Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-06 / 1. szám
(Folytatás a 3. oldalról) lár, zárja maga mögött az ajtót. — Idősebb Gecse Márton és felesége ilyenkor gyorsan elrak mindent a konyhában, mosakodik, fogat mos, hogy az elkövetkező órákban ne kelljen kijönniük a szobájukból. Ilyen estéken kevés szó esik közöttük. Hallják, amint fordul a kulcs a zárban, majd a kisszoba ajtaja becsukódik, még néhány tompa lesz, aztán teljessé válik a csend. A férfi az újságot forgatja előre-hátra, esetleg televíziót néz, még olyan műsort is, ami máskor egyáltalán nem érdekli. Csak éppen beszélnie ne kelljen. De a hallgatásba folytatt feszültség néha még így is kipattan. Az asszony elkapja a férfi tekintetét s felhasználja a kínálkozó pillanatot. — Annak a lánynak nincs anyja?! Az mit szól vajon ehhez? Gecse Márton eltökélte magában, hogy ilyenkor nem válaszol. De most elköveti a hibát, hogy megszólal. — Azt hiszed, az ilyen az anyját kérdezi? Lehet, hogy diáklány, s a szüleinek fogalma sincs, hogy mit művel itt... — Mi pedig úgy teszünk, mintha semmit sem látnánk. — Mit akarsz tenni? Rájuk törni? Kitiltani? Hogy aztán a fiú felszedje a sátorfáját s elköltözzön itthonról? — De tudni, hogy valaki rendszeresen feljár ide, itt tölti az éjszakát s még a képét sem láttuk...! — Ne légy olyan kiváncsi. — A férfi már mélységesen bánja, hogy hagyta magát szóra birni. — És egyáltalán vedd tudomásul, hogy ezek a dolgok ma már egészen másként vannak. — De legalább valami kis tiszteletet mutassanak irántunk, amíg itt együtt lakunk! — Te talán nem jöttél fel hozzám annak idején? — Igen, de bemutattál anyádnak, s nemsokára feleségül vettél. — Lehet, Marci is feleségül veszi. — Na még csak az hiányozna! Egy ilyet?! — Milyet? Hát most mondtad, hogy nem is láttad. — Így látatlanul is megvan a véleményem. S gondold el, a szomszédok mit szólnak hozzá. — Le van szarva az a szomszéd, aki utánunk leskelődik! — Csak azért vagy ilyen durva és ingerült, mert te is tudod, hogy igazam van! — Fenét van igazad! De most már hagyjál békén, olvasni akarok! Az ilyenszerű vitákra egyre ritkábban kerül sor Nem mintha kevésbé foglalkoztatná őket az ismeretlen éjszakai vendég. A hetek folyamán észreveszik, hogy inkább kedden és csütörtökön szólal meg este a telefon. Hallgatólagos megegyezéssel elkerülik, hogy kedden és csütörtökön szomszédok vagy barátok jöjjenek hozzájuk. Ha úgy adódik, inkább ők mennek el otthonról ezeken a napokon. Hármasban pedig soha nem esik szó a reggelig tartó látogatásokról. A munkába készülődés sietsége közben nincs idő a társalgásra, este pedig kedd és csütörtök kivételével. — Marci ritkán van otthon, anyja a konyhaasztalon hagyja a vacsoráját. Ha pedig nagyritkán mégis mindannyian otthon vannak, alig van több jele annak, ami ott feszül közöttük, minthogy másról is jóval kevesebb mondanivalójuk akad egymás számára. így telnek el a tél hónapjai. Azon a csütörtök estén a szokásosnál hamarabb szólalt meg a telefon s hét óra még alig múlt el, mikor már fordult a zárban a kulcs. Az asszony meg is jegyezte: — Ha így megy tovább, már kora délutántól szobafogságban tartanak majd minket. Egy óra múlva bekövetkezik, ami eddig még nem történt. Újra megcsörren a telefon. Gecse mérnök elvtársat keresik sürgősen az üzemből. A Főmérnök utasítására azonnal be kell mennie. Idősebb Gecse Márton szánja rá magát a kényes műveletre. Kopog a kisszoba ajtaján. Marci zavart, sértődni kész arccal dugja ki fejét az ajtón. Amint megérti, mi történt, értetlenül veszi fel a kagylót. Valakinek, valakiknek mégis szükségük van reá, méghozzá sürgősen?! Mire visszatér, Dóra sápadtan, télikabátosan ott áll már a nyitott ajtó előtt, indulásra készen. — Ne szamárkodj, Dóra! Most rohannom kell, végre reám bíznak valami fontosat. Nem kísérhetlek el. — Nincs is szükség reá. — Nem engedlek ilyenkor egyedül. Egy óra az egész, jövök vissza s felkisérlek az otthonba, ha mindenképp menni akarsz. A lány rázza a fejét s a kijárat felé lép. Marci összeszorított fogakkal, tehetetlenül áll a helyén, aztán mint a bajba jutott gyermek, elkiáltja magát. — Anyám! Jöjj gyorsan! Sötét, hosszú pongyolájában az asszony megjelenik a küszöbön. — Anyám, ne engedd elmenni. Beszélgessetek egy kicsit. Egy óra múlva itt vagyok. Nem hagyhatom most egyedül mászkálni ... S már csukja is gyorsan maga mögött a lakás ajtaját. Gecséné s a lány szemtől-szemben, kínosan elhúzódó, tanácstalan csendben. — Jöjjön beljebb. Talán üljünk le itt... A közbülső szobában „semleges területen“ ülnek le egy-egy szék szélére. Idősebb Gecse bent a megvetett ágy szélén, úgy találja, neki már semmi tennivalója sincsen ebben a kusza helyzetben. Dóra az, aki rövidebb ideig bírja a merev szembenülést. — Most már egészen mindegy, de tessék megtudni, hogy én nem akartam idejönni. Már kezdettől fogva nem akartam ismeretlenül itt bujkálni. De Marcival nem lehet bírni, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Nagyon sajnálom ... Ha bármi mással kezdi a leány, Gecséné megőrizhette volna szomorkás merev arcvonásait, a megpróbáltatásoknak kitett anya arcát, ki még ilyen kínos helyzetet is megadóan elvisel, mert a fia rákényszeríti. — A férjem úgy mondja, ez a maguk dolga, amibe nem szólhatunk bele. A fiam felnőtt, végzett ember, tudnia kell, mit tesz, és bizonyára magának is. — Mahmadéves egyetemi hallgató vagyok. Persze hogy nekem is tudnom kell. Amint mondtam, a baj, hogy túlságosan utána engedek. A sarkamra kellene állnom! — Azt tudom, hogy erőszakos. Mint az apja volt annak idején. Így indul a kényszerű, egyórás beszélgetés Utólag szinte hihetetlennek tűnt, mi minden belefért. Dóra elmond magáról mindent, amit csak lényegesnek tart. Mintha fel sem tett kérdésekre válaszolna. A kisvárosról esik szó, ahonnan az egyetemre jött, a tömbházról, amelyben öröklakást vettek, az anyjáról, ki a postán dolgozik, nagyon szeret főzni, a háztartással foglalkozni, de minderre kevés idő marad, ő eredetileg mérnök szeretett volna lenni, de a tizenegyedik osztály előtt meggondolta magát, elhatározta, megpróbálja a nyelvészeten. A felvételi előtt nagyon megijedt, tizen pályáztak egy helyre. De első nekifutásra sikerült. Most persze még hátra van a legnagyobb kérdés, hova kerül majd, miután végez ... Az asszony szót sem szól az első félórában, mozdulatlan arccal, nyugodt tekintettel figyel. Néha nagyritkán egy-egy fejbólintással jelzi, hogy tudomásul veszi a mondottakat. Az utolsó negyedórában az ugorka téli eltevésének módozatairól is szó esik. Egybevetik a használt recepteket. Aztán a lány gyorsan közbeveti, nehogy az asszony túlzott következtetéseket vonjon le: — Ezt véletlenül tudom, otthon voltam akkor és egy délután segítettem anyámnak. De ilyesmire sajnos nagyon ritkán kerül sor. Néha mondja is sóhajtozva anyám: „Mintha nem is lányom lenne, annyira nincs segítségem a házban még a vakáció alatt sem...!“ Egy óra és néhány perc múltán Marci sietéstől kipirulva, lihegve megérkezik. Dóra fejével int, hogy semmiképpen sem marad, elköszön az asszonytól. — Kezét csókolom, jó éjszakát. Csukódik utánuk az ajtó. Míg az asszony lefekvéshez készülődik, idősebb Gecse Márton újságját forgatva, tulajdonképpen a beszámolót várná. De arra, hogy kérdezzen, nem szánja reá magát. Hiszen ő volt, ki hetek, hónapok folyamán szinte soha sem volt hajlandó a kis szoba éjszakai vendégéről beszélni, így a lap fölött csak lopva vet egy-egy pillantást, a lassan vetkőződő asszony távolbarévedező, elgondolkozott arcára. De az semmit sem mond, lefekszik, befele fordul. Gecse Márton kissé bosszúsan, de beletörődően oltja el a villanyt. Néhány hétig minden folyt tovább, mint azelőtt. Ha kedd vagy csütörtök estéken az öregek szobájának ajtaja történetesen félig még nyitva volt, egy halk, bátortalan „kezét csókolom“ hangzott el kint, mielőtt a kisszoba kilincse kattanna mögöttük. Az első tavaszias, enyhe szellők nyaldossák a város utcáinak sebhelyes aszfaltját, mikor egy keddi délután Marci csak úgy mellékesen, minden különösebb hangsúly nélkül mondja a konyhában rakosgató anyjának, apjának: — Ha telefonon keresnek, nem vagyok itthon. Ha kérdik, mikor jövök haza, nem tudjátok ...! A szokott időben megszólal a telefon. Csenget, csenget hosszasan. Mintha nem akarná hinni, hogy nem kapják föl sietve ... Gecse Márton és felesége a szobájában ül. Zavartan és szótlanul. Eddig nem vették fel soha ilyenkor a kagylót, tudva, hogy nem őket keresik. Most sem veszik föl. Elhallgat a telefon, majd újra csörögni kezd. Bizonyára még abban reménykedik a hívó, hogy tévesen tárcsázott... Kínosan hosszúnak tűnik az idő, míg végleg elnémul. Negyedóra múlva, a biztonság kedvéért Gecse Márton fölhívja az üzemben az ügyeletest. Megkérdezi, véletlenül nem keresték-e. Vidám, fiatal hang válaszol, nyilván örül, hogy az eseménytelen szolgálat esti óráiban szót válthat valakivel, méghozzá anélkül, hogy ebből további teendői adódnának. — Nem kerestük, Gecse bácsi! Pihenjen csak nyugodtan. Még az hiányozna, hogy pont akkor történjen valami, mikor én vagyok szolgálatos. Kellemes estét és jó éjszakát! Csütörtökön este ugyanez történik, a következő kedden hasonlóképp. Marci nincs otthon, a telefon csörög. A különbség csak annyi, hogy idősebb Gecse Márton már nem tárcsázza fel az üzemét. Egészen nyilvánvaló, hogy a hívás nem neki szól. Még néhány kedd és csütörtök telt el az esti órákban szabályos megszakításokkal csengő telefonnal. Míg aztán egy keddi naptól kezdve, nem szólalt meg többet. Ott áll a csontszínű készülék a kisasztalon. Tisztán és tárgyilagosan. Este tíz körül Marci is hazaérkezik, a konyhában motoz, megeszi a kikészített vacsorát. Aztán lefekszik, a kisszoba ajtaját nyitva felejti. Tizenegy körül teljes már a lakásban a csend. Holnap kemény munkanap ... Aludni kellene. Idősebb Gecse Márton és felesége számára mintha adva is lenne ehhez minden feltétel. Nincs már idegen a lakásban, ki hangtalanul, jelenlétének puszta tudatával is feszültséget, nyugtalanságot teremtsen. Csak maguk vannak, ők hárman. De hosszú órákig újra nem jön szemükre álom. Hát így sem jó?! Vajon melyiküknek jut először eszébe a lapos közhely, amit az elején, ritka vitáik egyikén, az asszony mondott: „Annak a lánynak nincs anyja?! Az mit szól vajon ehhez?!“ Bár vetne már véget a csendnek az ébresztőóra berregése, jelezve, hogy itt az új munkanap! Lepizsán Fekécs Zita: Fai sző nye g „Választott kötelességek" jegyében A transzcendetális logika „az ismeretek kritikájára vonatkozik, nem érinti az ismereteknek tárgyukra való vonatkozását“. I. Kant: A tiszta ész kritikája, 67. 1.1. A mű olykor mintha fordítva (hátulról előre) íródott volna — sugallja, teljes joggal, Cs. Gyímesi Éva a Teremtett világ (Kriterion, 1983) egyik jellegzetesen pertinens részletében —, s ez elméleti szintézisére is jellemző. „Feladatnak tekintve önmagát ... felelőssége teljes tudatában él az emberi szabadsággal, amelyre, hite szerint, született“ — vallja (köves e szó, állítja; vö. Utunk, 1983/44 Babits-cikk) szemléletét és világképét villanófényben exponáló, visszaható érvényű záró (al)fejezetében, a Kolozsvári Papp László regéméről szóló pompás mikroesszében. Illusztrációt ígér a fejezeteim, ám miközben a Tamási-novella elemzése valóban a javasolt (és javarészt elfogadtatott) elméleti alap módszertani példázatának tekinthető, a regénykék Cs. Gy. É. felfogását lényegileg összefoglaló, létértelmező kifejezése, közvetett s mégis leplezetlenül szubjektív meghatározottságú megértéstani (hermeneutikai) célzatossága az egész könyv keretkoncepciója szinekdokhéjának tekinthető. Ahogy a vitorla a hajót idézheti fel bennünk — hogy közkeletű retorikai alapról indítson a recenzens —, ez az elemzés ablakot nyit arra az elméleti tételsorozatra, amely teleológiáját tekintve a megértést és alkalmazást célozná, ehhez viszont fordított sorrendű — tudományosan egyébként indokolt, noha olykor (rendszerkényszert idézve) túlzásokra vezető — okfejtésre van szüksége, így szerveződik zárt és minden oldalról motivált egységgé, talán rendhagyóvá, mint az alcím jelzi, de mindenképpen egésszé, átéltté és megküzdötté. Ha rendhagyó, talán azért, mert induktív módszere ellenére rendkívül sűrű szövésű, mert mellőzi az elemi műelméleti fogalmak három alapvető szintjét — retorikára, stilisztikára és poétikára utalva tárgyalásukat és a műfajok tanát, nem is szólva az irodalom történeti sorozatairól (mindezt valóban sajnálhatjuk!), mert elméleti keretet teremt csupán. S nem rendhagyó, hiszen valóban nélkülözhetetlen bevezető fogalmiságot épít ki, oly bevezetőt, amely szintézise is egyúttal az irodalom és tudománya legbensőbb kérdéseinek. Recenzensnek be kell vallania: a könyv bevezetőjének zárómondatában neki is szóló köszönet — a szerző mindenre kiterjedő figyelmének fölös terméke csupán, neki magának a koncepció lényegéhez semmi köze sem lévén. Nem magyarázkodni akar hát — hiszen nyilvános hozzászólást vállal, hanem felhasználni ezt a rendhagyó alkalmat a hazai elméleti kutatás szövegkörnyezetébe való bevilágításra. 1.2. Ha valami köze van ugyanis e könyvhöz, ez abban jelölhető meg, hogy ama kevesek közé tartozhatott, akikkel a szerző egyáltalán megvitathatta felfogását. Mivel tiszta elmélettel csak intézetiegyetemi szinten kötelező foglalkozni, Cs. Gy. É. — időben Csehi Gyula s a recenzens után — kényszerült e rendkívül munkaigényes és kínos (bibliográfiai és egyéb nehézségekkel hatványozottan együttjáró) feladatot magára vállalni — oly hittel és tudással, amely közösségi étoszán kívül a modern irodalom avatott kritikusának ízlésvilágában gyökerezik. Ez nagy előnye —s túlzásainak forrása is, véli recenzense. Nem prekoncepciók jellemezték, nem valamely irány elkötelezettjeként ásta be magát egyre mélyebben az elmélet burjánzó televényébe — ami látszólag ellentmond egyik alaptételének, a megismerés bizonyos „preformáltságáról“ szólónak —, hanem a modernség felé nyitott kritika magatartás és a mély elméleti tudás szerencsés ötvözetével kereste az önálló koncepció lehetőségét. Teljes sikerrel, szögezi le magánvéleményét a recenzens, aki örömmel szabadult e feladat nyomasztó kényszerétől , míg hihette, hogy szabadulása tartós lesz. Szerző „preformáltsága“ tehát nyitottságát jelenti, ami önelvű útkeresést, az uralkodó normák és kutatói gyakorlatok (elvont példák: elmélet-egymás mellett létező, de egymással nem konvergáló irányok közötti ideoda cikázó mozgás; a legjobb elméleti gyakorlat; az a jó elmélet, amely alátámasztja ízlésítéletemet, stb.) radikális meghaladását, a vezérelveinek alárendelhető nézetek szuverén kezelését vonta maga után. E folyamat időnkénti, kevésbé érdekelt tanúja volt a recenzens — éppen ezért méltatnia kell azt a bátorságot, amellyel nálunk nem művelt műfajt vállalni mert, s azt is, hogy ezt teljes személyiségének szintén rendhagyó 'bevetése' jegyében tette. Nem divatkövetésről, hanem koncepcióról van szó, mely maga alá tud rendelni és hasznosítani képes egymástól teljesen eltérő orientációjú tendenciákat is, anélkül, hogy ezek egybemosódnának. Nagy érdem ez, sapienti sat. Recenzens bátorságról, feladatról, vállalásról beszélt: tudja, miért teszi. Nem a 'népszolgálat' értelmében, nem csupán a munkaethosz újabb felmagasztalásáért. Furcsa is volna, ha ő tenné ezt a feladatvállaló kapcsán! Nem, arról van szó, hogy Cs. Gyímesi Éva fittörő e nemben, elsőként kísérli meg nálunk a roppantul öszszetetté vált elméleti mező hasznosítható tanulságait egységes szintézisbe építeni. Recenzens itt Szontágh Gusztáv Jósikát dicsérő szavaira kénytelen visszaemlékezni — uraim, le a kalappal —, s igyekszik elkerülni a kritikust sújtó ítélet holdudvarát ('kritikus az, aki alkotni képtelen’). Fenntartásai ugyanis a közös vitaórák visszagyűrűzései csupán, miközben élesen figyeli, vajon a lét-megértés-irodalom hármasság funkcionális együttese, a feladatnak tekintett személyes lét s az egymás mellett párhuzamosan futó s megértett lélek dialektikus harmóniája mennyire lehetőség avagy illúzió? 2.1. Recenzens azt javasolta, fordítva olvassuk ezt a könyvet. Abban való hitében tette — s ezért előzetes olvasatát meg kellett haladnia —, hogy egyébként az olvasó erősen sarkított képet nyerhet az irodalmi jelenségről. A könyv harmadik része (Az irodalom élete) ugyanis olyan kommunikációelméleti, lételméleti, megértéstani környezetbe helyezi az irodalmi művet, amelynek kifejtésével megszokottabb kezdeni hasonló szintéziseket, „szituéivá“ ilyenformán a művet. Ennek rendjén szerző világos határsáv-megvonásokkal a gyakran eklektikusan tárgyalt jelenségeket a tudományos megismerés megfelelő területébe ágyazza bele, eléggé nem dicsérhető, éles probléma-kijelöléssel. (Ilankiss Elemér ismert síktáírás-elméletét, például, stilisztikai közegben is elfogadnánk, Cs. Gy. É. viszont teljes joggal, mint befogadás elméleti kérdést ebbe a fejezetbe utalja, noha például a képszerűség kapcsán beépíthette volna az előbbibe is!). A gondolkodó olvasó így realizálhatja a bonyolult tárgyra vonatkozó, szerteágazó tudományos rendszerek elvi különneműségét, hogy azután megérthesse, miért nem olvas semmit a műalkotás „külső“ összefüggéseiről az első két részben. Legalábbis nem a szokott szövegösszefüggésben, hiszen itt pusztán a beszédaktus jellegéről, az irodalmiság mibenlétéről van szó s majd csak a mű befogadása rendjén kerülünk bonyolult tapasztalatitörténeti közegbe. Nem részletezve a kérdést, hadd jegyezzük meg: a beszédszándék többszöri szóba hozása talán nem zárta volna ki a pragmatikai tényezők ilyen értelmű felvillantását, anélkül hogy a fikcionárius jelleg ettől csorbát szenvedett volna .. . 2.2. Az irodalmi jelenség társadalmi interakció-jellege, megértés révén való alkalmazása, kommunikációs szerepe a lét összetettebb megragadásának és értelmezésének funkciójaként felfogva — szabadságunk nélkülözhetetlen gyakorlásának elemeként —, másfelől a megértésre fölkínálkozó mű összetett, összefüggő, belső (intenzionális) meghatározottságú rendszere: íme Cs. Gy. É. könyvének alappillérei. E problémák sorrendiségére tett utalások után meg kell jegyeznünk, az irodalom fogalmának a 80-as évekre érvényes közbenjárása (egyébként alapérdeme — s ezt bibliográfiája is igazolja — a 80-as évek szintjéhez való hozzáférhetősége) joggal került indító helyzetbe, mint ahogy az azután következő három alfejezet — beszéd és fikció, fikció és világszerűség, fikció és 4