Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-05 / 1. szám
rtee A költítő átutazása önmagától önmagáig Pius Servien 1953-ban Párizsban megjelent esztétikájában, a szavakról értekezve, ezekről a „levegőbe vetett ismeret-foszlányokról“ így ír: „Világos, éles körvonalakkal, fémes reflexekkel rendelkező vékony hártyák helyett azonban nem mást találunk, mint óriási, meghatározatlan (indofini) »madarakat«, melyek, úgy tűnik, önálló, de számunkra ismeretlen életet élnek. [...] És milyen nyugtalan tekintettel követjük ezeknek a meghatározatlan »madaraknak« a röptét.“ „Úgy tűnik, sorsunk szorosan össze van kötve közülük egyesekkel.“ Huszonöt évvel később egy nagyváradi fiatalember, aki akkor született, mikor ezek a mondatok először jelentek meg nyomtatásban, így ír: „jaj, vajon milyen madarak ezek, [...] ha a csonttörés kockázatát / hordozza magában az a lendület, / jaj, talán vércsék, talán denevérek... //és keletről madarak jönnek, / nyugatra madarak mennek,/ / jaj, nem is madarak ezek már, / ha versbe kerültek, akkor nem madarak ezek.“ A szavak és madarak, mint sorsunk hordozói, mint maguk közt egymás szimbólumai — nem új gondolat. Mégis, ki kell derítenünk, hogy ki mondja ki újra. (És másképpen.) Egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mit akar mondani rólunk. „átmeneti társadalomban átmenetileg átutazóban önmagadtól önmagad felé“ Az idézet nem az első Kőrössi-kötetből* való (Megtörténhet, hogy megtörtént már, megjelent az Igazság 21. számú Fellegvár-oldalán), mivel azonban a vers alcíme ez: apropó: valami elkerülhetetlen, biztosan nem rugaszkodunk el túlságosan a könyvtől; különben a költő önmagától önmagáig való utazására vagyunk kíváncsiak; ennek az utazásnak a körülményeire és feltételeire, eredményeire és távlataira. 11. oldal. A költőt minden útjára elkíséri, minden tettét megosztja vele, ágyánál mindig ott virraszt valaki, egy közelebbről meg nem nevezett, mindenható hatalom. Ez a hatalom — olvassuk — „Örökké csak rólam kérdezősködik.“ Annyira, hogy a költő már minden ébredéstől retteg. Úgy tűnik, attól tart, valami kiderül róla, valami, amit ő maga sem vallott be magának, valami, amit a róla kérdezősködő hatalom megtudhat, s ez nem volna jó. 60. oldal. A vers címe: Valami elkerülhetetlen. „Nyugtalanító hogy mindent láttam / és a látottakról semmit sem tudok / Hát ezért legszívesebben valahol otthon / a szilvafák árnyékában felelnék a gyermekeknek / és az isteneknek is — / ha már ez utóbbi elkerülhetetlen.“ Felelni — úgy tűnik, ez alapállás ebben a kötetben. Felelni a világ és a lelkiismeret kérdéseire. Mi zavarja a lelkiismeretet? Az, hogy mit sem tud a látottakról, legalábbis: mit sem tud mondani — „szólni akar (és szól) és mintha hallgatna mégis.“ Kiről van szó ez utóbbi idézetben? (63. o.) „valamelyik túlsó parton / valaki várhat / őrzi az arcom / rajta a vádat / s csak ül szembe magával“. Szemben magával, az általa őrzött arccal megvalósított * Kőrössi P. József, Valami elkerülhetetlen, Kriterion, Forrás-sorzat, 1978. szembenézés önmagával — miféle hasadás ez a költő énjében? A hasadás egyrészt a látottakról (mondani) semmit nem tudó, a kérdésekre megfelelni képtelen, az ébredéstől iszonyodó, a magába hulló érdeklődésű költő (ez utóbbira lásd pl. 45. o.) — másrészt a vádat felmutató, a lelkiismeretet ébren tartó, gyávábbik énjéhez számonkérő hangon szóló, a kollektivitás iránt nyitott megfelelője között. Ez a hasadás persze valószínű, hogy inkább időbeli; akárhogy van is, ez a feleselés saját magával a személyiség épségét nem veszélyezteti. (64. oldal: „magunk között vagyunk / mondom s magammal szembe nézek / beszélhetünk urak / s félek egyre félek / mert néz / és egyre nézem / mert kér / és egyre kérdez: / hogyan vetek hogyan vethetek / neki is / neki is ágyat / albérleti lelkiismeretemben?“ Idézetek a 35. oldalról: „rajtam keresztül hozzád“, „rajtad keresztül magamhoz“, „rajtad keresztül hozzám“, „rajtam keresztül magadhoz“. 32. o.: „bizonyíthatóan csak bennem vagy jelen“. Vagyis: az emberi személyiség csak a vele szemben álló másikat tudomásul véve, vele pozitív kommunikációt teremtve teljesedhet ki, válhat azzá, aki ő maga valójában; a pszichék egymás általi kölcsönös meghatározottságáról van itt szó, az én és te, én és ti, én és mi közötti organikus kapcsolatról, erről. (Csak az én és ők közötti kommunikáció nem jön létre. Tudjuk, kik azok az ők.) „szolgálatra kész idegekkel [.. .] mosolyogva, ahogy kérik / vonszold magad [...] csak járjad, megcsonkítva, megtagadva / furulyára, citerára, / ahogy kéri az alázat.“ (14 o.) A vers talán egy medvéről szól, talán egy másfajta, hámba fogott, ostorral nógatott lényről, talán nem is egy lényről, hanem egy méltóságát veszített, megtáncoltatott, esetlenségében szánandó — miről is? Maradjunk a medve-változatnál; egy medvéről van szó, illetve mindarról, amit egy rabszíjra fűzött, furulyaciteraszóra táncoltatott konkrét medve eszünkbe juttathat. Külön elemzés tárgya lehetne a szabadság-motívum Kőrössinél (kezdve a költő külpolitikai érdeklődésétől, egészen múlt korok és személyek idézéséig, mely álarcformákban mind ugyanaz a mondanivaló nyilvánul meg). A „te, a tanúk, a dolgok jelenvalóságának bizonyítéka nélkül“ megélt jelen és megírt történelem, a szabadság, a társadalom bennünket foglalkoztató kérdései — mindezek a Kőrössi P. Józseffel egyidős tollforgatók legtöbbjénél nem „témák“, többnyire, nagyon kevés kivételtől eltekintve, sohasem olvashatunk minderről. Ennek a dolognak pedig több, egyaránt súlyos magyarázata van; én itt mindössze egy — valószínűleg csak partikuláris fontosságú — körülményre hívom föl a figyelmet. Arra, hogy ez a korosztály annak idején egy életre szóló sokkot kapott bizonyos — úgymond — társadalmi vezetésű költészettől és irodalomtól. A jobbik esetben csak háziolvasmányként felhagyott, de sokszor kötelező módon kívülről felmondatott „versek“ leküzdhetetlen ellenérzést hagytak maguk után egyrészt az illető költőkkel szemben. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt négyest kapott az iskolában egy olyan vers meg nem tanulásáért, mely vers ma már legfönnebb vicc gyanánt olvasható (emlékezzünk a Stúdió 51-nek egy régebbi, H. Szabó Gyula által ilyen szövegekből válogatott előadására) — akkor éppoly kevéssé fogja ezeket a fogalmakat saját verseiben használni, mint amilyen kevéssé valószínű, hogy az életben még egyszer kézbe veszi az illető — sokszor jobb sorsra érdemes — szerző valamelyik kötetét. Ily módon Kőrössi P. József nemzedékéből valószínűleg egyetlenként írta le például a bérmunkás szót. Megérdemli, hogy idézzük a strófát: „a szószólás szélhámosai / a szolgaság szószólói / a szélhámosság szolgái (. ..) egy rend bérmunkásai ady endrét / egy szabadság bérmunkásai ady endrét / egy szerelem bérmunkásai ady endrét / egy nemzet bérmunkásai ady endrét“ (57. o.) Kőrössi P. József korosztályának költészetében — a kötet nélküli, illetve egykötetes szerzőkről van szó — többfajta törekvés figyelhető meg. Egyik irányzat a nyelv, a költészet technikai elemei egyre hajlékonyabbá, bonyolultabbá, szövevényesebbé tételére, új átkötések, képrendszerek, végső soron egy új nyelv létrehozására törekszik. Egyed Péter. Vagy Feszt I. László. Másoknál a hangsúly nem a nyelven van, nem új nyelvet, hanem új kommunikációt keresnek. Legtisztább formájában ez Cselényi Bélánál figyelhető meg. Azt hiszem, mindkét törekvés jellemzi Zudor János, Bréda Ferenc, Hunyadi Mátyás, távolabbról pedig Palotás Dezső verseit. Harmadikként említjük a nyelvet redukáló, a nyelvet a lehetségesig szűkszavúsító törekvést: kirostálni, kiküszöbölni mindent, minden olyan nyelvi és poétikai kelléket, ami a költő szerint nem azt — és csak azt — az egy mondanivalót szolgálja, mely a verset létrehozta — kiküszöbölni mindent, mígnem visszamarad, esetleg előtűnik egy ismeretlen, sűrű, a dolgokat átjáró ragyogás (Adonyi Nagy Mária), vagy pedig a gránit tompa, kemény, dísztelen fénye (Kőrössi: Az én galambjaim; Centenárium stb.) . Enzensberger írja, hogy a modern költészet fejlődési folyamata egyfajta költői világnyelv kialakulásához vezet. Nem biztos, hogy ez igaz, és amennyiben igaz, nem biztos, hogy jó. Annyi viszont bizonyos, hogy ehhez az Enzensberger és mások által elképzelt költői lingua francához korosztályából Kőrössi P. József áll legközelebb. (Például: Kőrössin szépen lehetne igazolni Enzensbergnek és Max Bensének azt a tételét, hogy a XX. század költészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtérbe. Bense szerint az esztétikai termelés szempontjából a lélek korszaka egyenesen „leáldozott“. De említhetnénk módszerbeli technikai jellegzetességeket, a versek feltűnő puritánságát stb.) Ettől persze Kőrössi nem lesz sem rokonszenvesebb (sőt, egyesek számára bizonyosan ellenszenvesebbé válik), sem jobb vagy rosszabb, mint amilyen. (Észrevételeink nem minősítő, hanem kijelölő jellegűek. Egyszerűen csak egy kulturális praxisunkban szokatlan jelenségre hívtuk fel a figyelmet.) A kötetből kiolvasható magatartás, a szellem bátorsága, a sokunkat foglalkoztató kérdésekhez való nyílt és becsületes hozzáállás, a költői eszközök kiválogatásában megfigyelhető nyitottság, mindez együtt, olyan ígéretet jelent, aminek alapján hajlunk feltételezni, hogy Kőrössi további köteteit mindig is egyfajta szellemi izgalom fogja jellemezni — még ha verseszményünk egyáltalán nem egyezik is az övével. (A költő különben folyóiratközlésekből, irodalmi köri szereplésekből kiolvashatóan réges-régen meghaladta a kötete mintegy háromnegyedét kitevő versanyag színvonalát. Jelen esetben tehát tájékozódásunkban köteten kívüli szempontok is segítségünkre szolgáltak. Ily módon fölöslegesnek tartjuk fölemlegetni-előszámolni az első kötetekre általában jellemző fogyatékosságokat, a hellyel-közzel eluralkodó frázisosságot, az áthallásokat vagy az olyanszerű stílromantikát, mint pl. „kiül a vágy a szemedre“, „várnak rád holdfényes csend terek“ stb. Ezek a költő újabb verseiben megfigyelhető sallangmentességre törekvés, az egyszerűsítő tendenciák révén már jórészt kiküszöbölődtek.) A költő válogatott verseinek majdani gyűjteményébe ebből a kötetből talán csak négy-öt verset fog fölvenni. Ettől függetlenül, ha a kérdést sarkított formában tesszük fel — a kötet máris indulatos viták középpontjába került —, Biró Ferenc véleményével kell egyetértenünk (az Igazság említett számában): a kötet, értékeinél fogva, az átlag Forrás-színvonal fölé emelkedik. A kötet hátsó borítóin ezt olvassuk: „újabban táviratkézbesítőként asszisztálok egyegy drámai jelenetben“. Vajon miért tartotta ezt fontosnak elmondani a költő (azon túl, hogy polgári foglalkozása valóban táviratkézbesítő, s nevezetes a nagyváradi postán)? Ki is a táviratkihordó? Az életfontosságú üzenetek továbbítója. Az a személy, aki a nagy drámában valóban csak mellékszereplő, de mégiscsak ő kézbesíti a dráma részvevőinek a sorsukat érintő szavakat (Servien: „Úgy tűnik, sorsunk szorosan össze van kötve közülük egyesekkel“) , s talán ő fogja majd elmesélni másoknak a drámát, ha a színen lévőket végzetük már pusztulásba vitte. SZŐCS GÉZA harmadik füzete 16 oldal. 16 rejtvény MEGJELENT KERESZTET Pillangószárnyak Van Ferencz Zsuzsanna novelláinak egyikében — a Kellemes karácsonyi ünnepeket címűben — egy jelenet, amelyik számomra tömören képviseli az egész kötet hangulatát, jellemezhetővé, mérhetővé teszi értékét. Arról esik benne szó, miszerint egy idős hölgy belopakodik egy idegen lakásba, hogy gazdája kérésére, a veszély teljes tudatában, elégessen bizonyos ott található, politikailag kompromittáló papírokat. A következőképpen jár el: „Aprófát szedett elő a fásládából... egy üres bádogdobozban hamut merített a kályhából, meglocsolta petróleummal, rászórta az aprófára, meggyújtotta, majd a papírlapokat egyenként bedobta a kályhába.“ Nos, szerintem ez a meglehetősen magas életkort megért asszony nemcsak hogy a földalatti mozgalmat nem ismeri — s így eleve reménytelen a novella utolsó mondatában felcsillantott „fejlődés“ lehetősége: „Meg kell tudnom, hogy milyen emberek ezek, és mit is akarnak...“ —, de a mindennapi élet apró prózai megnyilvánulásai is vajmi messze esnek tőle. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg Vilma néni is tudná, hogy nem fával szokás meggyújtani a papírt, hanem esetleg fordítva, s különösen olyankor nem körülményeskedik sokat az ember, amikor minden másodperc életbevágó fontossággal bír. Vilma néni azonban nem egyedülálló „naiva“ a kötet hősnői között. A történetet illetően rosszul választottam meg a példát, hiszen ez az egyetlen novella, amelynek témája eltér a többiétől. Hogy miről szól a másik tíz? Élnek öregebb asszonyok, fiatalabb aszszonyok, lányanyák, magános nők. Többnyire a családjuktól távol, a világtól elvonultan, valami okból kifolyólag állandóan unatkozva, illetve dühösen. Valahol létezik egyegy imádójuk, akinek általában dupla neve van — úgymint Mihály Mihály vagy László László —, akivel főleg telefonon érintkeznek, ritkán más formában is. Persze, nem a cselekményt hiányolom, hanem azt, ami a helyébe kellene hogy lépjen. A változatos, hiteles külsőbelső ábrázolást, a meggyőző lélektaniságot, amelyre egyes novellák alaphelyzetét tekintve kitűnő alkalom adódna (Pillangó a volánon, Akiér a telefon csöng stb.). Mit kapunk azonban helyette? Begyakorolt, rutinos megoldásokat, refrénszerűen, novelláról novellára ismétlődő szituációkat. Az első kettő után már szinte mindeniket ismerjük, várjuk, és többnyire nem is hiába. Feltűnő például, hogy az előtérbe állított szereplők mindenike egyetemet végzett vagy végez, ami nem is lenne baj, ha ezt Ferencz Zsuzsanna a gondolkodásmódjuk, tudatuk minősége révén is érzékeltetné. Csakhogy a kijelentés puszta kinyilatkoztatás marad, mögötte pedig sorozatban kapjuk a tömény kisszerűséget — valamiféle vagányságnak, modernségnek álcázva — a gondolati és lelki szegénység Ferencz Zsuzsanna: Pillangó a volánon, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1978. get. Elkerülhetetlenül felötlik bennünk a kérdés, miért szereztet Ferencz Zsuzsanna a frizurájukra, hódítóképességükre oly aggályosan vigyázó, érzelmi, intellektuális képességeiket csupán ingerült felcsattanással, indokolatlan sértődékenységgel bizonyító hősnőkkel feltétlenül egyetemi oklevelet? Amilyen lankadatlanul keresik ezek a hősnők az ismerkedési alkalmakat, éppoly lankadtan mondanak le váratlanul szerelmükről. Sőt, amikor a férfi hirtelen bejelenti, hogy elköltözik, az ifjú hölgy legelső reakciója az őt ért veszteségre a következő: „Ki tudja, jön-e majd más, és ha igen, mikor“ (Szemőkék nyárban-télben). Szegényes, felszínes a környezetrajzuk, egyenruhába bújtatottak a szokásaik is. A legénylakások ablakát kivétel nélkül mindenütt lila csomagolópapír borítja, mindenki „tudva tud“ mindent, sokan és gyakran „elfakadnak sírva“. Nem lennének zavaróak a hasonló ismétlések, ha egy tudatos gondolatrendszerben nyomatékosító, szimbólumalkotó szerepet töltenének be, ám ilyen funkciót nemigen tulajdoníthatunk nekik. Hosszabb írásaiban (Pillangó a volánon, Csendélet aprópénzzel) Ferencz Zsuzsanna több szálon futó „cselekménybonyolítással“s időbeni vágásokkal kísérletezik. A párhuzamosság azonban kimerül a szereplők múltjának laza egymás mellé sorakoztatásában, anélkül, hogy szerves kapcsolat, kölcsönös összefüggés teremtődne közöttük. Véletlenszerűen összeverbuvált társaság tagjainak egy-egy élettöredékét villantja fel véletlenszerűen, az esetlegességnek juttatva a döntő szerepet. A történetek korántsem helyeződnek új megvilágításba azáltal, hogy írójuk egymás mellé ollóza őket, sőt zavaróak, fölösleges kitérőt jelentenek. Mintha a szerzőnek csak azért lenne szüksége rájuk, hogy irodalmiasabb külsőt adjon az elbeszéléseknek, kitöltse velük a szegényes eseménysort. Másként nem magyarázható, miért foglalkozik hoszszasan a Csendélet aprópénzzel első részében a kártyázó társaság — meglehetősen érdektelen — bemutatásával, holott a későbbiek során közülük négy-öt szereplőre a világon semmi szüksége nincs, a terjedelmes elbeszélés folyamán még csak utalás sem történik többé személyükre. Hasonló módon és okok miatt széteső a Sakk-matt magamnak szerkezete, melynek első részét — két barátnő enyhén erőltetett civakodása — csupán annyi köti össze a másodikkal, az egzaltált féltékenységi jelenettel —, hogy mindkettőben ugyanaz a figura szerepel, ám ez nem teszi feltétlenül szükségessé a két különálló elbeszélésbe kívánkozó anyag egybevonását. Mindent összevetve, Ferencz Zsuzsannának ez a kötete elsősorban bizonyos fajta írói hiányosságokra hívja fel a figyelmet és csak azután az írói erényekre. ADONYI NAGY MÁRIA A Farkaslaki beszélgetés 1978. szeptember 8-án az Utunkban Farkaslaki beszélgetés cím alatt megjelent „ausztráliás ember“ hagyatékával kapcsolatos cikkre vonatkozó válaszom a következő: Ausztráliában Sydneyben elhunyt öcsém, a cikk szerinti „ausztráliás ember“ Pakol Dénes végrendeleti kívánsága volt, hogy hamvait Farkaslakára szállítsák és a Nyikó patak vizébe szórják. Megmaradt értékeit utalják át a farkaslaki templom részére. A cikk írója úgy tünteti fel, hogy az öcsém farkaslaki ember volt, aki annak idején vándorolt Ausztráliába, egyedül élte életét, s minthogy „senkije“ sem volt, s mint „igazi falujához tartó ember“ minden vagyonát, pár ezer dollárt a farkaslaki templomnak és nem a falunak hagyományozta. A továbbiakban összehasonlítást tesz Tamási Áron és az „ausztráliai ember“ hagyatéka között. Kérdi: hány pénzt hagyott Tamási Áron Farkaslakának? Később írja: kit érdekel az ausztráliás embernek a pénze, ha Tamási Áron nem lett volna, ki a fene tudná, hogy van-e Farkaslaka? Végül azt írja: „a farkaslakiak megértik, hogy miféle különbség vagyon ama ausztráliás ember és Tamási Áron hagyatéka között“. öcsém, az „ausztráliás ember“ nem volt farkaslaki ember. 1947-ben Budapestről vándorolt Ausztráliába, ahol 29 évet élt. Nőtlen lévén egyedül élte le életét, de nem volt rokontalan. Budapesten két testvére, Farkaslakán, Korondon, Bogárfalván, Tordán, Aranyosrákoson összesen 11 első unokatestvérünk él. Farkaslaki Lakos sohasem volt, mindöszsze 3—4-szer volt rokonlátogáson Farkaslakán. Apánk farkaslaki születésű volt, 13-an voltunk testvérek. „Vagyona“ egy öröklakásból és az ingóságaiból állott. Magyar és angol barátai intézték temetését, hamvainak hazaszállítását, lakásának és ingóságainak értékesítését, valamint az ausztrál dollár átutalását. Öcsénkkel állandó levelezésben voltunk. Értékeit egy rászoruló rokon gyerek taníttatására akarta hagyni, de ilyen gyereket javasolni nem tudtunk. Döntése a templom volt. Ami Tamási Áron és az „ausztráliás ember” hagyatékának összehasonlítását illeti, a farkaslakiak jól ismerték, és tudták, hogy ki volt Tamási Áron. Ő nem szorul arra, hogy bárki is védelmébe vegye, különösen nem egy névtelennel szemben, aki a távoli földrészről, a honvágytól gyötörve, az ősei és apja szülőföldjére, Farkaslakára hazakívánkozott. Egyben mindketten egyek voltak! Mindkettőjüket az ősi föld vonzotta. A gyászszertartáson a templom padsorai zsúfolásig megteltek. Farkaslaka lakossága megértette, átérezte azt a fájdalmat, melyet az ősi földhöz való ragaszkodás és a honvágy okozott, amit életében nem, csak poraiban érhetett meg egy nagyon szerény kívánsággal, hogy a Nyikó vize legyen jeltelen örök sírja. FARKASLAKI PAKOT ÁRPÁD Budapest