Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-07 / 1. szám
Ami igaz, az igaz! Vagyis, hogy nem véletlenül számít nagyapám a leghírnevesebb böllérnek — ahogy felénk mondjuk: disznóölőnek — a faluban, s immáron idestova másfél évtizede. Mert lássuk, csinálja csak utána valaki, ha tudja: dolgozzon —, vagyis trancsírozzon fel, s bárcsak egy süldőmalacot is, bekötött szemmel! De hibátlanul ám! Márpedig nagyapám egynéhány esztendőkkel ennek előtte, tisztára virtuskodásból, no meg ama félliternél valamicskével több öreg szilvórium erőt és szándékot fölöttébb megserkentő ösztökélésének engedelmeskedve, bekötött szemmel járt a végére Lukács Ignác bá kétmázsás kocájának, mégpedig olyan megveszekedett szaporasággal s olyan kifogástalanul, mintha legkevesebb négy szeme s hat keze lett volna! S a tetejében még csak nem is ragaszkodott a fogadásban kikötött hathetes malachoz, hanem engedett Ignác bá sok istenkedésének, s a malac helyett beérte egy demizson hároméves szilvapálinkával, mivelhogy közeledtek az ünnepek. Ebből pedig az is világosan kitetszik, hogy nemcsak elsőrangú böllér Dávid nagyapám, hanem egyszersmind jóérzésű, belátó ember is, akivel szót lehet érteni. (Ez még akkor is így igaz, ha számításba vesszük a dolgok akkori állását, miszerint egy hathetes malac ára akkortájt 150 lej körül mozgott, a szilvórium litere pedig hetven lejt is megért. Az a demizson pedig ötliteres volt.) Nagyapám csak velünk — mármint apámmal és velem szemben — nem volt megértő és belátó. Legalábbis nem olyan mértékben, mint Ignác bával szemben. A helyzet ugyanis az volt, hogy az elmúlt számtalan esztendők alatt, nagyapám mellett böllér-inaskodva, apám is, én is alapos jártasságra — hogy ne mondjam dicsekvően, szaktudásra — tettünk szert a böllérkedésben. Amit az is bizonyít, hogy nagyapám egyre gyakrabban bízta ránk a trancsírozás, vagyis a disznó feldolgozásának egyik-másik műveletét. Két dolgot azonban sohasem engedett át nekünk, mégpedig a disznó leszúrását és a belsőségek (máj, epe, vese, tüdő, szív stb.) kivételét és szétválasztását. Emiatt pufogtunk is apámmal kettesben éppen eleget, de nagyapám hajthatatlan maradt. „Ezek olyan dolgok, amihez érzés kell, nem elég a tudás!“ — magyarázgatta ágáló hangon. Apám is, én is meg voltunk győződve, hogy a szakmai féltékenység beszél az öregben. De hát, nem volt amit tenni. Azon a télen, amelyikről most beszélni akarok, korán leesett a hó, erős hidegek jártak, minek következtében hamar elkezdődött a disznóölés. Nagyapám, sok esztendei szokásához híven, az egyik nap vette a tízliteres fonottkorsót, s átbuszozott a szomszédos faluba, régi katonacimborájához. Két-három napig szokott odalenni, mialatt levágta a házigazda egy-két disznaját, s közben alaposan és többször is meggyőződött arról, hogy a régi katonnakolléga újkora pontosan olyanra sikeredett folyó esztendőben is, amilyenre éppen kellett, minek következtében elsőrangúan megfelel nekünk az esztendő végi ünnepekre. Szóval, azon a télen is útrakelt. Ez egy keddi napon volt, s a hazajövetele így hát péntekre volt esedékes. Mondta is egyébként, hogy pénteken az esti busszal hazajön, hogy szombaton hajnalban mi is megölhessük a nagyobbik hízót, a kétesztendős kocát. Alighogy kitette a lábát az életből, nagy gondterhelten csak elkezdi apám: „Arra gondoltam, te Mózsi, mi lenne, ha .. „Egy tapodtat se tovább! — szóltam közbe —, merthogy én is pont arra gondoltam.“ „Akkor ne felejts el szólni Józsi bátyádnak“ — mondta megnyugodva apám. Józsi bátyám, anyám testvére, tőszomszédunk volt, s mindig ő szokott segédkezni disznóvágáskor az állat lefogásában s egyebekben is. Nagydarab ember az én Józsi bátyám s irdatlan erejű. Úgy emelgeti a mázsás csutakokat eldőléskor, hogy még fütyürészik is hozzá. Ami pedig nagy dolog! ... Nem sokkal délebéd után átléptem hozzájuk, de bátyám nem volt otthon. Meghagytam hát Rebl ángyomnak, hogy feltétlenül küldje be hozzánk, ha elékerül. Szürkület tájban jött is, felettébb jókedvűen s egészséges szilvórium-illatokat lengedezve maga körül. Még jóformán le sem ült, vette is már elé apám a literes üveget s a poharakat. Mikor elkoccintottuk az első poharat, elkezdi apám: „Arról volna szó, sógor, hogy holnap hajnalban le kellene szúrjuk a disznót, a kocát, a nagyobbikat...“ „Csak nyugodtan, sógor!!“ — harsogta lelkesen Józsi bátyám. Töltöttem, koccintottunk, ittunk. „Csak hát papa nincs itthon" — mondtam, mintegy kipuhatolandó bátyám vélekedését. „S osztán?! — hersent fel Józsi bátyám. — Mi nem vagyunk-e emberek?!“... Fogyogatott a jóízű, zamatos szilvapálinka, s nőtt bennünk az önérzet s a böllértudomány. Apámmal versengve soroltuk, hogy kell s mint kell, mégpedig szakszerűen. Józsi bátyám meg jóváhagyólag bólingatott. Már erősen közeledtünk az üveg alja felé, Józsi bátyám pedig, valami okból kifolyólag, egyre csak azt harsogta, hogyha mi, mármint apám és én olyan gyávák vagyunk, hogy nem merjük vállalni a dolgot, hát akkor vállalja ő, „azt a hétszentségit, aki rossz, koszos disznó van ezen a világon!" Szóval éppen itt tartottunk a szakmai megbeszélésben, amikor újra megszólalt anyám: „Hiszen mégiscsak jobb volna hazavárni papot, vagy pediglen szólni kéne Fábián bátyátoknak." De mi nem vettük zokon anyám önérzetünkbe taposó, s egyszersmind szakmai tudásunkat kétségbevonó szavait ... Tán ott ér a hajnal is az asztal mellett, a nagy stratégiai megbeszélésben, ha újra meg nem szólal anyám, s pontosan akkor, amikor indultam volna az újabb üveg kedvserkentőért: „Ha mindenáron disznót akartok ölni, ideje lenne lefeküdni!“ Be kellett lássuk, hogy most az egyszer bölcsen szólt. Erősen felemásan éreztem magam, mikor a félnégyre beállított vekker elkezdett éktelenkedni a fülem mellett. Akkora volt a fejem, hogy első gondolatom az volt, ki sem tér az ajtón, még féloldalasan sem. Apám már sokkalta virgoncabb volt, ami leginkább abból tetszett ki, hogy már ilyen korán hajnalban erősen emlegette az eget, s a benne lakókat úgyszintén. Kérdeztem is öltözködés közben, hogy ugyan bizony mi lette. „Engem az — mondta mérgesen —, hogy nagyapád elvitte a disznóölőkéseket.“ „A nyári házban nézte-e?“ — kérdeztem, mivelhogy nagyapámnak volt vagy három rendbéli felszerelése is, az ócskábbakat pedig ott tartotta a nyári házban, felszúrva a gerendák mellé. Lódult is apám menten. Nemsokára aztán jött Józsi bátyám, ábrázatban kicsit vasalatlanul, de egyébként jókedvűen. Bekaptunk vagy két pohárnyi pálinkát a kanti hideg ellen, aztán apám vette a késeket, anyám a kijárólámpást s a kukoricával félig telt fakupát. S indultunk. Tágas, nagy a mi udvarunk. A szénás szekér is kényelmesen megfordulhatna benne. A disznópajta ott van a hátsó felében, a csűr oldalához lapítva. A két híró érdeklődéssel röfögött, s kicsit méltatlankodva is a kora hajnali zavarás miatt. Kinyitottam a pajtaajtót, apám pedig elkezdte zörögtetni a fakupában a törökbúzát, miközben „csika! csika!“ szavakkal szólongatta a röfögő jószágokat. Na, jött is nemsokára a kisebbik, a busafejű, amelyiket csak februárban szándékoztunk levágni, mivelhogy még csak amolyan „félhúsban“ volt. Szóval jött nagy röfögve az istenadta, megállt anyám előtt, ki egy marék törökbúzát szórt eléje a hóra. A koca azonban az istennek magának nem akart kijönni a pajtából. Eljött az ólajtóig, ki is dugta a fejét, röfögött is, de aztán egyéb semmi. Anyám az orra alá tette a törökbúzás fakupát, hiába. Nem mozdult az istenverte az ajtóból egy tapodtat sem. „Bújj be, Mózes, a pajtába — mondta Józsi bátyám —, s noszogasd meg ezzel a kapanyéllel, neh is azzal a kezembe nyomott egy jókora husángot. Mit volt mit tenni, be kellett bújjak a pajtába. Döfködtem, rúgdostam, taszigáltam a mafla állatot, de csak annyit értem el, hogy az átkozott befarolt a pajta sarkába, leült s onnan röfögött felém nagy megértéssel. Hogy nem boldogultam egyedül, Józsi bátyám is begyömöszölte magát a sötét, büdös pajtába, s megpróbáltuk kettesben kihúzni a nagy darab dögöt, de volt az két mázsa is, s olyan jól érezte magát seggen ülve a pajta sarkában, hogy le kellett mondjunk a „kiemelési“ szándékról. Annyit elértünk, hogy jól összedisznószaroztuk magunkat a szűk helyen. Apám káromkodott, Józsi bátyám pedig egyre azt hajtogatta: „Csak nyugodtan, sógor!“, pedig már ő is ideges volt. Anyám rázta a fakupát, mind „csikázott". „Nem jön az ki holnap ilyenkorig sem “, mondta. — Megijedt.“ Tanácstalanul néztünk egymásra. „Márpedig ma disznót ölünk!“ — jelentette ki apám, és a hóban turkáló busafejűre nézett. „De hát még nincs egészen meghízva“ — mondta anyám. „Ha megvan, ha nincs meg, akkor is levágjuk!“ — makacsolta meg magát apám, s igaza is volt. Világszégyene lett volna, hogy akkora nekikészülődés után lemondjunk életünk első önálló disznóöléséről. „Akkor kezdjünk neki!“ — mondta Józsi bátyám, s máris rávetette magát a busafejűre, hogy elkapja a hátsó lábát, s lerántsa a hóra. De néhány centivel elhibázta, kicsúszott a hótól síkossá vált disznóláb a kezéből, s a busafejű eliramodott a kapu felé... Na, kergetőztünk vagy félórát a friss hajnali levegőn. Szerencsére az elnehezült, az efféle szaladgálástól már ugyancsak elszokott busafejű döglött ki hamarább, összeakadtak a lábai, elterült a havon. Mi meg reja! Félájultan szuszogott-hörgött a szegény pára, de mi is szaporán szedtük a levegőt. Mikor aztán egy kicsit kiszusszantuk magunkat, apám vette a hosszú, vékony pengéjű szúrókést. Keze egy kicsit reszketett, bizonyára a fáradtságtól. „Csak nyugodtan, sógor!“ — mondta Józsi bátyám, s apám beleeresztette a kést az alig lihegő állat torkába. Olyan jól sikerült az egész, hogy a busafejű még visítani is elfelejtett. Hörgött néhányat, rugdalódzott egy kicsit, aztán adjon isten hét pirulát. „No, ezzel megvolnánk“ — mondta Józsi bátyám. Apám még darabig ott emelgette a disznó első lábát, nyomkodta az oldalát, merthogy erősen kevés vér folyt ki. Egy félliternél alig több. „Nem baj —, mondtam apámnak —, majd a feldolgozáskor kimerjük a benne maradottat“ — s hogy véglegesen megnyugtassam, még hozzátettem: „Papóval is fordult elő ilyesmi... Erősen megijedt a disznó, oszt azért maradt benne a vér ...“ A csűrben elő volt már készítve a perzseléshez szükséges nagy halom búzaszalma. Ugyanis mi perzselni szoktuk a disznót, nem pedig „füröszteni“. Igaz, hogy a lobogó vízben „megfürösztött" disznót hamarabb meg lehet tisztítani, s a szőrmhagymája sem marad benne, de a perzselt disznó szalonnája sokkal ízletesebb ... A csűrkapu nyitva volt, mentem is hallatszott. Gyönyörködve néztük a hátatvetettem belőle busafejűnek „az ágyat“. Ráhengerítettük a szalmára a kimúlt párát, a hátára is hoztam vagy két ölnyit, aztán alágyújtottam. Pillanatok alatt lángban állt, azaz feküdt szegény busafejű. Még a serte sercegése is hallatszott. Gyönyörködve néztük a hatalmas tüzet, amelynek fényétől megvilágosodott a kora hajnali udvar. Egy vasvillával újabb és újabb kis adag szalmát szórtam a tűzre, apám pedig Józsi bátyámnak magyarázta a szakszerű perzselés fortélyait. Nagy békesség vett körül mindnyájunkat. Éppen egy újabb adag szalmát szórtam a tűzre, amikor csak úgy tetszett, mintha megmozdulna a tüzes gomolyag. Előbb csak megmozdul, aztán emelkedik is, s no, már jól látszik a négy lába is! Mire eldönthettem volna magamban, hogy a szemem káprázik-e, vagy tényleg négy lábra állt a perzselőtűz, már a kapu felé nyargalászott az egész tüzes gomolyag. Jól mondják, hogy nagy veszedelmekkor hamar vált az ember esze. Én is elordítottam magam: „Fut a disznó!“, s azzal gyorsan hátra a csűr felé, hogy becsukjam a tárva-nyitva lévő kaput, míg be nem rohan a csűr padlóján lévő szalmarakásba a megveszekedett tűz, vagyis a halottaiból hirtelen feltámadott busafejű. De ekkorra már apám is befejezte szakmai kiselőadását, s rohantak Józsi bátyámmal a lángokból álló, égő szalmát, zsarátnokot elhullató disznó után ... Na, eltartott vagy negyedórát az újabb kergetőzés. Csupa vér volt már a hó az udvaron, merthogy erősen vérezni kezdett a busafejű. Ennek a vérveszteségnek s egy jól eltalált ütésnek köszönhetően, amit Józsi bátyám mért a hirtelen keze ügyébe került kerítéskaróval a rohangászó kedvű disznó busa fejére, a szegény pára másodjára is lerogyott. Józsi bátyám a biztonság kedvéért még húzott vagy hármat a fejére, teljes erejéből, s aztán vártuk, hogy mi lesz. De a busafejű most már végleg kilehelte magából a makacs életet. — „Na, igyatok meg egy pohárkával a nagy ijedtségre!“ — nyújtotta kicsit később felénk anyám a tele poharakat. De mi úgy tettünk, mintha ott sem lenne. Nem esett volna jól a pálinka. Néztük, csak néztük a félig megperzselődött, már végképp kinyúlt busafejűt, s azt fontolgattuk magunkban: miként éledhetett fel olyan hirtelen? Mindhárman sejtettük a magyarázatot, de egy szót sem szóltunk. Kényelmetlen és fölösleges is lett volna a szó. (Minden bizonnyal az történt, vélekedem most is, miként akkor hajnalban, hogy apám nem találta el az állat szívét, csak megsebesítette. Vér is azért folyt ki belőle olyan kevés. A félórás első kergetőzés meg a vérveszteség tette azt, hogy a busafejű elalélt, amire mi azt hittük, hogy kimúlt. A bőrét égető tűz azonban felserkentette elaléltságából...) Szótlanul cipeltük vissza a kimúlt, féligperzselt állatot a csűr felé. Újra meg kellett gyújtani a tüzet... Lassacskán megvirradt, mire végeztünk a perzseléssel. Miután bevittük a nyári házba az itt-ott kirepedezett, piros-ropogós helyett szénfeketére perzselt busafejűt, Józsi bátyám azt mondta, nem tud tovább maradni, mert meg kell árusolja a kormosképű tinót. Mi meg nem faggatóztunk, hogy mi baja lett ilyen hirtelen a szegény állatnak ... Később, mikor anyám elkészítette a finss húsból a pörköltet reggelire, szóltam bátyámnak, hogy jöjjön át früstökölni, de azt válaszolta sötét hangon, hogy köszöni szépen a figyelmességet, de ő már jóllakott. Szerettem volna megkérdezni, hogy ugyan bizony mivel, de engem sem fogott hacacáré. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor anyám kezdte számbavenni a belsőségeket, hogy odakészítsük főni a véresnek, májasnak valót, kiderült, hogy csak fél veséje volt a búsafejűnek, a mája sem éppen akkora, mint kellene, s az epét is hiába keresgéljük, pedig azt feltétlenül elő kellene keríteni, míg ki nem pukkad s a benne lévő keserű lé rá nem ömlik mindenre ... „Te jóságos ég!“ — sóhajtott fel anyám, s kétségbeesetten nézett végig azon a rengeteg összevisszavagdalt-farigcsált, csupavér „holmin", amivé kezünk nyomán szegény busafejű átváltozott. S mi, a két híres böllér, mit is tehettünk volna egyebet, csak hallgattunk, de azt aztán teljes odaadással és főleg szakértelemmel... MOLNOS LAJOS CSAK NYUGODTAN,SÓSOK! BÁLINT TIBOK NAPLOPO Gondolatok teaillatban Amikor az orosz irodalommal ismerkedtem, derűs meglepődéssel tapasztaltam, hogy még a legkisebb írásban is zümmög, duruzsol, sistereg, fütyöl és illatozik egy szamovár. Úgy éreztem, ennek van valami bensőséges, családias hangulata, s talán nem is szolgál mást, mint hogy a kifakadások szüneteiben balzsamos pára mögé rejtse a feldúlt vagy könnyes arcokat. Most pedig, miközben a vietnami zöld tea fanyarkás illata párolog a csészéből az írógépem mellett, azon tűnődöm, mily különös, hogy a teázás Európában (leszámítva Angliát, amelynek a háború előtt 700 millió lelket kitevő gyarmata volt), nem tudott igazán népi szokássá, szertartássá válni. Igaz ugyan, hogy csak a XVI. században kaptuk az első híreket a teáról, amely eleinte gyógyszerként vált ismeretessé, de a kávéval sem hamarabb ismerkedett meg kontinensünk, mégis a feketeleves lett a klubélet, a társasági élet és az üzleti élet szellemi frissítője, és a kávéház a polgárosodás jelképes fellegvára. Sajnos, amikor én magam a teával egy életre szóló barátságot köthettem volna, mint sok más nagy családnál, nálunk is a tejet hivatott pótolni; még bele is aprítottunk a barnásfekete lébe, amelyet jobb híján citromsóval savanyítottunk; de íme, tempore mutantur, és a szükség ismét fölfedezteti velünk a több mint kétezer esztendeje ismert csodát, a tea égbe emelő illatát és zamatát. Hirtelen arra gondolok, talán nem volna meglepő, ha némelyikünk stílusát is megváltoztatná a teaszürcsölés szertartása, mivel ellentétben a világ zaklatottságát és kapkodását szimbolizáló mai kávéfogyasztással, a teázás a nyugalmat, az elmélyülést, a lélek apró és ciklikus ünnepeit társítja bennünk. Mint ahogy már az elterjedéséhez is nagyban hozzájárult ez, hiszen összefügg a buddhizmus ázsiai térhódításával. A krónika szerint 520- ban szállt partra Kantonban Bodhidharma hindu pátriárka és bölcselő, de ahelyett hogy bevonult volna valamelyik kolostorba, egy remetebarlangban húzódott meg, leült szemközt a fallal, és kilenc esztendőn át nézte azt, az élet értelmén töprengve. Elmélkedés közben azonban gyakran elszunyókált, s egy ilyen alkalommal földühödve saját gyöngeségén, kitépdeste szempilláit; a legenda szerint a földre hullott pillákból sarjadtak az első teacserjék. Íme a gyönyörű példázat mögött megbúvó értelem: a tea azért lett, hogy a bölcselő figyelmét ébren tartsa; pedig a valóságban sok időnek kellett eltelnie, amíg a tapasztalat rávette az embereket, hogy a bőrszerű leveleket, amelyeknek magukban semmiféle illatuk nincs, halomba rakják és letakarják, mert csak így erjednek meg, csak így szabadul fel bennük a nemes zamat és a tevn... Egy másik bölcselő, Eiszai, aki a Zen-buddhizmus terjesztője Japánban, s aki híres építész is, röpiratot írt a tea terjesztése érdekében. A régi időkben megesett, hogy az emberek az Éggel egy kort értek meg — mondja —, mostanság azonban az ember fokozatosan elgyöngült és lehanyatlott, vagyis testének négy alkotórésze és öt szerve elfajzott.. . Mindazon dolgok közül, amelyeket az Ég teremtett, az ember a legnemesebb. Megőrizni életünket, megtenni minden lehetségest az osztályrészünkül jutott arasznyi létért, okos és helyénvaló. Az élet megőrzésének alapja, egészségünk ápolása, az egészség titka pedig az öt szerv jó működésében rejlik. Az öt szerv uralkodója a szív, márpedig a szív erősítésének legkitűnőbb módja a teaivás. Kína nagy országában teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegek, míg Japán tele van bágyadt, sovány emberekkel, s ennek az az oka, hogy nem isznak teát... Ha a szív élénk, akkor még ha a többi szerv nincs is jól, nem lesz részünk nagy fájdalomban ... Szinte elsírtam magam e kedves bölcselkedés hatására, s csak akkor vettem észre, hogy közben kihűlt a teám. Gondoltam, még forrázok egy csészényivel, de aztán másként döntöttem: ennyi szép, megható és ősi tanács igazi lényegét és mélységét mégis csak jó erős és zamatos kávé mellett lehet igazán megérteni! írniwni'tinrrn*1 -rwr ~'iTiTtimrt“WMfrnw-ír ALEX FLEITES BOLDOGSÁG Boldogok mind akik hagyják hadd ölelje őket a szerelem KUBAI KÖLTŐK Reggelre kelve semmivé lesznek hamuvá ASSZONY A VILÁGON Asszonyom a világon végigdőlt. Keble és nyaka között egy írás a legújabb El Roblar-i sikerekről, miközben a lábáról alig olvasható: Atlantában eltűnt egy fekete gyerek. Bármelyik asszony elaludhat egy újságon és másnap boldog lehet vagy úgyszintén szegény, de őneki, tudom, amikor fölkel, egész teste tüzel, de nem a szerelemtől, és az elmúlt, bombarobbanásoktól szaggatott bejrúti éjről szól majd vagy a legfrissebb hírről: az ember fejében egy galamb rakott fészket. AMELY A te vidám szemed volt amely fölszította a lángot amely mozgásba lendítette a kezet LUIS ROGELIO NOGUERAS amely papírra vetette e verset amely fekszik bús szemed előtt AMIKOR ÁLMOMBAN Amikor álmomban kiáltok mert zuhanok iszonyú mélységbe mert folyosók végtelenjében patkánysereg követte felköltesz gyöngéden csókot lehelsz verítékben úszó arcomra kezedbe veszed remegő kezem és suttogod hogy csupán lidérces álom mindez amely holnap már nem is jut eszembe És így lesz mindig egyetlenem így lesz mindig addig Az Éjig amikor senki sem költhet föl többé — te sem ASZTALOS LAJOS fordításai 5