Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-13 / 37. szám

őzben Az üres zsebű mecénás Haj, azok a régi szép idők, amikor még nekünk is. Filológiai Társaság néven nevezett ötünknek (Apáthy Géza, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Molnos Lajos) volt egy mecénásunk, kinek ugyan jobbára lapos volt a zsebe, de lelke annál dagadozóbb a „kincstől", melyből aztán cseppet sem fukarul juttatott nekünk, poéta sorsra menendő filoszoknak, ragaszkodását, lelkesedését tolmácsoló értő-jó szavak és buzdító igék formájában, ha már a pénzből szűköcskén juttathatott („Mit csináljak, nincs nagyobb fizetésem!“). Eme mecénásunk volt pedig Éltető József, aki abban az időben még a VV Zellmann Jóska civil nevén volt ismeretes, s helyettesítő tanárként fungált az Udvarhely környéki falvakban. Hol itt, hol ott, épp ahol szükség volt helyettesítő tanerőre. Kol, Udvarhelyen együtt szervezvén az iskolai irodalmi kört, s együtt szerkesztvén, írván a kör faliújságját, a kapcsolat azután is fennmaradt, hogy mi — Farkas, Magyari s jómagam — felkerültünk a kolozsvári Egyetemre. Jóska, az első sikertelen nekirugaszkodás után — épp Atyhában volt tanügyi ember, amikoris „megalapított minket“ mint Filológiai Társaságot, és meghirdette az „állandó pályázatot“... Az a levél, amely valami csoda folytán megmaradt nekem, vándorló mecénásunk újabb állomáshelyéről, az Udvarhely melletti Szentkirályról kelt i.u. 1962-ben, február havának 30. napján. Miután mecénásunk eltöpreng az élet rondaságain és saját állandó vándorlásain, szép rendre színe elé parancsolja a Fit. Társ. tisztelt tagját, szólván hozzájuk ekként: „Király László: Nem lehetsz közönséges ember. Ezt már az i betűre kanyarított karika is jelzi... Egyébként nem csupán emiatt örültem neked úgy, mint Vak Laci a fél szemének. Egyébért. Stop. Helyszűke miatt csak ennyit. A többit a fantáziádra bízom, melynek méreteire Gondolkozó c. versedből következtettem. Megmérettél és súlyosnak találtattál. Farkas Árpád: Ha a dögség növesztene, ülve nyalnád a Vénusz-rakétát... De tehetséged az van, nyavalyás! Abból meg, hogy dög vagy, feltétlenül arra következtetek, hogy menthetetlenül költő lesz belőled. Magyari Lajos: Hiába, Kolozsvár mégiscsak Kolozsvár. Ezt a statisztálással meg a szpíkerséggel kapcsolatban is mondom ... Apáthy Géza: Te német szakon vagy? Csodálkozom, hogy nem angolon. Mert nyugodtan mondhatnám rád, hogy ez az ember nemes ír. Tudniillik nemes írtál egy sort sem... Ne restelld pedig, mert nekem királyok is írnak levelet (pardon, csak egy király)... Azonkívül meg, hogy hallgattál olyan nagyon el? Sehol sem lehet mostanában olvasni a nevedet... Ha valahol megjelenik valamitek, írjátok meg, békások! Most pedig Molnos Lajosnak szól a szíves üzenet. Amikor felcsendül a dal, egészségére üríti poharát az, aki őt nagyon szereti... Laji fiam, ha így folytatod tovább is, jó helyre kell tegyem a leveleidet, hogy majd amikor a Molnos Emlékbizottság kérni fogja, vagy 100—200 lejt vasalhassak be értük (darabjáért) ...“ Eme előszólítás után aztán következik a novemberi hónap (1961 novemberéről van szó) eredményhirdetése. Farkas Árpival ketten osztozunk az első díjon, ami az egyetlen díj is, pénzszűke miatt. Aztán némi utasítás arra nézvést, hogy a december hóra érkező 80 (!) lejjel hogyan gazdálkodjunk: 30 lej a megosztott két első díjasnak, 10 lej a következő hónapi pályamunkák postaköltségére, és 40 lej presszóra. Aztán a versek elemzése után, záródik a levél ekként: „Ti irtózatosan marhák vagytok. Borzasztó nehéz versenyt teremtettetek... Írjatok már valami hitványabb dolgot is, mert megbolondítotok és az anyagi romlásba döntötök. Osszátok be szépen a jót és a rosszat!“ Régi szép idők. Amikor még az volt a baj, hogy csupa Rónai Antal meséli A „régi gárda“ jellegzetes alakja volt Csepregh Jenő. Izig-vérig művész, hősszerelmes, bonviván, epizodista, akár statiszta is — amire szükség volt. Nem is lehetett ez másképp Janovics idejében. Kis létszámú volt a társulat, így a bizonyos szerepkörre való beskatulyázás nem is alakulhatott ki. De a művészek se voltak válogatósak: minden kis vagy nagy szerepben igyekeztek föltalálni magukat és szívvel-lélekkel tolni Thália szekerét. Úgyszólván törvényre emelkedett a régi színházi jelszó: „nincsenek kis szerepek, csak kis művészek". Csepregh Jenő már ifjúkorában a színházhoz szegődött és egész életében hű maradt hivatásához. Amikor a húszas években megismertem, képességei már hanyatlóban voltak. Visszavonult a magánszerepektől, a színpadtól azonban akkor se vált meg: nem tartotta alacsonyrendűnek a karénekesi pályát sem. Vígan fújta a tenorszólamot és egyike volt a leglelkesebb tagoknak. Nem tudott a színház nélkül élni. Akkor is ott lebzselt, amikor nem volt semmi dolga. Csak a színpad deszkáinak s a festett kulisszáknak a poros levegője tett jót a tüdejének. hogy a legtöbbet kárhoztatott, hogy a színikritika által legtöbbször becsmérelt, felsőbbek által oly mély elvszerűséggel és oly magas igényességgel annyiszor megfedett, leleplezett, megbírált, feldolgozott színpadi kisded játékocska az, hogy amikor a színpadon isznak s a színész megcsóválja a fejét, vagy kiguvasztja a szemét, vagy krákog, vagy a hasát simogatja, az még mindig él, és mindig akad még a nézőtéren valaki, aki azon röhögni, vihogni, vagy legalábbis kuncogni képes, netán tapsolni is? Mi van ebben, mi lehet a pikáns? Mi a pikáns abban, ha valaki iszik és rájön, hogy amit iszik, az olyan, amilyen? Miért nem magyarázza meg ezt már nekem valaki? Ötvenegyedik éve járok színházba, és nem túlzok, ilyen jelenetet láttam a színpadon ötszáztízszer, és mai napig nem tudom, mi van ezen vihogni való, és miért kell azért színházba járni, hogy ilyent lásson az ember? És miért van az — bár még mindig érthetőbb, mint a Nagy Krákogás Humora —, hogy még mindig büszke egy színész arra, ha jól eljátszott egy részeget? Én annyi részeget ismerek, akit színész soha meg sem közelített humorban, színben, szellemben, mocsokban, ocsmányságban, unalmasságban, akárhogy is felépítette a szerepét — és nem tudom, mi van ezen még eljátszani való? Ha nem is tetszik, de azt még értem, hogy attól kacagnak, ha a színésznő riszálja a csípőjét, érzékeltetendő, hogy tüzes, hogy a színész úgy tesz, mintha egy nagy görögdinnyét simogatna, ábrázolandó, hogy ő vágyakozó? Ha nem is szép mindez, de mond, sejtet, idéz, sugall valamit. De mit a magasságos vagy mélységes izét mond, mit sejtet, mire céloz, milyen lelki mélyrétegeket kavar fel, filo- és ontogenetikusan, hogy mi abban az érdekes, ha valaki iszik, és pláne, hogy kaparja a torkát az ital? Miért nem tisztázza ezt már az őslélektan? Ittam is eleget, színházba is jártam már eleget, mégsem értem, mi van emögött? SZŰCS ISTVÁN zseniálisat írunk, amikor még arra kértek, írjunk már valami pocsékot is! Azóta sem kért erre senki, még Wellmann Jóska barátunk, pardon!, még Éltető József író, kritikus, költő és szerkesztő úr sem! Vajon azért, mert minden különösebb biztatás nélkül is meg-megtettük?! Hogy fussa a honoráriumalapból ... MOLNOS LAJOS z anekdota 1929-ben, amikor a Borisz Godunov bemutatására került sor, minden szerepnek akadt gazdája, csak a Sujszkijra nem lehetett találni megfelelő figurát. Mert a ravasz Vaszilij Ivanovicsnak, ennek az intrikus bojárnak az operairodalomban szinte egyedülálló — talán csak Rajna kincse és Siegfried Mimé szerepéhez hasonlítható — jellegzetes alakja nemcsak különleges hangi adottságot, hanem kifogástalan szövegmondást és főleg sokszínű játékot követel az előadótól. Az öregkorára felfedezett Csepregh lett a premier nagy meglepetése: az első kolozsvári Borisz igazi Sujszkija, egyben utolsó szerepe, mert — más hasonló „reászabott“ szerep nem lévén műsoron — szerényen visszavonult az énekkarba és később onnan ment nyugdíjba. Egyébként még arról is nevezetes volt, hogy erősen hitt a túlvilági dolgokban. Próbákon, előadásokon s az öltözőkben ravasz kollégái sokat ugrattak emiatt. Mindaddig, míg az egyik Carmen előadáson majdhogynem baj történt. Miközben Carmen a kártyaáriát énekelte, a sötétben nyugvó csempészeket alakító huncut karénekesek ismét kieszeltek egy kis spiritiszta nótát. A csempészbanda egyike puskájával célbavette a karmestert. Csepreghnek felhívták a figyelmét, hogy íme, a kolléga „transzba esett“ és le fogja puffantani a karmestert. Nosza, a fanatikus hívő, a tragédiát elkerülendő, azon nyomban felugrott, kirohant a színről és egy pohár vízzel tért vissza, hogy homlokon preékelje a megszállott merénylőt, feloldva őt a gonosz szellem befolyása alól. Nyugalomba vonulása után se tudott megválni a színháztól. Hosszú évekig minden nap rendületlenül eljött, leült a művészbejárat előtti padra és ott üldögélt délig. Míg egyszer aztán kimaradt onnan is — örökre. ■v*- Árkossy István rajza . * * * AVAGY MIRŐL ÍRTAK A LAPOK HAJDANÁBAN FURCSA NYERÉSZKEDÉS. Tavaly valamelyik vásárban, egy furfangos katona sátort von, kelméi mesterségesen összveszedett s czédulákba írott káromlások valónak. Mindeniknek, a kétkrajcáros „ilyen-olyan adtán“ kezdve az égbe kiáltó ezüst húszasig czikornyája szerint szabó ki árát... Kelmér kelete olly nagy volt, hogy mire az újdivatú árust a vásári felügyelőség láb alól eltakarítható, több pénzt bevett, mint valamenynyi könyvárus. (Vasárnapi Ujság, 1843.) * * * A PAPA FOGLALKOZÁSA. Az iskolai év kezdetén a tanító úr sorba kérdezte a gyermekeket: mikor születtek s mi az édesapjuk foglalkozása? Az egyik kisfiúval azonban megakadt. Születési dátumát szabályszerűen megmondta, de mikor a papa foglalkozásáról kellett volna felvilágosítást adnia, kult-pirult s hallgatott. Végre hosszú bíztatás után suttogva megszólalt: — A papám a Mariska néni, aki az újságba az aszszony és gyermekmellékleteket írja... (Új Idők, 1940.) BÁBEL TORNYA. Egy francia lap mulatságos táblázatot készített arról, hogy az európai nyelvek milyen betűkkel kottázzák le az állatok, a hangszerek, a tüsszentés stb. hangját. Ebből a táblázatból kiderül, hogy egyedül a macskanyávogás az, amely minden nyelven egyformán hangzik. Íme néhány példa: — macska, miaou... kecske: — mekmek, mee, hé-hé ... kutya: — vau-vau, hav-hav, bou-bou ... dob: — bum-bum, tram-tram, rataplan, ra-ta-tat, bom-bom — — — tüsszentés: — hapci, aptzi, tchoum, atchoo ... (Újság, 1939). * * * TENDENCIÓZUS. A színházigazgatóhoz bekopog a bukott darab szerzője és rátámad: — Direktor úr, maga szándékosan azokra az estékre tűzi ki a darabomat, amikor a színház félig üres!... (Nevessünk, 1946). E heti feladványunk nem éppen a legkönnyebbek közül való, no de azért ... Szóval, egy kis töprengés után ez is megoldható. Világos: Kc7, Bea, Fc2, Hd5, gy: f4 — öt báb. Sötét: Ke6, gy: f7 — két báb. Követelmény: világos indul, és 4 (négy) lépésben mattol. Múlt heti feladványunk megoldása: egy amolyan várakozó, előkészítő lépésre van szükségünk, lehetőséget adván sötétnek hadd „válogasson“ a kevés lépés-lehetőség között. Tehát 1.: Hc6—e5. Sötét futó lépése gyakorlatilag semmit nem ér, mert akár7-re, akár e6-ra lép, világos 2.: Bc2—d2, és matt. Ha viszont 1. : ...; Kd5,d6, akkor 2.: Vc8—d7, és matt. Amennyiben L: ... ; Kd6—d4, akkor 2. : Bc2—d2, és szintén matt. 8 É Üt0 7MI& iff1 6 H m* Elm 50 s A n K 4 Üt% Éf 3* n k 2 m Üt 4tin A s C D E F G H é versajándéka Aki új utat választ, az két serpenyővel rendelkezik — sugallja Jan Verhoef, 53 éves holland költő. Amelyik teli, az üresnek mutatkozik. Amelyik üres, az telinek. Aki új utat választ, az üreset választja mindig. A választás isten kísértő pillanatában az üres és teli mérleg nyelve — minden fizikai törvényszerűség ellenére — egyensúlyban áll. Választásnál nem a sokból választja az ember az egyiket, hanem az összessel szemben, az egyetlent. Minden igaz választásnál ez történik meg. S hogy mikor kerülünk ilyen választás elé? Amikor már „nincs más hátra“ Nem akkor, amikor esetleg leégett a házunk. Éppen ellenkezőleg. Amikor fölépült. Nem akkor, amikor elverte a jég a határt Éppen ellenkezőleg. Mikor úgy tűnik, behordjuk az utolsó szem gabonát is. Az ember nem akkor választ, amikor menekülnie kell. Éppen ellenkezőleg. Amikor megmentenie. A választás nem a halálból hoz vissza valamit, hanem a halál ellen. A megrakott serpenyő nemcsak a bőségre utalhat, de a telítettségre is. Az üres nemcsak a hiányra, de az egyensúly hiányára is. Sugallja a költőt Havanna-szivarral a szájában. JAN VERHOEF SAJNOS Sajnos, a bánattól öklendezve és utálkozva, immár otthontalanul a saját valómban is, életem akár egy ház, kiköltözködés után: nagy, üres termek, színehagyott kárpitok imitt-amott, ahol sokat tartózkodtam. A villanyáramot levágták. Nincs telefon. Valahol állok egy ablak előtt. Mosolygok. Várok. Mintha kereszteznék egymást az idő áramlatai, s én mintha örökkön az előző metszéspontnál bukkannék mindig elő. Nincs más hátra. Új utat kell választanom. KENÉZ FERENC fordítása • hallottam, hogy • egy londoni sakkversenyen Barna, a tizenéves, alacsony növésű, szurokfekete bőrű indiai fiúcska előbb legyőzte, aztán kinevette Korcsnojt... A svájci sakkhetilap (igen, hetilap!), a Brie Schechwodhe egyik legutóbbi száma újra (sokadszorra) cikkez a nagymesteri döntetlenekről. Megállapítja, hogy a „szuperversenyeken“ általában rendkívül magas a pontosztozkodások („szalonremik“) száma. A Bugojnóban megrendezett tornán — olvasható a lapban — 91 játszmából 63, azaz csaknem 70 százalék lett döntetlen. De szinte kivétel nélkül, valamennyi „nagy versenyen“ — így a lap — az utolsó fordulókban mindenki boldog, hogy legalább egy játszma még folyik, miután a többiek — olykor csupán 12, 14 lépés után — békekötéssel végződtek. A cikk írója úgy véli: hamarosan záporozni fognak a döntetlen elleni javaslatok. És a múltra hivatkozik (helyesebben: a múlt századra): egyes versenyeken a döntetlen játszmákat meg kellett ismételni, de volt, hogy a döntetlenért mindkét fél csak 0,25 pontot kapott. Később (az 1960-as években) FIDE-szabály írta elő, hogy 30 lépés előtt a játszmát csak a versenybíró külön engedélyével lehet remire adni, de ez a szabály is már rég elfelejtődött ... Egy angol folyóirat (British Chess Magazine) az utóbbi tíz év 2000 nagymesterjátszmája alapján megállapítja, hogy a legtöbb nyert (vagy vesztett) játszmát a dán Larsen produkálta: 63 százalékot, őt követi Beljavszkij, Seiravan, Korcsnoj és Kaszparov — ismert nevek. A negatív csúcsokat Petroszjan (23 százalék!!) Szmiszlov, Anderson és Tál tartja — ugyancsak ismert játékosok. A cikkíró receptje a sok döntetlen ellen: a tiszta nagymesteri versenyek helyett mindig meg kell hívni a vetélkedésre az utánpótlás fiatal legjobbjai közül is néhányat. Nekik még nincs vesztenivalójuk, nem „ülnek rá“ Élő-pontjaikra, így élénkebbé, izgalmasabbá teszik a versenyt! Ennek az ötletnek azonban a befutott versenyzők egyáltalán nem örülnek, hiszen az ő magas értékszámuk utáni elvárás az ilyen vetélkedőkön még magasabb lesz, nő tehát a kockázat, arra pedig még gondolni is rossz, hogy egy-egy ifjú tehetség ... ...Mint Barna, a tizenéves indiai fiúcska, aki előbb legyőzte, aztán kinevette nagynevű ellenfelét... Na, de a tiltakozások ellenére is várható, hogy záporozni fognak a döntetlen elleni javaslatok... • mindig vannak bátrak, akik mernek ... Például az olasz Eulalia Sinibaldi, aki játékvezető, és férfi labdarúgó-mérkőzéseken is sípol. És azt mondta: bátorságával nemcsak egészséges testmozgásra tett szert... A Vicenza-Capri mérkőzésen ugyanis a hazai csapat egyik játékosa szívből jövő bírálatot gyakorolt a játékvezető hölgy működése felett („rövidet mondott, de velősét“ — így a játékvezető), mire Eulafia kiállította a sportszerűtlen játékost. A labdarúgó aznap este becsengetett Sinibaldiékhoz, bocsánatot kért, belátta, hogy hibázott. A fegyelmi tárgyaláson aztán már mint jegyesek jelentek meg. „Hozzámegyek — mondta Eulalia —, mert a szíve arany ...“ Másik példa a bátorságra: az AS Monaco játékosai felkeresték a klub vezetőségét és kijelentették, hogy edzőjükkel, bár kitűnő szakember nem hajlandók tovább együttműködni. „De hát Tony Marck — fakadt ki az elnök — azon túl, hogy kitűnő szakember, remek fickó, pompás cimbora is!“ A játékosok egy ideig zavartan álldogáltak, végül a csapatkapitány kibökte: „Túl jól kártyázik! Minden pénzünket elnyeri!" „Az más" — szólt megértően az elnök. És Tony Marek ment... Még egy példa a bátorságra: Félix Corvall sevillai játákvezető messze földön híres arról, hogy még a 90. percben is van mersze tizenegyest ítélni a hazai csapat ellen. „Mi adja önnek ehhez az erőt és bátorságot?“ — faggatták a derék férfiút, aki mosolyogva válaszolt: „Odahaza van egy eléggé hepciás feleségem, négy rakoncátlan gyermekem, két kutyám és négy macskám. Emellett együtt lakom az anyósommal. Ha mindannyiunkkal hősiesen kitartok, elgondolhatják, hogy egy-egy rázós bajnoki mérkőzés levezetése, néhány játékos hőzöngése, és a lelátó forrófejű szurkolóinak sokszor egetverő tompálása jelenti számomra az igazi kikapcsolódást ...“ Példa ez is: Herbert Plun, kölni sportorvos állítja: „A szakvezetők a kispadon hagyják életük számtalan évét, nemegyszer az életüket. Pulzusuk mérkőzés közben percenként 190-re megy fel a normális 80 helyett. Életük veszélyben forog! Kötelezővé kell tenni, hogy a mérkőzések előtt bevegyék a szükséges nyugtató tablettákat!“ Mire az edzőknek az NSZK Labdarúgó Szövetségéhez eljuttatott levele a következő választ tartalmazta: „Eszünkben sincs tablettákat szedni! Nem akarunk aludni a kispadon!“ (szamosi)