Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-06 / 1. szám

(Folytatás a 3. oldalról) lár, zárja maga mögött az ajtót. — Idősebb Ge­­cse Márton és felesége ilyenkor gyorsan elrak mindent a konyhában, mosakodik, fogat mos, hogy az elkövetkező órákban ne kelljen kijön­niük a szobájukból. Ilyen estéken kevés szó esik közöttük. Hallják, amint fordul a kulcs a zárban, majd a kisszoba ajtaja becsukódik, még néhány tom­pa lesz, aztán teljessé válik a csend. A férfi az újságot forgatja előre-hátra, eset­leg televíziót néz, még olyan műsort is, ami máskor egyáltalán nem érdekli. Csak éppen beszélnie ne kelljen. De a hallgatásba folytatt feszültség néha még így is kipattan. Az asszony elkapja a férfi tekintetét s fel­használja a kínálkozó pillanatot. — Annak a lánynak nincs anyja?! Az mit szól vajon ehhez? Gecse Márton eltökélte magában, hogy ilyen­kor nem válaszol. De most elköveti a hibát, hogy megszólal. — Azt hiszed, az ilyen az anyját kérdezi? Lehet, hogy diáklány, s a szüleinek fogalma sincs, hogy mit művel itt... — Mi pedig úgy teszünk, mintha semmit sem látnánk. — Mit akarsz tenni? Rájuk törni? Kitiltani? Hogy aztán a fiú felszedje a sátorfáját s elköl­tözzön itthonról? — De tudni, hogy valaki rendszeresen feljár ide, itt tölti az éjszakát s még a képét sem láttuk...! — Ne légy olyan kiváncsi. — A férfi már mélységesen bánja, hogy hagyta magát szóra birni. — És egyáltalán vedd tudomásul, hogy ezek a dolgok ma már egészen másként van­nak. — De legalább valami kis tiszteletet mutas­sanak irántunk, amíg itt együtt lakunk! — Te talán nem jöttél fel hozzám annak idején? — Igen, de bemutattál anyádnak, s nemso­kára feleségül vettél. — Lehet, Marci is feleségül veszi. — Na még csak az hiányozna! Egy ilyet?! — Milyet? Hát most mondtad, hogy nem is láttad. — Így látatlanul is megvan a véleményem. S gondold el, a szomszédok mit szólnak hozzá. — Le van szarva az a szomszéd, aki utánunk leskelődik! — Csak azért vagy ilyen durva és ingerült, mert te is tudod, hogy igazam van! — Fenét van igazad! De most már hagyjál békén, olvasni akarok! Az ilyenszerű vitákra egyre ritkábban kerül sor Nem mintha kevésbé foglalkoztatná őket az ismeretlen éjszakai vendég. A hetek folyamán észreveszik, hogy inkább kedden és csütörtökön szólal meg este a tele­fon. Hallgatólagos megegyezéssel elkerülik, hogy kedden és csütörtökön szomszédok vagy bará­tok jöjjenek hozzájuk. Ha úgy adódik, inkább ők mennek el otthonról ezeken a napokon. Hármasban pedig soha nem esik szó a regge­lig tartó látogatásokról. A munkába készülő­dés sietsége közben nincs idő a társalgásra, es­te pedig­­ kedd és csütörtök kivételével. — Marci ritkán van otthon, anyja a konyhaaszta­lon hagyja a vacsoráját. Ha pedig nagyritkán mégis mindannyian ott­hon vannak, alig van több jele annak, ami ott feszül közöttük, minthogy másról is jóval kevesebb mondanivalójuk akad egymás szá­mára. így telnek el a tél hónapjai. Azon a csütörtök estén a szokásosnál hama­rabb szólalt meg a telefon s hét óra még alig múlt el, mikor már fordult a zárban a kulcs. Az asszony meg is jegyezte: — Ha így megy tovább, már kora délutántól szobafogságban tartanak majd minket. Egy óra múlva bekövetkezik, ami eddig még nem történt. Újra megcsörren a telefon. Ge­­c­se mérnök elvtársat keresik sürgősen az üzem­ből. A Főmérnök utasítására azonnal be kell mennie. Idősebb Gecse Márton szánja rá magát a ké­nyes műveletre. Kopog a kisszoba ajtaján. Marci zavart, sértődni kész arccal dugja ki fejét az ajtón. Amint megérti, mi történt, ér­tetlenül veszi fel a kagylót. Valakinek,­­ va­lakiknek mégis szükségük van reá, méghozzá sürgősen?! Mire visszatér, Dóra sápadtan, télikabátosan ott áll már a nyitott ajtó előtt, indulásra ké­szen. — Ne szamárkodj, Dóra! Most rohannom kell, végre reám bíznak valami fontosat. Nem kísérhetlek el. — Nincs is szükség reá. — Nem engedlek ilyenkor egyedül. Egy óra az egész, jövök vissza s felkisérlek az otthon­ba, ha mindenképp menni akarsz. A lány rázza a fejét s a kijárat felé lép. Marci összeszorított fogakkal, tehetetlenül áll a helyén, aztán mint a bajba jutott gyermek, elkiáltja magát. — Anyám! Jöjj gyorsan! Sötét, hosszú pongyolájában az asszony meg­jelenik a küszöbön. — Anyám, ne engedd elmenni. Beszélgesse­tek egy kicsit. Egy óra múlva itt vagyok. Nem hagyhatom most egyedül mászkálni ... S már csukja is gyorsan maga mögött a la­kás ajtaját. Gecséné s a lány szemtől-szemben, kínosan elhúzódó, tanácstalan csendben. — Jöjjön beljebb. Talán üljünk le itt... A közbülső szobában „semleges területen“ ülnek le egy-egy szék szélére. Idősebb Gecse bent a megvetett ágy szélén, úgy találja, neki már semmi tennivalója sincsen ebben a ku­sza helyzetben. Dóra az, aki rövidebb ideig bírja a merev szemben­ülést. — Most már egészen mindegy, de tessék megtudni, hogy én nem akartam idejönni. Már kezdettől fogva nem akartam ismeretlenül itt bujkálni. De Marcival nem lehet bírni, ha egy­szer a fejébe vesz valamit. Nagyon sajná­lom ... Ha bármi mással kezdi a leány, Gecséné megőrizhette volna szomorkás merev arcvoná­sait, a megpróbáltatásoknak kitett anya arcát, ki még ilyen kínos helyzetet is megadóan elvi­sel, mert a fia rákényszeríti. — A férjem úgy mondja, ez a maguk dolga, amibe nem szólhatunk bele. A fiam felnőtt, végzett ember, tudnia kell, mit tesz, és bizo­nyára magának is. — Mahmadéves egyetemi hallgató vagyok. Persze hogy nekem is tudnom kell. Amint mondtam, a baj, hogy túlságosan utána enge­dek. A sarkamra kellene állnom! — Azt tudom, hogy erőszakos. Mint az apja volt annak idején. Így indul a kényszerű, egyórás beszélgetés Utólag szinte hihetetlennek tűnt, mi minden belefért. Dóra elmond magáról mindent, amit csak lé­nyegesnek tart. Mintha fel sem tett kérdésekre válaszolna. A kisvárosról esik szó, ahonnan az egyetemre jött, a tömbházról, amelyben örök­lakást vettek, az anyjáról, ki a postán dolgozik, nagyon szeret főzni, a háztartással foglalkoz­ni, de minderre kevés idő marad, ő eredetileg mérnök szeretett volna lenni, de a tizenegyedik osztály előtt meggondolta magát, elhatározta, megpróbálja a nyelvészeten. A felvételi előtt nagyon megijedt, tizen pályáztak egy helyre. De első nekifutásra sikerült. Most persze még hátra van a legnagyobb kérdés, hova kerül majd, miután végez ... Az asszony szót sem szól az első félórában, mozdulatlan arccal, nyugodt tekintettel figyel. Néha nagyritkán egy-egy fejbólintással jelzi, hogy tudomásul veszi a mondottakat. Az utolsó negyedórában az ugorka téli elte­­vésének módozatairól is szó esik. Egybevetik a használt recepteket. Aztán a lány gyorsan közbeveti, nehogy az asszony t­úlzott következtetéseket vonjon le: — Ezt véletlenül tudom, otthon voltam ak­kor és egy délután segítettem anyámnak. De ilyesmire sajnos nagyon ritkán kerül sor. Néha mondja is sóhajtozva anyám: „Mintha nem is lányom lenne, annyira nincs segítségem a ház­ban még a vakáció alatt sem...!“ Egy óra és néhány perc múltán Marci sie­téstől kipirulva, lihegve megérkezik. Dóra fejé­vel int, hogy semmiképpen sem marad, elkö­szön az asszonytól. — Kezét csókolom, jó éjszakát. Csukódik utánuk az ajtó. Míg az asszony lefekvéshez készülődik, idő­sebb Gecse Márton újságját forgatva, tulaj­donképpen a beszámolót várná. De arra, hogy kérdezzen, nem szánja reá magát. Hiszen ő volt, ki hetek, hónapok folyamán szinte soha sem volt hajlandó a kis szoba éjszakai ven­dégéről beszélni, így a lap fölött csak lopva vet egy-egy pil­lantást, a lassan vetkőződő asszony távolba­­révedező, elgondolkozott arcára. De az semmit sem mond, lefekszik, befele fordul. Gecse Márton kissé bosszúsan, de be­letörődően oltja el a villanyt. Néhány hétig minden folyt tovább, mint az­előtt. Ha kedd vagy csütörtök estéken az öre­gek szobájának ajtaja történetesen félig még nyitva volt, egy halk, bátortalan „kezét csó­kolom“ hangzott el kint, mielőtt a kisszoba kilincse kattanna mögöttük. Az első tavaszias, enyhe szellők nyaldossák a város utcáinak sebhelyes aszfaltját, mikor egy keddi délután Marci csak úgy mellékesen, minden különösebb hangsúly nélkül mondja a konyhában rakosgató anyjának, apjának: — Ha telefonon keresnek, nem vagyok itt­hon. Ha kérdik, mikor jövök haza, nem tud­játok ...! A szokott időben megszólal a telefon. Csen­get, csenget hosszasan. Mintha nem akarná hinni, hogy nem kapják föl sietve ... Gecse Márton és felesége a szobájában ül. Zavartan és szótlanul. Eddig nem vették fel soha ilyenkor a kagylót, tudva, hogy nem őket keresik. Most sem veszik föl. Elhallgat a telefon, majd újra csörögni kezd. Bizonyára még abban reménykedik a hívó, hogy tévesen tárcsázott... Kínosan hosszúnak tűnik az idő, míg végleg elnémul. Negyedóra múlva, a biztonság kedvéért Gecse Márton fölhívja az üzemben az ügyeletest. Megkérdezi, véletlenül nem keresték-e. Vidám, fiatal hang válaszol, nyilván örül, hogy az eseménytelen szolgálat esti óráiban szót válthat valakivel, még­hozzá anélkül, hogy ebből to­vábbi teendői adódnának. — Nem kerestük, Gecse bácsi! Pihenjen csak nyugodtan. Még az hiányozna, hogy pont ak­kor történjen valami, mikor én vagyok szol­gálatos. Kellemes estét és jó éjszakát! Csütörtökön este ugyanez történik, a követ­kező kedden hasonlóképp. Marci nincs otthon, a telefon csörög. A különbség csak annyi, hogy idősebb Ge­cse Márton már nem tárcsázza fel az üzemét. Egészen nyilvánvaló, hogy a hívás nem neki szól. Még néhány kedd és csütörtök telt el az esti órákban szabályos megszakításokkal csen­gő telefonnal. Míg aztán egy keddi naptól kezdve, nem szólalt meg többet. Ott áll a csontszínű készü­lék a kisasztalon. Tisztán és tárgyilagosan. Este tíz körül Marci is hazaérkezik, a kony­hában motoz, megeszi a kikészített vacsorát. Aztán lefekszik, a kisszoba ajtaját nyitva fe­lejti. Tizenegy körül teljes már a lakásban a csend. Holnap kemény munkanap ... Aludni kellene. Idősebb Gecse Márton és felesége számára mintha adva is lenne ehhez minden feltétel. Nincs már idegen a lakásban, ki hangtalanul, jelenlétének puszta tudatával is feszültséget, nyugtalanságot teremtsen. Csak maguk vannak, ők hárman. De hosszú órákig újra nem jön szemükre álom. Hát így sem jó?! Vajon melyiküknek jut először eszébe a la­pos közhely, amit az elején, ritka vitáik egyi­kén, az asszony mondott: „Annak a lánynak nincs anyja?! Az mit szól vajon ehhez?!“ Bár vetne már véget a csendnek az ébresz­tőóra berregése, jelezve, hogy itt az új mun­kanap! Lepizsán Fekécs Zita: F­a­­­i s­z­ő n­ye g „Választott kötelességek" jegyében A transzcendetális logika „az ismeretek kritikájára vonatkozik, nem érinti az ismereteknek tárgyukra va­ló vonatkozását“. I. Kant: A tiszta ész kritikája, 67. 1.1. A mű olykor mintha fordítva (hátulról előre) író­dott volna — sugallja, teljes joggal, Cs. Gyímesi Éva a Teremtett világ (Kriterion, 1983) egyik jellegzetesen per­ti­nens részletében —, s ez el­méleti szintézisére is jellem­ző. „Feladatnak tekintve ön­magát ... felelőssége teljes tudatában él az emberi sza­badsággal, amelyre, hite sze­rint, született“ — vallja (kö­ves e szó, állítja; vö. Utunk, 1983/44 Babits-cikk) szemléle­tét és világképét villanófény­ben exponáló, visszaható ér­vényű záró (al)fejezetében, a Kolozsvári Papp László regé­méről szóló pompás mikro­­esszében. Illusztrációt ígér a fejezeteim, ám miközben a Tamási-novella elemzése va­lóban a javasolt (és javarészt elfogadtatott) elméleti alap módszertani példázatának te­kinthető, a regénykék Cs. Gy. É. felfogását lényegileg összefoglaló, létértelmező ki­fejezése, közvetett s mégis leplezetlenül szubjektív meg­határozottságú megértéstani (hermeneutikai) célzatossága az egész könyv keretkoncep­ciója szinekdokhéjának te­kinthető. Ahogy a vitorla a hajót idézheti fel bennünk — hogy közkeletű retorikai alap­ról indítson a recenzens —, ez az elemzés ablakot nyit ar­ra az elméleti tételsorozatra, amely teleológiáját tekintve a megértést és alkalmazást cé­lozná, ehhez viszont fordított sorrendű — tudományosan e­­gyébként indokolt, noha oly­kor (rendszerkényszert idéz­ve) túlzásokra vezető — ok­fejtésre van szüksége, így szerveződik zárt és minden oldalról motivált egységgé, ta­lán rendhagyóvá, mint az al­cím jelzi, de mindenképpen egésszé, átéltté és megküz­­dötté. Ha rendhagyó, talán azért, mert induktív módszere ellenére rendkívül sűrű szö­vésű, mert mellőzi az elemi műelméleti fogalmak három alapvető szintjét — retoriká­ra, stilisztikára és poétikára utalva tárgyalásukat é­s a műfajok tanát, nem is szólva az irodalom történeti soro­zatairól (mindezt valóban saj­nálhatjuk!), mert elméleti ke­retet teremt csupán. S nem rendhagyó, hiszen valóban nélkülözhetetlen bevezető fo­­galmiságot épít ki, oly beve­zetőt, amely szintézise is egy­úttal az irodalom és tudomá­nya legbensőbb kérdéseinek. Recenzensnek be kell valla­nia: a könyv bevezetőjének zárómondatában neki is szóló köszönet — a szerző minden­re kiterjedő figyelmének fölös terméke csupán, neki magá­nak a koncepció lényegéhez semmi köze sem lévén. Nem magyarázkodni akar hát — hiszen nyilvános hozzászólást vállal, hanem felhasználni ezt a rendhagyó alkalmat a hazai elméleti kutatás szövegkör­nyezetébe való bevilágításra. 1.2. Ha valami köze van u­­gyanis e könyvhöz, ez abban jelölhető meg, hogy ama ke­vesek közé tartozhatott, akik­kel a szerző egyáltalán meg­vitathatta felfogását. Mivel tiszta elmélettel csak intézeti­­egyetemi szinten kötelező fog­lalkozni, Cs. Gy. É. — időben Csehi Gyula s a recenzens u­­tán — kényszerült e rendkí­vül munkaigényes és kínos (bibliográfiai és egyéb nehéz­ségekkel hatványozottan e­­gyüttjáró) feladatot magára vállalni — oly hittel és tudás­sal, amely közösségi étoszán kívül a modern irodalom a­­vatott kritikusának ízlésvilá­gában gyökerezik. Ez nagy e­­lőnye —­s túlzásainak forrása is, véli recenzense. Nem pre­koncepciók jellemezték, nem valamely irány elkötelezettje­ként ásta be magát egyre mé­lyebben az elmélet burjánzó televényébe — ami látszólag ellentmond egyik alaptételé­nek, a megismerés bizonyos „preformáltságáról“ szólónak —, hanem a modernség felé nyitott kritika magatartás és a mély elméleti tudás szeren­csés ötvözetével kereste az önálló koncepció lehetőségét. Teljes sikerrel, szögezi le ma­gánvéleményét a recenzens, aki örömmel szabadult e fel­adat nyomasztó kényszerétől , míg hihette, hogy szabadu­lása tartós lesz. Szerző „pre­­formáltsága“ tehát nyitottságát jelenti, ami önelvű útkeresést, az uralkodó normák és kuta­tói gyakorlatok (elvont pél­dák: elmélet-egymás mellett létező, de egymással nem kon­vergáló irányok közötti ide­­oda cikázó mozgás; a legjobb elmélet­i gyakorlat; az a jó elmélet, amely alátámasztja ízlésítéletemet, stb.) radikális meghaladását, a vezérelveinek alárendelhető nézetek szuve­rén kezelését vonta maga u­­tán. E folyamat időnkénti, ke­vésbé­ érdekelt tanúja volt a recenzens — éppen ezért mél­tatnia kell azt a bátorságot, amellyel nálunk nem művelt műfajt vállalni mert, s azt is, hogy ezt teljes személyiségé­nek szintén rendhagyó 'beve­tése' jegyében tette. Nem di­vatkövetésről, hanem koncep­cióról van szó, mely maga alá tud rendelni és hasznosítani képes egymástól teljesen elté­rő orientációjú tendenciákat is, anélkül, hogy ezek egybe­mosódnának. Nagy érdem ez, sapienti sat. Recenzens bátor­ságról, feladatról, vállalásról beszélt: tudja, miért teszi. Nem a 'népszolgálat' értelmé­ben, nem csupán a munka­­ethosz újabb felmagasztalásá­­ért. Furcsa is volna, ha ő ten­né ezt a feladatvállaló kap­csán! Nem, arról van szó, hogy Cs. Gyímesi Éva fittörő e nemben, elsőként kísérli meg nálunk a roppantul ösz­­szetetté vált elméleti mező hasznosítható tanulságait egy­séges szintézisbe építeni. Re­cenzens itt Szontágh Gusztáv Jósikát dicsérő szavaira kény­telen visszaemlékezni — u­­raim, le a kalappal —, s igyekszik elkerülni a kriti­kust sújtó ítélet holdudvarát ('kritikus az, aki alkotni kép­telen’). Fenntartásai ugyanis a közös vita­órák visszagyű­­rűzései csupán, miközben éle­sen figyeli, vajon a lét-meg­­értés-irodalom hármasság funkcionális együttese, a fel­adatnak tekintett személyes lét s az egymás mellett pár­huzamosan futó s megértett lélek dialektikus harmóniája mennyire lehetőség avagy il­lúzió? 2.1. Recenzens azt javasol­ta, fordítva olvassuk ezt a könyvet. Abban való hitében tette — s ezért előzetes olva­satát meg kellett haladnia —, hogy egyébként az olvasó erő­sen sarkított képet nyerhet az irodalmi jelenségről. A könyv harmadik része (Az irodalom élete) ugyanis olyan kommu­­n­i­káci­óelméleti, lételméleti, megértéstani környezetbe he­lyezi az irodalmi művet, a­­melynek kifejtésével megszo­kottabb kezdeni hasonló szin­téziseket, „szituéivá“ ilyenfor­mán a művet. Ennek rendjén szerző világos határsáv-meg­vonásokkal a gyakran eklekti­kusan tárgyalt jelenségeket a tudományos megismerés meg­felelő területébe ágyazza be­le, eléggé nem dicsérhető, é­­les probléma-kijelöléssel. (Ilankiss Elemér ismert sík­­t­áírás-elméletét, például, sti­lisztikai közegben is elfogad­nánk, Cs. Gy. É. viszont teljes joggal, mint befogadás elmé­leti kérdést ebbe a fejezetbe utalja, noha például a kép­­szerűség kapcsán beépíthette volna az előbbibe is!). A gon­dolkodó olvasó így realizálhat­ja a bonyolult tárgyra vonat­kozó, szerteágazó tudományos rendszerek elvi különneműsé­­gét, hogy azután megérthesse, miért nem olvas semmit a műalkotás „külső“ összefüg­géseiről az első két részben. Legalábbis nem a szokott szö­vegösszefüggésben, hiszen itt pusztán a beszédaktus jelle­géről, az irodalmiság miben­létéről van szó s majd csak a mű befogadása rendjén ke­rülünk bonyolult tapasztalati­történeti közegbe. Nem rész­letezve a kérdést, hadd je­gyezzük meg: a beszédszándék többszöri szóba hozása talán nem zárta volna ki a pragma­tikai tényezők ilyen értelmű felvillantását, anélkül hogy a fikcionárius jelleg ettől csor­bát szenvedett volna .. . 2.2. Az irodalmi jelenség társadalmi interakció-jellege, megértés révén való alkalma­zása, kommunikációs szerepe a lét összetettebb megragadá­sának és értelmezésének funk­ciójaként felfogva — szabad­ságunk nélkülözhetetlen gya­korlásának elemeként —, más­felől a megértésre fölkínálko­zó mű összetett, összefüggő, belső (intenzionális) meghatá­rozottságú rendszere: íme Cs. Gy. É. könyvének alappillérei. E problémák sorrendiségére tett utalások után meg kell je­gyeznünk, az irodalom fogal­mának a 80-as évekre érvé­nyes közbenjárása (egyébként alapérdeme — s ezt bibliográ­fiája is igazolja — a 80-as é­­vek szintjéhez való hozzáfér­­hetősége) joggal került indí­tó­ helyzetbe, mint ahogy az azután következő három alfe­­jezet — beszéd és fikció, fik­ció és világszerűség, fikció és 4

Next