Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-10-22 / 43. szám
2 a Tanító életű alkotó élet Kmreh István cikkének folytatása az X. oldalról vállalta Apáczai konok következetességgel igazának védelmét, jóllehet a fejedelmi haragvó indulat röviddel azelőtt, talán nem is igazán gondoltán, de azzal fenyegette, hogy a Marosba vetteti vagy a toronyból hányattatja le. Építkezett tehát tovább a tudatokban, sorvasztó bajokat nevén nevezve, bölcs és tudós országszervezést követelve, szellemi, erkölcsi megújhodást javallva és a változás alapfeltételeként az anyanyelvű iskolát, az akadémiát sürgetve. Apáczai felismerte — írja Fábián —, hogy a „modern polgári nemzetté alakulás korában az anyanyelvű kultúra megteremtése, amely eszmeileg és érzelmileg egységbe tudja foglalni a középkori «»nemzetiség« laza kötelékeit, — alapvető követelmény“. Mulasztást vél pótolni akkor, amikor érdem szerinti helyre emeli Apáczainak a nemzetté alakulás folyamatában vállalt szerepét. Ne feledjük — a viharos idők múlásával —, már Habsburg jogai alatt kerül főhelyre ismét a tudatlanság, műveletlenség ostorozása, a felvilágosodás iskolát, tanítást követelő eszmerendszere, majd a polgári forradalom hajnalán az anyanyelvű kultúráért való küzdelem. Az olvasónak módjában áll eldönteni, igazat mondok-e azt hangsúlyozván, hogy Fábián Ernő Apáczai-könyvének a társadalmi szemlélet a legsajátosabb eleme; a szerző a történeti személyiség és kora kapcsolatáról sok érdekkeltőt mond el, s én éppen ezeket a gondolatokat érzem a leginkább ebelőle sarjadóknak. A társadalmi funkcióiban szemlélt gondolkodó, tudós reformeszméi természetesen nem kerülhetik el az oly gyakran felbukkanó kétkedést sem; annak felmérését, hogy „korát megelőző tragikus egyéniség-e“, vagy másként vetve fel a kérdést: vajon nem a hazai állapotokat a maga igaz valóságában érzékelni nem tudó és így a németalföldi modellt korszerűtlenül, értelmetlenül propagáló, eleve bukásra ítélt hős-e? Jóllehet itt-ott Fábián is papírra vet szavakat a „társadalom reformerének tragikus életútjáról“, arról, hogy nem számolt a kedvezőtlen történelmi-társadalmi körülményekkel, a nemesi-rendi gondolkodás ellenállásával — de abban, ahogyan keresi az Apáczaiban és környezetében munkáló erőket, abban már nagyon is a valóságot hagyja magára áramlani és annak is válik szócsövévé. Ezért állítja például, hogy Apáczai — igen józanul és jó társadalmi diagnosztaként — a nemességben kereste a megújuláshoz kellő társadalmi alapot. Délibábok hősévé az avatta volna Apáczait, az lett volna ábrándokba veszés, vak előrerohanás, ha a polgári forradalmat s nem annak előkészítését szorgalmazza. Más munkaterületen, más feltételek közepette Bethlen Gábor vagy Zrínyi Miklós hasonló módon járható utakat keresett, megvalósítható terveket kovácsolt. * Múltunk nagyjaival foglalatoskodva, talán mi magunkat nyomozzuk és bennük a minket közösségként jellemző jegyeket is szeretnék fellelni. Miért is elemezne másként majd minden csoportkarakterológia elsőként vagy kizárólagosan történelmi nagy egyéniségeket, akik soha sem volt egyediségünk árnyalatainak közös alapszínét adják meg vagy fedik fel. A XVII. századbeli művelődéstörténet kiemelkedő személyiségei között sokan nehéz, küzdelmes sorsúak, s valóban tragikusak a derékba tört életek, a torzóban maradt, a megvalósulatlan életmű-lehetőségek. Elég Apáczai mellé állítanunk a Jakó Zsigmond könyvéből nemrégen ismét elénk lépő Misztótfalusi Kis Miklóst, aki Apáczait követően szintén a haladás követő, nagyot és újat alkotó, népét szolgálni vágyó és neki is bele kell ütköznie elmaradottságba, neki is meg kell vívnia sorvasztó harcát az értetlenekkel, maradiakkal, önérdekük, szűk látókörük rabjaival. Van-e valami az egész közösségre jellemző ezekben az életekben, elborzadhatunk-e sorsszerű elítéltetettségtől, tájat megülő végzettől? Nem ismervén eléggé, nem merném a XVII. század dolgaiban az eligazító szerepkörét vállalni. Egy tanulmányban azonban rábukkantam Zrínyi Miklós néhány szavára, amelyet ő a nemesség államának új rendet kívánván szabni így fűzött mondattá: „Nem én vagyok az oka, hanem a század gonoszsága“. A XVII. századnak Apáczait s annyi más társát körülfogó „gonoszságát“ nyomoztam már régebben is, az előző évszázadok gyors erőteljes fejlődésének megtorpanásától meglepetten. A XIII. Nemzetközi Történészkongresszus újkori szekciójának anyaga szintén hasonló kérdésekkel foglalkozik: „Európa problémái a XVII. században“ címmel. Nos, az ott elhangzott előadások és a hozzászólások rendjén valóban tág méretekben bontakozott ki a „gonosz század“ gazdasági és társadalmi válsága, és jóllehet okokon, térbeli sajátosságokon jó történész módra hasznosan vitáztak, abban megegyeztek, hogy lényeges pontjain valóban visszaesés, visszakanyarodás, és válságos helyzet észlelhető, s ami nagyon fontos, nem csupán Európa keleti térségében, nemcsak Erdély földjén. D. Prodan is számbavette a „második jobbágyság“ keleteurópai kiformálódását. Jelezte a visszafogó erőket, a lassító tényezőket, s megmutatta azt, hogy miként nő meg nálunk ismét a szántóföld, az uradalom súlya a műhely, a város rovására. P. P. Panaitescu a moldvai és havasalföldi viszonyokat elemezve szintén ahhoz a végkövetkeztetéshez jutott el, hogy az agrárállapotokat lassú, nehézkes továbbfejlődés jellemzi, szemben a XVI. században kibontakozó fellendüléssel. Új szemléletű és módszerű gazdaságtörténeti dolgozatok adnak hírt a mezőgazdaság mellett a bányászat sorsáról (például a bennünket akkor nagyon érdeklő rézről, a posztógyártás, az állatkereskedelem állapotáról, arról, hogy mit is jelentett a nemzetközi kereskedelmi útvonalaknak az áthelyeződése, hogy alakított osztályhelyzeteket az adórendszer új formája és így tovább. „Válságok sorozatának az árak, a bérek, a demográfiai viszonyok, a mezőgazdasági termelés alakulása, a jövedelmek és az életviszonyok változása mutatja a XVII. századot — írja R. Várkonyi Ágnes. — E szerint a XVI. századhoz képest a fejlődés lelassult, megtorpant, hosszú stagnációs időszakok váltják egymást, sőt egyes területeken rövid, éles visszaesések következnek be. A földművelők helyzete leromlik, a lakosságnak kevesebb bér, élelem jut, járványok pusztítanak, nő a mortalitás, a népszaporulat a relatív növekedés ellenére is abszolút mértékben pangást mutat. E válságjelenségek nem korlátozódnak egyetlen országra vagy területre. Széles kiterjedésükre jellemző, hogy az ausztriai, szlovákiai és lengyelországi ár-bér és demográfiai mutatók hasonló folyamatról tájékoztatnak. A XVII. század tehát a válságok, regresszió ideje. Hatalmas megterhelés nehezedik a társadalomra, szorításából csupán egyetlen ország, Anglia tud kitörni.“ Ugyanakkor azonban ebben a látszólag refeudalizálódó világban jelentős ipari és kereskedelmi fejlődés alapozódott meg, megtörtént a felkészülés a XVIII. század látványos sikereire, a polgári szerkezetre való átváltásra. Nem akarom a gazdaságtörténet fórumává avatni az Utunkat. Mondanivalójára azonban szeretném ráirányítani olvasóinak figyelmét, s arra is bíztatnám őket: ismerkedjenek is meg azzal a tágabb társadalmi közeggel, amelyben a mi kis világunk elhelyezkedett, s amelyben nagy embereink éltek. Akkor az Apáczai-sorsból is inkább kiviláglik az, amit Fábián Ernő sugall, az hogy a század nagy erőtényezőinek nyomása rendkívüli, hogy a korszak „erdélyi sorsokat“ termel sok keleteurópai testvérnépnél, de még nyugati tereken is. Akkor pedig a bátot újítani akaró, a szükségképpen bukásra ítélt hősök helyébe olyanok is lépnek, akik a gonosz században is kétségkívül meglévő, a viszonyokban benne rejlő lehetőségeket reálpolitikai gyakorlatiassággal akarják valósággá változtatni. A múltnak kevés a mához szóló nagy átfogó érvényű üzenete. Sok az olyan, ami tértől és időtől meghatározottan valaminő belső szerkezet és világhelyzet szorításában születik meg. Ily módon szemlélve az Apáczai-sorsban a helytállást, a munka, a kolozsvári iskolaépítés szép harca, az akadémiateremtő törekedés, a hagyomány- és tanítványteremtés bizonyára derűlátóvá teszi azt, aki XVII. századi nagy elődökben közösségi jellemvonásokat keresve, önmagát ismerni és formálni akarja. És hogy nemcsak én érzem biztatónak, gyengeségemben támasznak a régiek hitét és erejét, tanúsítja az is, hogy Szigeti József Magyar logikácska című Téka kötete és a Fábián Ernő Apáczai-kismonográfiája ezerivel kelt el. „A népi lélek elviseli a tragikus életérzést, vállalja azt. Képes belenézni a lét mélységes szakadékaiba. De nem zuhan bele sohasem, az utolsó pillanatban képes visszarántani magát, képes megfogalmazni a végső reményt, noha jól tudja, hogy ez csak álom! De amíg meséli halál és démonok legyőzetését, magát hatalmasnak, erősnek érzi.“ Nagy Olga Hősök, csalókák, ördögök című, 1974-ben megjelent s nagy elismeréssel fogadott könyvének 17. lapjáról idéztünk, egyetértőleg. Mondák sokasága s még inkább a szájhagyományozó költészet elsődlegesen tragikus légkörű műfaja, a ballada tanúskodik a megrendítő, végzetes események, helyzetek iránti fogékonyságról, s mindenekelőtt a mese igazolja a derűs-játékos hangulat, a töretlen életkedv meglétét, a legnagyobb nehézségeknek, veszélyeknek is bátran elébe néző fölényesmagabiztos magatartást, optimizmust. Míg a balladahősök többnyire szükségszerűen elbuknak, a mesék hősei csaknem mindig boldogulnak. A mesehős a csodás-mágikus javakkal s képességekkel rendelkező boszorkányokon, gonosz törpéken, óriásokon, ördögökön és az európai népmesékben ellenséges figurának ábrázolt sárkányokon is diadalmaskodik, hol veleszületett vagy szerzett rendkívüli adottságainak, hol a segítségére siető lényeknek, a tőlük nyert varázserejű eszközöknek köszönhetően. De győzedelmeskedik a halálon is? Erre a kérdésre, fennebb idézett véleményétől eltérően, Nagy Olga nemmel válaszol legújabb könyve, a Széki népmesék igen érdekes jelenségekre, folyamatokra, összefüggésekre rávilágító bevezető tanulmányában (40—45. 1.). Itt kifejtett véleménye abban összegezhető, hogy a Halhatatlanságra vágyó királyfi, valamint A halál és a vénaszszony meséjén kívül, ahol „a hős a halált nem földi tereken győzi le“, illetve a kijátszott, nevetségessé tett halál „a rászedett ördög mesekörébe tartozik“, a halál mindig végzetes, irgalmat nem ismerő hatalom, amelynek kérlelhetetlenségével szemben nincs mentség. Nagyon logikus volna, ha valóban ezt kívánnák tudatosítani a halált megszemélyesítő mesék. Hiszen a halál előbb-utóbb mindenkit elragad. A halállal szemben is diadalra juttatni a hőst, az embert, ehhez nagyobb merészség, költői szárnyalás s a realitástól való nagyobb elrugaszkodás kelletik, mint a valóságban kevés gondot-bajt okozó sárkányok, óriások, törpék vagy akár az egykori hiedelmek szerint valóban sokat kellemetlenkedő boszorkányok legyőzéséhez. Csakhogy a mesének s mindenekelőtt a varázsmesének lényegi vonása — nem mondok vele semmi újat —, hogy nem ismer lehetetlent, a valóságot korrigálva a legmerészebb vágyálmokat is bátran megfogalmazza, és legalább képzeletben meg is valósítja. A mese szabadon szárnyal, illetve szárnyalhat. A lehetőség adva van, de nem mindenik mesemondó él ugyanolyan mértékkel a lehetőséggel. Az élénkebb, játékosabb képzeletű, a valósággal kevésbé számoló mesemondó messzebbre merészkedik, mint a reális tényeket jobban tisztelő vagy szegényesebb fantáziájú mesélő. Ennek folytán — hogy tárgyunknál maradjunk — a halált megjelenítő mesék között igen lényeges különbségek vannak, ami annál inkább figyelemre méltó, mivel számuk eléggé csekély, a halál ugyanis nem tartozik a jellemzően mesei figurák közé. Egy részük, s merem állítani, kisebb részük, a Halálkoma, A halál postája típusúak, valamint a Lábát mosó halál és a hozzá hasonló ijesztő mesék tagadhatatlanul a komor valóság kényszerű vállalását, a halál kérlelhetetlen voltát, az ember teljes kiszolgáltatottságát példázzák. (Ez utóbbiakról hadd jegyezzük meg: bennük azért festik olyannyira elrettentőnek a halált a mesemondók, hogy a hallgatók egy részére vagy kiszemelt tagjára — mások szórakoztatására — rá lehessen ijeszteni.) A többiekben már nem ilyen zord, könyörtelen vagy kijátszhatatlan a halál. Az engedetlen halál címszereplője először vonakodik teljesíteni Isten parancsát, hogy magával vigye a kétgyermekes özvegyasszony lelkét, mert — bár senki sem igyekszik jobb belátásra bírni — megsajnálja a gyermekeket. Ugyan ő egy gazdag embernek tíz évi haladékot ad. Magyarózdi mesében a szegény ember szívességét szívességgel viszonzó halál végül is elviszi az elaggott embert, de ezt annak kérésére teszi, egy fiatal lány életéért cserében. A halál és a vénaszony meséjében — Erdész Sándor népmesekutató szerint „a magyar nyelvterületen általánosan ismert mesetípus — az együgyűség mellett az engedékenység is közrejátszik abban, hogy a vénasszony csúfosan rászedheti a halált. Az egyik változatban tíz esztendeig járatja magához, az ajtóra íratott „holnap“-ra hivatkozva, míg végül a halál megunja, csak akkor jelenik meg újra, mikor az asszony — mert elviselhetetlenül terhessé vált számára az élet — maga hívja; másokban meg néhány napi várakoztatás után akaratlanul is úgy megfélemlíti, hogy a halál ijedtében elszalad, azóta sincs mersze érte menni. Hogy e típus eredetileg más mesekörbe tartozik, mit sem változtat azon a tényen, hogy itt a halál vall kudarcot. A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjét sincs okunk kirekeszteni — az említett körülményre való tekintettel — azoknak a sorából, amelyekben a mesehős győztesen kerül ki a halállal folytatott küzdelemből. Ha ezt tennék, akkor a sárkányok legyőzését sem tekinthetnék igazi diadalnak — márpedig Nagy Olga is akként fogadja el —, hiszen őket sem a földi tereken győzi le a hős, hanem a föld alatti vagy fölötti régiókban, illetve a reális világ határain túl, a képzelet tartományában. És még mindig nem említettünk két mesetípust, amelyekben a hős bizonyos ideig lehetetlenné teszi a halál mozgási és cselekvési szabadságát. A Halál a csutorában általam ismert két változatának egyikében a hős csele folytán egy csutora foglya lesz a halál, ahonnan csak huszonöt év múlva szabadul ki, akkor sem a saját erejéből; a másikban fiatal legény — szintén csellel — zsákba kötözi a halált, s csak akkor engedi szabadon, mikor az megígéri, hogy segítségére lesz a királylány elnyerésében, és száz évig — többet nem kér a legény — sem őt, sem feleségét nem háborgatja, sőt a betegségektől is megóvja. Az obsitos katonáról, illetve kovácsról vagy szegény emberről és a halálról szóló, Berze Nagy János mesekatalógusában a 330. szám alatt nyilvántartott típus változataiban a hős a jószívűségéért jutalmul kapott bűvös pad, körtefa, zsák segítségével tartja fogva rövid ideig a halált, és csak akkor engedi útjára, mikor szorult helyzetben levő ellenfele megígéri — s a mesében nem puszta szó az ígéret —, hogy többé felé sem néz, illetve többszáz évnyi haladékot ad, teljesítve az ember kívánságát. A mesék többségében tehát nincs kiszolgáltatva az ember a halál kénye-kedvének, nincs tehetetlenségre ítélve, hatni tud rá, kifoghat rajta, akár diadalmaskodhat is fölötte. De talán csupán a halhatatlanságot biztosító megoldást nevezhetjük győzelemnek, a száz- vagy akár hatszáz év múlva bekövetkező halált meg a hős kudarcaként könyvelhetjük el? Ez esetben kívánok minden életszerető emberséges embernek igényeihez mért hasonló kudarcot. MITRULY MIKLÓS 4 mesei optimizmusról és a halálról "■ . \v . ..... • "' -Mélyek a gyökerek — Bartha Árpád felvétele Apáthy Géza 1044—1976 Rövid életének utolsó éveiben folyton várakozott, szorongva és reménykedve. A szorongás titkát most már végképp magával vitte. Hét évvel ezelőtt — a Cenk alatti sörkertben — a Jó Pásztorról, Nauszikaáról és a Múzsáról ábrándozott. Féloldalra döntött fejjel, kialvatlan szemmel nézett el a vállunk fölött. Félszeg volt, koravén, és a hangja reszketeg. Apáthy Gézát szinte első zsenge verseitől kezdve kész, egyéni hangú költőként fogadták. Fonák elmélkedésnek tűnik, mégis elkerülhetetlen a kérdés: nem túl korán tárult ki előtte a költészet kapuja? Ha így volt is, emiatt senki nem hibáztatható, legkevésbé ő maga. Lássuk be, hogy Apáthy Géza számára ekképpen volt megszabva a pálya, idegőrlő bizonytalanságba, örök várakozásba torkollva. Talán zavarba hozta a túl könnyűnek ígérkező felfutási lehetőség, és önbizalma — furcsa mód — nemhogy kiteljesedett volna, de ellankadt, helyesebben megtorpant. És úgy is maradt önbizalom híján, és önmagára hagyatva. Önkéntesen vonult belső száműzetésbe, miközben valami megfoghatatlan, bevallhatatlan félelem vette űzőbe, de erről nem beszélt sohasem, akárha a nyomasztó őszinteség-kényszernél is nagyobb kényszer tiltotta volna. Kiszorult a pálya peremére, elvétve küldött verset irodalmi lapoknak. És kiszorította magát a Forrássorozatból is. Alaptalan, látszólagos külső béke vette körül, miközben szomorú és ábrándos lázongások munkáltak odabent, ahol az érzelem és értelem székel, de felszínre sohasem törtek. Szorongó kételyek között várakozott, keze remegni kezdett, ha valaki telefonon kereste. Mondottuk már: Apáthy Géza mindig várt, szorongva és reménykedve, faggatásra és biztatásra: szerkesszen össze verseiből egy pályakezdő kötetet. Most már — talán — más szerkeszti meg helyette. Ez év augusztusában — a brassói vasútállomáson — már csak Nauszikaára és a Múzsára várt. Az utóbbi el-eljövögetett: „Mert elhamvadtak rendre azóta / reggelek, esték, aranypénzek, s pallérjaid is asszonyaikkal, / de áll a vár és én is — élek!“ Nauszikaá akkor már a félszeg költőt várta az Örök Hallgatás Partjaira, ahova egy hétvégi napon el is sodorta komor korunk undok betegsége, de előzőleg keresztre feszítette és elviselhetetlen, fortélyos kegyetlenséggel megkínozta. Apáthy Géza életét rövidre fonták a szeszélyes, nagyhatalmú párkák. Élt harminchárom évet, s amiként egyik versében írta: egy hosszú percet ismét öregedett. KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN