Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1981-01-02 / 1. szám

ÜTÜNK MODERNISTA KIADÁS SZERKESZTI: BAJOR ANDOR A modernizmus ki- és beadása orvosi előírás szerint A C­ALAM­BUSZ KLASSZIKUSOK TRISTAN TZARA MARCEL PROUST VEZÉRCIKK, VEZÉRCIKK, CIKKVEZÉR­ELŐSZÓ, SZÓELŐ Almásderes úr egy ELŐSZÓRA Megkérte a kezemet. De egyik kezemben ostor volt Mellyel lókolbászt hajtottam A Metropol nevezetű vendéglő felé, Másik kezemben a Metropol nevezetű vendéglő volt. Harmadik kezem egy sánta fináncláb mankóját tartogatta, Negyedik kezem­ pedig nincs: Nem vagyok Siva, nincs Siva! Mert tegnap ebédre megettem. Leszopogattam róla a brahmanizmust Csak a kaparója maradt rosenthal tányéron. A tányért próbáltam meghámozni De leejtettem és gurulni kezdett. Vesszőparipán vágtattam utána . A vesszőparipa még nem volt vesszőparipa, csak vesszőcsikó. Rúgott, majd ketté törött. Ezért leszálltam és lőmenetjegyemet odaadtam a sókalauznak Mentem­ és vezércikkek jöttek szembe: Egyeseknek foltozott zsák volt a hátukon Betörő felszereléssel, Más vezércikkek szamárháton jöttek És Jézus Krisztusnak képzelték magukat Amint bevonul Jeruzsálembe, Ismét más vezércikkek vakok voltak: így minden­ik szó a másik szó hátát tapogatta botorkálás közben. Végül megjelent Almásderes úr két füllel, két két vesemedencével És akkor én elővettem egy üres felhőt, Azután föltekertem: És a teljesen fehér írógépbe még sohasem csavart felhőről Olvasni kezdtem meg sem írt Hegyibeszédemet Boldogok azok, akiknek hangját csak a süket érti meg: Zumbáj, zumbáj, zumbáj, zum Engedjétek hozzám az értelmetlenséget Amelynek egyre mélyebb értelme van!!! AZ ELTŰNT NYÚLTENYÉSZET NYOMÁBAN 116. fejezet Tíz perccel a fölébredésem után, a csipkés, borvörös paplan alól, melynek huzatára anyai nagyanyám négy monogrammot varrt — vagy inkább vésett —, nehogy valamelyik sarkát elcseréljük a nagymosásban, a hideg szobá­ban kidugtam bal kezemet, mégpedig a nem amputáltat és visszaemlékeztem, hogy bal lá­bamat a jobb lábammal együtt Victor de Bil­lion doktor, a fülsebész nem vágta le az idő tájt, amikor én Condore környékén meleged­tem, mialatt — milyen szerencse — az angliai Orpington nevű helység valamelyik műtőjében orr-orvossebésznek is átképezte magát: ha az ókorban élt volna az orr-orvossebész és meg­­műtik Kleopátrát (maga Pascal mondja), más­ként alakul a történelem, valószínűleg a föld­rajz, valamint bizonyára a számtan meg a geometria is; ezekhez mindig vonzódtam, de oktatóim túlérett bor- és dohányparfüm szaga miatt nem tudtam elmélyedni bennük, s egy pillanatra átvillant rajtam a birsalma íz is — mégpedig Henri bácsi miatt, akinek kimon­dottan birsalma alakú feje volt, ezt különösen az Alois nevű óriás belga nyúl halotti torán figyeltem meg, ugyanis Henri bácsi, unokanő­­vérem keresztanyjának férje örökségének ka­mataiból házinyúl-tenyészetet vásárolt, és ami­kor az égni kezdett, fölborult a tűzoltó kocsi és a tűzoltók a nyulak helyett összelocsolták a járókelőket, mint akik berúgtak húsvét má­sodnapján és nem ismerik meg az ismeretle­neket — őket ismerősöknek vélvén —, a csúf és otromba kifejezések kiskorom óta visszata­szítottak, márpedig, mint utóbb mondták, a meglocsoltak, éppen ezeket a jelzőket és nyel­vi fordulatokat használták, így vége volt a nyúltenyészetnek, ráadásul, fájdalom, a nagy bak belga óriásnyúl, Alois is a tűz martaléka lett — Paulette zokogás közben ki se tudta mondani: Alois a tűz martalóca, a tűz marta­­lóca — sikonya —, de engem is megrendí­tett Alois halála, bundáját gyakorta tapogat­tam, mert szeretek nyulat tapogatni — a nyu­lak gyakorta nyúlra emlékeztetnek —, emberi dolog ez, a nyúltenyészet szomorú vége megrendítette családunkat, senki sem szólt a gyászról, de anyám a csokoládékrémbe több cso­­kol­ádét reszelt, így az e­­gész feketére sikerült; termé­szetesen Henri bácsit is egy fekete keretes névjeggyel meg­hívták a torra, némán evett, csak amikor az egész fekete krémet föltálalták, értette meg a nyúltenyészetre való finom utalást, eszébe jutott Alois, eleredtek a könnyei és bele­potyogtak a csokoládés tá­nyérba és mintegy tíz-tizenöt perc alatt szürkére hígították a feketeséget, úgy oldva föl a komor hangulatot, mint ami­kor a vihar vége felé átdereng a nap, és akkor láttam, hogy Henri bácsinak olyan feje van, akár egy birsalma ... az­zal visszahúztam a lábam, lábbal FRANZ KAFKA A KULTÚROTTHON Amikor Dé, a karmester megérkezett Dé helységbe, kö­dös decemberi idő volt, és rengeteg varjú fogadta az ál­lomás előtti erdőben. A varjak szemmel látható­an felülről kerültek a kopár bazsalikom fákra, amelyek, mint munkájától felfüggesz­tett megannyi télapó, zúzma­­rás szakállal és fehér felső, valamint alsóneművel álldo­gáltak, jelezve, hogy bíbor palástjuktól, valamint gazdag tartalmú zsákjaiktól valaki ön­kényesen megfosztotta őket. Dé, a karmester nem vetett ügyet a seregnyi fekete, nyil­vánvalóan elbocsátott és hatá­lyon kívül helyezett varjúra, az azonban nem kerülte el fi­gyelmét, hogy az egyik ba­zsalikomfa kopár ágán a sö­tét madarak között egy szőke leány ül, aki nem annyira meztelenség, mint inkább a hideg ellen a gyönyörű sűrűn leomló hajába burkolózott. — Mélyen tisztelt kisasszony — szólította meg a karmester, önt küldték a fogadásomra, vagy csalódnom kellene? A leány szeme, arca, valamint kivillanó combja a ködtől meghomályosodott. — Kedves és nagyrabecsült barátom — felelte az ágon ü­­lő ruhátlan hajadon, engem a varjak közé helyeztek, mert nem voltam hajlandó a kul­túrotthon kéményseprőjével szerelmeskedni. Cé erre intett, hogy a sze­rencsétlen leányt beveszi az énekkarba, előzőleg azonban elmennek az anyakönyvveze­tőhöz, mert házasságot akar kötni vele. Együtt gyalogoltak a hiva­talba, és Cé reákényszerítette kalocsniját is új menyasszo­nyára, ugyanis attól tartott, hogy a balsors által sújtott leány megfagy, még mielőtt házasságot kötnének, és így ő megözvegyül feleségének el­halálozása nélkül. Az anyakönyvvezető kinyi­totta a tolóablakot, szemügyre vette a fiatal párt, majd reá­juk rivallt: — Karmester úr, törődjék a saját karjával és ne a menyasszonya kezével. Te pedig, Amália, addig nem léphetsz frigyre, amíg nem hozol igazolványt, hogy a ké­ményseprő felesége voltál. A két fiatal zokogva borult egymás karjába, megtudva a felfoghatatlan határozatot. A vőlegény arra is reádöbbent, hogy menyasszonyát Amáliá­nak hívják. Úgy döntött, hogy Amáliát beveszi az énekkarba, a ké­ményseprőt pedig aljas kíván­ságának lemondására bírja könyörgéssel és rémekkel. Elővette pálcáját, majd a kéményseprő keresésére in­dultak, aki nem rejtőzhetett máshol, mint egy kéményben. Hosszas kutatás után reá­döbbentek a valóra: a ké­ményseprő a művelődési ott­hon kéményében ütött tanyát, és lakhelyét csak a terem kályháján keresztül lehet megközelíteni. A kulcs ugyan­is a művelődési otthon fele­lősénél volt. Erre a kétségbeejtő hírre a két szerelmes egymás nyakába borult, de hamarosan ott ter­mett egy bíró talárban, és kimondotta a még házasság­ra sem lépett balsors üldözte fiatalok válását. — A válás jogerős? — érdeklődött zokog­va a karmester. — A bíró megvonta a vállát. Lehet, hogy kissé erős, de hogy jog­­erős-e, azt csak a fakémény­­seprő tudná megmondani. Kü­lönben is nem értem, miért foglalkoztatja a karmester u­­rat a saját magánélete? Cé, a világ teljesen magára maradt karmestere, akit csak elvált leendő élettársa kísért, a kultúrotthon felé igyeke­zett, közben azonban gyakran megcsúszott saját könnyein, melyek az ösvényen, miután tócsát alkottak, megfagytak. Több ízben ráesett ülepére, s ilyenkor Amália segítette fel, mert kalocsnija — egyet­len öltözéke — kevésbé tette lehetővé a kényszerű korcso­lyázást. — íme, a kultúrott­hon — suttogta az elvált sze­rető, meleg, de kihűlő félben levő menyasszony, és egy négy tornyú, arannyal födött épü­letre mutatott gyönyörű ka­­locsnis lábával. Minthogy a kezét nem kívánta kivenni sűrű hajának melegéből. De többször csengetett, majd dörömbölt. Végre titokzatos és szigorú­an kimért csoszogás hallat­szott. — Én vagyok Cé, a kar­mester — kiáltotta Cé, a kar­mester, nem titkolt fájdalom­mal. Belülről elfojtott zokogás hallatszott. — A kultúrfelelős elvitte a kulcsot, s a központ­ba utazott, de hogy hol van a központ, azt csak a központ­ban tudják. A karmester sírni kezdett, majd el­vágódott megfagyott könnyein. — Én az új kar­mester vagyok — mondotta a jégen ülve. Erre a bezárt ajtó mögötti hang is megfagyott. Van itt elég kar, nekem is két karom van, és én is mester vagyok, mégpedig kéményseprő mes­ter, akit azért zárt be a fele­lős, mert nem akarok Amá­liával szerelmeskedni. Erre a megdöbbentő hírre a két szerető egymás nyakába borult. Zokogtak. Újabb aka­dály tornyosult a fiatalok ösz­­szeházasodása elé. Végül Cé karmester, az el­szánt és a kétségbeejtő hely­zettel szembeszálló férfi át­ölelte elvált menyasszonyát, akit — mily különös játéka a sorsnak — nem ismert. — Bemegyünk és beállunk kéményseprő segédnek, szólt határozottan, mégpedig a ké­ményen keresztül fogunk le­ereszkedni a titokzatos műve­lődési otthonba. Ezután, kény­­szerűségből a csatornán, föl­másztak a tetőre és onnan a kéménybe bújtak. A kémény teljességgel la­katlan volt, mert a felelős a maga rideg észjárása szerint mindenkit kiköltöztetett belő­le. A két szerető lassan lefelé kúszott, s De érezte a kály­hában égő tűz, valamint Amá­lia testének melegét. — Ki jár engedély nélkül a kémény­ben? — kiáltotta lentről egy inkább kemény, mint megle­pett hang, mire a szerelmesek zuhanni kezdtek, és zuhanás közben rémülten adtak szá­mot róla, hogy a kályhában ég a tűz. (F. Kafka a Kultúr­­otthon című regényét nem­ tudta befejezni.) 4 H­ALT WHITMAN KANAI KANNAK Óriási vedrekkel, kannákkal Merem a tébolyt feneke Ilkából Hajómnak, méh a kietlen és zord Betűtengernek közepén jéghegyni jelzőktől kapta a léket. Húsz évvel ezelőtt még elegendő volt, ha a tikra a matróz ráült, a hiányt fenekével betömítve. De eljött a Gépek Kora ... A tűz kora ... Az Értelem kora ... És én most vedrekkel, kannákkal merem a tébolyt. Ha a hajó megavult fenekére Nyomjátok új feneketeket, Megteltek dohogással: Akár a gépek! Mert ha nem tudnátok, Már a hajó feneke alól is A Gépek Kora kopogtat: Egy kopogtató géppel. Vegyetek vedret hát, Kapjatok kannát és mérjétek A téboly vizét, A betűtenger vizét. Az úszó jelzők jégdarabos Vizét. Amely feltör a fenéken Feneketekre, Tudjátok meg a jóhírt: Nincs messze Már az idő, amikor Gépkannák, gépvedrek Merik az automatikus vizet, A gépvizet Melyben gépesített jégdarabok Úsznak, amíg a hajó­likfúrógépek Betömhetetlen hajólikakat fúrnak A géphajó óriás fenekén ... Duzzad a tengerár a hajóban: Azt éneklem én, És éneklem a süllyedő hajó Fogaskerekét. Míg a hajó süllyed, A fogaskerék forog. Ahol a kerék foga van: Versemben ott lapulnak a szünetek. A vájatok között pedig Elő-előtörnek szavaim. Az ember hatalmas. Egyre nagyobb kannával önti a tengert A hajóból A hajóba! Óriási kánai kannával, menyegzői kannával. Az Újkor kánaáni kannájával! Téged énekellek kánai menyegzői kanna! Kannai Kánaán, te új! Mert az ember hajóra száll: Menyegzőre úszik a borban az ember: És közben vízzé változtatja a bort — Az Ember előtt győzelmesen bugyog A vízzel telt kánai kanna A Gépek Korának bugyogása! Az ember előtt már semmi se lehetetlen! CRISTIAN MORGENSTERN A PAPAGÁJ éneke Én nem vagyok papagáj Én nem vagyok papagáj Én nem vagyok papagáj De az aggály Kínoz, kínoz, kínoz Jó reggelt! Mindenkinek aki Hímez-Hámoz! Halló itt rádió. Lakodalom dáridó, Következnek az írek. Pretoriában, Kolumbiában Ladafiában Maffiában Nyugtalankodnak a hírek Szép eset, jó eset A dollár leesett. És melléje esett Egy utasszállító repülőgép... Nincs mese Ne döntsd, de gyűjtsd a tőkét A Hold hegyeinek Térképét kiadták És űrbakancsban Megindult rajtuk a kamatláb Jaj, jaj, jaj Olaj, olaj, olaj Vágja Salát A szappant... Az elküldött jegyzék A címzettről visszapattant. Kitüntették A kappant. A kappannak semmi híja: őt javasolták anatómiai Nobel-díjra. Anatómiai? vagy Anatóliai? A kappannak is vannak tollai. Ha író volna, ügyes lenne a tolla. Úgy jár a nyelv. Mint a motolla: A nyalok az Előretolva. Nem telefontéma ez az ügy ... Balettezik a sánta, A bicegőket magával rántva. Ha eszed van, csendben feküdj... Mindenkinek van megbízatása. Én tégedet figyellek, Te engemet figyelsz, Én puli kutyát ellek, Mellyet majd láncra versz. Figyeld az alvó pulikutyát is Akkor lesz száz év múlva majális S a dorongon kinő a rügy Teringettét, teringettét! A hamburgi gépet eltérítették. De az anabaptisták megmondták előre: Hogy nagy szükség van térítőkre... Nem telefontéma ez az ügy ... Engedjetek ki a káb­éból, Te fickó, fickó, fickó! Csak neked mondom. Remeg, remeg a csontom. Ki sem bírsz egy rúgást. Itt és most vallani és vállalni. Itt és mást. A földet mélyre ásd Különben nem nő kukorica és akkor hogyan lehet kukoricázni? Sűrű esőben fogunk ázni. Brailánál a vízállás Harminc, Galacnál ötven. Ketten vagyunk hülyék. Délután pedig többen. Átöleltem a drága nőt Lefektettem, hogy el ne késsek, Simogattam a csók előtt, Vége az időjárásjelentésnek. Gyere édes Vicám, Delejes macskám, cicám! kergessék ki a macskát! A világ szörnyű macskát! Nem vagyok papagáj, nem vagyok papagáj, Csak épp beszélni muszáj. A tömbház praktikus, de Ezt mondta XVI. Lajos. És mikor lefejezték az uralkodót A királyi tömbházban Nagy fejetlenség uralkodott. Nem tudom, nem kéne-e nékem szakáll? Az ember esze megáll. Honnan tudják, amit a borotvámnak mondok ... De hogy ilyenkor is lódítok. Még nem is sejtik a bolondok. Eltelt, eltelt a mai nap. Minden nap azt írja a lap: A beteg laphoz elmehet az ateista pap Hogy az olvasók utolsó kenetében részesítse te vagy az életemnek kincse, Vén papagáj Hűséged előtt a könnyem ontom: De amit mondok csak neked mondom, neked mondom, zajos: GUILLAUMF. APOLLINAIRE A MEGCSALT OLVASÓ ROMÁNCA Szívem balkáni gerlice Lelkesítő dalaink fújja Infarktust kap a föld szíve mint özvegy felelősök húga bivalyok bőgnek messzire szeretőm ölyv- és vércsepár ki minden titkomat kivássa csodálatos csodára száll kolumbusz három vitorlása gáspár menyhért és boldizsár II JAKAB M­ BÍRÁLÓ AT­­KOZÓDÁSAI A LEVÉL­VÁLTÁS ROVATBAN ti emberevök versvadak tudásnak vagytok drágalátok lopnátok eszmét aranyat kain és poncius Pilátus költőnők fekszenek hanyatt PONCIUS PILÁTUS TÁV­IRATA A GAAL GÁBOR KÖR TAGJAIHOZ KÖL­­TŐNÖK ÜGYÉBEN kezmoso­talamat utóbb tuezallo zsakba csomagoltam de koeltoenokrol nem tudok stop okori helytartó voltam drotvalaszt Pilátusotok A GAAL GÁBOR IRODAL­MI KÖR VITÁJÁNAK JEGYZŐKÖNYVE A PI­­LÁTUS-KEREKASZTAL ALKALMÁBÓL mi megvitattuk magyarán de a közlemény nem világos miféle tál milyen leány sőt még hogy poncius pilátus azt sem tudjuk egyáltalán EGY POLITIKAILAG TÁ­JÉKOZATLAN RABBI KÉRVÉNYE A FÜHRER­­HEZ 1936-BÓL AMELYET A GYŰLÉSEN TELJESEN INDOKOLATLANUL SZINTÉN FELOLVASTAK lángész ki nem volt még soha földrészünk új humanistája én vagyok csizmádnak pora szükség van talm­ud iskolára különben megver Jehova AZ ELHAGYOTT MÚZSÁK ÜZENETE A KEREKASZ­TAL RÉSZTVEVŐIHEZ nektek a csók is kéne még mielőtt Ámor megszületne két szöcs géza már épp elég elköltöztünk új épületbe a falon piros lámpa ég A HERKOPATER HOZZÁ­SZÓL A MODERNISTA KÖLTÉSZET VITÁJÁHOZ tartsunk érted keserű tort ködolvasó te kihalt állat levágtam bár fejed se volt téged is szépen kitaláltak mint erasmus a puskaport EGY MODERNISTA OLVA­SÓ NYÍLT LEVELE A HERKOPATERHEZ modern versekre éhezem de a sok költő gyakran átver hápogva úszom új vízen most lefejez a herkopáter jóllehet nem is létezem A META ÜTÜNK META­­NYELVEN LEZÁRJA A metavitát szívünk egy lelkes gerlice vagy inkább egy madárstruktúra odaállunk aztán ide lehangolt nagybőgőknek húrja atomok bőgnek messzire ott hol tágulnak új terek hajlong a pozitív virágunk csókot ad mosolyt és kezet lányt is sikerült programálnunk önmagát adó szerkezet.

Next