Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-10 / 41. szám
Mikó Imre a történelemről, történetírásról Az 1850-es években az addig politikusként ismert Mikó Imre intenzíven kezdett történelemmel foglalkozni. S mindössze néhány év alatt számos kisebb tanulmány és cikk mellett három történeti forráskötettel, valamint két életrajzi kiadvánnyal gazdagította az akkor még bizony szegényes erdélyi historiográfiai irodalmat. Ez és Mikó Imre tudományszervező tevékenysége — ami legalább annyira fontos volt, mint egyéni alkotásai voltak — felélesztette a Bach-korszak fojtó légkörében megbénult történetkutatást, amelytől aztán több más tudomány és tevékenység is impulzusokat kapott. Mivel Mikó Imre sokirányú működésének éppen historiográfiai oldalát ismeri a legkevésbé a közvélemény, s ezen túlmenően, mivel Mikó Imre viszonyulása a történelemhez az erdélyi magyar történetírás története, valamint a kortörténet számára is nyújthat becses szempontokat és adatokat, az idei évfordulós alkalmat (a háromszéki Zabolán született 1805. szeptember 4-én — meghalt Kolozsváron 1878. szeptember 16-án) legyen szabad ennek a kérdésnek a felvázolására felhasználni. Arra a magától felvetődő kérdésre, hogy miért fordult a politikus Mikó Imre teljes érdeklődéssel a történelem felé, részben írásaiból kapunk választ, részben a 48-as forradalom és szabadságharc leverését követő általános politikai s társadalmi körülmények ismerete ad útbaigazítást. Röviden szólva, a Világost követő években, amikor a katonai terrorral párosuló új Habsburg-abszolutizmus a hagyományos politikai tevékenységi formákat lehetetlenné tette, s amikor a nagy 48-as forradalmi nyitás utáni válsághelyzetben a magyarságon a pusztulás hangulata uralkodott el, Mikó az irodalmi tevékenységre gondolt, s azért éppen a históriára, mert a múlttól erőt s biztató tanulságot szeretett volna kapni. 1855-ben a szerkesztésében megjelent Erdélyi Történelmi Adatok első kötetének bevezetőjében vallotta: „Visszamenni a múltba, ahol bőséges anyagát találjuk a haszontalanul heverő szellemi kincsnek, s azt újra forgásba hozni, annyi, mint a föld gyomrában lévő aranyércet pénzzé veretve kamatozó közvagyonná tenni.“ Amint Kelemen Lajos, Mikó Imre életműve egyik legjobb értője írta — mindezt azért, hogy „a történeti irodalom terén megindított kutatás és eleven élet másokat is megnyugtasson és bizalommal töltsön el“. Ami a legbensőbb indítékokat illeti, Mikó fokozott tevékenységgel szeretett volna enyhíteni saját kínzó válságérzetén is, amelyet csak fokoztak a forradalom és szabadságharc alatti magatartása miatt személyét ért gyanúsítások (1848 őszéig a „nemzettel ment“, de ekkor elhagyta az országot s csak 1849 őszén térhetett vissza Bécsből). Kelemen Lajos szerint „csak kevesen értették meg, hogy csendes, alkotó természete számára a szabadságharc még akkor sem lett volna alkalmas munkatér, ha itthon maradt volna“. Az 1850—54- es éveket Kolozsváron visszavonultságban töltötte. A katarzis évei lettek volna ezek? Valószínűleg igen. Erre vall az a kijelentése is, amelyet a már említett munkája előszavában nyomatékosan hangoztatott: „Nem dicsőségre vágyom . Használni akarok.“ S mivel e kijelentés nem utolsó sorban a történetírói tevékenységre vonatkozott, nem kerülhető meg az a kérdés, miként látta, képzelte el Mikó Imre a történetírás hasznosságát. Mi a történelem és miért lehet hasznos Mikó Imre szerint a vele való foglalkozás? Irányeszmék című írásából kitűnik, hogy Mikó mélységesen megértette azokat a változásokat, amelyek a nemzetek életében 1848-ban Közép- és Délkelet-Európa országaiban bekövetkeztek. S látta azt a veszélyt is, amely a Habsburgmonarchiában az alig megszületett (polgári) nemzetekre leselkedett. Ezért kereste a nemzet alapjait erősítő tényezőket, amelyek közt a nemzeti tudat szerepét találta a legjelentősebbnek. A nemzet nem állhat fenn nemzeti tudat nélkül, ennek pedig legerősebb támasza a nemzeti történelem. A nemzet érdekeit szolgáló történetírás tehát — logikailag ez következik Mikó Imre fejtegetéseiből —■ társadalmilag hasznos tevékenység. Mikó Imrének a történelemről való felfogása több, teljesebb, mint az ókori klasszikusok ismert tanítása. Amikor Mikó Imre a történelmet „az élet könyveinek nevezte, a Cicero-i metaforában megtestesülő nézet mellett a történelem és a nemzeti lét már érintett viszonyára is gondolt. A fentieket olvasva, valószínűleg meglepődnek azok, akik néhány korábbi felszínes ítélet alapján Mikó Imrét mint „használhatatlan“, ábrándozó romantikus-konzervatív történetírót tartották számon. Félreértések elkerüléséért: Mikó 1848 után sem vált pozitivista, pláne radikális történetíróvá. De a csak fekete-fehér alapon ítélkező fenti véleménnyel szemben a valóság az, hogy azok a változások-átalakulások, amelyek Európát, benne a Habsburg-monarchia országait, tehát Erdélyt is érték, Mikó Imre történeti gondolkodását sem hagyták érintetlenül. Hatottak rá Eötvös eszméi is. A változások irányáról tájékozódhatunk a Nézeteim a lap feladatairól című írásából, amely a Kolozsvári Közlöny 1856. október elsejei számában jelent meg. Ebben az „új időket“, a feudális előjogok eltörlését tényként fogja fel s ezért megfelelő magatartásnormák elfogadását ajánlja. „A korábbi társadalmi állapotok, rangosztályok sat. megszűntek, újak állíttattak helyükbe [ .. .] Az új idők eme tényszerű felfogása“ követeli meg, hogy a társnépek és -osztályok iránt megértés nyilvánuljon meg. Az etnikumközi kapcsolatok minőségére célzó soraiból konkrétan is kitűnik, hogy 1848— 49 tragikus konfliktusaiból mennyire józan, racionális tanulságokat vont le. „A velünk egy hazában élő népekkel elválaszthatatlanul egybe vagyunk kapcsolva“ és ez „mindnyájunknak kötelességévé teszi, hogy egymás iránt türelmesek, kímélők legyünk, minden nemzet jogait tiszteljük, a közérdekeket közerővel, saját érdekeinket másokéinak sérelme nélkül intézzük. A történetírás mezején mutatkozó újra is felfigyelt. Az erdélyi történetírás múltját és feladatait boncolgató 1855-ben készült tanulmányában az európai háttér ismeretében (a Ranke-féle forráskritikai irányzat, az angol liberális történetírás, elsősorban Macaulay ismeretében) említi meg a történetírás régi és új iskolájának létezését s határozottan az új iskola mellett foglal állást. Igaz viszont, hogy az új történetírás mibenlétét bizonyos leszűkítéssel értelmezi, inkább a kutatás témakörét és a források gyűjtését, valamint közlési módszerét illetően csatlakozott a Szalay, Jászai, Pesty s mások által képviselt új történetírói törekvésekhez, anélkül, hogy pozitivista irányultságú történetfilozófiájukat is magáévá tette volna. Emiatt Mikónak és követőinek történetírása koncepciójában elmaradt a rövidesen felfejlődő, tájainkon Pesty Frigyes, Kővári László neve által fémjelzett, szélesen értelmezett művelődéstörténeti kutatások eredményeitől. Az előbb érintettek alapján valószínűleg akkor járunk el helyesen, ha Mikó Imre helyét a régi és az új történetírói irányzatok között jelöljük meg. Úgy mégis, hogy észleljük az új iskolához való közeledését. Ebben a vonatkozásban érdemes odafigyelnünk a történetírás tárgyának, a témakörök bővítésének kérdéseire vonatkozó fejtegetéseire. „A történetírás régen királyok trónkövetkezése és hadviseléseinek, a tömegből kiemelkedett, vitézségben kitűnő emberek, úgynevezett hősök dicsőségének, az ország sorsát megváltoztató eseményeknek“ meseszerű elbeszélése volt. „Mai fogalmaink szerint ellenben — írta Mikó Imre — a történet a múltnak tükre, a nemzetek tetteinek és mulasztásainak jegyzőkönyve“. Következésképpen a történetírás „a lefolyt élet minden részletéről, polgári, katonai és vallásos, társadalmi és politikai eszközléséről, ipara, művészete, tudományos fejlődéséről, helyesen vagy balul felfogott hazai s nemzetközi viszonyaiból“ von le következtetéseket. A történelmi múlt tehát nem tabu, amelyet csak dicséret illet, hanem kritikailag értelmezett „életkönyv“, amely „fájó természetű igazságokat“ is tartalmaz, s azokat is „ismernünk kell“. Látható, hogy a történetírás történetének kutatása milyen lényeges szemléleti-módszerbeli következtetésekhez vezette Mikó Imrét. Különösen behatóan tanulmányozta az erdélyi historiográfiát s a legkiemelkedőbb elődök közül Bod Péter és Benkő József életrajzát meg is írta, Kemény Józsefről pedig tanulmánnyal felérő nekrológot tett közzé. Mindenekelőtt Benkő József félbeszakadt munkásságának a fonalát szerette volna felvenni az általa jelzett elbeszélő források kiadása által, ebből kiindulva nagyobb forráskiadás tervét készítette el. Vállalkozása sikere érdekében széleskörű levelezést folytatott mindazokkal, akik jelentős történeti forrásokkal rendelkeztek, elsősorban persze Kemény Józseffel. Más lépése a kiadványsorozat szervezése terén az volt, hogy közölte tervét korának ismert forrásszakértőivel, Nagyajtai Kovács Istvánnal, Mike Sándorral, Ötvös Ágostonnal, Jakab Elekkel és másokkal, együttműködésre kérve fel őket. Az akkori viszonyok közt újszerűen ható összefogás eredményesnek bizonyult: 1855 —1858 közt három jelentős dokumentum-kötet hagyta el a nyomdát, majd kiadásra került a negyedik is, Mikó egyik tehetséges munkatársának, Szabó Károlynak a gondozásában. Mindez komoly lendületet adott az erdélyi magyar történetírásnak, s ehhez Mikó a továbbiakban a történeti forrásokat begyűjtő és gondozó Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítása és mecénási támogatása által járult mindenki másnál nagyobb mértékben hozzá. Bár ő historiográfiai tevékenysége révén csak szolgálni akart, nem maradt el az elismerés sem; a tudományos fórumok akadémikussá, majd a Magyar Történelmi Társaság elnökévé választották meg. Mikó Imre a históriában a közösségek erőtartalékét, tapasztalati tárházát látta. Ebből következően a múlt tudományának kutatását társadalmilag hasznos munkálkodásnak tartotta, s azt minden tőle telhető módon és eszközzel támogatta, szolgálta. Szolgálatait a szakma mai művelői életműve számbavételével viszonozhatnák a legmegfelelőbben. Az életmű bizonyosan kiállja a kritika próbáját is. EGYED ÁKOS Eszmények múltja és jelene Imreh István cikkének folytatása az 1. oldalról nézve ismét a múlt és jelen kapcsolatrendjében összefonódottakat. A kötet bevezető tanulmányában a Habsburgelnyomást viszgálja és azt a harcot, amelyet a néptömegek vívnak 1690—1847 között a társadalmi és nemzeti felszabadulásért. Ebben a történeti elemzésben például a nemzet és a nemzetiség, az anyanyelv, a nemzeti irodalom, az elnyomottak barátsága és együttes harca mind-mind felvetődik éppen úgy mint a szocializmusról, az építése rendjén felmerülő kérdésekről szóló cikkekben. A kapcsolat tartalmilag is felfedhető, hiszen az említett írásban, valamint az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésről, az 1848—1849-es forradalomról szóló elemzésekben a nemzetté válás folyamatának, a nemzeti állam kialakulásának nagy kérdései vetődnek fel, a továbbiakban pedig a szocialista keretben a szocialista nemzetnek, mint tág, egybefogó közösségnek a problematikájába épül bele ez az évszázados múltat hordozó kérdéskör. A nemzet és nemzetiség egybetartoztódóságát Fazekas János szintén rendkívül sokoldalúan világítja meg. A Román Kommunista Párt — a magyar nemzetiség nemzeti létének védelmezője című írásában ezek a kezdősorok: „A szatmári tájakon több mint ezer esztendeje élnek és dolgoznak együtt románok, magyarok és más nemzetiségek. Szatmár megye csaknem 380 000 lakosából 56,4 a románok, 41,1 a magyarok és 2,5 a németek és más nemzetiségek részaránya. Mindaz, amit itt megvalósítottak — mind a múltban, mind pedig a szocialista építés évei alatt —, a különböző nemzetiségű dolgozók közös testvéri egységben vívott harcának, testvéri egységben kibontakoztatott munkájának a gyümölcse.“ Ebből a népi harci egységből kiindulva jut el az alapfogalmak s köztük a nemzetiség fogalmának meghatározásáig. Szerinte: „a nemzetiség — mint azt országunk példája is mutatja — úgy határozható meg, mint egy olyan történelmileg kialakult, saját etnikummal bíró tartós emberi közösség, amelynek ezen kívül az alábbi meghatározó ismérvei vannak: nemzeti nyelv, nemzeti öntudat és sajátos szellemi alkatát kifejező nemzeti kultúra. A nemzetiségek fejlődésének alapját a mi esetünkben a közös haza szocialista gazdaságának felvirágzása biztosítja.“ A nemzetiség a szerző szemléletében „egyéni és kollektív állampolgári és nemzeti jogok birtokosa.“ Mindaz, ami sajátos értékként szolgálhat és dúsíthat egy tágabb entitást, olyan kincs, ami megőrzendő. Ilyen Fazekas János hangsúlyossá tett megfogalmazásában a régi szocialista elvek és hitek kikristályosodott tézise az anyanyelvhez való jogról s annak a szabad használata rendjén műveltsége sokszínűségében és etikai magasabbrendűségében gazdagodott államról. A nemzetiségek beépülése az országos keretbe nem jelent nemzeti integrációt olyan értelemben, hogy megszűnnének mint etnikai közösség, vagyis nemzetiségüket feladnák, veszni hagynák nemzeti nyelvüket és kultúrájukat. „Az együttlakó nemzetiségek integrációja — mondja Fazekas János — a szocializmus és a kommunizmus művében nem érinti nemzeti lényüket, nemzeti létüket.“ A jelenkori politikai célú és tartalmú elemző sorok, mint az előbb említettek is, szoros összhangban állnak, egybecsengnek azokkal, amelyek arról számolnak be, hogy a Habsburg-birodalomnak minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, amikor a „lelkek egységét“ vallási elnyomással, a „birodalom egységét“ pedig a német nyelv kizárólagossá tételével központi, hatalmi eszközök igénybe vételével igyekezett kierőszakolni. Igen szépek Gheorghe Bariț szavai is (amelyeket az anyanyelv használatának szabadságát alapvető jogként szentesítő szocialista alkotmányunkról szólva említ): „Korlátozni egy népet nyelve használatában annyi, mint kinyitani ütőerét, hogy lassanként elhaljon ... Minden nép a nemzeti nyelve révén lészen azzá, ami.“ Mind a Habsburgmonarchia kizárólagos uralma alatti, mind a dualizmus korabeli példák elemzése azzal a tanulsággal zárul a szerző számára, hogy az erőszakos, jogcsorbító elnemzetlenítési törekvés mindig az ellenkező eredményhez vezetett: „A nemzeti lét megvédéséért vívott harcban kialakult és megszilárdult a nemzeti öntudat; a románoké és a magyaroké egyaránt.“ Ugyancsak megszívlelendő tanulságokat foglal egybe Fazekas Jánosnak a Polgári nézetek a nemzeti-nemzetiségi viszonyok terén. A sovinizmus és a nacionalizmus a nemzeti és társadalmi haladás kerékkötői című tanulmánya, amelyben a világviszonylatban is számottevő problémaként jelentkező nemzetiségi kérdés felvetette gondokat veti egybe az országunkbeli fejlődéssel. Az, aki a nemzetiségi kérdéssel hazai tájakon ilyen felelősségtudattal és ilyen szinten foglalkozik, annak a szókimondó tisztesség, az igazsággal szembenéző határozottság vállalójának is lennie kell. Nos, ha Fazekas János hű krónikásként felsorakoztatja, bemutatja a múltbeli összefogás példáit, elmondja, hogy a történelem folyamán miként folytatta a román, magyar, német nép együttes harcát, bőven részletezi a Román Kommunista Párt vezetésével elért eredményeket, megvalósításokat, ugyanakkor arra is utal, hogy voltak a múltban hibák s hiányosságok is, és tennivaló, mint életünk minden vonatkozásában, ezen az életterületen szintén van még. A művelődési életnek és az értelmiségi létnek a kérdéseit — mindkét időkeretben, múltbeliben és jelenkoriban — vizsgálva sokunkat érintően veti fel a szerző a megkövetelhető nagyobb mérvű munkavállalást és keményebb, elvszerűbb küzdelmet — a reménységek valóraváltásáért, az eszmények megvalósításáért. „Nemzetiségi életünkben — írja Fazekas János — egyre fontosabb szerepet kap, mint a román nemzet életében is, a szocialista nemzeti öntudat. Jelenti ez a nemzethez, a nemzetiséghez való tudatos ragaszkodást, az anyanyelvünk ápolására fordított gondot, saját nemzetiségi kultúránk gazdagítását, s egyben jelenti a közös szocialista haza szeretetét és a hűséget a munkásosztály nemzetköziségéhez.“ Igazából tehát szerinte ezzel a hármas kapcsolódással építődik bele például a romániai magyar ember a világba. Ezt a szemléletmódot szintén sajátosnak, jellegzetesnek kell tekintenünk. Itt ugyanis ismét a szerves egységben látás nyilvánul meg, most már nem időkeretekben, hanem a társadalmi szerkezet belső összefüggésrendjének vizsgálatában. Ebben a szemléletben a különféle közösségekbe tartozás körvonalai nem válaszfalak, hanem egybekapcsoló jellegűek. A szerző szilárd hite szerint ugyanis a nemzeti öntudat nincs ellentétben a munkásosztály nemzetköziségével. Sőt, igazából akkor tekinti egészségesnek a társadalmi közszellemet, ha benne mindenik felsorolt elem — nemzetiségi, nemzeti, nemzetközi — nem feszültségeket hordozóan, hanem egymást erősítve, a személyiséget valóban kiteljesítve kapcsolódik össze. Lényegre figyelő, józan, sokoldalú és egységben látó elemzéseiben ugyanígy fonódik egybe a társadalmi csoportok, osztályok harca a szabadságért, azokkal a küzdelmekkel, amelyek a nemzeti függetlenségért folytak. Így például a mi és a szerző számára — talán érthető és megbocsátható szubjektivizmusunk miatt — oly sokat jelentő székely felkelések tág történeti keretben való tárgyalása ily módon egészül ki és hasonlatos módon így kapcsolódik az idegen uralom és elnyomás ellen folytatott háborúkhoz, vagy az 1877—1878-as román függetlenségi harcokhoz. Végezetül a bennünket régóta foglalkoztató gondok egyikéről szólanánk. Arról, hogy a mi sajátos nemzetiségi történetünkről, valamint a közös munkában, harcban kialakuló magyar-román baráti kapcsolatok múltjáról szóló írások közül bár a leglényegesebbek, a tudatok formálásában számottevőbbek nem mindig jutnak el a román olvasókhoz. Fazekas János kötete (s ezért köszönet illeti a kötet anyagát összeválogató és a kiadást gondozó Bitay Ödönt és Demény Lajost is) azonban román nyelven szintén megjelent, közvetítve az említett eszméket, a múltban és a jelenben kialakuló, ható eszményeket szélesebb keretben, az egész ország szintjén is. A halál tanítványa Szenczei László is elment közülünk. Néhány hónappal ezelőtt, a Romániai Magyar írók sorozatában kiadásra készülő Apáczai-regénye, A halál és tanítványa dolgaiban még alkalmam volt néhány levelet váltani vele. A személyes ismeretség lehetőségétől végleg megfosztottan azonban immár csak írói hagyatékában tallózva kereshetem szellemi arcának a múlandósággal dacoló vonásait. Amikor a hetvenes évek elején újra kiadott korom és korona számára az azóta szintén eltávozott jóbarát, Szemlér Ferenc előszót írt, a romániai magyar olvasók nagy többsége számára úgyszólván újra fel kellett fedeznie az írót és művét. Pedig akkor még ott ült a budapesti Nagyvilág szerkesztői asztalánál, s figyelmes gonddal követte nyomon többek között a jelenkori román irodalom változásait is. A Mű valahogy már alkotójának életében irodalomtörténetté vált. A Korom és korona olvasójának ismeretét is ebben a vonatkozásban egészítette ki utóbb romániai magyar irodalmunk múltjának két korpusza, Gaál Gábor levelezése s a Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Mert Szenczei László neve elválaszthatatlanul összeforrott a harmincas-negyvenes évek romániai magyar szellemiségének néhány fontos mozzanatával. 1936-tól kezdve rendszeresen jelen volt a helikoni írók marosvécsi találkozóin, s az Erdélyi Helikonban — többekkel együtt — ő jegyezte a folyóirat szellemi kitekintése szempontjából oly fontos román folyóiratszemlét. Egyike volt a Helikon ama fiataljainak, akik Szemlér nevezetes Jelszó és mítosz című cikke után, az annak nyomán fellobbant vitában irodalmunk látásmódjának megújításáért szálltak síkra. „ ... a magyar társadalmi és politikai fejlődés — írta a Korunkban e vitához kapcsolódó cikkében — idestova csaknem száz éve tesped, és tüntető előnyben részesít mindennemű romantikát. Mi, fiatal literátusok az erdélyi és magyar művelődéstörténet érvelésén tartjuk a kezünket és tudjuk, hogy mértéktartóknak, analitikusoknak és realisztikusoknak kell lennünk, ha szervesen és hatékonyan ki akarjuk venni részünket a nemzeti művelődés folyamatából." E realizmus és analízis jegyében születtek nagy visszhangot kiváltott — és a Szépmíves Céh által nem is vállalt — regényei, a Székely apokalipszis s a Korom és korona. Tájékozódásában — mint általában nemzedéktársai — nem volt a kizárólagosság hive; a Korunk is munkatársai közé számlálhatta. Nevét ott találjuk a Vásárhelyi Találkozó résztvevőinek névsorában s a Találkozó egy brassói esélyén együtt lépett dobogóra Tamási Áronnal, Bözödi Györggyel, Brassai Viktorral, Jancsó Elemérrel, Jordáky Lajossal, Kiss Jenővel, Kovács Jenővel, Nagy Istvánnal, Salamon Ernővel és Szabédi Lászlóval. Ott volt az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadó-tömörülés bölcsőjénél, amely a realizmus és analízis kettős követelményének jegyében nézett szembe közvetlenül a második világháború előtt a hazai realitásokkal s azok összefüggésében a romániai magyarság sorsproblémáival. Tagja volt annak az írócsoportnak, amely 1942-ben létrehozza a Termést, célul tűzve ki „az eleven népi erők felszabadítását“, „a magyar szellem értékeinek eljuttatását a néphez“; ott van azok között, akik aláírták a Helikon íróközösség 1942-es nevezetes antifasiszta nyilatkozatát; munkatársa volt a baloldal erőit tömörítő 48-as Erdély című zsebkönyvnek, s a háború befejeztével — immár Budapesten megtelepedve — írott könyve, A magyar-román kérdés (1946), mint az utolsó évtized eseményeiben részt vevő személyes tanúsága és mint hiteles és dokumentált visszatekintése nehéz történelmi korszak kutatójának nélkülözhetetlen forrásmunkája, az észak-erdélyi haladó és antifasiszta mozgalmak áttekintő összefoglalása ma is. A romániai magyar irodalom alapítóinak romantikus lobogása helyébe a harmincas évek nemzedéke, amelyhez Szenczei László is tartozott, „az esztétikán kívül a szociológiát, a történelmet és a politikát is kénytelen segítségül hívni“ — írta már idézett Korunk-cikkében 1938-ban. Ez azonban nála — akárcsak nemzedéktársainál — nem jelentette az esztétika kizárását, hanem olyan többletek vállalását, amelyek egy új minőséget eredményeztek az esztétikum szférájában is. Tanulságos erre nézve a Korom és korona, de tanulságos 1942-ben megjelent Apáczai-életregénye is, amelyben azt az Apáczait állítja példa gyanánt, aki egy kalandor politika országot végromlásba taszító következményeivel is dacolni tudott. „Puszta életükért, személyes sorsukért aggódó honfitársaival szemben — jellemzi — ő volt a végveszedelembe sodródott nemzet lelkiismerete, az a színtiszta szellemből szűrt tudat, hogy romba dönthetik egy nép falvait és városait, feldúlhatják szőlőskertjeit, megritkíthatják sorait, ha erős marad a lelke s szelleme tiszta, mint a kristály, újra naggyá és tisztelné lehet.“ Szenczei László, a realista és analitikus nem tehette meg, hogy Apáczai nagyálmú terveinek tojáshéj-törékenységét is ne láttassa. De ehhez a realizmushoz az is hozzátartozott, hogy fejet hajtott a testben oly gyönge tudós lelki nagysága előtt, amely — századok messzeségéből immár tudjuk — diadalmaskodott a Monostort és Hóstátot felperzselő hadakon, s magán a halálon is. DÁVID GYULA