Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-07 / 1. szám

Ami igaz, az igaz! Vagyis, hogy nem véletle­nül számít nagyapám a leghírnevesebb böl­­lérnek — ahogy felénk mondjuk: disznóölő­­nek — a faluban, s immáron idestova másfél évtizede. Mert lássuk, csinálja csak utána va­laki, ha tudja: dolgozzon —, vagyis trancsíroz­­zon fel, s bárcsak egy süldőmalacot is, bekö­­tött szemmel! De hibátlanul ám! Márpedig nagyapám egynéhány esztendőkkel ennek előt­te, tisztára virtuskodásból, no meg ama félli­ternél valamicskével több öreg szilvórium erőt és szándékot fölöttébb megserkentő ösztökélé­sének engedelmeskedve, bekötött szemmel járt a végére Lukács Ignác bá kétmázsás kocájának, mégpedig olyan megveszekedett szaporasággal s olyan kifogástalanul, mintha legkevesebb négy szeme s hat keze lett volna! S a tetejé­ben még csak nem is ragaszkodott a fogadás­ban kikötött hathetes malachoz, hanem enge­dett Ignác bá sok istenkedésének, s a malac helyett beérte egy demizson hároméves szil­vapálinkával, mivelhogy közeledtek az ünne­pek. Ebből pedig az is világosan kitetszik, hogy nemcsak elsőrangú böllér Dávid nagy­apám, hanem egyszersmind jóérzésű, belátó ember is, akivel szót lehet érteni. (Ez még ak­kor is így igaz, ha számításba vesszük a dol­gok akkori állását, miszerint egy hathetes ma­lac ára akkortájt 150 lej körül mozgott, a szilvórium litere pedig hetven lejt is megért. Az a demizson pedig ötliteres volt.) Nagyapám csak velünk — mármint apám­mal és velem szemben — nem volt megértő és belátó. Legalábbis nem olyan mértékben, mint Ignác bával szemben. A helyzet ugyanis az volt, hogy az elmúlt számtalan esztendők alatt, nagyapám mellett böllér-inaskodva, a­­pám is, én is alapos jártasságra — hogy ne mondjam dicsekvően, szaktudásra — tettünk szert a böllérkedésben. Amit az is bizonyít, hogy nagyapám egyre gyakrabban bízta ránk a trancsírozás, vagyis a disznó feldolgozásának egyik-másik műveletét. Két dolgot azonban so­hasem engedett át nekünk, mégpedig a disznó leszúrását és a belsőségek (máj, epe, vese, tü­dő, szív stb.) kivételét és szétválasztását. Emi­att pufogtunk is apámmal kettesben éppen eleget, de nagyapám hajthatatlan maradt. „E­­zek olyan dolgok, amihez érzés kell, nem elég a tudás!“ — magyarázgatta ágáló hangon. Apám is, én is meg voltunk győződve, hogy a szakmai féltékenység beszél az öregben. De hát, nem volt amit tenni. Azon a télen, amelyikről most beszélni aka­rok, korán leesett a hó, erős hidegek jártak, minek következtében hamar elkezdődött a disznóölés. Nagyapám, sok esztendei szokásá­hoz híven, az egyik nap vette a tízliteres fo­nottkorsót, s átbuszozott a szomszédos faluba, régi katonacimborájához. Két-három napig szokott odalenni, mialatt levágta a házigazda egy-két disznaját, s közben alaposan és több­ször is meggyőződött arról, hogy a régi k­ato­­nnakolléga újkora pontosan olyanra sikeredett folyó esztendőben is, amilyenre éppen kellett, minek következtében elsőrangúan megfelel ne­künk az esztendő végi ünnepekre. Szóval, azon a télen is útrakelt. Ez egy keddi napon volt, s a hazajövetele így hát péntekre volt esedé­kes. Mondta is egyébként, hogy pénteken az esti busszal hazajön, hogy szombaton hajnal­ban mi is megölhessük a nagyobbik hízót, a kétesztendős kocát. Alighogy kitette a lábát az életből, nagy gondterhelten csak elkezdi apám: „Arra gondoltam, te Mózsi, mi lenne, ha .. „Egy tapodtat se tovább! — szóltam közbe —, merthogy én is pont arra gondoltam.“ „Akkor ne felejts el szólni Józsi bátyádnak“ — mond­ta megnyugodva apám. Józsi bátyám, anyám testvére, tőszomszédunk volt, s mindig ő szo­kott segédkezni disznóvágáskor az állat le­fogásában s egyebekben is. Nagydarab ember az én Józsi bátyám s irdatlan erejű. Úgy emelgeti a mázsás csutakokat eldőléskor, hogy még fütyürészik is hozzá. Ami pedig nagy dolog! ... Nem sokkal délebéd után átléptem hozzájuk, de bátyám nem volt otthon. Meg­hagytam hát Rebl ángyomnak, hogy feltétle­nül küldje be hozzánk, ha elékerül. Szürkület tájban jött is, felettébb jókedvűen s egészsé­ges szilvórium-illatokat lengedezve maga kö­rül. Még jóformán le sem ült, vette is már elé apám a literes üveget s a poharakat. Mi­kor elkoccintottuk az első poharat, elkezdi apám: „Arról volna szó, sógor, hogy holnap haj­nalban le kellene szúrjuk a disznót, a kocát, a nagyobbikat...“ „Csak nyugodtan, sógor!!“ — harsogta lelkesen Józsi bátyám. Töltöttem, koccintottunk, ittunk. „Csak hát papa nincs itt­hon" — mondtam, mintegy kipuhatolandó bá­tyám vélekedését. „S osztán?! — hersent fel Józsi bátyám. — Mi nem vagyunk-e embe­rek?!“... Fogyogatott a jóízű, zamatos szilva­pálinka, s nőtt bennünk az önérzet s a böllér­­tudomány. Apámmal versengve soroltuk, hogy kell s mint kell, mégpedig szakszerűen. Józsi bátyám meg jóváhagyólag bólingatott. Már erősen közeledtünk az üveg alja felé, Józsi bátyám pedig, valami okból kifolyólag, egyre csak azt harsogta, hogyha mi, mármint apám és én olyan gyávák vagyunk, hogy nem mer­jük vállalni a dolgot, hát akkor vállalja ő, „azt a hétszentségit, aki rossz, koszos disznó van ezen a világon!" Szóval éppen itt tartot­tunk a szakmai megbeszélésben, amikor újra megszólalt anyám: „Hiszen mégiscsak jobb volna hazavárni papot, vagy pediglen szólni kéne Fábián bátyátoknak." De mi nem vettük zokon anyám önérzetünkbe taposó, s egyszer­smind szakmai tudásunkat kétségbevonó sza­vait ... Tán ott ér a hajnal is az asztal mel­lett, a nagy stratégiai megbeszélésben, ha újra meg nem szólal anyám, s pontosan akkor, amikor indultam volna az újabb üveg kedv­­serkentőért: „Ha mindenáron disznót akartok ölni, ideje lenne lefeküdni!“ Be kellett lássuk, hogy most az egyszer bölcsen szólt. Erősen felemásan éreztem magam, mikor a félnégyre beállított vekker elkezdett éktelen­kedni a fülem mellett. Akkora volt a fejem, hogy első gondolatom az volt, ki sem tér az ajtón, még féloldalasan sem. Apám már sok­kalta virgoncabb volt, ami leginkább abból tetszett ki, hogy már ilyen korán hajnalban erősen emlegette az eget, s a benne lakókat úgyszintén. Kérdeztem is öltözködés közben, hogy ugyan bizony mi lette. „Engem az — mondta mérgesen —, hogy nagyapád elvitte a disznóölőkéseket.“ „A nyári házban nézte-e?“ — kérdeztem, mivelhogy nagyapámnak volt vagy három rendbéli felszerelése is, az ócskáb­bakat pedig ott tartotta a nyári házban, fel­szúrva a gerendák mellé. Lódult is apám men­ten. Nemsokára aztán jött Józsi bátyám, ábrá­­zatban kicsit vasalatlanul, de egyébként jó­kedvűen. Bekaptunk vagy két pohárnyi pálin­kát a kanti hideg ellen, aztán apám vette a késeket, anyám a kijárólámpást s a kukori­cával félig telt fakupát. S indultunk. Tágas, nagy a mi udvarunk. A szénás szekér is kényelmesen megfordulhatna benne. A disz­nópajta ott van a hátsó felében, a csűr ol­dalához lapítva. A két híró érdeklődéssel rö­fögött, s kicsit méltatlankodva is a kora haj­nali zavarás miatt. Kinyitottam a pajtaajtót, apám pedig elkezdte zörögtetni a fakupában a törökbúzát, miközben „csika! csika!“ szavakkal szólongatta a röfögő jószágokat. Na, jött is nemsokára a kisebbik, a busafejű, amelyiket csak februárban szándékoztunk levágni, mivel­hogy még csak amolyan „félhúsban“ volt. Szó­val jött nagy röfögve az istenadta, megállt anyám előtt, ki egy marék törökbúzát szórt eléje a hóra. A koca azonban az istennek ma­gának nem akart kijönni a pajtából. Eljött az ólajtóig, ki is dugta a fejét, röfögött is, de aztán egyéb semmi. Anyám az orra alá tette a törökbúzás fakupát, hiába. Nem mozdult az istenverte az ajtóból egy tapodtat sem. „Bújj be, Mózes, a pajtába — mondta Józsi bátyám —, s noszogasd meg ezzel a kapanyéllel, neh i­s azzal a kezembe nyomott egy jókora hu­sángot. Mit volt mit tenni, be kellett bújjak a pajtába. Döfködtem, rúgdostam, taszigáltam a mafla állatot, de csak annyit értem el, hogy az átkozott befarolt a pajta sarkába, leült s onnan röfögött felém nagy megértéssel. Hogy nem boldogultam egyedül, Józsi bátyám is begyö­­möszölte magát a sötét, büdös pajtába, s meg­próbáltuk kettesben kihúzni a nagy darab dö­göt, de volt az két mázsa is, s olyan jól érez­te magát seggen ülve a pajta sarkában, hogy le kellett mondjunk a „kiemelési“ szándékról. Annyit elértünk, hogy jól össze­disznószaroz­­tuk magunkat a szűk helyen. Apám káromko­dott, Józsi bátyám pedig egyre azt hajtogat­ta: „Csak nyugodtan, sógor!“, pedig már ő is ideges volt. Anyám rázta a fakupát, mind „csikázott". „Nem jön az ki holnap ilyenkorig sem “, mondta. — Megijedt.“ Tanácstalanul néztünk egymásra. „Márpedig ma disznót ölünk!“ — jelentette ki apám, és a hóban tur­káló busafejűre nézett. „De hát még nincs egészen meghízva“ — mondta anyám. „Ha megvan, ha nincs meg, akkor is levágjuk!“ — makacsolta meg magát apám, s igaza is volt. Világszégyene lett volna, hogy akkora neki­­készülődés után lemondjunk életünk első ön­álló disznóöléséről. „Akkor kezdjünk neki!“ — mondta Józsi bátyám, s máris rávetette magát a busafejűre, hogy elkapja a hátsó lábát, s le­rántsa a hóra. De néhány centivel elhibázta, kicsúszott a hótól síkossá vált disznóláb a ke­zéből, s a busafejű eliramodott a kapu felé... Na, kergetőztünk vagy félórát a friss hajnali levegőn. Szerencsére az elnehezült, az efféle szaladgálástól már ugyancsak elszokott busafe­jű döglött ki hamarább, összeakadtak a lábai, elterült a havon. Mi meg reja! Félájultan szu­­szogott-hörgött a szegény pára, de mi is sza­porán szedtük a levegőt. Mikor aztán egy ki­csit kiszusszantuk magunkat, apám vette a hosszú, vékony pengéjű szúrókést. Keze egy kicsit reszketett, bizonyára a fáradtságtól. „Csak nyugodtan, sógor!“ — mondta Józsi bá­tyám, s apám beleeresztette a kést az alig li­hegő állat torkába. Olyan jól sikerült az egész, hogy a busafejű még visítani is elfelejtett. Hörgött néhányat, rugdalódzott egy kicsit, az­tán adjon isten hét pirulát. „No, ezzel meg­volnánk“ — mondta Józsi bátyám. Apám még darabig ott emelgette a disznó első lábát, nyomkodta az oldalát, merthogy erősen kevés vér folyt ki. Egy félliternél alig több. „Nem baj —, mondtam apámnak —, majd a feldol­gozáskor kimerjük a benne maradottat“ — s hogy véglegesen megnyugtassam, még hozzá­tettem: „Papóval is fordult elő ilyesmi... Erő­sen megijedt a disznó, oszt azért maradt ben­ne a vér ...“ A csűrben elő volt már készítve a perzse­léshez szükséges nagy halom búzaszalma. Ugyanis mi perzselni szoktuk a disznót, nem pedig „füröszteni“. Igaz, hogy a lobogó vízben „megfürösztött" disznót hamarabb meg lehet tisztítani, s a szőrmhagymája sem marad ben­ne, de a perzselt disznó szalonnája sokkal ízletesebb ... A csűrkapu nyitva volt, mentem is hallatszott. Gyönyörködve néztük a hátat­­vetettem belőle busafejűnek „az ágyat“. Rá­­hengerítettük a szalmára a kimúlt párát, a hátára is hoztam vagy két ölnyit, aztán alá­gyújtottam. Pillanatok alatt lángban állt, azaz feküdt szegény busafejű. Még a serte sercegése is hallatszott. Gyönyörködve néztük a hatal­mas tüzet, amelynek fényétől megvilágosodott a kora hajnali udvar. Egy vasvillával újabb és újabb kis adag szalmát szórtam a tűzre, apám pedig Józsi bátyámnak magyarázta a szakszerű perzselés fortélyait. Nagy békesség vett körül mindnyájunkat. Éppen egy újabb adag szalmát szórtam a tűzre, amikor csak úgy tetszett, mintha megmozdulna a tüzes gomolyag. Előbb csak megmozdul, aztán emel­kedik is, s no, már jól látszik a négy lába is! Mire eldönthettem volna magamban, hogy a szemem káprázik-e, vagy tényleg négy lábra állt a perzselőtűz, már a kapu felé nyargalá­­szott az egész tüzes gomolyag. Jól mondják, hogy nagy veszedelmekkor hamar vált az em­ber esze. Én is elordítottam magam: „Fut a disznó!“, s azzal gyorsan hátra a csűr felé, hogy becsukjam a tárva-nyitva lévő kaput, míg be nem rohan a csűr padlóján lévő szal­marakásba a megveszekedett tűz, vagyis a ha­lottaiból hirtelen feltámadott busafejű. De ek­korra már apám is befejezte szakmai kiselőa­dását, s rohantak Józsi bátyámmal a lángok­ból álló, égő szalmát, zsarátnokot elhullató disznó után ... Na, eltartott vagy negyedórát az újabb kergetőzés. Csupa vér volt már a hó az udvaron, merthogy erősen vérezni kez­dett a busafejű. Ennek a vérveszteségnek s egy jól eltalált ütésnek köszönhetően, amit Jó­zsi bátyám mért a hirtelen keze ügyébe ke­rült kerítéskaróval a rohangászó kedvű disznó busa fejére, a szegény pára másodjára is le­rogyott. Józsi bátyám a biztonság kedvéért még húzott vagy hármat a fejére, teljes ere­jéből, s aztán vártuk, hogy mi lesz. De a bu­safejű most már végleg kilehelte magából a makacs életet. — „Na, igyatok meg egy po­hárkával a nagy ijedtségre!“ — nyújtotta ki­csit később felénk anyám a tele poharakat. De mi úgy tettünk, mintha ott sem lenne. Nem esett volna jól a pálinka. Néztük, csak néztük a félig megperzselődött, már végképp kinyúlt busafejűt, s azt fontolgattuk magunkban: mi­ként éledhetett fel olyan hirtelen? Mindhár­man sejtettük a magyarázatot, de egy szót sem szóltunk. Kényelmetlen és fölösleges is lett volna a szó. (Minden bizonnyal az történt, vélekedem most is, miként akkor hajnalban, hogy apám nem találta el az állat szívét, csak megsebesí­tette. Vér is azért folyt ki belőle olyan kevés. A félórás első kergetőzés meg a vérveszteség tette azt, hogy a busafejű elalélt, amire mi azt hittük, hogy kimúlt. A bőrét égető tűz azon­ban felserkentette elaléltságából...) Szótlanul cipeltük vissza a kimúlt, féligper­­zselt állatot a csűr felé. Újra meg kellett gyúj­tani a tüzet... Lassacskán megvirradt, mire végeztünk a perzseléssel. Miután bevittük a nyári házba az itt-ott kirepedezett, piros-ropo­gós helyett szénfeketére perzselt busafejűt, Jó­zsi bátyám azt mondta, nem tud tovább ma­radni, mert meg kell árusolja a kormosképű tinót. Mi meg nem faggatóztunk, hogy mi ba­ja lett ilyen hirtelen a szegény állatnak ... Később, mikor anyám elkészítette a finss hús­ból a pörköltet reggelire, szóltam bátyámnak, hogy jöjjön át früstökölni, de azt válaszolta sötét hangon, hogy köszöni szépen a figyel­mességet, de ő már jóllakott. Szerettem volna megkérdezni, hogy ugyan bizony mivel, de en­gem sem fogott hacacáré. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor anyám kezdte számbavenni a belsősé­geket, hogy odakészítsük főni a véresnek, má­jasnak valót, kiderült, hogy csak fél veséje volt a búsafejűnek, a mája sem éppen akkora, mint kellene, s az epét is hiába keresgéljük, pedig azt feltétlenül elő kellene keríteni, míg ki nem pukkad s a benne lévő keserű lé rá nem ömlik mindenre ... „Te jóságos ég!“ — sóhajtott fel anyám, s kétségbeesetten nézett végig azon a rengeteg összevisszavagdalt-farigcsált, csupavér „hol­min", amivé kezünk nyomán szegény busafe­jű átváltozott. S mi, a két híres böllér, mit is tehettünk volna egyebet, csak hallgattunk, de azt aztán teljes odaadással és főleg szakértelemmel... MOLNOS LAJOS CSAK NYUGODTAN,SÓSOK! BÁLINT TIBOK NAPLOPO Gondolatok teaillatban Amikor az orosz irodalom­mal ismerkedtem, derűs meg­lepődéssel tapasztaltam, hogy még a legkisebb írásban is zümmög, duruzsol, sistereg, fütyöl és illatozik egy szamo­vár. Úgy éreztem, ennek van valami bensőséges, családias hangulata, s talán nem is szolgál mást, mint hogy a ki­­fakadások szüneteiben balzsa­mos pára mögé rejtse a fel­dúlt vagy könnyes arcokat. Most pedig, miközben a vietnami zöld tea fanyarkás illata párolog a csészéből az írógépem mellett, azon tűnő­döm, mily különös, hogy a teázás Európában (leszámítva Angliát, amelynek a háború előtt 700 millió lelket kitevő gyarmata volt), nem tudott igazán népi szokássá, szertar­tássá válni. Igaz ugyan, hogy csak a XVI. században kap­tuk az első híreket a teáról, amely eleinte gyógyszerként vált ismeretessé, de a kávéval sem hamarabb ismerkedett meg kontinensünk, mégis a feketeleves lett a klubélet, a társasági élet és az üzleti é­­let szellemi frissítője, és a ká­­véház a polgárosodás jelképes fellegvára. Sajnos, amikor én magam a teával egy életre szóló barát­ságot köthettem volna, mint sok más nagy családnál, ná­lunk is a tejet hivatott pó­tolni; még bele is aprítottunk a barnásfekete lébe, amelyet jobb híján citromsóval sava­nyítottunk; de íme, tempore mutantur, és a szükség ismét fölfedezteti velünk a több mint kétezer esztendeje is­mert csodát, a tea égbe eme­lő illatát és zamatát. Hirtelen arra gondolok, talán nem vol­na meglepő, ha némelyikünk stílusát is megváltoztatná a teaszürcsölés szertartása, mi­vel ellentétben a világ zakla­tottságát és kapkodását szim­bolizáló mai kávéfogyasztás­sal, a teázás a nyugalmat, az elmélyülést, a lélek apró és ciklikus ünnepeit társítja ben­nünk. Mint ahogy már az elter­jedéséhez is nagyban hozzá­járult ez, hiszen összefügg a buddhizmus ázsiai térhódítá­sával. A krónika szerint 520- ban szállt partra Kantonban Bodhidharma hindu pátriárka és bölcselő, de ahelyett hogy bevonult volna valamelyik kolostorba, egy remetebar­langban húzódott meg, leült szemközt a fallal, és kilenc esztendőn át nézte azt, az é­­let értelmén töprengve. El­mélkedés közben azonban gyakran elszunyókált, s egy ilyen alkalommal földühödve saját gyöngeségén, kitépdeste szempilláit; a legenda sze­rint a földre hullott pillákból sarjadtak az első teacserjék. Íme a gyönyörű példázat mögött megbúvó értelem: a tea azért lett, hogy a bölcselő figyelmét ébren tartsa; pedig a valóságban sok időnek kel­lett eltelnie, amíg a tapasz­talat rávette az embereket, hogy a bőrszerű leveleket, a­­melyeknek magukban semmi­féle illatuk nincs, halomba rakják és letakarják, mert csak így erjednek meg, csak így szabadul fel bennük a nemes zamat és a tevn... Egy másik bölcselő, Eiszai, aki a Zen-buddhizmus ter­jesztője Japánban, s aki híres építész is, röpiratot írt a tea terjesztése érdekében. A régi időkben megesett, hogy az emberek az Éggel egy kort értek meg — mondja —, mostanság azonban az ember fokozatosan elgyöngült és le­hanyatlott, vagyis testének négy alkotórésze és öt szerve elfajzott.. . Mindazon dolgok közül, amelyeket az Ég terem­tett, az ember a legneme­sebb. Megőrizni életünket, megtenni minden lehetségest az osztályrészünkül jutott a­­rasznyi létért, okos és helyén­való. Az élet megőrzésének alap­ja, egészségünk ápolása, az egészség titka pedig az öt szerv jó működésében rejlik. Az öt szerv uralkodója a szív, márpedig a szív erősí­tésének legkitűnőbb módja a teaivás. Kína nagy országá­ban teát isznak, aminek kö­vetkeztében nincsenek szív­betegek, míg Japán tele van bágyadt, sovány emberekkel, s ennek az az oka, hogy nem isznak teát... Ha a szív é­­lénk, akkor még ha a többi szerv nincs is jól, nem lesz részünk nagy fájdalomban ... Szinte elsírtam magam e kedves bölcselkedés hatására, s csak akkor vettem észre, hogy közben kihűlt a teám. Gondoltam, még forrázok egy csészényivel, de aztán más­ként döntöttem: ennyi szép, megható és ősi tanács igazi lényegét és mélységét mégis csak jó erős és zamatos kávé mellett lehet igazán megér­teni! írniwni'tinrrn*1 -rwr ~'iTiTtimrt“WMfrnw-ír ALEX FLEITES BOLDOGSÁG Boldogok mind akik hagyják hadd ölelje őket a szerelem KUBAI KÖLTŐK Reggelre kelve semmivé lesznek hamuvá ASSZONY A VILÁGON Asszonyom a világon végigdőlt. Keble és nyaka között egy írás a legújabb El Roblar-i sikerekről, miközben a lábáról alig olvasható: Atlantában eltűnt egy fekete gyerek. Bármelyik asszony elaludhat egy újságon és másnap boldog lehet vagy úgyszintén szegény, de őneki, tudom, amikor fölkel, egész teste tüzel, de nem a szerelemtől, és az elmúlt, bombarobbanásoktól szaggatott bejrúti éjről szól majd vagy a legfrissebb hírről: az ember fejében egy galamb rakott fészket. AMELY A te vidám szemed volt amely fölszította a lángot amely mozgásba lendítette a kezet LUIS ROGELIO NOGUERAS amely papírra vetette e verset amely fekszik bús szemed előtt AMIKOR ÁLMOMBAN Amikor álmomban kiáltok mert zuhanok iszonyú mélységbe mert folyosók végtelenjében patkánysereg követ­te felköltesz gyöngéden csókot lehelsz verítékben úszó arcomra kezedbe veszed remegő kezem és suttogod hogy csupán lidérces álom mindez amely holnap már nem is jut eszembe És így lesz mindig egyetlenem így lesz mindig addig Az Éjig amikor senki sem költhet föl többé — te sem ASZTALOS LAJOS fordításai 5

Next