré­be tartozik“, a halál mindig végzetes, irgalmat nem isme­rő hatalom, amelynek kérlel­­hetetlenségével szemben nincs mentség. Nagyon logikus volna, ha valóban ezt kívánnák tudato­sítani a halált megszemélyesí­tő mesék. Hiszen a halál e­­lőbb-utóbb mindenkit elragad. A halállal szemben is diadal­ra juttatni a hőst, az embert, ehhez nagyobb merészség, költői szárnyalás s a realitás­tól való nagyobb elrugaszko­dás kelletik, mint a valóság­ban kevés gondot-bajt okozó sárkányok, óriások, törpék vagy akár az egykori hiedel­mek szerint valóban sokat kellemetlenkedő boszorkányok legyőzéséhez. Csakhogy a me­sének s mindenekelőtt a va­rázsmesének lényegi vonása — nem mondok vele semmi újat —, hogy nem ismer le­hetetlent, a valóságot korri­gálva a legmerészebb vágyál­mokat is bátran megfogal­mazza, és legalább képzelet­ben meg is valósítja. A mese szabadon szárnyal, illetve szárnyalhat. A lehető­ség adva van, de nem minde­­nik mesemondó él ugyanolyan mértékkel a lehetőséggel. Az élénkebb, játékosabb képzele­tű, a valósággal kevésbé szá­moló mesemondó messzebbre merészkedik, mint a reális té­nyeket jobban tisztelő vagy szegényesebb fantáziájú mesé­lő. Ennek folytán — hogy tár­gyunknál maradjunk — a ha­lált megjelenítő mesék között igen lényeges különbségek vannak, ami annál inkább fi­gyelemre méltó, mivel szá­muk eléggé csekély, a halál ugyanis nem tartozik a jel­lemzően mesei figurák közé. Egy részük, s merem állí­tani, kisebb részük, a Halál­koma, A halál postája típu­súak, valamint a Lábát mosó halál és a hozzá hasonló ijesztő mesék tagadhatatlanul a komor valóság kényszerű vállalását, a halál kérlelhetet­len voltát, az ember teljes ki­szolgáltatottságát példázzák. (Ez utóbbiakról hadd jegyez­zük meg: bennük azért festik olyannyira elrettentőnek a halált a mesemondók, hogy a hallgatók egy részére vagy kiszemelt tagjára — mások szórakoztatására — rá lehes­sen ijeszteni.) A többiekben már nem ilyen zord, könyörtelen vagy kijátszhatatlan a halál. Az engedetlen halál címszereplő­je először vonakodik teljesí­teni Isten parancsát, hogy ma­gával vigye a kétgyermekes özvegyasszony lelkét, mert — bár senki sem igyekszik jobb belátásra bírni — megsajnál­ja a gyermekeket. Ugyan ő egy gazdag embernek tíz évi haladékot ad. Magyarózdi me­sében a szegény ember szíves­ségét szívességgel viszonzó halál végül is elviszi az elag­gott embert, de ezt annak kérésére teszi, egy fiatal lány életéért cserében. A ha­lál és a vénaszony meséjében — Erdész Sándor népmeseku­tató szerint „a magyar nyelv­­területen általánosan ismert mesetípus­ — az együgyűség mellett az engedékenység is közrejátszik abban, hogy a vénasszony csúfosan rászed­heti a halált. Az egyik válto­zatban tíz esztendeig járatja magához, az ajtóra íratott „holnap“-ra hivatkozva, míg végül a halál megunja, csak akkor jelenik meg újra, mi­kor az asszony — mert elvi­selhetetlenül terhessé vált számára az élet — maga hív­ja; másokban meg néhány napi várakoztatás után aka­ratlanul is úgy megfélemlíti, hogy a halál ijedtében elsza­lad, azóta sincs mersze érte menni. Hogy e típus eredeti­leg más mesekörbe tartozik, mit sem változtat azon a té­nyen, hogy itt a halál vall kudarcot. A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjét sincs okunk kirekeszteni — az em­lített körülményre való tekin­tettel — azoknak a sorából, amelyekben a mesehős győz­tesen kerül ki a halállal foly­­tatott küzdelemből. Ha ezt tennék, akkor a sárkányok le­győzését sem tekinthetnék igazi diadalnak — márpedig Nagy Olga is akként fogadja el —, hiszen őket sem a földi tereken győzi le a hős, ha­nem a föld alatti vagy fölötti régiókban, illetve a reális vi­lág határain túl, a képzelet tartományában. És még mindig nem emlí­tettünk két mesetípust, ame­lyekben a hős bizonyos ideig lehetetlenné teszi a halál moz­gási és cselekvési szabadságát. A Halál a csutorában általam ismert két változatának egyi­kében a hős csele folytán egy csutora foglya lesz a halál, ahonnan csak huszonöt év múlva szabadul ki, akkor sem a saját erejéből; a másikban fiatal legény — szintén csel­lel — zsákba kötözi a halált, s csak akkor engedi szabadon, mikor az megígéri, hogy se­gítségére lesz a királylány el­nyerésében, és száz évig — többet nem kér a legény — sem őt, sem feleségét nem há­borgatja, sőt a betegségektől is megóvja. Az obsitos kato­náról, illetve kovácsról vagy szegény emberről és a ha­lálról szóló, Berze Nagy Já­nos mesek­atalógusában a 330. szám alatt nyilvántartott tí­pus változataiban a hős a jó­szívűségéért jutalmul kapott bűvös pad, körtefa, zsák se­gítségével tartja fogva rövid ideig a halált, és csak akkor engedi útjára, mikor szorult helyzetben levő ellenfele meg­ígéri — s a mesében nem puszta szó az ígéret —, hogy többé felé sem néz, illetve többszáz évnyi haladékot ad, teljesítve az ember kívánsá­gát. A mesék többségében tehát nincs kiszolgáltatva az ember a halál kénye-kedvének, nincs tehetetlenségre ítélve, hatni tud rá, kifoghat rajta, akár diadalmaskodhat is fölötte. De talán csupán a halhatatlan­ságot biztosító megoldást ne­vezhetjük győzelemnek, a száz- vagy akár hatszáz év múlva bekövetkező halált meg a hős kudarcaként könyvelhetjük el? Ez esetben kívánok minden életszerető emberséges embernek igényei­hez mért hasonló kudarcot. MITRULY MIKLÓS 4 mesei optimizmusról és a halálról "■ . \v . ..... • "' -Mélyek a gyökerek — Bartha Árpád felvétele Apáthy Géza 1044—1976 Rövid életének utolsó éveiben folyton várakozott, szorongva és reménykedve. A szorongás titkát most már végképp magá­val vitte. Hét évvel ezelőtt — a Cenk a­­latti sörkertben — a Jó Pásztorról, Nau­­szikaáról és a Múzsáról ábrándozott. Fél­oldalra döntött fejjel, kialvatlan szemmel nézett el a vállunk fölött. Félszeg volt, koravén, és a hangja reszketeg. Apáthy Gézát szinte első zsenge verseitől kezdve kész, egyéni hangú költőként fogadták. Fonák elmélkedésnek tűnik, mégis elke­rülhetetlen a kérdés: nem túl korán tá­rult ki előtte a költészet kapuja? Ha így volt is, emiatt senki nem hibáztatható, legkevésbé ő maga. Lássuk be, hogy Apá­thy Géza számára ekképpen volt megszabva a pálya, idegőrlő bizonytalanságba, örök vá­rakozásba torkollva. Talán zavarba hozta a túl könnyűnek ígérkező felfutási lehető­ség, és önbizalma — furcsa mód — nem­hogy kiteljesedett volna, de ellankadt, helyesebben megtorpant. És úgy is ma­radt önbizalom híján, és önmagára ha­gyatva. Önkéntesen vonult belső száműze­tésbe, miközben valami megfoghatatlan, bevallhatatlan félelem vette űzőbe, de er­ről nem beszélt sohasem, akárha a nyo­masztó őszinteség-kényszernél is nagyobb kényszer tiltotta volna. Kiszorult a pálya peremére, elvétve küldött verset irodalmi lapoknak. És kiszorította magát a Forrás­sorozatból is. Alaptalan, látszólagos kül­ső béke vette körül, miközben szomorú és ábrándos lázongások munkáltak odabent, ahol az érzelem és értelem székel, de fel­színre sohasem törtek. Szorongó kételyek között várakozott, keze remegni kezdett, ha valaki telefonon kereste. Mondottuk már: Apáthy Géza mindig várt, szorongva és reménykedve, faggatásra és biztatásra: szerkesszen össze verseiből egy pályakez­dő kötetet. Most már — talán — más szerkeszti meg helyette. Ez év augusztu­sában — a brassói vasútállomáson — már csak Nauszikaára és a Múzsára várt. Az utóbbi el-eljövögetett: „Mert elhamvadtak rendre azóta / reggelek, esték, aranypén­zek, s pallérjaid is asszonyaikkal, / de áll a vár és én is — élek!“ Nauszikaá akkor már a félszeg költőt várta az Örök Hall­gatás Partjaira, ahova egy hétvégi napon el is sodorta komor korunk undok beteg­sége, de előzőleg keresztre feszítette és elviselhetetlen, fortélyos kegyetlenséggel megkínozta. Apáthy Géza életét rövidre fonták a szeszélyes, nagyhatalmú párkák. Élt harminchárom évet, s amiként egyik versében írta: egy hosszú percet ismét öregedett. KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN

Next