Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-04 / 1. szám

Szülőföldje és sírja a gondolatszabadság /­ dévai rhprrvmn van . _. A dévai várhegyen van egy dévai várrom, kézzelfog­ható szimmetriájaképpen a halladénak, melyben tizen­két kőműves összetanakodék, az ő magas várát hogy felépí­tenék. A két fázis között va­lahol egy nyirkos estén a ka­pubolt alatt lovak patája csat­togott, a fáklyafényből ásítva meredt a sötétkék ködbe a strázsa, foglyot hoztak, fog­lyot vittek. Élve vagy halva. Mikor meghalt az öreg pap, zegzugos sötét folyosókon, a­­lig letakarva vitték ki, vitték le elföldelni; még nem tudta senki, hogy valaha mint e­­gyetlen épséges hajlék, az a lyuk, az ő cellája marad meg tanúbizonyságul és tanulságul utókoroknak, körülötte lebont­ja az idó-tér-természet egyhá­­romsága az összes fedelet, fa­lat, hadd essék csak ide a vi­lágosság, hadd legyen leglát­hatóbb a márványtábla igaz­ságszolgáltatása. Az sosem késő. Holtáig tartó várfogságot egy 1­9 esztendős öregnek vár­ban, börtönben, mely a test­nek ugyan galicka, de az iga­zi elnyomnivalónak, a külön­vélemény másként éneklő ma­­darának maga a mártír­mennyország — a korabeli bí­rák előtt nem így szokott ösz­­szeállni a kép. Csak holtáig is tartott. Halála háromszáz éves megünneplésével már mi törőd­ünk­. A várról még annyit, hogy valamikor, a millenium esz­tendejében divatos iskolaki­ránduláson matrózruhás is­koláslányok, nagyanyámék az avaron sütkérező veszélyes viperákat láttak, sikoltozva menekültek a tervezett áhítat helyett a magasztos színhely alól, hanyatt-homlok le a ber­kes hegyoldalon. Állítólag a 48­49-es nagy események u­­tán, mikoris egyszer négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, majd szándék vagy véletlen levegőbe repí­tette a nevezetes szép sasfész­ket, hogy ne jusson egyik képől a másikéra —, egy ör­mény asszonyság vette meg siralmas maradékait Kőmű­ves Kelemen boldogság­ árán állított mester­ remekének s kezdte szépen kiárusítani é­­pületkének, égetni való mász­nék. Akkor egy szép napon — mondja a fáma —, több évi kényszerű raboskodás után e­­lőkerült az utolsó túlélő a há­rom tüzér közül, akiket be­temetett volt a robbanás. Sza­lonna s veresbor volt bőven idili! jir'i Jiva—a—ír.-j.-nfQn frhnn. ketten mégis elpusztultak rendre, csontvázuk ott fehér­lett már egy-egy pincebenyi­­lóban, mikor a sötéttől látá­sát vesztett, megőszült hadfi előtámolygott a fényre, mint Déva és negyvennyolc közös kísértete, bizonyítván, mit les­z Dávid Ferenci modell nem bírhat az emberi test a tomb­h­omályban. Déván 1579. november 15-én este — ködös időszak ez a mi tájainkon — meghal egy öreg fogoly, valami tudós vagy té­bolyult papi ember, fejében eszméletében magával vivén a korabeli s a korból valóban értéknek bizonyuló kincsek közül valamennyit: mindössze r­oppant tudást és ismeret­­anyagot, emberi érvelő erőt és meggyőzni tudást, hevét a XI.,, nagy valódi igazságnak. Wittemberg egyetemén tanult e­g­y ,har­­inc évvel, és maga a történelem nyilvánította al­kalmasnak arra, amire ezer­nyi korabeli kiképzett közül egyetlen egy, ha elhivatott lett. A hitviták divatosak is, de mi mindent vittek előre, mi mindent, még dadogó nyelvezetet, bicsakló stílust, kis- és nagypolitikát, társa­dalmat és grammatikát, retori­kát és a szellemi szabadság örökké deficitárius ügyét. Az ilyenek egyenként kidőlvén magukkal vittek :sziklányi, várhegynyi kvantumokat az erkölcsből, tartásból, legalább ugyanannyit, mint a latin és indigen rabulisztikából s a váltig vitatott helyi érdekű változatokból s árnyalatokból. Különben azt „fogták rá“, ami volt is — újító, csakhogy közelről mindig is elképesztő az ilyesmi, nem nagyon ér­­dem­ különös, de ellenségei gyorsabban s pontosabban ve­szik észre, értékelik fel, ellen­felei képednek el legirigyeb­ben merészségén. A világ látszatai is jelenté­­sesek. A világ közelről mégis­csak azokból a pillanatokból áll: ki mit lát döntőnek ha­talma csúcsán vagy kivégzése reggelén, mozgalomalapítása közben vagy lassú és feltar­tóztathatatlan pusztulásakor, eufóriáiban és görcseiben, személyes izgalmaiban-örö­­meiben és a kor körülötte is hullámzó ízei közepette. Még­is számít, minden számít, még ha nincs is úgy, nem úgy áll­nak tulajdonképpen a dolgok — mert ugyan bizony kinek nincs úgy, ha neki úgy volt! A személyes meggyőződés s a számító taktikázás hevében, hidegében egyaránt lehet és szokás is túlozni, tévedni, vi­tatkozni, és majdnem mindig a test ott a tét, hol a szellem kisérti meg sorsát és szeren­cséjét. - --Am­it a­­wrterrrmffiertgtrip- nek nevezünk, az is mindig is az utódok ítélete csupán, szám szerint alig változó tö­meg szavazata, akkor már csak az utódoké, visszamenő­leges igényű, de ugyanolyan válogatós, érdek szerinti, funkcionális, elfogult ítélet, legfennebb szenvedélymente­­sebb s állítólag egyre bel­esebb. Ám már sok minden apróságról nem tud, nem is veszi hát tekintetbe. Főleg a dolgok érzelmi-indulati oldala aligha mérhető pontosabban utólag. Első és szinte egyetlen tétel a türelmetlenségről: csak az üdvözítő, amit én hiszek, az enyém az igazi! Minden val­lás a korábbit hibásnak, elhi­­bázottnak tartja. Legfennebb türelmes, vagy nincs abban a helyzetben, hogy türelmetlen legyen. (A nem-szabadság fel­tételeinek elkeserítő és meg­alázó közegében kezdi min­den újítás.) A (hit)újítás el­lenfelei többnyire abban a helyzetben voltak. De maga a Reformáció is deltásodott jócskán. Nem utolsó sorban a nyomás alatt is deformálód­nia kellett, új közege is enge­dett a régi hibáknak. Ehhez csak súlyosbító adalék egy­két főbb képviselőjének in­kompatibilitása épp az újító szereppel, minden személyes hiba, személyes ambíció és aberráció, személyi érdek vagy gyengeség, ha az egész­séget, az egységet, a közös ál­láspont egységét, egészségét bántja, bontja. A nyomás kö­rülményei közt mégis miként kell, lehet megnyilvánulnia a különben szükséges differen­ciálódásnak, dialektikus kü­lönbözésnek? A Dávid Ferencé nem ki­osztott, hanem feltalált vezéri szerep, megtalált emberi cso­mópont, nem egészen véletle­nül, bár elég különösen kita­pintható kor­ ganglion a dis­putált dolgok idegrendszerén. Ezekről tudni s eszerint cse­lekedni fontosabb, mintsem ezek odavagdosásával nyílt konfrontációba bocsátkozni. Márpedig az egyértelműség e­­gyenlő az állandó konfrontá­cióval. És nem babra megy! Ugyanabból a korból külön­böző példák esetrendszere: Kopernikusz halála utánra időzíti. Galilei akár vissza is vonja. Cinikus? Gyávább a kelleténél. Ugyan! Más súly­csoport, hol az erősebb a tö­rékenyebb. De attól még „mégis mozog!“ Az újítást újító Újító kény­telen következetes maradni. Pedig aggódva nézik ezt vele rokonszenvező olyan kritiku­sai is a fennállónak, akik ke­rülni szokták az egyensúly fel­bomlását s az ebből sérvként kitüremlő rendbomlást főleg! Aggódnak a közös­ esélyért tíz alkalomért, melyet szerintük kockára vetnek, sőt elszalaj­­tanak így. A megcsontosodott már nem védekezhet a forrásokkal, csak a birtokolt bekerített sánccal, a hatalommal, s az annyi mint­ továbbsüllyed, tovább kompromittálja ma­gát. A források a támadó fegyverzetét jelentik, gazda­gítják, ez szinte játékszabály; bár a hatalom biztos birtoká­ban, úgyis mindig meg lehet magyarázni, hogy csakis egy­féleképpen értelmezhetők a­­jzok a micsodák, valamik. Mindez társadalmilag —értsd: a gyakorlatban nem is azt fogja fényesen bizonyítani, hogy ellentmondások forog­nak fenn, hanem hogy egye­sek kezében mi mindenre használható akár egy liliom­­szál is. Kísérlet. Kísértés. Kísértet. Szög. Szöveg. Szövevény. S jöhetnek a manipulációk. A kereszténység már messze áll eredeti, induló önmagától. Már nem mozgalom, hanem magát örök érvényűnek kívá­nó rend. Egy messzemenően ki­bonyolódott, egyazon ideoló­gia burjánzásán belüli közeg­ben ama boldog, csak két frontos, világos, fekete-fehér­re osztó, koncentráló logika már nem elég erkölcsi irány­tűnek, de szellemi iránytűnek is alig. A manipulációk és intrikák ped­ig — történelmi­leg tulajdonképpen úgyis tér­dig ha érnek: szolgálhatják ugyan a konkrét kis egyéni felvonásokat, ügyeket, érdeke­ket, de az egészet semmiképp. A tragikomikus, hogy az, ami az egészet hivatott szolgálni, csak ezek szűrőjén keresztül juthat szóhoz. Számtalan sze­mélyes tragédia Szülője ez. A Dávid Ferencé is. Mert az egész attól megy elébb, aki az egészre koncent­rál. Még ha elbukik is, ha a­­lul is maradt pillanatnyilag, s ellenzői ülhetnek diadalt, iszo­nyúan felülkerekedve, akkor is előrelöki, kényszeríti az e­­gészet, ő lökte előre a dolgo­kat. Mint később egy Danton, egy Robespierre. NB! Persze egy cselekvő, szervező, lendítő, a gyakorlati forradalmár sosem tépelődik, hogy fontossági sorrendet, ér­tékrendet állapítván meg a dolgok, tennivalók, megbírál­ni és megváltoztatnivalók közt, valahogy a sor elejére kerülvén, méltányos sorrend­ben, logikusan végezhessen, vihessen, vihesse véghez az egészet. Még ha okos, akkor sincs ideje. Hanem mindig ott fog neki, ahol éppen van. Őt az idő a résig viszi s ott ro­hamra vezeti, beveti, begyö­möszöli — élve vagy halva: törjön csak át! A történelem ilyetén jellegű nyomása alatt nagyjából két­féle álláspont idvezíthet: 1. hi­bátlanul megőrizni a tartást, a személyest, ennek összege­képpen a közöset, mondván, megőrizni a hazát, annyi mint megőrizni magunkat; a kocká­zatnak, önfeláldozásnak sem­mi értelme. Ez lesz a megőr­zés sikerének egyetlen mércé­je: a folytonosság. És 2. arra koncentrálni, hogy túlélni bármi áron, bármilyen erköl­csi-anyagi veszteséggel. A lexikonokban, kéziköny­vekben „erdélyi tudós pap, az unitáriusok első püspöke“, ki született Kolozsváron 1510- ben, meghalt a dévai várbű­n 1579-ben. Azok világtörténel­mi fajtájából való volt, akik nem azonosították az ügyet a testükkel s ennek megtörelé­­sét elkerülendő nem hoztak szégyent, bajt amarra. Nem habozott, mikor személyes fi­zikai vagy morális kényelme s a cél között esett a válasz­tás. Már csak ezért sem azo­nosította az ügyet tulajdon személyével, mert ennek el­bukásával végig számolnia kellett. Lévén ez az egyetlen szféra, ahol igazának minden­hatósága is természetszerűleg tehetetlen. A korban meglátott, a kor­ból kiérzett álláspontja (a tor­­dai országgyűlésen a világ­­történelemben először s itt mégsem a copryght a fontos, nem is nagyon vevődik észre szülőföldjének eme világtör­ténelmi áldottsága és megtisz­teltetése ), nyilatkoztatta ki a lelki­ismeret szabadságát) a nagy haladóké, akik megia­­gadhatatlanul hittek az igazo­lásban, soha nem tulajdon érdekükben, hanem mintegy ama természettudósok meg­szállottságával, akik mindent vitán felülinek tartottak már, amit felfedeztek az értelem személyes kulcslyukán keresz­tül az ember igazi szerkezeté­ből, mely valódi méreteiben és arányaiban még ma is csak fel-feldereng. LÁSZLÓFFY ALADÁR F i­ l ö p A n t a l Andor: Kolozsvári m­űemlékek Fedeles híd Magyarnemegyén BEKE GYÖRGY RIPORTJA — Tudja-e, hogy mit gondoltam? — kérde­zem a házigazdát. — Hogy egy szigetre jövök. És ez az utca a szigeten belül is egy még ki­sebb szigetecske. A Szamos túlsó partján jóval magasabb a dombszegély, amelyen az országút megy. Alá­tekintettem: mintha szigetet fogott volna köz­re a folyó, túl a fedeles hídon, a bizonytalan­ságba vesző kicsi síkságon. A házak között őszi pára és két templomtorony. A reformátusok zömök tornyánál kezdődő rövid utcát képzel­tem a szigeten belül is szigetnek. Telepes la­kók táborhelye a század elejéről. Itt bizonyo­san peremre szorult az élet, mint a házak. — És nem szigetet talált? — élénkül meg a házigazda. — A falu központját is ide képzelhetném. Suba Mihály a helybeli téesz főmérnöke. Jelentéstételhez szokott faluvezető, tömören, érzékletesen villantja fel gazdasága helyzetét. Ettől el se szakíthatná az iparos Nemegyét, vagyis a férfinép ingázó sorsának alakulását. A kettő szervesen egybetartozik. Suba Mihály egyben is látja. Maga előbb ismerte meg a kő­művesek és ácsok világát, mint a földművelést, már amúgy akadémiai szinten ... Mivel az iparos falu is művelte a földet, és Suba mér­nök — negyvenhat esztendővel ezelőtt itt szü­letett — gyermekkorában kapált, gyomlált, aratott eleget. Gazdaember olyképpen is, hogy a falu életének sommázását mindegyre pa­nasszal toldja meg. Hiába folyik a kertek alatt a Nagy-Szamos, a földek gyenge minőségűek. Hiába fekszik a falu alacsonyan a folyóvölgy­ben, a havasok nagyon közel vannak. Magyar­­nemegye nincs magasabban a tengerszínt fö­lött Kolozsvárnál, de az ide látogató kolozs­váriak hajnalonta három pokrócot terítenek magukra. Suba Mihály gazdai otthonossággal szól a falu akadozó művelődéséről, a két tago­zatos iskoláról, a mintegy ezerkétszáz magyar lakosról és a velük együtt élő románságról meg a környező, szinte teljesen románlakta te­lepülésekről, a szomszédos iskolavárosról, Na­szódról és a Szamos-völgyében is megindult iparosodásról. Felesége révén, aki a helybeli Postahivatal vezetője, még teljesebb képet kaphatok Magyarnemegyének és környékének gazdasági meg kulturális állapotáról. A falusi posta három-négy millió lejt forgat havonta. Begyűjti a gazdasági egységek, téeszek, szö­vetkezeti boltok bevételét, a messze városokban dolgozó iparosok is itt teszik takarékkönyvre keresetük egy részét. A nemegyei ingázók még Kolozsvárról is naponta hazajönnek, pedig jó száz kilométer a távolság, és az út Bethlentől idáig olyan kátyús, kirázza a lelket. A posta­mesternőnek haszna válik e hazaigyekvésből, az ő bevételi tervét növeli. Állami nyugdíjat vagy száz személynek kézbesítenek a postások. A körzeti posta mintegy hatszáz előfizetőt tart nyilván. A lapok közül legtöbb az Előre — 115 példány —, van, aki a kolozsvári Igazságot járatja —, az értelmiségiek egy része onnan került ide, még a tartomány idejében —, vagy hatvan példány érkezik naponta a Scanterából, egy-két értelmiséginek jön A Hét, Utunk, Ko­runk is. A Suba-házban, a szerényen, de gond­dal berendezett szobában, ahol beszélgetünk, az asztalon az Élet és Tudomány friss száma, az agrármérnök példánya, az egyetlen, ami ide érkezik. Belelátok hát a falu életébe, a „közepébe“, pedig innen a harmadik ház, talán már a má­sodik az utolsó, utána a mező következik. — Igaza van, azért egy kicsit sziget ez az utca — mondja a telt arcú, barnás szemű, kö­vérkés férfi. Egyik szeme vérmes, talán a hu­zattól, magyar beszéde kicsit darabos, talán mivel inkább csak itthon szól rajta. — Sziget­féle vagyunk. Ha a „régi“ nemegyei magyarok meghara­­gusznak valamiért a Telep utca lakóira — leg­gyakrabban anyagi viszályból — egy-kettőre szemükbe vágták: — Hallgass, te víz hozta! Mindenkinek van ragadványa Nemegyén, ez hamarább jut eszükbe, mint a Forrai, a Szé­kely, a Csillag, a Fehér, a Bajzáth, régi ne­megyei magyar családok leggyakoribb veze­téknevei, de a Telep utca harmincnégy család­jának van egy közös gúnyneve: vízhozta. Ro­mán megfelelőjét a házigazda nem ismeri, a románok nem „avatkoznak“ efféle hergelődé­­sekbe. — Miért éppen vízhozta? — Úgy jöttünk, mintha az áradó Szamos so­dort volna ide. — A Suba-család honnan? — Marosbogátról. Apám telepes gazda volt. Magyarnemegye telepeseiről a bukovinai székelyek, Erdélybe visszatért andrásfalviak révén hallottam először. Mégpedig azután, hogy egyszer már megfordultam itt, átjöttem a fedeles hídon, egy estét Nemegyén töltöttem. Olvasó-író találkozóra voltunk hivatalosak, Botár Emma, Kiss János és jómagam. Szere­tettel fogadtak, megvendégeltek, körülvettek a község vezetői és főként a tanárok, de mivel februári este volt, és későn is értünk ide, a vendégeskedésből elmaradt a falunézés. Ez a Telep utca — így a hivatalos neve — a külse­jével is feltűnt volna nekem, az egyformára szabott telkek, három ház szakasztott mása egymásnak, a többi is hasonlít, az utca egész hangulatában frisseség és ideiglenesség. A ta­lálkozó közönsége sem emlegette volt a har­mincnégy külön sorsú családot. A szigetélet hangulata azért érződött azon az estén is, a felszólalók magyar beszédén, a kérdéseiken, alighogy először jártunk náluk a magyar iro­dalom képviseletében. Műkedvelő színjátszók jöttek előbb is, azóta is; Horváth Pálék mindig útba ejtették Nemegyet, ha Besztercéről elin­dultak. A megyeszékhelyen úgy mutatták be nekünk a falut, mint olvasásban jeleskedő községet, ahol az egy főre számított évi könyvvásárlás eléri a 25 lejt, jóval az országos átlag fölött. De egy könyves faluban is másként fogadják az emberek az irodalmat, ha magukban van­nak a könyvvel, és másként, ha a nyilvános­ság előtt kell vallaniuk róla. Mert vallomás a kérdés is, hogy mi jut eszébe a kérdezőnek. Vallomás a hallgatás is, hogy mit zár magába. Kiss János Díszelőadás című regényéből ol­vasott fel egy anekdotikus részletet a hajdani rajoni elnök felfestett nadrágjáról, amelyet „helyi államhatalmi segédlettel“ varrat meg a falusi szabónál. Harsányan nevettek az elején, mikor még csak arról volt szó, hogy a nadrág alól kilátszik az elnök alsója. Ahogy a rajoni fő fülük hallatára vált mind nevetségesebbé, úgy bújt vissza beléjük a jókedv. A szemükön láttam: szabad nekik effélén nevetniük? Ép­pen Nemegyén? Úgy hallgatták a derűs törté­netet, mint egy görög sorstragédiát. Csak a gyermekek látották el a szájukat jó­kedvű csodálkozásukban. És őszinte szívvel nevettek. Javíthatatlanul naivak. Mert lám, mikor de­dikáltunk, egy tíz-tizenkét esztendős legényke három könyvet szorongatott. Kiss János alá­írta a Díszelőadást. Hozzám a Magunk kere­sését hozta, akkoriban jelent meg, éppen ez alkalomból hívtak el a találkozóra. Egy könyv aláíratlan maradt, Jules Vernétől a Várkas­tély a Kárpátokban. A legényke nézte a köny­vet, aztán engem, s idenyújtotta. — Édes fiam, én ezt nem írhatom alá. — Miért nem? — csodálkozott. — Szeretnék tudni úgy írni, mint Verne, de ezt a könyvet nem én írtam. A legényke Kiss Jánosra pillantott, aztán Botár Emmára, egyikük sem biztatta, megint hozzám fordult, és megbántottan kitört, mint akit becsaptak: — Ezt akkor nekem ki írja alá? Nemegye lakói azon a találkozón, éppen a Magunk keresése nevében, számon is kérhet­ték volna, hogy a Telep utcáról miért nem érdeklődöm. Itt vannak köztük a madéfalvi veszedelemkor kifutott székelyek, akik egy ideig a moldvai csángó-magyarok közé húzód­tak, onnan mentek tovább Bukovinába, hogy Andrásfalváról jöjjenek ide, a Szamos völgyé­be. Nemegyét ugyan aránylag kevesen válasz­tották: Zsók József, a dévai csángók egykori „házi történésze“ úgy jegyezte volt fel, hogy ide meg Vicére — Apanagyfalu és Kékes közé eső falucskába — összesen 25—30 család köl­tözött 1900 táján. Valamennyien andrásfalvi reformátusok. Ez volt az egyik legkisebb bu­kovinai székely diaszpóra. Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy vagy az Arad megyei Gyorok mind-mind több buko­vinai telepest fogadott. Csupán Marosludason vertek kevesebben tanyát, róluk is alig tudunk már .. . Ama hajdani Zsók József szintén Andrásfalván született, bizonyosan nem téve­dett a számokat illetően. Nemegyén azonban már csak három bukovinai családot emleget­nek, így tartják számon a Balogh-portán is, mégpedig az ..alapító, Balogh Gergely szintén Andrásfalváról érkezett. Vicén telepedhettek meg többen abból a 25—30 családból. Miért éppen ide, a Szamos mentére jöttek, elszakadva a rajtól? Váratlan nyomra buk­kantam Kádár József monográfiájában. Az Apanagyfaluról szóló fejezetben írja: „1815-17- ben az éhség alkalmával, főleg ezért, de más okok miatt is kényszerítve és csábíttatva, 12 család vándorolt ki e falu magyar lakosai kö­zül Bukovinába, kik Andrásfalván telepedtek (Folytatása a 4. oldalon)

Next