Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-10 / 41. szám

Mikó Im­re a történelemről, történetírásról Az 1850-es években az addig politikusként ismert Mikó Imre intenzíven kezdett történelem­mel foglalkozni. S mindössze néhány év alatt számos kisebb tanulmány és cikk mellett há­rom történeti forráskötettel, valamint két életrajzi kiad­vánnyal gazdagította az akkor még bizony szegényes erdélyi historiográfiai irodalmat. Ez és Mikó Imre tudományszer­vező tevékenysége — ami leg­alább annyira fontos volt, mint egyéni alkotásai voltak — felélesztette a Bac­h-korszak fojtó légkörében megbénult történetkutatást, amelytől az­tán több más tudomány és te­vékenység is impulzusokat ka­pott. Mivel Mikó Imre sok­irányú működésének éppen historiográfiai oldalát ismeri a legkevésbé a közvélemény, s ezen túlmenően, mivel Mikó Imre viszonyulása a történe­lemhez az erdélyi magyar tör­tén­etírás története, valamint a kortörténet számára is nyújt­hat becses szempontokat és adatokat, az idei évfordulós alkalmat (a háromszéki Zabo­lán született 1805. szeptember 4-én — meghalt Kolozsváron 1878. szeptember 16-án) legyen szabad ennek a kérdésnek a felvázolására felhasználni. Arra a magától felvetődő kérdésre, hogy miért fordult a politikus Mikó Imre teljes érdeklődéssel a történelem fe­lé, részben írásaiból kapunk választ, részben a 48-as forra­dalom és szabadságharc leve­rését követő általános politi­kai s társadalmi körülmények ismerete ad útbaigazítást. Rö­viden szólva, a Világost köve­tő években, amikor a katonai terrorral párosuló új Habs­­burg-abszolutizmus a hagyo­mányos politikai tevékenységi formákat lehetetlenné tette, s amikor a nagy 48-as forradal­mi nyitás utáni válsághelyzet­ben a magyarságon a pusztu­lás hangulata uralkodott el, Mikó az irodalmi tevékenység­re gondolt, s azért éppen a históriára, mert a múlttól e­­rőt s biztató tanulságot sze­retett volna kapni. 1855-ben a szerkesztésében megjelent Erdélyi Történelmi Adatok el­ső kötetének bevezetőjében val­lotta: „Visszamenni a múltba, ahol bőséges anyagát találjuk a haszontalanul heverő szelle­mi kincsnek, s azt újra for­gásba hozni, annyi, mint a föld gyomrában lévő aranyér­cet pénzzé veretve kamatozó közvagyonná tenni.“ Amint Kelemen Lajos, Mikó Imre é­­letműve egyik legjobb értője írta — mindezt azért, hogy „a történeti irodalom terén meg­indított kutatás és eleven élet másokat is megnyugtas­son és bizalommal töltsön el“. Ami a legbensőbb indítékokat illeti, Mikó fokozott tevékeny­séggel szeretett volna enyhíte­­ni saját kínzó válságérzetén is, amelyet csak fokoztak a forra­dalom és szabadságharc alatti magatartása miatt személyét ért gyanúsítások (1848 őszéig a „nemzettel ment“, de ekkor el­hagyta az országot s csak 1849 őszén térhetett vissza Bécs­­ből). Kelemen Lajos szerint „csak kevesen értették meg, hogy csendes, alkotó természe­te számára a szabadságharc még akkor sem lett volna al­kalmas munkatér, ha itthon maradt volna“. Az 1850—54- es éveket Kolozsváron vissza­­vonultságban töltötte. A ka­tarzis évei lettek volna ezek? Valószínűleg igen. Erre vall az a kijelentése is, amelyet a már említett munkája elősza­vában nyomatékosan hangoz­tatott: „Nem dicsőségre vá­gyom . Használni akarok.“ S mivel e kijelentés nem u­­tolsó sorban a történetírói te­vékenységre vonatkozott, nem kerülhető meg az a kérdés, miként látta, képzelte el Mi­kó Imre a történetírás hasz­nosságát. Mi a történelem és miért le­het hasznos Mikó Imre sze­rint a vele való foglalkozás? Irányeszmék című írásából kitűnik, hogy Mikó mélysége­sen megértette azokat a vál­tozásokat, amelyek a nemze­tek életében 1848-ban Közép- és Délkelet-Európa országaiban bekövetkeztek. S látta azt a veszélyt is, amely a Habsburg­­monarchiában az alig meg­született (polgári) nemzetekre leselkedett. Ezért kereste a nemzet alapjait erősítő ténye­zőket, amelyek közt a nemzeti tudat szerepét találta a legje­lentősebbnek. A nemzet nem állhat fenn nemzeti tudat nél­kül, ennek pedig legerősebb támasza a nemzeti történelem. A nemzet érdekeit szolgáló történetírás tehát — logikai­lag ez következik Mikó Imre fejtegetéseiből —■ társadalmi­lag hasznos tevékenység. Mikó Imrének a történelem­ről való felfogása több, telje­sebb, mint az ókori klassziku­sok ismert tanítása. Amikor Mikó Imre a történelmet „az élet könyveinek nevezte, a Cicero-i metaforában megtes­tesülő nézet mellett a törté­nelem és a nemzeti lét már érintett viszonyára is gondolt. A fentieket olvasva, valószí­nűleg meglepődnek azok, akik néhány korábbi felszínes íté­let alapján Mikó Imrét mint „használhatatlan“, ábrándozó romantikus-konzervatív törté­netírót tartották számon. Fél­reértések elkerüléséért: Mikó 1848 után sem vált pozitivista, pláne radikális történetíróvá. De a csak fekete-fehér alapon ítélkező fenti véleménnyel szemben a valóság az, hogy a­­zok a változások-átalakulások, amelyek Európát, benne a Habsburg-monarchia országa­it, tehát Erdélyt is érték, Mi­kó Imre történeti gondolkodá­sát sem hagyták érintetlenül. Hatottak rá Eötvös eszméi is. A változások irányáról tájéko­zódhatunk a Nézeteim a lap feladatairól című írásából, a­­mely a Kolozsvári Közlöny 1856. október elsejei számában jelent meg. Ebben az „új idő­ket“, a feudális előjogok eltör­lését tényként fogja fel s ezért megfelelő magatartásnormák elfogadását ajánlja. „A koráb­bi társadalmi állapotok, rang­osztályok sat. megszűntek, ú­­jak állíttattak helyükbe [ .. .] Az új idők eme tényszerű fel­fogása“ követeli meg, hogy a társnépek és -osztályok iránt megértés nyilvánuljon meg. Az etnikumközi kapcsolatok mi­nőségére célzó soraiból konk­rétan is kitűnik, hogy 1848— 49 tragikus konfliktusaiból mennyire józan, racionális ta­nulságokat vont le. „A velünk egy hazában élő népekkel el­választhatatlanul egybe va­gyunk kapcsolva“ és ez „mindnyájunknak kötelességé­vé teszi, hogy egymás iránt türelmesek, kímélők legyünk, minden nemzet jogait tisztel­jük, a közérdekeket közerővel, saját érdekeinket másokéinak sérelme nélkül­ intézzük. A történetírás mezején mu­tatkozó újra is felfigyelt. Az erdélyi történetírás múlt­ját és feladatait boncolgató 1855-ben készült tanulmányá­ban az európai háttér isme­retében (a Ranke-féle forrás­kritikai irányzat, az angol li­berális történetírás, elsősorban Macaulay ismeretében) említi meg a történetírás régi és új iskolájának létezését s hatá­rozottan az új iskola mellett foglal állást. Igaz viszont, hogy az új történetírás miben­létét bizonyos leszűkítéssel ér­telmezi, inkább a kutatás té­makörét és a források gyűjté­sét, valamint közlési módsze­rét illetően csatlakozott a Sza­­lay, Jászai, Pesty s mások által képviselt új történetírói törek­vésekhez, anélkül, hogy poziti­vista irányultságú történetfilo­zófiájukat is magáévá tette volna. Emiatt Mikónak és kö­vetőinek történetírása koncep­ciójában elmaradt a rövide­sen felfejlődő, tájainkon Pes­ty Frigyes, Kővári László ne­ve által fémjelzett, szélesen értelmezett művelődéstörténeti kutatások eredményeitől. Az előbb érintettek alapján való­színűleg akkor járunk el he­lyesen, ha Mikó Imre helyét a régi és az új történetírói irányzatok között jelöljük meg. Úgy mégis, hogy észlel­jük az új iskolához való köze­ledését. Ebben a vonatkozásban ér­demes odafigyelnünk a törté­netírás tárgyának, a témakö­rök bővítésének kérdéseire vo­natkozó fejtegetéseire. „A tör­ténetírás régen királyok trón­következése és hadviselései­nek, a tömegből kiemelkedett, vitézségben kitűnő emberek, úgynevezett hősök dicsőségé­nek, az ország sorsát megvál­toztató eseményeknek“ mese­szerű elbeszélése volt. „Mai fo­galmaink szerint ellenben — írta Mikó Imre — a történet a múltnak tükre, a nemzetek tetteinek és mulasztásainak jegyzőkönyve“. Következés­képpen a történetírás „a le­folyt élet minden részletéről, polgári, katonai és vallásos, társadalmi és politikai eszköz­léséről, ipara, művészete, tudo­mányos fejlődéséről, helyesen vagy balul felfogott hazai s nemzetközi viszonyaiból“ von le következtetéseket. A törté­nelmi múlt tehát nem tabu, amelyet csak dicséret illet, ha­nem kritikailag értelmezett „életkönyv“, amely „fájó ter­mészetű igazságokat“ is tar­talmaz, s azokat is „ismer­nünk kell“. Látható, hogy a történetírás történetének kutatása milyen lényeges szemléleti-módszer­beli következtetésekhez vezette Mikó Imrét. Különösen be­hatóan tanulmányozta az erdé­lyi historiográfiát s a legkie­melkedőbb elődök közül Bod Péter és Benkő József életraj­zát meg is írta, Kemény Jó­zsefről pedig tanulmánnyal felérő nekrológot tett közzé. Mindenekelőtt Benkő József félbeszakadt munkásságának a fonalát szerette volna fel­venni az általa jelzett elbeszé­lő források kiadása által, eb­ből kiindulva nagyobb forrás­­kiadás tervét készítette el. Vállalkozása sikere érdeké­ben széleskörű levelezést foly­tatott mindazokkal, akik je­lentős történeti forrásokkal rendelkeztek, elsősorban per­sze Kemény Józseffel. Más lé­pése a kiadványsorozat szer­vezése terén az volt, hogy kö­zölte tervét korának ismert forrásszakértőivel, Nagyajtai Kovács Istvánnal, Mike Sán­dorral, Ötvös Ágostonnal, Ja­kab Elekkel és másokkal, e­­gyüttműködésre kérve fel ő­­ket. Az akkori viszonyok közt újszerűen ható összefogás e­­redményesnek bizonyult: 1855 —1858 közt három jelentős do­kumentum-kötet hagyta el a nyomdát, majd kiadásra került a negyedik is, Mikó egyik te­hetséges munkatársának, Sza­bó Károlynak a gondozásában. Mindez komoly lendületet a­­dott az erdélyi magyar törté­netírásnak, s ehhez Mikó a to­vábbiakban a történeti forrá­sokat begyűjtő és gondozó Er­délyi Múzeum Egyesület meg­alapítása és mecénási támoga­tása által járult mindenki másnál nagyobb mértékben hozzá. Bár ő historiográfiai tevékenysége révén csak szol­gálni akart, nem maradt el az elismerés sem; a tudományos fórumok akadémikussá, majd a Magyar Történelmi Társaság elnökévé választották meg. Mikó Imre a históriában a közösségek erőtartalékét, ta­pasztalati tárházát látta. Eb­ből következően a múlt tudo­mányának kutatását társadal­milag hasznos munkálkodás­nak tartotta, s azt minden tő­le telhető módon és eszközzel támogatta, szolgálta. Szolgála­tait a szakma mai művelői é­­letműve számbavételével vi­szonozhatnák a legmegfele­lőbben. Az életmű bizonyosan kiállja a kritika próbáját is. EGYED ÁKOS Eszmények múltja és jelene Imreh István cikkének folytatása az 1. oldalról nézve ismét a múlt és jelen kapcsolatrendjében összefo­­nódottakat. A kötet bevezető tanulmányában a Habsburg­­elnyomást viszgálja és azt a harcot, amelyet a néptömegek vívnak 1690—1847 között a társadalmi és nemzeti felsza­badulásért. Ebben a történeti elemzésben például a nemzet és a nemzetiség, az anya­nyelv, a nemzeti irodalom, az elnyomottak barátsága és e­­gyüttes harca mind-mind fel­vetődik éppen úgy mint a szocializmusról, az építése rendjén felmerülő kérdések­ről szóló cikkekben. A kapcsolat tartalmilag is felfedhető, hiszen az említett írásban, valamint az agyag­falvi székely nemzeti gyűlés­ről, az 1848—1849-es forrada­lomról szóló elemzésekben a nemzetté válás folyamatának, a nemzeti állam kialakulásá­nak nagy kérdései vetődnek fel, a továbbiakban pedig a szocialista keretben a szocia­lista nemzetnek, mint tág, egybefogó közösségnek a prob­lematikájába épül bele ez az évszázados múltat hordozó kérdéskör. A nemzet és nemzetiség egybetartoztódóságát Fazekas János szintén rendkívül sok­oldalúan világítja meg. A Ro­mán Kommunista Párt — a magyar nemzetiség nemzeti létének védelmezője című írá­sában ezek a kezdősorok: „A szatmári tájakon több mint ezer esztendeje élnek és dol­goznak együtt románok, ma­gyarok és más nemzetiségek. Szatmár megye csaknem 380 000 lakosából 56,4 a ro­mánok, 41,1 a magyarok és 2,5 a németek és más nemze­tiségek részaránya. Mindaz, a­­mit itt megvalósítottak — mind a múltban, mind pedig a szocialista építés évei alatt —, a különböző nemzetiségű dolgozók közös testvéri egy­ségben vívott harcának, test­véri egységben kibontakozta­tott munkájának a gyümöl­cse.“ Ebből a népi harci egy­ségből kiindulva jut el az a­­lapfogalmak s köztük a nem­zetiség fogalmának meghatá­rozásáig. Szerinte: „a nemze­tiség — mint azt országunk példája is mutatja — úgy ha­tározható meg, mint egy o­­lyan történelmileg kialakult, saját etnikummal bíró tartós emberi közösség, amelynek e­­zen kívül az alábbi meghatá­rozó ismérvei vannak: nem­zeti nyelv, nemzeti öntudat és sajátos szellemi alkatát kife­jező nemzeti kultúra. A nem­zetiségek fejlődésének alapját a mi esetünkben a közös ha­za szocialista gazdaságának felvirágzása biztosítja.“ A nemzetiség a szerző szemléle­tében „egyéni és kollektív ál­lampolgári és nemzeti jogok birtokosa.“ Mindaz, ami sajátos érték­ként szolgálhat és dúsíthat egy tágabb entitást, olyan kincs, ami megőrzendő. Ilyen Fazekas János hangsúlyossá tett megfogalmazásában a ré­gi szocialista elvek és hitek kikristályosodott tézise az a­­nyanyelvhez való jogról s annak a szabad használata rendjén műveltsége sokszínű­ségében és etikai magasabb­­rendűségében gazdagodott ál­lamról. A nemzetiségek be­épülése az országos keretbe nem jelent nemzeti integrá­ciót olyan értelemben, hogy megszűnnének mint etnikai közösség, vagyis nemzetiségü­ket feladnák, veszni hagynák nemzeti nyelvüket és kultú­rájukat. „Az együttlakó nem­zetiségek integrációja — mondja Fazekas János — a szocializmus és a kommuniz­mus művében nem érinti nemzeti lényüket, nemzeti lé­tüket.“ A jelenkori politikai célú és tartalmú elemző sorok, mint az előbb említettek is, szoros összhangban állnak, egybecsengnek azokkal, ame­lyek arról számolnak be, hogy a Habsburg-birodalom­­nak minden erőfeszítése hiá­bavalónak bizonyult, amikor a „lelkek egységét“ vallási el­nyomással, a „birodalom egy­ségét“ pedig a német nyelv kizárólagossá tételével köz­ponti, hatalmi eszközök igény­be vételével igyekezett kierő­szakolni. Igen szépek Gheor­­ghe Bariț szavai is (amelye­ket az anyanyelv használatá­nak szabadságát alapvető jog­ként szentesítő szocialista al­kotmányunkról szólva említ): „Korlátozni egy népet nyelve használatában annyi, mint ki­­nyitani ütőerét, hogy lassan­ként elhaljon ... Minden nép a nemzeti nyelve révén lészen azzá, ami.“ Mind a Habsburg­­monarchia kizárólagos ural­ma alatti, mind a dualizmus korabeli példák elemzése az­zal a tanulsággal zárul a szerző számára, hogy az erő­szakos, jogcsorbító elnemzet­­lenítési törekvés mindig az el­lenkező eredményhez veze­tett: „A nemzeti lét megvédé­séért vívott harcban kiala­kult és megszilárdult a nem­zeti öntudat; a románoké és a magyaroké egyaránt.“ Ugyancsak megszívlelendő tanulságokat foglal egybe Fa­zekas Jánosnak a Polgári né­zetek a nemzeti-nemzetiségi viszonyok terén. A soviniz­mus és a nacionalizmus a nemzeti és társadalmi haladás kerékkötői című tanulmánya, amelyben a világviszonylat­ban is számottevő probléma­ként jelentkező nemzetiségi kérdés felvetette gondokat veti egybe az országunkbeli fejlődéssel. Az, aki a nemzetiségi kér­déssel hazai tájakon ilyen felelősségtudattal és ilyen szinten foglalkozik, annak a szókimondó tisztesség, az igaz­sággal szembenéző határozott­ság vállalójának is lennie kell. Nos, ha Fazekas János hű krónikásként felsorakoz­tatja, bemutatja a múltbeli összefogás példáit, elmondja, hogy a történelem folyamán miként folytatta a román, ma­gyar, német nép együttes har­cát, bőven részletezi a Román Kommunista Párt vezetésé­vel elért eredményeket, meg­valósításokat, ugyanakkor ar­ra is utal, hogy voltak a múltban hibák s hiányosságok is, és tennivaló, mint életünk minden vonatkozásában, ezen az életterületen szintén van még. A művelődési életnek és az értelmiségi létnek a kérdéseit — mindkét időkeretben, múlt­beliben és jelenkoriban — vizsgálva sokunkat érintően veti fel a szerző a megköve­telhető nagyobb mérvű mun­kavállalást és keményebb, elv­­szerűbb küzdelmet — a re­ménységek valóraváltásáért, az eszmények megvalósításá­ért. „Nemzetiségi életünkben — írja Fazekas János — egyre fontosabb szerepet kap, mint a román nemzet életében is, a szocialista nemzeti öntudat. Jelenti ez a nemzethez, a nemzetiséghez való tudatos ragaszkodást, az anyanyel­vünk ápolására fordított gon­dot, saját nemzetiségi kultú­ránk gazdagítását, s egyben jelenti a közös szocialista ha­za szeretetét és a hűséget a munkásosztály nemzetközisé­géhez.“ Igazából tehát sze­rinte ezzel a hármas kapcso­lódással építődik bele például a romániai magyar ember a világba. Ezt a szemléletmódot szintén sajátosnak, jellegze­tesnek kell tekintenünk. Itt ugyanis ismét a szerves egy­ségben látás nyilvánul meg, most már nem időkeretekben, hanem a társadalmi szerkezet belső összefüggésrendjének vizsgálatában. Ebben a szem­léletben a különféle közössé­gekbe tartozás körvonalai nem válaszfalak, hanem egybekap­csoló jellegűek. A szerző szi­lárd hite szerint ugyanis a nemzeti öntudat nincs ellen­tétben a munkásosztály nem­zetköziségével. Sőt, igazából akkor tekinti egészségesnek a társadalmi közszellemet, ha benne mindenik felsorolt e­­lem — nemzetiségi, nemzeti, nemzetközi — nem feszültsé­geket hordozóan, hanem egy­mást erősítve, a személyiséget valóban kiteljesítve kapcsoló­dik össze. Lényegre figyelő, józan, sokoldalú és egységben látó e­­lemzéseiben ugyanígy fonódik egybe a társadalmi csoportok, osztályok harca a szabadsá­gért, azokkal a küzdelmekkel, amelyek a nemzeti független­ségért folytak. Így például a mi és a szerző számára — ta­lán érthető és megbocsátható szubjektivizmusunk miatt — oly sokat jelentő székely fel­kelések tág történeti keretben való tárgyalása ily módon e­­gészül ki és hasonlatos módon így kapcsolódik az idegen u­­ralom és elnyomás ellen foly­tatott háborúkhoz, vagy az 1877—1878-as román függet­lenségi harcokhoz. Végezetül a bennünket rég­óta foglalkoztató gondok egyi­kéről szólanánk. Arról, hogy a mi sajátos nemzetiségi tör­ténetünkről, valamint a kö­zös munkában, harcban kiala­kuló magyar-román baráti kapcsolatok múltjáról szóló írások közül bár a leglénye­gesebbek, a tudatok formálá­sában számottevőbbek nem mindig jutnak el a román ol­vasókhoz. Fazekas János kö­tete (s ezért köszönet illeti a kötet anyagát összeválogató és a kiadást gondozó Bitay Ödönt és Demény Lajost is) azonban román nyelven szin­tén megjelent, közvetítve az említett eszméket, a múltban és a jelenben kialakuló, ható eszményeket szélesebb keret­ben, az egész ország szint­jén is. A halál tanítványa Szenczei László is elment közülünk. Néhány hónappal ezelőtt, a Romániai Magyar írók soroza­tában kiadásra készülő Apáczai-regénye, A halál és tanítványa dolgaiban még alkalmam volt néhány levelet váltani vele. A személyes ismeretség lehetőségétől végleg megfosztottan azon­ban immár csak írói hagyatékában tallózva kereshetem szel­lemi arcának a múlandósággal dacoló vonásait. Amikor a hetvenes évek elején újra kiadott korom és ko­rona számára az azóta szintén eltávozott jóbarát, Szemlér­ Fe­renc előszót írt, a romániai magyar olvasók nagy többsége számára úgyszólván újra fel kellett fedeznie az írót és művét. Pedig akkor még ott ült a budapesti Nagyvilág szerkesztői asztalánál, s figyelmes gonddal követte nyomon többek között a jelenkori román irodalom változásait is. A Mű valahogy már alkotójának életében irodalomtörténetté vált. A Korom és korona olvasójának ismeretét is ebben a vo­natkozásban egészítette ki utóbb romániai magyar irodalmunk múltjának két korpusza, Gaál Gábor levelezése s a Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. Mert Szenczei László neve elválaszthatatlanul összeforrott a harmincas-negyvenes évek romániai magyar szellemiségének néhány fontos mozzanatával. 1936-tól kezdve rendszeresen jelen volt a helikoni írók ma­­rosvécsi találkozóin, s az Erdélyi Helikonban — többekkel együtt — ő jegyezte a folyóirat szellemi kitekintése szempont­jából oly fontos román folyóiratszemlét. Egyike volt a Helikon ama fiataljainak, akik Szemlér nevezetes Jelszó és mítosz című cikke után, az annak nyomán fellobbant vitában irodalmunk látásmódjának megújításáért szálltak síkra. „ ... a magyar tár­sadalmi és politikai fejlődés — írta a Korunkban e vitához kapcsolódó cikkében — idestova csaknem száz éve tesped, és tüntető előnyben részesít mindennemű romantikát. Mi, fiatal literátusok az erdélyi és magyar művelődéstörténet érvelésén tartjuk a kezünket és tudjuk, hogy mértéktartóknak, analitiku­soknak és realisztikusoknak kell lennünk, ha szervesen és ha­tékonyan ki akarjuk venni részünket a nemzeti művelődés fo­lyamatából." E realizmus és analízis jegyében születtek nagy visszhangot kiváltott — és a Szépmíves Céh által nem is vállalt — regényei, a Székely apokalipszis s a Korom és korona. Tájékozódásában — mint általában nemzedéktársai — nem volt a kizárólagosság hive; a Korunk is munkatársai közé számlálhatta. Nevét ott találjuk a Vásárhelyi Találkozó részt­vevőinek névsorában s a Találkozó egy brassói esélyén együtt lépett dobogóra Tamási Áronnal, Bözödi Györggyel, Brassai Viktorral, Jancsó Elemérrel, Jordáky Lajossal, Kiss Jenővel, Kovács Jenővel, Nagy Istvánnal, Salamon Ernővel és Szabédi Lászlóval. Ott volt az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadó-tömö­rülés bölcsőjénél, amely a realizmus és analízis kettős köve­telményének jegyében nézett szembe közvetlenül a második világháború előtt a hazai realitásokkal s azok összefüggésében a romániai magyarság sorsproblémáival. Tagja volt annak az írócsoportnak, amely 1942-ben létrehoz­za a Termést, célul tűzve ki „az eleven népi erők felszabadí­tását“, „a magyar szellem értékeinek eljuttatását a néphez“; ott van azok között, akik aláírták a Helikon íróközösség 1942-es nevezetes antifasiszta nyilatkozatát; munkatársa volt a balol­dal erőit tömörítő 48-as Erdély című zsebkönyvnek, s a háború befejeztével — immár Budapesten megtelepedve — írott köny­ve, A magyar-román kérdés (1946), mint az utolsó évtized ese­ményeiben részt vevő személyes tanúsága és mint hiteles és dokumentált visszatekintés­e nehéz történelmi korszak kuta­tójának nélkülözhetetlen forrásmunkája, az észak-erdélyi ha­ladó és antifasiszta mozgalmak áttekintő összefoglalása ma is. A romániai magyar irodalom alapítóinak romantikus lobo­­gása helyébe a harmincas évek nemzedéke, amelyhez Szenczei László is tartozott, „az esztétikán kívül a szociológiát, a tör­ténelmet és a politikát is kénytelen segítségül hívni“ — írta már idézett Korunk-cikkében 1938-ban. Ez azonban nála — akárcsak nemzedéktársainál — nem jelentette az esztétika ki­zárását, hanem olyan többletek vállalását, amelyek egy új minőséget eredményeztek az esztétikum szférájában is. Tanul­ságos erre nézve a Korom és korona, de tanulságos 1942-ben megjelent Apáczai-életregénye is, amelyben azt az Apáczait állítja példa gyanánt, aki egy kalandor politika országot végromlásba taszító következményeivel is dacolni tudott. „Puszta életükért, személyes sorsukért aggódó honfitársaival szemben — jellemzi — ő volt a végveszedelembe sodródott nemzet lelkiismerete, az a színtiszta szellemből szűrt tudat, hogy romba dönthetik egy nép falvait és városait, feldúlhatják szőlőskertjeit, megritkíthatják sorait, ha erős marad a lelke s szelleme tiszta, mint a kristály, újra naggyá és tisztelné lehet.“ Szenczei László, a realista és analitikus nem tehette meg, hogy Apáczai nagyálmú terveinek tojáshéj-törékenységét is ne láttassa. De ehhez a realizmushoz az is hozzátartozott, hogy fejet hajtott a testben oly gyönge tudós lelki nagysága előtt, amely — századok messzeségéből immár tudjuk — diadalmas­kodott a Monostort és Hóstátot felperzselő hadakon, s magán a halálon is. DÁVID GYULA

Next