Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-02 / 1. szám
ÜTÜNK MODERNISTA KIADÁS SZERKESZTI: BAJOR ANDOR A modernizmus ki- és beadása orvosi előírás szerint A CALAMBUSZ KLASSZIKUSOK TRISTAN TZARA MARCEL PROUST VEZÉRCIKK, VEZÉRCIKK, CIKKVEZÉRELŐSZÓ, SZÓELŐ Almásderes úr egy ELŐSZÓRA Megkérte a kezemet. De egyik kezemben ostor volt Mellyel lókolbászt hajtottam A Metropol nevezetű vendéglő felé, Másik kezemben a Metropol nevezetű vendéglő volt. Harmadik kezem egy sánta fináncláb mankóját tartogatta, Negyedik kezem pedig nincs: Nem vagyok Siva, nincs Siva! Mert tegnap ebédre megettem. Leszopogattam róla a brahmanizmust Csak a kaparója maradt rosenthal tányéron. A tányért próbáltam meghámozni De leejtettem és gurulni kezdett. Vesszőparipán vágtattam utána . A vesszőparipa még nem volt vesszőparipa, csak vesszőcsikó. Rúgott, majd ketté törött. Ezért leszálltam és lőmenetjegyemet odaadtam a sókalauznak Mentem és vezércikkek jöttek szembe: Egyeseknek foltozott zsák volt a hátukon Betörő felszereléssel, Más vezércikkek szamárháton jöttek És Jézus Krisztusnak képzelték magukat Amint bevonul Jeruzsálembe, Ismét más vezércikkek vakok voltak: így mindenik szó a másik szó hátát tapogatta botorkálás közben. Végül megjelent Almásderes úr két füllel, két két vesemedencével És akkor én elővettem egy üres felhőt, Azután föltekertem: És a teljesen fehér írógépbe még sohasem csavart felhőről Olvasni kezdtem meg sem írt Hegyibeszédemet Boldogok azok, akiknek hangját csak a süket érti meg: Zumbáj, zumbáj, zumbáj, zum Engedjétek hozzám az értelmetlenséget Amelynek egyre mélyebb értelme van!!! AZ ELTŰNT NYÚLTENYÉSZET NYOMÁBAN 116. fejezet Tíz perccel a fölébredésem után, a csipkés, borvörös paplan alól, melynek huzatára anyai nagyanyám négy monogrammot varrt — vagy inkább vésett —, nehogy valamelyik sarkát elcseréljük a nagymosásban, a hideg szobában kidugtam bal kezemet, mégpedig a nem amputáltat és visszaemlékeztem, hogy bal lábamat a jobb lábammal együtt Victor de Billion doktor, a fülsebész nem vágta le az idő tájt, amikor én Condore környékén melegedtem, mialatt — milyen szerencse — az angliai Orpington nevű helység valamelyik műtőjében orr-orvossebésznek is átképezte magát: ha az ókorban élt volna az orr-orvossebész és megműtik Kleopátrát (maga Pascal mondja), másként alakul a történelem, valószínűleg a földrajz, valamint bizonyára a számtan meg a geometria is; ezekhez mindig vonzódtam, de oktatóim túlérett bor- és dohányparfüm szaga miatt nem tudtam elmélyedni bennük, s egy pillanatra átvillant rajtam a birsalma íz is — mégpedig Henri bácsi miatt, akinek kimondottan birsalma alakú feje volt, ezt különösen az Alois nevű óriás belga nyúl halotti torán figyeltem meg, ugyanis Henri bácsi, unokanővérem keresztanyjának férje örökségének kamataiból házinyúl-tenyészetet vásárolt, és amikor az égni kezdett, fölborult a tűzoltó kocsi és a tűzoltók a nyulak helyett összelocsolták a járókelőket, mint akik berúgtak húsvét másodnapján és nem ismerik meg az ismeretleneket — őket ismerősöknek vélvén —, a csúf és otromba kifejezések kiskorom óta visszataszítottak, márpedig, mint utóbb mondták, a meglocsoltak, éppen ezeket a jelzőket és nyelvi fordulatokat használták, így vége volt a nyúltenyészetnek, ráadásul, fájdalom, a nagy bak belga óriásnyúl, Alois is a tűz martaléka lett — Paulette zokogás közben ki se tudta mondani: Alois a tűz martalóca, a tűz martalóca — sikonya —, de engem is megrendített Alois halála, bundáját gyakorta tapogattam, mert szeretek nyulat tapogatni — a nyulak gyakorta nyúlra emlékeztetnek —, emberi dolog ez, a nyúltenyészet szomorú vége megrendítette családunkat, senki sem szólt a gyászról, de anyám a csokoládékrémbe több csokoládét reszelt, így az egész feketére sikerült; természetesen Henri bácsit is egy fekete keretes névjeggyel meghívták a torra, némán evett, csak amikor az egész fekete krémet föltálalták, értette meg a nyúltenyészetre való finom utalást, eszébe jutott Alois, eleredtek a könnyei és belepotyogtak a csokoládés tányérba és mintegy tíz-tizenöt perc alatt szürkére hígították a feketeséget, úgy oldva föl a komor hangulatot, mint amikor a vihar vége felé átdereng a nap, és akkor láttam, hogy Henri bácsinak olyan feje van, akár egy birsalma ... azzal visszahúztam a lábam, lábbal FRANZ KAFKA A KULTÚROTTHON Amikor Dé, a karmester megérkezett Dé helységbe, ködös decemberi idő volt, és rengeteg varjú fogadta az állomás előtti erdőben. A varjak szemmel láthatóan felülről kerültek a kopár bazsalikom fákra, amelyek, mint munkájától felfüggesztett megannyi télapó, zúzmarás szakállal és fehér felső, valamint alsóneművel álldogáltak, jelezve, hogy bíbor palástjuktól, valamint gazdag tartalmú zsákjaiktól valaki önkényesen megfosztotta őket. Dé, a karmester nem vetett ügyet a seregnyi fekete, nyilvánvalóan elbocsátott és hatályon kívül helyezett varjúra, az azonban nem kerülte el figyelmét, hogy az egyik bazsalikomfa kopár ágán a sötét madarak között egy szőke leány ül, aki nem annyira meztelenség, mint inkább a hideg ellen a gyönyörű sűrűn leomló hajába burkolózott. — Mélyen tisztelt kisasszony — szólította meg a karmester, önt küldték a fogadásomra, vagy csalódnom kellene? A leány szeme, arca, valamint kivillanó combja a ködtől meghomályosodott. — Kedves és nagyrabecsült barátom — felelte az ágon ülő ruhátlan hajadon, engem a varjak közé helyeztek, mert nem voltam hajlandó a kultúrotthon kéményseprőjével szerelmeskedni. Cé erre intett, hogy a szerencsétlen leányt beveszi az énekkarba, előzőleg azonban elmennek az anyakönyvvezetőhöz, mert házasságot akar kötni vele. Együtt gyalogoltak a hivatalba, és Cé reákényszerítette kalocsniját is új menyasszonyára, ugyanis attól tartott, hogy a balsors által sújtott leány megfagy, még mielőtt házasságot kötnének, és így ő megözvegyül feleségének elhalálozása nélkül. Az anyakönyvvezető kinyitotta a tolóablakot, szemügyre vette a fiatal párt, majd reájuk rivallt: — Karmester úr, törődjék a saját karjával és ne a menyasszonya kezével. Te pedig, Amália, addig nem léphetsz frigyre, amíg nem hozol igazolványt, hogy a kéményseprő felesége voltál. A két fiatal zokogva borult egymás karjába, megtudva a felfoghatatlan határozatot. A vőlegény arra is reádöbbent, hogy menyasszonyát Amáliának hívják. Úgy döntött, hogy Amáliát beveszi az énekkarba, a kéményseprőt pedig aljas kívánságának lemondására bírja könyörgéssel és rémekkel. Elővette pálcáját, majd a kéményseprő keresésére indultak, aki nem rejtőzhetett máshol, mint egy kéményben. Hosszas kutatás után reádöbbentek a valóra: a kéményseprő a művelődési otthon kéményében ütött tanyát, és lakhelyét csak a terem kályháján keresztül lehet megközelíteni. A kulcs ugyanis a művelődési otthon felelősénél volt. Erre a kétségbeejtő hírre a két szerelmes egymás nyakába borult, de hamarosan ott termett egy bíró talárban, és kimondotta a még házasságra sem lépett balsors üldözte fiatalok válását. — A válás jogerős? — érdeklődött zokogva a karmester. — A bíró megvonta a vállát. Lehet, hogy kissé erős, de hogy jogerős-e, azt csak a fakéményseprő tudná megmondani. Különben is nem értem, miért foglalkoztatja a karmester urat a saját magánélete? Cé, a világ teljesen magára maradt karmestere, akit csak elvált leendő élettársa kísért, a kultúrotthon felé igyekezett, közben azonban gyakran megcsúszott saját könnyein, melyek az ösvényen, miután tócsát alkottak, megfagytak. Több ízben ráesett ülepére, s ilyenkor Amália segítette fel, mert kalocsnija — egyetlen öltözéke — kevésbé tette lehetővé a kényszerű korcsolyázást. — íme, a kultúrotthon — suttogta az elvált szerető, meleg, de kihűlő félben levő menyasszony, és egy négy tornyú, arannyal födött épületre mutatott gyönyörű kalocsnis lábával. Minthogy a kezét nem kívánta kivenni sűrű hajának melegéből. De többször csengetett, majd dörömbölt. Végre titokzatos és szigorúan kimért csoszogás hallatszott. — Én vagyok Cé, a karmester — kiáltotta Cé, a karmester, nem titkolt fájdalommal. Belülről elfojtott zokogás hallatszott. — A kultúrfelelős elvitte a kulcsot, s a központba utazott, de hogy hol van a központ, azt csak a központban tudják. A karmester sírni kezdett, majd elvágódott megfagyott könnyein. — Én az új karmester vagyok — mondotta a jégen ülve. Erre a bezárt ajtó mögötti hang is megfagyott. Van itt elég kar, nekem is két karom van, és én is mester vagyok, mégpedig kéményseprő mester, akit azért zárt be a felelős, mert nem akarok Amáliával szerelmeskedni. Erre a megdöbbentő hírre a két szerető egymás nyakába borult. Zokogtak. Újabb akadály tornyosult a fiatalok öszszeházasodása elé. Végül Cé karmester, az elszánt és a kétségbeejtő helyzettel szembeszálló férfi átölelte elvált menyasszonyát, akit — mily különös játéka a sorsnak — nem ismert. — Bemegyünk és beállunk kéményseprő segédnek, szólt határozottan, mégpedig a kéményen keresztül fogunk leereszkedni a titokzatos művelődési otthonba. Ezután, kényszerűségből a csatornán, fölmásztak a tetőre és onnan a kéménybe bújtak. A kémény teljességgel lakatlan volt, mert a felelős a maga rideg észjárása szerint mindenkit kiköltöztetett belőle. A két szerető lassan lefelé kúszott, s De érezte a kályhában égő tűz, valamint Amália testének melegét. — Ki jár engedély nélkül a kéményben? — kiáltotta lentről egy inkább kemény, mint meglepett hang, mire a szerelmesek zuhanni kezdtek, és zuhanás közben rémülten adtak számot róla, hogy a kályhában ég a tűz. (F. Kafka a Kultúrotthon című regényét nem tudta befejezni.) 4 HALT WHITMAN KANAI KANNAK Óriási vedrekkel, kannákkal Merem a tébolyt feneke Ilkából Hajómnak, méh a kietlen és zord Betűtengernek közepén jéghegyni jelzőktől kapta a léket. Húsz évvel ezelőtt még elegendő volt, ha a tikra a matróz ráült, a hiányt fenekével betömítve. De eljött a Gépek Kora ... A tűz kora ... Az Értelem kora ... És én most vedrekkel, kannákkal merem a tébolyt. Ha a hajó megavult fenekére Nyomjátok új feneketeket, Megteltek dohogással: Akár a gépek! Mert ha nem tudnátok, Már a hajó feneke alól is A Gépek Kora kopogtat: Egy kopogtató géppel. Vegyetek vedret hát, Kapjatok kannát és mérjétek A téboly vizét, A betűtenger vizét. Az úszó jelzők jégdarabos Vizét. Amely feltör a fenéken Feneketekre, Tudjátok meg a jóhírt: Nincs messze Már az idő, amikor Gépkannák, gépvedrek Merik az automatikus vizet, A gépvizet Melyben gépesített jégdarabok Úsznak, amíg a hajólikfúrógépek Betömhetetlen hajólikakat fúrnak A géphajó óriás fenekén ... Duzzad a tengerár a hajóban: Azt éneklem én, És éneklem a süllyedő hajó Fogaskerekét. Míg a hajó süllyed, A fogaskerék forog. Ahol a kerék foga van: Versemben ott lapulnak a szünetek. A vájatok között pedig Elő-előtörnek szavaim. Az ember hatalmas. Egyre nagyobb kannával önti a tengert A hajóból A hajóba! Óriási kánai kannával, menyegzői kannával. Az Újkor kánaáni kannájával! Téged énekellek kánai menyegzői kanna! Kannai Kánaán, te új! Mert az ember hajóra száll: Menyegzőre úszik a borban az ember: És közben vízzé változtatja a bort — Az Ember előtt győzelmesen bugyog A vízzel telt kánai kanna A Gépek Korának bugyogása! Az ember előtt már semmi se lehetetlen! CRISTIAN MORGENSTERN A PAPAGÁJ éneke Én nem vagyok papagáj Én nem vagyok papagáj Én nem vagyok papagáj De az aggály Kínoz, kínoz, kínoz Jó reggelt! Mindenkinek aki Hímez-Hámoz! Halló itt rádió. Lakodalom dáridó, Következnek az írek. Pretoriában, Kolumbiában Ladafiában Maffiában Nyugtalankodnak a hírek Szép eset, jó eset A dollár leesett. És melléje esett Egy utasszállító repülőgép... Nincs mese Ne döntsd, de gyűjtsd a tőkét A Hold hegyeinek Térképét kiadták És űrbakancsban Megindult rajtuk a kamatláb Jaj, jaj, jaj Olaj, olaj, olaj Vágja Salát A szappant... Az elküldött jegyzék A címzettről visszapattant. Kitüntették A kappant. A kappannak semmi híja: őt javasolták anatómiai Nobel-díjra. Anatómiai? vagy Anatóliai? A kappannak is vannak tollai. Ha író volna, ügyes lenne a tolla. Úgy jár a nyelv. Mint a motolla: A nyalok az Előretolva. Nem telefontéma ez az ügy ... Balettezik a sánta, A bicegőket magával rántva. Ha eszed van, csendben feküdj... Mindenkinek van megbízatása. Én tégedet figyellek, Te engemet figyelsz, Én puli kutyát ellek, Mellyet majd láncra versz. Figyeld az alvó pulikutyát is Akkor lesz száz év múlva majális S a dorongon kinő a rügy Teringettét, teringettét! A hamburgi gépet eltérítették. De az anabaptisták megmondták előre: Hogy nagy szükség van térítőkre... Nem telefontéma ez az ügy ... Engedjetek ki a kábéból, Te fickó, fickó, fickó! Csak neked mondom. Remeg, remeg a csontom. Ki sem bírsz egy rúgást. Itt és most vallani és vállalni. Itt és mást. A földet mélyre ásd Különben nem nő kukorica és akkor hogyan lehet kukoricázni? Sűrű esőben fogunk ázni. Brailánál a vízállás Harminc, Galacnál ötven. Ketten vagyunk hülyék. Délután pedig többen. Átöleltem a drága nőt Lefektettem, hogy el ne késsek, Simogattam a csók előtt, Vége az időjárásjelentésnek. Gyere édes Vicám, Delejes macskám, cicám! kergessék ki a macskát! A világ szörnyű macskát! Nem vagyok papagáj, nem vagyok papagáj, Csak épp beszélni muszáj. A tömbház praktikus, de Ezt mondta XVI. Lajos. És mikor lefejezték az uralkodót A királyi tömbházban Nagy fejetlenség uralkodott. Nem tudom, nem kéne-e nékem szakáll? Az ember esze megáll. Honnan tudják, amit a borotvámnak mondok ... De hogy ilyenkor is lódítok. Még nem is sejtik a bolondok. Eltelt, eltelt a mai nap. Minden nap azt írja a lap: A beteg laphoz elmehet az ateista pap Hogy az olvasók utolsó kenetében részesítse te vagy az életemnek kincse, Vén papagáj Hűséged előtt a könnyem ontom: De amit mondok csak neked mondom, neked mondom, zajos: GUILLAUMF. APOLLINAIRE A MEGCSALT OLVASÓ ROMÁNCA Szívem balkáni gerlice Lelkesítő dalaink fújja Infarktust kap a föld szíve mint özvegy felelősök húga bivalyok bőgnek messzire szeretőm ölyv- és vércsepár ki minden titkomat kivássa csodálatos csodára száll kolumbusz három vitorlása gáspár menyhért és boldizsár II JAKAB M BÍRÁLÓ ATKOZÓDÁSAI A LEVÉLVÁLTÁS ROVATBAN ti emberevök versvadak tudásnak vagytok drágalátok lopnátok eszmét aranyat kain és poncius Pilátus költőnők fekszenek hanyatt PONCIUS PILÁTUS TÁVIRATA A GAAL GÁBOR KÖR TAGJAIHOZ KÖLTŐNÖK ÜGYÉBEN kezmosotalamat utóbb tuezallo zsakba csomagoltam de koeltoenokrol nem tudok stop okori helytartó voltam drotvalaszt Pilátusotok A GAAL GÁBOR IRODALMI KÖR VITÁJÁNAK JEGYZŐKÖNYVE A PILÁTUS-KEREKASZTAL ALKALMÁBÓL mi megvitattuk magyarán de a közlemény nem világos miféle tál milyen leány sőt még hogy poncius pilátus azt sem tudjuk egyáltalán EGY POLITIKAILAG TÁJÉKOZATLAN RABBI KÉRVÉNYE A FÜHRERHEZ 1936-BÓL AMELYET A GYŰLÉSEN TELJESEN INDOKOLATLANUL SZINTÉN FELOLVASTAK lángész ki nem volt még soha földrészünk új humanistája én vagyok csizmádnak pora szükség van talmud iskolára különben megver Jehova AZ ELHAGYOTT MÚZSÁK ÜZENETE A KEREKASZTAL RÉSZTVEVŐIHEZ nektek a csók is kéne még mielőtt Ámor megszületne két szöcs géza már épp elég elköltöztünk új épületbe a falon piros lámpa ég A HERKOPATER HOZZÁSZÓL A MODERNISTA KÖLTÉSZET VITÁJÁHOZ tartsunk érted keserű tort ködolvasó te kihalt állat levágtam bár fejed se volt téged is szépen kitaláltak mint erasmus a puskaport EGY MODERNISTA OLVASÓ NYÍLT LEVELE A HERKOPATERHEZ modern versekre éhezem de a sok költő gyakran átver hápogva úszom új vízen most lefejez a herkopáter jóllehet nem is létezem A META ÜTÜNK METANYELVEN LEZÁRJA A metavitát szívünk egy lelkes gerlice vagy inkább egy madárstruktúra odaállunk aztán ide lehangolt nagybőgőknek húrja atomok bőgnek messzire ott hol tágulnak új terek hajlong a pozitív virágunk csókot ad mosolyt és kezet lányt is sikerült programálnunk önmagát adó szerkezet.