Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-04 / 1. szám
Művészet és felelősség A művészet — mondta Demokritosz — nem a szükségből, hanem a fölöslegből született. Ezért sokaknak úgy tűnhet(ett), hogy nem is különösebben fontosak azok a szükségletek, amiket kielégít. Ezt látszik igazolni az is, hogy csak azután jelenhetett meg a történelem hajnalán, miután az ember már ki tudta elégíteni legalapvetőbb életszükségleteit. A művészet a szabadidő „gyermeke“. A múzsás tevékenységnek (muziké) a termelőtevékenységtől (techné) való megkülönböztetése már nagyon résen, a görög antikvitásban megtörtént, ám a demokritoszi felismrésből olyan előítéletek is születtek a későbbi századokban, amelyek időnként lesújtottak rá. Közülük mintha az a türelmetlen, szűk prakticista szemlélet bizonyult volna a legszívósabbnak, amely a művészetet gyakorlati haszon nélküli, olyan valaminek tekintette (tekinti ma is!), ami nélkül nyugodtan meglehetnénk. És valóban, abba még senki se halt bele, hogy nem olvasta a Háború és békét, fogalma se volt Michelangelo Mózeséről, nem hallotta a Holdfényszonátát... Eltengődhetnénk hát nélküle is? El. De milyen lenne az az élet?! Öröm nélküli, sivár, majdnem pusztán biológiai, szinte már nem is emberi. Az ember azért élt szüntelenül az önkifejezésnek ezzel a lehetőségével, amióta eszmélni kezdett, mert a művészetben — akárcsak a bölcseletben — ott vibrál a totalitásigény; benne és általa a mindenséggel méretkezett, amiről nem tudott, nem is tud lemondani soha. Hogyha a művészet nem is közvetlen létszükségleteket elégít ki, mint a földművelés vagy a vasöntés, kielégít más igényeket, amelyek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint amazok. Mi az, ami a mindenkori művészetnek polgárjogot szerzett a történelem változó klímájú ege alatt? Hallgassuk, mit mond a legilletékesebb! „A költő ... (az adott világ varázsainak mérnöke) tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint a harmóniát.“ (József Attila: A város peremén) A művészet hivatása a személyiségnek az erkölcsi jóval és a társadalmi igazságossal összecsengő modellálása, az ember kollektív létformájának, a társadalomnak szüntelen humanizálása. Ennél többet soha senki nem vállalt önzetlenül fáradozni azon, hogy szebbé és jobbá varázsold a világot az emberekben és körülöttük, ez a lehető legszebb, legnagyszerűbb gesztus. Nem túlvállalás ez? Inkább egyféle „predestináltság", ugyanis a művésznek soha nem csak a részekre, hanem mindig az egészre kell figyelnie. Persze a művész nem egymagában birkózik Herkulesként ezzel a gigászi feladattal; ő is csak „besegít“, hisz, végtére is, ebbe az irányba hat minden pozitív emberi cselekvés. Mégis mi a fontosabb — tódíthatná a megrögzött kérdező —, a tárgyi világ humanizálása vagy pedig a bensőé? Az egymást követő történelmi korok, s bennük az emberek eltérő életfelfogása,módja egyértelműen bizonyítják, hogy kik mit tartottak üdvösebbnek. Mi úgy gondoljuk, hogy mindkét véglettől távol kell tartanunk magunkat. Mert hiszen a primér szükségletek kielégítése nélkül nem tudnánk élni, a lelki szükségletek kielégítése nélkül pedig nem tudnánk emberi módon élni. A tárgyi világ szüntelen elsajátítása az élet alapfeltétele, de nem kell-e követnie a külső világban beállott változásokat az értelmi, érzelmi és akarati életnek is? Mi több, nem szükséges-e, hogy emez olykor megelőzze amazt? Hiszen ha nincs igény az igazabbra és a jobbra, nem is lesz megvalósulandó sem az igazabb, sem a jobb. Pedig mi más lenne az élet legfőbb értelme, mint a vég nélküli tökéletesedés. És bár jól tudjuk, hogy a tökélyt sose érjük el, nem tudunk lemondani róla. A személyiségnek a művészet eszközeivel történő modellálása fejlett moralitást, komoly felelősségérzetet követel. Itt a tévedéseknek sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint a tárgyi világ átalakításakor ejtett tévedések esetén, ama egyszerű oknál fogva, hogy a selejt nem dobható el, nem is kapcsolható ki egykönnyen, s ha egyszer öntevékenyen értékeket rombol, úgy működik, mint egy célt tévesztett bumeráng. Az alkalmi váteszek baljós látomásaiban pedig azért nem osztozunk, mert nem hiszünk a művészet beharangozott halálában. Ellenkezőleg, mi úgy véljük, hogy a jövő társadalmának még égetőbb szüksége lesz rá, mint nekünk. Minél könnyebben fogja kielégíteni az ember primér szükségleteit, annál többet foglalkoztatja majd önmaga, kiléte, jövője, sorsa; közelebb kerülnek hozzá a metafizikai kérdések, így a művészet is. A művészet feltehető jövőbeni reneszánsza összefügg azzal is, amit már Schiller is felismert: a személyiség széthullásának a veszélyével. A jelenség okait, és gyógyírját keresve, a költőóriás arra a következtetésre jutott, hogy a személyiség harmonikus kiteljesedésének egyetlen lehetséges eszköze a művészet. Mi egy árnyalatnyit módosítanánk ezen a megállapításon: ilyenformán ha nem is az egyetlen, de mindenképpen az egyik legfontosabb. Rokon természetű jelenségről szólva, Hegel is hasonló eredményre jutott: a művészet világtörténelmi szerepe az elidegenedett világ visszahódításában rejlik. Mutatis mutandis: hogyha a művészetre ilyen fontos feladat hárul szorongásaink feloldásában (...), akkor azoknak is érezniük kell a rájuk nehezedő erkölcsi felelősség súlyát, akik létrehozzák a művészetet. Az alkotókra gondolunk, így van, így kell lennie ennek azért is, mert a művészi alkotás nemcsak leírása, ábrázolása, kifejezése valaminek, hanem az értékelése is. A művészet nem annyira azt tárja elénk, milyen az a felvillantott életjelenség, hanem azt sugallja, milyennek kell lennie az alkotó elképzelése szerint. Tehát a művész eszméi nem lehetnek akármilyenek; őneki közössége — ezen keresztül pedig az egész emberiség — nemes törődéseit kell a magáénak éreznie, azonosulnia velük. Ennek a belső parancsnak kell engedelmeskednie a mégoly rakoncátlan képzeletvilágnak is. Minden igazi művészi alkotás az ábrázoltnak, a leírtnak egyben az értékelése is. Értékelvén, a művész állást foglal valami mellett vagy valami ellen, még akkor is, hogyha nem tud róla. Ennélfogva amit mond, ahogyan értékel, az az igazán fontos, ugyanis abból (és nem anynyira a témából) vehető ki — megközelítő pontossággal — a művész világérzése és felelősségtudata. És mivel azt, amit elkövettünk, nem lehet nem megtörténtnek tekinteni,a művész nem szakadhat el művétől, még akkor sem, ha netán megtagadná azt. Albert Camus a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében azt fejtegette, hogy napjainkban a művésznek akarva, nem akarva színt kell vallania. Régebben az író „mindig ki tudott térni a történelemben való részvétel elől. Aki nem helyeselt, az gyakran hallgathatott, vagy beszélhetett másról. Most minden megváltozott, és maga a hallgatás is szörnyű szimbolikus értelmet nyert. Ma magát a kitértést is választásnak tekintik; akár akarja a művész, akár nem, felveszik a fedélzetre ... Bár a széles körökben elterjedt előítélet a művésznek a magányhoz való jogáról beszél, a helyzet éppen ennek az ellenkezője: ha valakinek nincs joga a magányosságra, az éppen a művész. A művészet nem lehet monológ. A művész, még ha ismeretlen is magányos is, az utókorhoz fordul“ (idézi: M. Sz. Kagan). A történelemmé nemesedő élet bizonyítja, hogy a művészet és az erkölcs milyen szorosan összefügg, s hogy ez a frigy nem újkeletű, hanem ősi és felbonthatatlan. A művész olyan életigazságokat mond ki, amelyek messze túllépik önkörét, a közrebocsátott műben rejlő művészi attitűd átsugárzik miránk is; ami egyszer csak az övé volt, az most a mienk is lett; a művészet nem magánügy, nem is volt soha. A művészet varázserejét, különös hatékonyságát már nagyon régen felismerték a gondolkodók; mindazáltal nem egyszer vagy a puszta gyönyörködtetés eszközévé fokozták le, vagy pedig annyira közelítették az ideológiához, hogy már-már összetévesztették vele. Igaz ugyan, hogy a művész eszméit, érzelmeit, törekvéseit, amelyek a műalkotásokban eltárgyiasulnak, a valóság inspirálja; az is igaz, hogy a művész nem csak a maga, hanem mások nevében is szól, és ez a körülmény óhatatlanul közelíti a művészetet az ideológiához, ideologikussá teszi, mindazáltal a művészet nem ideológia. Ha az lenne, nem lenne szükség rá. A valódi művészi alkotás az életnek az alkotói szubjektivitáson átszűrt, jelentéses tükörképe, abból kigyöngyözött képzeletszülte emberibb mása. Ez meghatározza rendeltetését, társadalmi funkcióját is, ami nem lehet más, mint az, hogy az élet (emberi-társadalmi valóság) teljességéről hű, vagyis az igazságnak megfelelő művészi képet nyújtson. Közhelyszámba menő igazság, hogy az értékek világában élünk. A pozitív értékek elősegítik, a negatívak pedig fékezik képességeink kibontakozását, a törekvések megvalósulását. Az értékek összefüggnek, rangsort alkotnak, rendszerbe szerveződnek. Ennélfogva valamennyi pozitív értékfajta visszavezethető egy legfőbb értékre, a szabadságra, a negatív értékek pedig a legfőbb antiértékre, a nemszabadságra (kiszolgáltatottságra) mutatnak. A szabadság (mint emberi uralom) alkotóelemként magában foglal olyan kimagaslóan fontos értékeket is, mint az igazság és az erkölcsi jó. A művész legalapvetőbb morális kötelessége: a szabadság tántoríthatatlan szolgálata. Ezért elhivatásával kerülne ellentmondásba az, aki — az élet egészével mit sem törődve — szándékosan csak a pozitívumokra, a minden belső ellentmondástól mentes „szépségre“ figyelne, még inkább, ha művi úton megszépítené a valóságot; vagy ellenkezőleg, ha a rátat, a negatívumokat, csak az élet árnyoldalait ábrázolná öncélúan. A szocializmus kiteljesítéséért folytatott küzdelem írói-művészi ábrázolására utalva, pártunk főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs, az RKP XIII. kongresszusán elhangzott beszédében, arra hívta föl az alkotók figyelmét, hogy a művészi tevékenység igazi ihletforrása az eleven élet kell hogy legyen. „Az alkotók merítsenek népünk munkájának, életének eleven forrásából és ne a vizeskorsóból, amely még ha aranyozott is, torzítja a valóságot. Ne korsóból, hanem az éltető, tiszta forrásból merítsenek, mert ez az egyetlen igazi ihletforrás — és az is lesz mindig — hazánk összes alkotói, mindazok számára, akik a népnek kívánnak írni, a néppel együtt kívánnak élni.“ Az újratermelődő dehumanizáló tendenciák ellen, az emberibbért folytatott egyetemes küzdelemben az értékeknek és az antiértékeknek törvényszerűen meg kell ütközniük, és ebből a harcból, az élet parancsszava szerint, végül is a humánumnak, az igazság(osság nak kell kikerülnie — ha csupán lehetőségként is — győztesen. Az igazán nagy művész sohase arra törekszik, hogy műve szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Osztanunk kell tehát egy kortárs teoretikus ama megállapítását, hogy valamely művészi alkotás nem annál értékesebb, minél szebb, hanem minél igazabb. Egyébként is, ami a művészetben igaz, az szép is, még akkor is, hogyha ez a szépség nem egyszerűen gyönyörködtető, megnyugtató. A művészi érték olyan bonyolult struktúra, amely rendkívül érzékeny alkotóelemeinek helyes arányaira, megfelelő érvényesülésükre. Az a művész, aki a különböző (világnézeti, erkölcsi, nemzeti, vallási és egyéb) szempontok tüntető érvényesítésével akarja meggyőzni közönségét, megbontva az adott struktúra helyes arányait, az ellenkezőjét fogja elérni: műve elveszíti hitelét és meggyőző erejét. Az alkotás művészisége pedig csorbát szenved. .A művészi alkotás kategorikus imperatívusza az, hogy igaz legyen. A népének elkötelezett művész mindig is arra törekedett, hogy tehetségéhez mérten — a kor nyújtotta lehetőségeken belül — mélyreható igazságokkal szolgálja annak minden emberies igyekezetét. Szolgálni az igaz ügyet, és becsülettel helytállni a küzdésben, nem könnyű ugyan, de mégiscsak a legszebb élethivatás. ANISZI KÁLMÁN Fejlődésünk távlatai (Folytatás az 1. oldalról) Figyelembe véve a világgazdasági helyzet alakulását és szocialista iparunk erejét, különös gondot kell fordítanunk az új műszaki-tudományos forradalomra, hogy a román ipar és az egész nemzetgazdaság a jelenkori tudomány és technika legújabb vívmányainak színvonalára emelkedhessék. A következő ötéves tervidőszakban kiemelt szerepe lesz az energia- és nyersanyagalap bővítésének, mert ez elengedhetetlenül szükséges a nemzetgazdaság továbbfejlődéséhez. Az előirányzat szerint 1990-ben 9,,97 milliárd kilowattóra villamos energiát fogunk termelni. Erőteljesen fellendül a szén- és égőpalatüzelésű erőművek, valamint a vízi- és atomerőművek termelése. Szem előtt kell tartanunk az újfajta energiaforrásokat — ,«a szerves anyag, a szél és a nap energiáját. A nyersanyagalap bővítése céljából megkezdjük újabb ércfajták kitermelését és fokozzuk az energia és a nyersanyag visszanyerését és újrahasznosítását. Az 1986—1990-es időszakban fontos eredmények születnek majd az ipari termelés korszerűsítése és minőségi fejlesztése terén. Gyors ütemben fognak fejlődni a magas műszaki színvonalú ágazatok, megvalósulnak a gazdaság valamennyi ágának gépesítését és automatizálását célzó programok. 1990-re ipari termelésünk általános szintje, minőség és műszaki fejlettsége a gazdaságilag fejlett országokéhoz mérhető lesz. A mezőgazdaságban, a nemzetgazdaság fontosságra második ágában a fő cél az új agrárforradalom végrehajtása. Ehhez szükségképpen át kell alakulnia szövetkezeti parasztságunk munkastílusának, élet- és gondolkodásmódjának, s a mezőgazdasági termelésnek teljesen ki kell elégítenie a fogyasztóközönség és a nemzetgazdaság igényeit. Hiánytalanul valóra váltjuk tehát a Programnak az öntözőrendszer fejlesztésére, a talajjavításra, a föld termőképességének növelésére vonatkozó előírásait. A terv szerint 1990- ben 30—32 millió tonna gabonát termelünk majd. A rendkívül gyors ütemű gazdasági és társadalmi fejlődést elősegítik a tervezett beruházások is. Az 1986—1999- es tervidőszakban 1350—1400 milliárd lejre rúg a beruházások értéke. A beruházási alap legnagyobb részét az energia- és nyersanyagkészletek gyarapítására, az ipar intenzív fejlesztésére, korszerűsítésére, műszaki színvonalának emelésére, az öntözőhálózat bővítésére és a talajjavításra, valamint a mezőgazdaság, a szállítás és egyéb ágazatok gépesítésére fordítjuk. „A jövőben — mutatott rá Nicolae Ceausescu elvtárs — nem merül fel többé a termelési kapacitás extenzív fejlesztésének kérdése, a hangsúly a meglevő kapacitás korszerűsítésére és műszaki színvonalának emelésére kerül majd.“ Az ipari és mezőgazdasági termelés élénk ütemű fejlődését egyre nagyobb mértékben szolgálja a tudományos kutatómunka, a modern tudomány és technika vívmányainak minél gyorsabb alkalmazása. A tudományos kutatásra, a műszaki fejlesztésre és az új vívmányok alkalmazására vonatkozó előirányzatok teljesítése biztosítani fogja a termékek műszaki állagának és minőségének, a termelés szerkezetének számottevő javulását, a gazdasági erőforrások minél teljesebb kihasználását, a román termékek versenyképességének növekedését. 1990-re a román termékek 93%-ának el kell érnie s további 25%-uknak meg kell közelítenie a világszínvonalat műszaki és minőségi tekintetben. A következő tervidőszak során az egész gazdasági-társadalmi fejlődés a társadalmi munka növekvő termelékenységének jegyében fog állni. Fölmerül tehát a termelékenység gyorsabb növekedésének, az önköltség és különösen az anyagi ráfordítás csökkenésének, a termelés, a beruházás és a kivitel fokozott hatékonyságának a kérdése. Azon kell lennünk, hogy az egész gazdasági-társadalmi tevékenységben az önigazgatás és önellátás elve érvényesüljön, s hogy mindenik gazdasági egység folyamatosan növelni tudja hatékonyságát és jövedelmezőségét. A gazdasági-társadalmi fejlődésben elérendő sikerek megmutatkoznak majd a nép anyagi és szellemi jólétének növekedésében is. Az életszínvonal emelésére és az életminőség javítására vonatkozó Irányelvtervezet szerint 1986 és 1990 között mintegy 10 fokal nő a közfogyasztási cikkek forgalma. Lényegesen, 68—76%-kal bővül a szolgáltatások terjedelme. Új munkahelyek létesülnek, a foglalkoztatott dolgozók létszáma 2,5—3,5 százalékkal nő. Áttérünk a 44 órás munkahétre. 750 000 új lakás épül, s ez érezhetően javítja majd a lakásviszonyokat. Az új ötéves terv előirányzatainak teljesítése nyomán 1990-re Románia — mint Nicolae Ceaușescu elvtárs hangsúlyozta — „a gazdaságitársadalmi fejlődés új szakaszába lép, újabb lépést tesz előre a sokoldalian fejlett szocialista társadalom megteremtésének és a kommunizmus felé való előrehaladásnak az útján. Egész népünk a civilizáció és haladás, az anyagi és szellemi jólét újabb lépcsőfokára hág.“ December elején az RKP Központi Bizottságának és a Gazdasági és Társadalmi Fejlesztés Legfőbb Tanácsának közös plenárisán, a Dolgozók Országos Tanácsának plenárisán, a Nagy Nemzetgyűlés ülésszakán és a mezőgazdaság kérdéseivel foglalkozó értekezleten egész sor tervezetet vitattak meg és hagytak jóvá, amelyet a XIII. kongresszus történelmi jelentőségű határozatainak megvalósítását, a gazdaság folyamatos fejlesztését, a nép életszínvonalának emelését célozzák. Ezek közé tartozik Románia Szocialista Köztársaság gazdasági-társadalmi fejlesztésének 1985-re szóló terve, a lakosság élelmiszeripari és ipari cikkekkel való ellátását biztosító önigazgatási és önellátási program, a termékek szabványosítására, műszaki minőségük javítására és a fogyasztás szabályozására vonatkozó törvény. A társadalom demokratikus testületei által jóváhagyott tervek és programok Nicolae Ceausescu elvtárs kongresszusi jelentésének ama tételén nyugszanak, hogy a gazdasági és társadalmi élet minden területén növekedni fog az országos terv szerepe. A pártfőtitkár újító és forradalmi szemléletét tükröző 1985-ös terv a gazdasági növekedés ütemének gyorsítására, az ipar fejlesztésére és korszerűsítésére, a mezőgazdasági termelés fokozott bővítésére, a nemzetközi munkamegosztásban betöltött szerepünknek a kiterjesztésére, a minőség javítására teszi a hangsúlyt. Népünk átfogó és lelkesítő munkaprogramot kapott a jelenlegi ötéves tervidőszak utolsó évére. Teljesítése különleges erőfeszítéseket, egyre jobb minőségű, egyre szorgosabb és hatékonyabb munkát követel. A Nicolae Ceaușescu elvtárs által a XIII. kongreszszuson és szocialista, kommunista munkásdemokráciánk más fórumain kijelölt feladatok megoldása végett minden dolgozóinak alkotó módon, felelősségérzettel kell részt vennie a jövő évre szóló terv megvalósításában. Így teremthetjük meg a feltételeket ahhoz, hogy Románia a fejlődés új szakaszába lépve, a közepesen fejlett szocialista országok közé emelkedjék. KIS GYERMEKÜNK ÉS NAGY VILÁGUNK Parittyák és hógolyók Aranyos csemetéik téli vakációra özönlenek, azzal a vidám ricsajjal, mellyel annakidején magunk is özönöltünk. Emlékszem, ahogy közeledett ama nap, a mi időnkben ilyenformán mutatkozott a visszaszámolás, jóval a rakétafellövések ceremóniái előtt s anélkül, hogy tudtuk volna, hogy ez „visszaszámolás“, -ó, -ió, -ció, -áció s egészen a vakációig, mindig felírta valaki a tábla sarkába, s a hetes gondja volt letörülni, nehogy valamelyik szigorúbb pedagógus megapparehendáljon. Dehát az idők változnak, ezt az is tagadhatatlanná teszi, hogy annak idején, ha jól emlékszem, valamilyen alkalommal kiborult a Bede avagy a Pataki táskája, mindketten arról voltak híresek, hogy a legnagyobb s legnehezebb kuferrel ők jártak a suliba, nos, volt ott minden, spárga, bicska, gomb, pirula, nyuszieledel, ólomkatona, de ez együtt sem közelítette meg egy mai pocolista táskájának súlyát és tartalmát. Többet tanulnak, többet tudnak majd, mondjuk reménnyel és büszkeséggel telve, de azért néha fejcsóválva a plusztehernek tűnő dolgokért. Mindenesetre, edzett korosztálynak tekinthettük a magunkét, gyermekfével nem a tévéfilmekből vagy a szélesvásznú moziból ismerhettük meg a háborút, ám az ilyesmit leszámítva komolyan edzett korosztályok kerülnek majd ki a ma iskolájából is. A régi jó parittya, meg az alapvető hiánycsínyek, rosszalkodások azért biztosan nem vesznek ki, időhiány miatt, azok „haladó hagyományként“ apáról fiúra szállnak, s néha nehéz elfojtani egy mosolyt, mikor szakasztott ugyanaz a helyzet ismétlődik velük, amiért annak idején nekünk borsózott a hátunk, mintha csak összebeszéltünk volna, mégis, mégis ... Sokat és komolyan vitázunk azon, családban, iskolában, nyilvánosan és otthoni csetepatékban, hogy elkényeztetjük őket, avagy megterheljük? Nem vitás, hogy a változó idők változó világa más fiúkat, lányokat kér és kap a mai iskolájába, a ma iskolájából, nemkülönben a ma családjából. Másik iróniára, irigységre vagy rosszallásra alkalmat adó téma, hogy egyes szülők még ezzel az igazán sűrű programmal sincsenek megelégedve, hanem külön nyelvórára, külön tornára, zongoraórára járatják a csemetét, a szépreményét a még szebb remények érdekében. „Pistike, ha jó leszel, jövő héttől balettre is beíratunk" — mondják, s ki tudja, nem hat inkább fenyegetennek már, a maradék szabadidő, játékidő beépítése. Mert azért egészség is van a világon, teherbíróképesség is, és végül is kinek-kinek mindössze egyetlen egy gyerkőckora van, erről sosem szabad — helyette — megfeledkezni. Tény viszont, hogy a sok külön és együtt elsajátított, az előző nemzedékek életéből még hiányzó dolgok, nyelvek, tantárgyak külön emberkéket jelentenek, értékes embereket majd, egy számunkra talán már nem annyira, de számukra otthonos világban, melyre sosincs elég korán elkezdeni a komoly vagy játékos felkészülést. És persze, hogy marad a parittya s a hógolyó, a szakadó nadrág s az algebra lecke helyett belőtt gólok, az izgalmak és élmények, melyeknek óhatatlanul intellektuálisabb íze is van ma már, több láthatatlan irányból érkeznek, ahogy mondani szokás: a kor levegőjében vannak. Hadd legyenek, csak a kor levegője legyen mindig békésen emberi, legyen az közelről tiszta, friss, mint a téli napok illata, levegője. LASZLÓFFY ALADÁR