Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-04 / 1. szám
Szülőföldje és sírja a gondolatszabadság / dévai rhprrvmn van . _. A dévai várhegyen van egy dévai várrom, kézzelfogható szimmetriájaképpen a halladénak, melyben tizenkét kőműves összetanakodék, az ő magas várát hogy felépítenék. A két fázis között valahol egy nyirkos estén a kapubolt alatt lovak patája csattogott, a fáklyafényből ásítva meredt a sötétkék ködbe a strázsa, foglyot hoztak, foglyot vittek. Élve vagy halva. Mikor meghalt az öreg pap, zegzugos sötét folyosókon, alig letakarva vitték ki, vitték le elföldelni; még nem tudta senki, hogy valaha mint egyetlen épséges hajlék, az a lyuk, az ő cellája marad meg tanúbizonyságul és tanulságul utókoroknak, körülötte lebontja az idó-tér-természet egyháromsága az összes fedelet, falat, hadd essék csak ide a világosság, hadd legyen legláthatóbb a márványtábla igazságszolgáltatása. Az sosem késő. Holtáig tartó várfogságot egy 19 esztendős öregnek várban, börtönben, mely a testnek ugyan galicka, de az igazi elnyomnivalónak, a különvélemény másként éneklő madarának maga a mártírmennyország — a korabeli bírák előtt nem így szokott öszszeállni a kép. Csak holtáig is tartott. Halála háromszáz éves megünneplésével már mi törődünk. A várról még annyit, hogy valamikor, a millenium esztendejében divatos iskolakiránduláson matrózruhás iskoláslányok, nagyanyámék az avaron sütkérező veszélyes viperákat láttak, sikoltozva menekültek a tervezett áhítat helyett a magasztos színhely alól, hanyatt-homlok le a berkes hegyoldalon. Állítólag a 4849-es nagy események után, mikoris egyszer négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, majd szándék vagy véletlen levegőbe repítette a nevezetes szép sasfészket, hogy ne jusson egyik képől a másikéra —, egy örmény asszonyság vette meg siralmas maradékait Kőműves Kelemen boldogság árán állított mester remekének s kezdte szépen kiárusítani épületkének, égetni való másznék. Akkor egy szép napon — mondja a fáma —, több évi kényszerű raboskodás után előkerült az utolsó túlélő a három tüzér közül, akiket betemetett volt a robbanás. Szalonna s veresbor volt bőven idili! jir'i Jiva—a—ír.-j.-nfQn frhnn. ketten mégis elpusztultak rendre, csontvázuk ott fehérlett már egy-egy pincebenyilóban, mikor a sötéttől látását vesztett, megőszült hadfi előtámolygott a fényre, mint Déva és negyvennyolc közös kísértete, bizonyítván, mit lesz Dávid Ferenci modell nem bírhat az emberi test a tombhomályban. Déván 1579. november 15-én este — ködös időszak ez a mi tájainkon — meghal egy öreg fogoly, valami tudós vagy tébolyult papi ember, fejében eszméletében magával vivén a korabeli s a korból valóban értéknek bizonyuló kincsek közül valamennyit: mindössze roppant tudást és ismeretanyagot, emberi érvelő erőt és meggyőzni tudást, hevét a XI.,, nagy valódi igazságnak. Wittemberg egyetemén tanult egy ,harinc évvel, és maga a történelem nyilvánította alkalmasnak arra, amire ezernyi korabeli kiképzett közül egyetlen egy, ha elhivatott lett. A hitviták divatosak is, de mi mindent vittek előre, mi mindent, még dadogó nyelvezetet, bicsakló stílust, kis- és nagypolitikát, társadalmat és grammatikát, retorikát és a szellemi szabadság örökké deficitárius ügyét. Az ilyenek egyenként kidőlvén magukkal vittek :sziklányi, várhegynyi kvantumokat az erkölcsből, tartásból, legalább ugyanannyit, mint a latin és indigen rabulisztikából s a váltig vitatott helyi érdekű változatokból s árnyalatokból. Különben azt „fogták rá“, ami volt is — újító, csakhogy közelről mindig is elképesztő az ilyesmi, nem nagyon érdem különös, de ellenségei gyorsabban s pontosabban veszik észre, értékelik fel, ellenfelei képednek el legirigyebben merészségén. A világ látszatai is jelentésesek. A világ közelről mégiscsak azokból a pillanatokból áll: ki mit lát döntőnek hatalma csúcsán vagy kivégzése reggelén, mozgalomalapítása közben vagy lassú és feltartóztathatatlan pusztulásakor, eufóriáiban és görcseiben, személyes izgalmaiban-örömeiben és a kor körülötte is hullámzó ízei közepette. Mégis számít, minden számít, még ha nincs is úgy, nem úgy állnak tulajdonképpen a dolgok — mert ugyan bizony kinek nincs úgy, ha neki úgy volt! A személyes meggyőződés s a számító taktikázás hevében, hidegében egyaránt lehet és szokás is túlozni, tévedni, vitatkozni, és majdnem mindig a test ott a tét, hol a szellem kisérti meg sorsát és szerencséjét. - --Amit awrterrrmffiertgtrip- nek nevezünk, az is mindig is az utódok ítélete csupán, szám szerint alig változó tömeg szavazata, akkor már csak az utódoké, visszamenőleges igényű, de ugyanolyan válogatós, érdek szerinti, funkcionális, elfogult ítélet, legfennebb szenvedélymentesebb s állítólag egyre belesebb. Ám már sok minden apróságról nem tud, nem is veszi hát tekintetbe. Főleg a dolgok érzelmi-indulati oldala aligha mérhető pontosabban utólag. Első és szinte egyetlen tétel a türelmetlenségről: csak az üdvözítő, amit én hiszek, az enyém az igazi! Minden vallás a korábbit hibásnak, elhibázottnak tartja. Legfennebb türelmes, vagy nincs abban a helyzetben, hogy türelmetlen legyen. (A nem-szabadság feltételeinek elkeserítő és megalázó közegében kezdi minden újítás.) A (hit)újítás ellenfelei többnyire abban a helyzetben voltak. De maga a Reformáció is deltásodott jócskán. Nem utolsó sorban a nyomás alatt is deformálódnia kellett, új közege is engedett a régi hibáknak. Ehhez csak súlyosbító adalék egykét főbb képviselőjének inkompatibilitása épp az újító szereppel, minden személyes hiba, személyes ambíció és aberráció, személyi érdek vagy gyengeség, ha az egészséget, az egységet, a közös álláspont egységét, egészségét bántja, bontja. A nyomás körülményei közt mégis miként kell, lehet megnyilvánulnia a különben szükséges differenciálódásnak, dialektikus különbözésnek? A Dávid Ferencé nem kiosztott, hanem feltalált vezéri szerep, megtalált emberi csomópont, nem egészen véletlenül, bár elég különösen kitapintható kor ganglion a disputált dolgok idegrendszerén. Ezekről tudni s eszerint cselekedni fontosabb, mintsem ezek odavagdosásával nyílt konfrontációba bocsátkozni. Márpedig az egyértelműség egyenlő az állandó konfrontációval. És nem babra megy! Ugyanabból a korból különböző példák esetrendszere: Kopernikusz halála utánra időzíti. Galilei akár vissza is vonja. Cinikus? Gyávább a kelleténél. Ugyan! Más súlycsoport, hol az erősebb a törékenyebb. De attól még „mégis mozog!“ Az újítást újító Újító kénytelen következetes maradni. Pedig aggódva nézik ezt vele rokonszenvező olyan kritikusai is a fennállónak, akik kerülni szokták az egyensúly felbomlását s az ebből sérvként kitüremlő rendbomlást főleg! Aggódnak a közös esélyért tíz alkalomért, melyet szerintük kockára vetnek, sőt elszalajtanak így. A megcsontosodott már nem védekezhet a forrásokkal, csak a birtokolt bekerített sánccal, a hatalommal, s az annyi mint továbbsüllyed, tovább kompromittálja magát. A források a támadó fegyverzetét jelentik, gazdagítják, ez szinte játékszabály; bár a hatalom biztos birtokában, úgyis mindig meg lehet magyarázni, hogy csakis egyféleképpen értelmezhetők ajzok a micsodák, valamik. Mindez társadalmilag —értsd: a gyakorlatban nem is azt fogja fényesen bizonyítani, hogy ellentmondások forognak fenn, hanem hogy egyesek kezében mi mindenre használható akár egy liliomszál is. Kísérlet. Kísértés. Kísértet. Szög. Szöveg. Szövevény. S jöhetnek a manipulációk. A kereszténység már messze áll eredeti, induló önmagától. Már nem mozgalom, hanem magát örök érvényűnek kívánó rend. Egy messzemenően kibonyolódott, egyazon ideológia burjánzásán belüli közegben ama boldog, csak két frontos, világos, fekete-fehérre osztó, koncentráló logika már nem elég erkölcsi iránytűnek, de szellemi iránytűnek is alig. A manipulációk és intrikák pedig — történelmileg tulajdonképpen úgyis térdig ha érnek: szolgálhatják ugyan a konkrét kis egyéni felvonásokat, ügyeket, érdekeket, de az egészet semmiképp. A tragikomikus, hogy az, ami az egészet hivatott szolgálni, csak ezek szűrőjén keresztül juthat szóhoz. Számtalan személyes tragédia Szülője ez. A Dávid Ferencé is. Mert az egész attól megy elébb, aki az egészre koncentrál. Még ha elbukik is, ha alul is maradt pillanatnyilag, s ellenzői ülhetnek diadalt, iszonyúan felülkerekedve, akkor is előrelöki, kényszeríti az egészet, ő lökte előre a dolgokat. Mint később egy Danton, egy Robespierre. NB! Persze egy cselekvő, szervező, lendítő, a gyakorlati forradalmár sosem tépelődik, hogy fontossági sorrendet, értékrendet állapítván meg a dolgok, tennivalók, megbírálni és megváltoztatnivalók közt, valahogy a sor elejére kerülvén, méltányos sorrendben, logikusan végezhessen, vihessen, vihesse véghez az egészet. Még ha okos, akkor sincs ideje. Hanem mindig ott fog neki, ahol éppen van. Őt az idő a résig viszi s ott rohamra vezeti, beveti, begyömöszöli — élve vagy halva: törjön csak át! A történelem ilyetén jellegű nyomása alatt nagyjából kétféle álláspont idvezíthet: 1. hibátlanul megőrizni a tartást, a személyest, ennek összegeképpen a közöset, mondván, megőrizni a hazát, annyi mint megőrizni magunkat; a kockázatnak, önfeláldozásnak semmi értelme. Ez lesz a megőrzés sikerének egyetlen mércéje: a folytonosság. És 2. arra koncentrálni, hogy túlélni bármi áron, bármilyen erkölcsi-anyagi veszteséggel. A lexikonokban, kézikönyvekben „erdélyi tudós pap, az unitáriusok első püspöke“, ki született Kolozsváron 1510- ben, meghalt a dévai várbűn 1579-ben. Azok világtörténelmi fajtájából való volt, akik nem azonosították az ügyet a testükkel s ennek megtörelését elkerülendő nem hoztak szégyent, bajt amarra. Nem habozott, mikor személyes fizikai vagy morális kényelme s a cél között esett a választás. Már csak ezért sem azonosította az ügyet tulajdon személyével, mert ennek elbukásával végig számolnia kellett. Lévén ez az egyetlen szféra, ahol igazának mindenhatósága is természetszerűleg tehetetlen. A korban meglátott, a korból kiérzett álláspontja (a tordai országgyűlésen a világtörténelemben először s itt mégsem a copryght a fontos, nem is nagyon vevődik észre szülőföldjének eme világtörténelmi áldottsága és megtiszteltetése ), nyilatkoztatta ki a lelkiismeret szabadságát) a nagy haladóké, akik megiagadhatatlanul hittek az igazolásban, soha nem tulajdon érdekükben, hanem mintegy ama természettudósok megszállottságával, akik mindent vitán felülinek tartottak már, amit felfedeztek az értelem személyes kulcslyukán keresztül az ember igazi szerkezetéből, mely valódi méreteiben és arányaiban még ma is csak fel-feldereng. LÁSZLÓFFY ALADÁR F i l ö p A n t a l Andor: Kolozsvári műemlékek Fedeles híd Magyarnemegyén BEKE GYÖRGY RIPORTJA — Tudja-e, hogy mit gondoltam? — kérdezem a házigazdát. — Hogy egy szigetre jövök. És ez az utca a szigeten belül is egy még kisebb szigetecske. A Szamos túlsó partján jóval magasabb a dombszegély, amelyen az országút megy. Alátekintettem: mintha szigetet fogott volna közre a folyó, túl a fedeles hídon, a bizonytalanságba vesző kicsi síkságon. A házak között őszi pára és két templomtorony. A reformátusok zömök tornyánál kezdődő rövid utcát képzeltem a szigeten belül is szigetnek. Telepes lakók táborhelye a század elejéről. Itt bizonyosan peremre szorult az élet, mint a házak. — És nem szigetet talált? — élénkül meg a házigazda. — A falu központját is ide képzelhetném. Suba Mihály a helybeli téesz főmérnöke. Jelentéstételhez szokott faluvezető, tömören, érzékletesen villantja fel gazdasága helyzetét. Ettől el se szakíthatná az iparos Nemegyét, vagyis a férfinép ingázó sorsának alakulását. A kettő szervesen egybetartozik. Suba Mihály egyben is látja. Maga előbb ismerte meg a kőművesek és ácsok világát, mint a földművelést, már amúgy akadémiai szinten ... Mivel az iparos falu is művelte a földet, és Suba mérnök — negyvenhat esztendővel ezelőtt itt született — gyermekkorában kapált, gyomlált, aratott eleget. Gazdaember olyképpen is, hogy a falu életének sommázását mindegyre panasszal toldja meg. Hiába folyik a kertek alatt a Nagy-Szamos, a földek gyenge minőségűek. Hiába fekszik a falu alacsonyan a folyóvölgyben, a havasok nagyon közel vannak. Magyarnemegye nincs magasabban a tengerszínt fölött Kolozsvárnál, de az ide látogató kolozsváriak hajnalonta három pokrócot terítenek magukra. Suba Mihály gazdai otthonossággal szól a falu akadozó művelődéséről, a két tagozatos iskoláról, a mintegy ezerkétszáz magyar lakosról és a velük együtt élő románságról meg a környező, szinte teljesen románlakta településekről, a szomszédos iskolavárosról, Naszódról és a Szamos-völgyében is megindult iparosodásról. Felesége révén, aki a helybeli Postahivatal vezetője, még teljesebb képet kaphatok Magyarnemegyének és környékének gazdasági meg kulturális állapotáról. A falusi posta három-négy millió lejt forgat havonta. Begyűjti a gazdasági egységek, téeszek, szövetkezeti boltok bevételét, a messze városokban dolgozó iparosok is itt teszik takarékkönyvre keresetük egy részét. A nemegyei ingázók még Kolozsvárról is naponta hazajönnek, pedig jó száz kilométer a távolság, és az út Bethlentől idáig olyan kátyús, kirázza a lelket. A postamesternőnek haszna válik e hazaigyekvésből, az ő bevételi tervét növeli. Állami nyugdíjat vagy száz személynek kézbesítenek a postások. A körzeti posta mintegy hatszáz előfizetőt tart nyilván. A lapok közül legtöbb az Előre — 115 példány —, van, aki a kolozsvári Igazságot járatja —, az értelmiségiek egy része onnan került ide, még a tartomány idejében —, vagy hatvan példány érkezik naponta a Scanterából, egy-két értelmiséginek jön A Hét, Utunk, Korunk is. A Suba-házban, a szerényen, de gonddal berendezett szobában, ahol beszélgetünk, az asztalon az Élet és Tudomány friss száma, az agrármérnök példánya, az egyetlen, ami ide érkezik. Belelátok hát a falu életébe, a „közepébe“, pedig innen a harmadik ház, talán már a második az utolsó, utána a mező következik. — Igaza van, azért egy kicsit sziget ez az utca — mondja a telt arcú, barnás szemű, kövérkés férfi. Egyik szeme vérmes, talán a huzattól, magyar beszéde kicsit darabos, talán mivel inkább csak itthon szól rajta. — Szigetféle vagyunk. Ha a „régi“ nemegyei magyarok megharagusznak valamiért a Telep utca lakóira — leggyakrabban anyagi viszályból — egy-kettőre szemükbe vágták: — Hallgass, te víz hozta! Mindenkinek van ragadványa Nemegyén, ez hamarább jut eszükbe, mint a Forrai, a Székely, a Csillag, a Fehér, a Bajzáth, régi nemegyei magyar családok leggyakoribb vezetéknevei, de a Telep utca harmincnégy családjának van egy közös gúnyneve: vízhozta. Román megfelelőjét a házigazda nem ismeri, a románok nem „avatkoznak“ efféle hergelődésekbe. — Miért éppen vízhozta? — Úgy jöttünk, mintha az áradó Szamos sodort volna ide. — A Suba-család honnan? — Marosbogátról. Apám telepes gazda volt. Magyarnemegye telepeseiről a bukovinai székelyek, Erdélybe visszatért andrásfalviak révén hallottam először. Mégpedig azután, hogy egyszer már megfordultam itt, átjöttem a fedeles hídon, egy estét Nemegyén töltöttem. Olvasó-író találkozóra voltunk hivatalosak, Botár Emma, Kiss János és jómagam. Szeretettel fogadtak, megvendégeltek, körülvettek a község vezetői és főként a tanárok, de mivel februári este volt, és későn is értünk ide, a vendégeskedésből elmaradt a falunézés. Ez a Telep utca — így a hivatalos neve — a külsejével is feltűnt volna nekem, az egyformára szabott telkek, három ház szakasztott mása egymásnak, a többi is hasonlít, az utca egész hangulatában frisseség és ideiglenesség. A találkozó közönsége sem emlegette volt a harmincnégy külön sorsú családot. A szigetélet hangulata azért érződött azon az estén is, a felszólalók magyar beszédén, a kérdéseiken, alighogy először jártunk náluk a magyar irodalom képviseletében. Műkedvelő színjátszók jöttek előbb is, azóta is; Horváth Pálék mindig útba ejtették Nemegyet, ha Besztercéről elindultak. A megyeszékhelyen úgy mutatták be nekünk a falut, mint olvasásban jeleskedő községet, ahol az egy főre számított évi könyvvásárlás eléri a 25 lejt, jóval az országos átlag fölött. De egy könyves faluban is másként fogadják az emberek az irodalmat, ha magukban vannak a könyvvel, és másként, ha a nyilvánosság előtt kell vallaniuk róla. Mert vallomás a kérdés is, hogy mi jut eszébe a kérdezőnek. Vallomás a hallgatás is, hogy mit zár magába. Kiss János Díszelőadás című regényéből olvasott fel egy anekdotikus részletet a hajdani rajoni elnök felfestett nadrágjáról, amelyet „helyi államhatalmi segédlettel“ varrat meg a falusi szabónál. Harsányan nevettek az elején, mikor még csak arról volt szó, hogy a nadrág alól kilátszik az elnök alsója. Ahogy a rajoni fő fülük hallatára vált mind nevetségesebbé, úgy bújt vissza beléjük a jókedv. A szemükön láttam: szabad nekik effélén nevetniük? Éppen Nemegyén? Úgy hallgatták a derűs történetet, mint egy görög sorstragédiát. Csak a gyermekek látották el a szájukat jókedvű csodálkozásukban. És őszinte szívvel nevettek. Javíthatatlanul naivak. Mert lám, mikor dedikáltunk, egy tíz-tizenkét esztendős legényke három könyvet szorongatott. Kiss János aláírta a Díszelőadást. Hozzám a Magunk keresését hozta, akkoriban jelent meg, éppen ez alkalomból hívtak el a találkozóra. Egy könyv aláíratlan maradt, Jules Vernétől a Várkastély a Kárpátokban. A legényke nézte a könyvet, aztán engem, s idenyújtotta. — Édes fiam, én ezt nem írhatom alá. — Miért nem? — csodálkozott. — Szeretnék tudni úgy írni, mint Verne, de ezt a könyvet nem én írtam. A legényke Kiss Jánosra pillantott, aztán Botár Emmára, egyikük sem biztatta, megint hozzám fordult, és megbántottan kitört, mint akit becsaptak: — Ezt akkor nekem ki írja alá? Nemegye lakói azon a találkozón, éppen a Magunk keresése nevében, számon is kérhették volna, hogy a Telep utcáról miért nem érdeklődöm. Itt vannak köztük a madéfalvi veszedelemkor kifutott székelyek, akik egy ideig a moldvai csángó-magyarok közé húzódtak, onnan mentek tovább Bukovinába, hogy Andrásfalváról jöjjenek ide, a Szamos völgyébe. Nemegyét ugyan aránylag kevesen választották: Zsók József, a dévai csángók egykori „házi történésze“ úgy jegyezte volt fel, hogy ide meg Vicére — Apanagyfalu és Kékes közé eső falucskába — összesen 25—30 család költözött 1900 táján. Valamennyien andrásfalvi reformátusok. Ez volt az egyik legkisebb bukovinai székely diaszpóra. Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy vagy az Arad megyei Gyorok mind-mind több bukovinai telepest fogadott. Csupán Marosludason vertek kevesebben tanyát, róluk is alig tudunk már .. . Ama hajdani Zsók József szintén Andrásfalván született, bizonyosan nem tévedett a számokat illetően. Nemegyén azonban már csak három bukovinai családot emlegetnek, így tartják számon a Balogh-portán is, mégpedig az ..alapító, Balogh Gergely szintén Andrásfalváról érkezett. Vicén telepedhettek meg többen abból a 25—30 családból. Miért éppen ide, a Szamos mentére jöttek, elszakadva a rajtól? Váratlan nyomra bukkantam Kádár József monográfiájában. Az Apanagyfaluról szóló fejezetben írja: „1815-17- ben az éhség alkalmával, főleg ezért, de más okok miatt is kényszerítve és csábíttatva, 12 család vándorolt ki e falu magyar lakosai közül Bukovinába, kik Andrásfalván telepedtek (Folytatása a 4. oldalon)