Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-06 / 1. szám
Dicsértessék a teátrum Jókedvű legendákat százat is tudunk ekhós szekereken világgá kocogó színpad- vagy épp csak színészszerelmes, de bizony legtöbb esetben színház-szerelmes fiatalokról, akik válluk fölött garast vetettek az ugyancsak hátravetett örökösödési joguk, egy-egy udvarház, néhány tucat hold szántó, vagy falusi jegyzőség után, s a szökési alkalomhoz illő sebtiben összekapart kis pénzecskével, felleghajtó felöltővel s néhány elemelhető fodros inggel meg színes, szűk nadrággal (ugyanígy a szökésben felölelhető néhány színes szoknyával, fersinggel) — odaléptek a „teátristák“ igazgatója elé, s ásó, kapa, nagyharang ..., mi hogy elválasztaná a vándor társulattól a vállalkozót; vagy épp a primadonnától vagy a lefogyott angyal-szőke Rómeótól, aki az este épp úgy didergett fojtó nevű szerepében a színpadon, akár a jegyszedő a színházzá dicsőült csűr kapujában. A köveket is körmöző, farkasfullasztó hidegben aztán keserű könnyekkel borult az asztalon levő vagy épp nem levő keserű vándorszínészi kenyér mellé a jókedvű legenda, s ugyancsak sok esetben tért haza az ázott-fázott, rongyos tékozló fiú vagy leány az atyai házhoz vagy elhagyott iskolához, jegyzőséget vagy papi, tanítói állást vállalva, békésebb módra szavazván a színpadi Cyrano vagy Cordélia álomélete helyett. Már aki megfutott, Déryné például nem futott. Népben, nemzetben, kultúrában gondolkozott, s az csak az ő meg a népe (no lám, mégis mindnyájunk) isteni szerencséje, hogy csodálatos tehetség is társult a jó száz évvel ezelőtt diadalmaskodó, a népet a nép nyelvén művelő munkájához! Nem volt mindez olyan messze, hogy százéves diófára kapaszkodva próbáljunk ellátni addig. Megkérheted bármely idős színészünket, szólna valamit a három-négy évtizeddel ezelőtti hőskoráról, (lám, a sepsiszentgyörgyi színház a három tizednek is szűk esztendősorával a fiatalok közé sorolandó); hohó! mondaná az öreg, hohó! milyen világ volt az, kérem! Fizetés alig, a közönség is tojással, szalonnával fizetett néhol, ha épp volt neki is, s a rögtönzött, zsebkendőnyi színpad úgy dongott még a kis cingár Botka alatt is, mintha alatta dühöngött volna a lelkiismeret-furdalásos egész középkor ... Ó, még ölfa tetejére sem kell mászni, meszszire, végbelátás céljából, hiszem magam is beleszeretvén Tamási Áron Énekes madárja révén a színpadba nemrég, továbbá néhány tucat felolvasó-esten ugyancsak bőven volt alkalmam közelebbről ismergetni a falusi színpadokat. Megfordultak a „teátristák“ olyan kultúrházakban is, ahol a bizonytalan világításban a játék alig, de a lehelet nagyszerűen látszott. S úgy is adódott mostanában is — mondom, hogy még méterfára sem kell kapaszkodnunk! — hogy a színész szólt le játék közben. „Csendesebben vigadjanak, mert haldokló is van a színpadon ...“ Egy legenda számon tartja azt is, nem olyan régi kelettel, hogy villany elaludván, a kis temesvári színésznő saját nótaműsorával marasztalta a közönség türelmetlenebbjét... És ha a hosszú orrú lovag, Cyrano de Bergerac vívott a szemtelen lovaggal a színpadon, hát a két kardos egyszerre el nem férhetvén odabenn, ki-kiszorították egymást, hogy szerre legalább közönség elé kerülhetnének, és a „megdöflek a versem végén« szóra s döfésre lehetőleg Cyrano legyen odabenn, legalább ... Tükrös öltöző, fűtött terem — na hagyjuk, volt, ahogy volt. De még csak egy szóra: ismerek egy nagy-nagy falut (itt neve nincs), lakói módosak, folyik nyomukban a pénz, de a kultúrotthon az faház, didergés ... De hiszen itt is van kéz alatt a más, a zágoni példa! Most vallják be a színészek, hogy ebbe a faluba — mely hajdan a vármegye első faluja volt — nem szívesen mentek, pogány körülmények fogadták ott őket; most vallják be, mikor a falu végre megemberelte magát és jut nálunk a kultúra javára is szavakkal, pompás renddel, meleggel, kényelemmel fogadja az ekhós autóbuszt a „teátristákat“. És — lássatok csodát! — még almástésztára, rövid vacsorára is telik ma már, hiszen „mire hazajutnak, késő éjjel lészen“. CZEGŐ ZOLTÁN Miklóssy Mária: Arckép mum „Mint a virágos hegyoldali kaszáló“ Szentimrei Judit cikkének folytatása az 1. oldalról mints kötelezővé tette, hogy az utóbbi negyedszázadban megjelent szakmunkák eredményeit is beledolgozzák. A lelkiismeretesen gyűjtött anyag sokkal teljesebbé, átfogóbbá vált a tapasztalt szerzők szemével mérlegelve és rendszerezve. A bevezető részben betájolják térben és időben a könyv anyagát, a gyűjtés és szerkesztés szempontjait. Egy tízperces olvasmány keretében tudomást szerzünk mindarról, amit e vidéknek népi öltözetéről — az átlagolvasó számára javarészt hozzáférhetetlenül — régi könyvek, folyóiratok, hírlapok hasábjai őriznek. „ ... Annyi szép, annyi festészeti van ez öltözetben“ — idézik az úttörő Kőváry László történetíró, Bem tábornok seregének egykori haditudósítója írásából, 1854-ből. És egyben bemutatják a forradalom utáni egyszerűbb, de már akkor egyik legdíszesebb népviseletünket, „... amelyet fiatal, tehetséges festészünk, Klimkovics, az élő eredeti után rajzolt.. .” Így az olvasó maga is meggyőződhet arról, hogy a múlt század közepéig ez az öltözet milyen elemeket őrzött meg és alakított magához a keleti lepelszoknyától a nyugati, tizenötödik-tizenhatodik századi felakasztott ruhaviseletig vagy az egykori főúri gyöngyös pártáig. Ezután időrendben sorakoznak a hosszabb, rövidebb leírások, tanulmányok ide kívánkozó részletei, színes és fekete-fehér képei. Így fokról fokra végig kísérhetjük az egyes ruhadarabok és az egész kalotaszegi viselet alakulását, gazdagodását a múlt század második felében, a századfordulón és a két világháború között. A szerzők szakképzett munkája, az adatközlők és a felhasznált irodalom tükrében aztán átfogó képet kapunk, hogy mit olvasztott még öltözetébe és mit hagyott el Felszeg, Alszeg vagy a nádasmenti Cifra-vidék, saját esztétikai törvénye szerint. Milyen hatással volt az egyes vidékek ruházatára Bánffyhunyad és Kolozsvár közelsége? Mit vett át és mit adott, hogyan hatott a környező, elsősorban Kolozs, Bihar és Szilágy megye népviseletére? A viselet előállítása során bepillantást nyerünk a kender házi feldolgozásától, a kalotaszegi háziipar és kismesterségek világába. Megismerjük az egyes öltözet darabok történetét, nyersanyagait, előállítását, valamint a díszítés és az értékesítés során végbement változásaikat. A félkész anyagok, a munkaeszközök és a mesterségbeli fogások leírása nagyrészt elesett volna, ha szerzők csak a kész ruhadarabok bemutatására szorítkoztak volna. Igen érdekes például, a más helyen kevésbé fennmaradt heves kővel való szapulás leírása, amely önkéntelenül a finn szauna képét idézi. Vagy a valamikori Erdély-szerte viselt gyöngyös párta egyik utolsó készítőjének, a sárvásári Tóth Lajosnénak és munkájának bemutatása. Egyben a Gyarmathy Zsigáné szerepét is sejtetik a kalotaszegi párta kialakulásában. Ez két okból is valószínűnek látszik. Kalotaszeg nagyasszonya a férfiingekről és nagyágylepedőkről jól ismert vagdalásos mintákat új elemekkel gazdagította és polgári házak keresett lakásdíszítő fehérhímzésévé alakította s egyben az asszonyokat lényeges keresethez juttatta. Elképzelhető, hogy a művirággal díszített pártát vagy a művirág és gyöngy kettős pártát a kevésbé esztétikus elemektől megszabadította. Ilyen párta maradt fönn szinte napjainkig a Kis-Küküllő menti Balavásár környékén vagy a Nagyenyed melletti Magyarlapádon. Kettős párjáról még a Felső-Maros menti Magyaró idős asszonyai is sokat regéltek. A jákótelki szalmakalap nem mindennapi történeti és technikai leírása mellé a kalotaszegi szalmakalapok értékesítésének és terjedésének érdekes képét kapjuk. Egyúttal betekintést nyerünk a specializált kalotaszegi falvak életébe, ahol a köves sovány föld létszükségletté tette a háziipari s a belőle sarjadzó népi mesterséget. A bánffyhunyadi burka készítése során szemünk előtt válik a keleti szabású, minden házi ruhadarab jellegzetesen kalotaszegivé. Az egyszerű, egyenes szabású ujjast előbb házi fehér vagy szürke, esetleg fekete posztó, majd kék flanerből Erdély-szerte megtaláljuk a legrégebbi viseletdarabok között. A varrógép megjelenése után, a helyi igényeknek megfelelően a bánffyhunyadi burkakészítők kezén a segesvári kék posztó messziről megkülönböztethető sajátos kalotaszegi ruhadarabbá válik. A szűcsmesterség mintakincsét a Malonyai század eleji részletező leírásával összevetve érdekes letisztulási folyamatnak lehetünk szemtanúi. Míg a mellrevaló díszítés kialakulásának éveiben hiányzott a rendszer, később állandósultak a mai típusok, vagyis ezek a század eleje óta kristályosodtak ki. A viselet helyzeténél is a szerzők a helyszíni gyűjtés és a régi szakirodalom maximális hasznosítása alapján mutatják be, az egyes ruhadarabok anyaga, szabása és díszítése mellett, azok viselésének módját és alkalmait is. Írásban és képben nyomon követhetjük a csecsemő hajviseletétől, a leányka tyúkosiban, pikásan vagy törökkontyba fonott haját a felkontyolás pillanatáig. A múmiaként becsavart csecsemőt, a lakodalmi díszben pompázó pártásleányig vagy bokrétás legényig. Az egyes öltözetdarabok mellett megismerjük azok történeti elődjeit és utódjait, valamint az alája és feléje viselteket is. Mit, mikor, hol és hogyan viseltek, ezt nagyon szemléletesen mutatják be a térvázlatok. Kár, hogy a kalotaszegi öltözet tüzes vörös, sárga, zöld, fekete színfoltjai csak a könyvborítón érvényesülnek. És hogy éppen a gyűjtés idején nem készülhettek színes diák. A fekete-fehér képek sokkal folyamatosabban mutatják Kalotaszeg egyes vidékeinek különböző irányú fejlődését. Ezek segítségével világosan áll előttünk, hogy Kalotaszeg népe milyen biztos ízléssel építette be ruhatárába az újabb viseletdarabokat, miközben a régebbieket fokozatosan újabbal cserélte fel. Hogyan alakult ki minden időnek és alkalomnak, télnek, nyárnak, hétköz- és ünnepnapnak, gyásznak avagy örömnek a maga szín- és vonalbeli csodálatos összhangja. Az utóbbi időben az anyagok és az öltözet rohamos változásával a kivetkőzés során bomlott csak meg, és helyenként egészen indokolatlan cifrálkodási hajszához vezetett. A viseletváltozás földrajza, Bánffyhunyad és Kolozsvár szerepe és a hunyadi vásárok ideiktatása, mind hozzásegít ahhoz, hogy minél átfogóbb képet nyerjünk, így az olvasó szeme előtt mind élesebben rajzolódik ki Bánffyhunyadnak — Kalotaszeg mindenkori gazdasági központjának — irányító szerepe a hagyományos viseletdarabok előállításában és továbbfejlesztésében s a városi, polgári öltözet közvetítésében. Szemléletesen mutatnak rá a szerzők a két város mellett a vasút és a műút döntő szerepére. Milyen mértékben befolyásolta a viselet alakulását az egyes falvak fekvése, azok megközelíthetősége... így maradhatott ki a felkutatott falvak közül a Kolozsvárhoz nőtt Szamosfalva vagy a valamivel távolabb fekvő Bózs. Pedig a részletesen leírt györgyfalvi öltözet mellett érdemes lett volna ezekre is egy pillantást vetni. Idestova három évtizedes adósságot törleszt a Kriterion — és nem is a magáét — amikor a Faragó—Nagy—Vámszer szerzőhármas könyvét a műhöz és a kiadóhoz méltó szép kiállításban közreadta. Vámszer Géza, a Szakadát kismonográfia, számos tanulmány és töméntelen népművészet, népélet-vonatkozású rajz készítője már meg sem érhette egyik legkedvesebb munkája megjelenését. Faragó József, az országhatáron túl is elismert folklorista itt egy régi, elfelejtett oldaláról mutatkozik be. A szellemi néprajz terén elért sikerei után, most mint a kismesterségek jelentőségének és társadalmi szerepének szakavatott kutatóját ismerheti meg a nagyközönség s a szakirodalom egyaránt. Nagy Jenő meg a népnyelv búváraként közeledett a néprajz, a népművészet felé. Kalotaszegi falvakat járva jegyezte el magát egy életre a népviselet-kutatással is és vált az erdélyi népi öltözetek kitűnő ismerőjévé. Az igényesen megszerkesztett kötet értékét nagyban emeli V. András János és Bálint Lajos hozzáértő, körültekintő munkája. Minden jelzőnél többet mond, hogy a közel 17 000 példányban megjelent monográfia már alig kapható. i Kilátóa szellem óceáni kikötőire Sütő András írta — Németh Lászlót búcsúztatván — az Igaz Szóban: „A szellem óceáni kikötőit nyitotta meg a magyar írás számára. Odüsszeuszi utazásainak térképét is átadta most már »Bővítsétek, feleim, új világrészekkel, a szélrózsa minden irányába.«“ (1975. április) S bár a folyóirat világirodalmi „figyelőszolgálata“ nem ebben a számban kezdte meg munkáját — 1974 januárjában indult —, ennél megbízhatóbb térképet és iránytűt aligha mondhat a magáénak. Ami korántsem jelenti azt, mintha könnyű lenne a dolga. Még akkor sem, ha főmunkatársa, szervezője, fönntartója — népes fordítógárda felsorakoztatásával — már négy éve Szász János. Hiszen havi egy nyomdai íven sem hárul más feladat a Kilátóra, mint a Secolul 20-re vagy pedig a Nagyvilágra. S ezzel már utaltunk is arra, hogy a Kilátó — az Utunk világkultúra és Orbis terrae rovatával együtt — népek és kultúrák irodalmi teljesítőképessége iránt kelt bennünk érdeklődést, s ha csak ízelítőt nyújt is, de érzékelteti, menynyi új szellemi energia, humanista felelősségtudat és újító indulat feszül a világirodalom különböző égtájain; ugyanakkor reálisabb önszemléletre, értékeink józanabb megítélésére is késztet, annak a felismerésére, hogy irodalmunk — helyzeti adottságaival szembenézve — olyan egyetemes erőfeszítésekhez kapcsolódhat, amelyek humanista elkötelezettséggel szegődnek világszerte az ember ügye mellé s mutatják föl közösségi gondjait. Hogy mit láttat ezekből a kilátó? Milyen világrészek jelzik „hódításait“? Voltaképpen kettős folyamatnak lehetünk tanúi. Egyrészt nyomon követhetjük a jelenkori román és magyar irodalom alkotásainak a „kifutását“ a világtájakra; másrészt számba vehetjük azokat az értékeket, amelyeket a nagy hagyományú magyar műfordításirodalomnak köszönhetően, illetve hazai magyar műfordítóink fáradozása nyomán (akik rengeteget tettek azért is, hogy a román irodalom legjobb alkotásai bekerüljenek az értékek nemzetközi körforgásába) immár a magunkénak tudhatunk. Sadoveanu, Arghezi, Zaharia Stancu neve kívánkozik,de, meg Németh László, Déry Tibor, Nagy László világteremtése — jelzésképpen. A továbbiakban viszont el kell tekintenünk a nevek felsorolásától, ha azt akarjuk, hogy a Kilátó vállalkozásait valamelyes rendszerben láttassuk. A műfordítások kapcsán ugyancsak két jelenségről kell szólnunk. A Kilátó létjogosultságát nem csupán az a felismerés indokolja, mely nemzetiségi kultúránk korszerűbb szerkezetének a megteremtéséhez a világirodalmi kitekintést alapvető fontosságú szükségletnek tartja. A vállalkozás beindításához és fenntartásához kétségtelenül műfordítóink teljesítőképessége, munkabírása lehetett a legfőbb biztosíték. S bár igaz az, hogy az eltelt néhány esztendő alatt az Igaz Szó világirodalmi rovata műfordításirodalmunk alkotó műhelyévé tudott válni, az is nyilvánvaló: hosszabb távon nem győzné csupán az ő közreműködésükkel átfogni a világtájakat. Természetes módon igénybe veszi tehát a klasszikus örökséget épp úgy, mint a jelenkori magyar irodalom segítségét. A mérce és viszonyítási alap így eleve adott: Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós neve jelzi a klasszikus örökség jelenvalóságát ezeken a hasábokon. E vonulat folytatásaképpen pedig olyan nevek kívánkoznak a névsor élére, mint: Illyés Gyula, Weöres Sándor, Képes Géza, Somlyó György, Tandori Dezső, Nemes Nagy Ágnes... Hazai magyar irodalmunk műfordítói, illetve műfordítással is foglalkozó szerzői közül — az Igaz Szóban Franyó Zoltán, Szemlér Ferenc, Lőrinczi László, Nagy Géza, Tóth István, Szász János, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Láng Zsuzsa, Bölöni Sándor és mások jelenléte mellett — mennyiségileg és világtájak szerint is legszámottevőbb Jánosházy György munkássága. S minthogy nem a műfordítások elemzése, kritikai megmérettetése a dolgunk, hanem jelenségek feltérképezése, hadd tegyük hozzá nyomban: a Kilátó jelenléte új műfordítói nemzedék felzárkózását is lehetővé tette. Horváth Andor, Tömöry Péter, Éltető József, Györffi Kálmán, Soltész József, Adonyi Nagy Mária, Markó Béla, Veres István, Szász-Mihálykó Attila, Dósa Lajos jelentkezésére gondolok (akik közül többen nemcsak az Utunkban, de már az Echinox hasábjain elkezdték ezt a munkát). 1972 februárjában még Garai Gábor tolmácsolásában ismerkedhettünk például Hans Magnus Enzesberger költészetével; három év múltán már Veres István neve alatt olvashattunk Enzensberger-fordításokat. Gellért Sándor mellett pedig feltűnt Dósa Lajos a finn költészet tolmácsolójaként... A Kilátó tevékenységéről nem beszélhetünk úgy, hogy meg ne említsük: szívós kitartással igyekszik meghonosítani egy új műfajt. Világirodalmi fogantatású kisesszékre, emlékezetes műhelyvallomásokra gondolok. Ezek révén válhat jóval többé a rovat, mint amennyit a rendelkezésére álló terjedelemben — sokszor csak ízelítőként — nyújthat. Leggyakoribb művelői: Szász János és Jánosházy György. De ilyen jellegű írásokat olvashattunk — a megjelenés sorrendjében — Bajor Andor, Aurél Ráu, Izsák József, Dávid Gyula, Bölöni Sándor, Oláh Tibor, Lászlóffy Aladár, Franyó Zoltán, Sütő András, Tóth István, Csehi Gyula, Jurij Bondarev, Hajdú Győző, Székely János, Szemlér Ferenc tollából, Szemlér Ferenc Amerika... az a másik! ... című vallomásából idézzük: „Amióta az eszem tudom, mindig az angol irodalmat kedveltem — a szigetországét, az eredendőt, a klasszikusat a nyelv emelkedettségének szépségeivel, a kiművelt szólás meglepő fordulataival, bölcselmi megalapozottságokkal, merész és meghökkentő távlatokkal. Azért is fordítottam kedvvel és kitartással több mint három évtized (majdnem már négy is!) versét, prózáját vegyesen. Az amerikait már nem szerettem annyira. Sőt olykor viszolyogtam is tőle [...]. De a nyugtalanító kép mögött mindig föltűnt az a másik Amerika, amelyet Poe, Whitman, Melville, Mark Twain, Dreiser, E. L. Masters, Emily Dickinson, Sandburg, Dos Passos, Leacock, Hamingway, F. S. Fitzgerald, Gertrude Stein, Faulkner és a többiek jelentenek, és amelyben a szépségre való törekvés, az igazság kimondásának óhaja, a demokrácia hite, a vállalás bátorsága ragadja meg a szemlélőt. Ez biztatott Kerouac, Malamud, Bellow, Updike, Corso, Mary McCarthy, Ferlinghetti, Lowell olvasására. Majd különös módon az is kiderült, ha valami újat, meglepőt és üdítőt akarnék az angol nyelven írt irodalomban, akkor elsősorban Észak-Amerika íróit és költőit kell magamnak — és esetleg másoknak is! — fölfedeznem!“ Kívánhatnánk-e magunknak ennél többet: ez a felfedező szenvedélyezzék továbbra is — ha lehet, az eddiginél is teljesebben — a Kilátó hasábjain. Hogy új világrészekkel gazdagodhassunk a szélrózsa minden irányából. CSERE PÉTER