Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1988-01-01 / 1. szám

STEPHAN BUTLER LEACOCK Az olvasóközönség — Körülnézne az üzletben? — Igen, nagyon szeretnék. — Biztos talál majd olyas­mit, ami érdekelni fogja, ott balra az üzlet végében. Ti­zenkét centért már újranyo­mott sorozatot vásárolhat. E­­gyetemes Tudományt Ariszto­telésztől Arthur Balfourig. Vagy szívesebben tekintené meg a tízcentes kiadványo­kat, a klasszikusok sorozatát? — s már intett is az egyik elárusítónak, s gondjaira bí­zott. Más szóval figyelmének s türelmének csupán egyet­len szikrájával ajándékozott meg. Tisztában volt vele, hogy tanár lévén úgy jövök a könyvüzletbe, mint az a da­rázs, amely megszállhat egy nyitott befőttesüveget. Ugyan­akkor azt is tudta, hogy jó két órát fogok lötyögni (lé­zengeni) egyik sarokból a másikba, mindenkibe bele­­botlom közben, s végül egy egészen olcsó utánnyomással távozom a Platón párbeszé­deivel vagy John Milton Pró­zai munkáival — vagy va­lami hasonló semmiséggel. Éreztem, hogy megvet és lenéz. De mint kiváló üzlet­ember, nyilván tudta, hogy egy könyvébe felejtkezett ta­nár az üzlet valamely zugá­ban, mindig jó benyomást tesz a vásárlókra, így hát míg egy olyan nagymenő kereske­dő is, mint Mr. Sellyer, kény­telen volt eltűrni jelenléte­met, s ezáltal alkalmam volt megfigyelni sima és biztos munkamódszerét, amellyel az igazi vásárlókat kezelte. Ki­tűnő módszerei voltak, való­ban, s nem hiába tekintették szakmai körökben az iroda­lomnépszerűsítés bástyájának. Nem volt szándékomban kémkedni, vagy hallgatózni, s az igazat megvallva, azonnal belemélyedtem egy tizennyolc centes kiadványba — Epik­­tétosz Erkölcsi tanaiba. A könyv nyomása és kötése ki­fogástalan volt, s olcsón is kínálták, így nagyon csábított a vásárlás gondolata. Alig futottam át két-három be­kezdést, mikor egy érdekes beszélgetésre lettem figyelmes. — Biztos ön abban, hogy ez a legfrissebb könyv? — kérdezte egy nagyon elegán­san öltözött hölgy Mr. Sel­­lyert. — Oh, természetesen, asz­­szonyom, a tegnap reggel kap­tuk. Amint ezt mondta egy nagy rakás kék-fehér borító­jú könyvre mutatott. A nagy aranybetűs címre néztem: Arányló álmok. — Az Mr. Slash legújabb könyve, s úgy viszik, mint a friss süteményt. —■ Akkor jó — mondta a hölgy. — Tudja, néha az em­ber megjárja. A múltkor is két nagyon szép könyvet vet­tem itt, s mikor hazamentem, akkor láttam, hogy milyen régiek. Csaknem hat hónap­pal ezelőttiek. — Oh, nagyon sajnálom, asszonyom — mondta bocsá­­natkérő hangon. — Küldje be őket, s azonnal visszacseré­lem önnek. — Nem számít, úgysem ol­vastam el őket. A szolgáló­nak adtam, ő pedig nem tud­ja megkülönböztetni a régit az újtól — s belelapozott a könyvbe. — Miről szól? — Ez egy végtelenül erő­teljes alkotás, — mondta az üzletember, lényegében mes­terim! A kritikusok szerint a szezon legjobb könyve. O­­lyan — s itt egy pillanatra megállt, mint ahogy én szok­tam diákjaim előtt, mikor olyan dolgot kell magyaráz­nom, amit még én sem tu­dok —, olyan kivételes va­rázsa van a stílusának, hogy minden túlzás nélkül a sze­zon legjobb könyve, s való­ban nagyon keresett is. — Elég sokat kaptak belő­le — mondta a hölgy. — Igen. Kész közelharc van miatta, olyan könyv, a­­mely nagy port vert fel. Tud­ja, egyes körök szerint nem lett volna szabad... — s itt nagyon halkra fogta a sza­vát, úgyhogy a mondat vé­gét már nem is hallottam. A hölgy lehúzta a kesztyű­jét, s megigazította a prém­­beáját, majd hirtelen eszébe jutott valami. — Majdnem elfelejtettem. Küldene egypár könyvet a szomszédoméinak. Virgíniá­ba mennek nyaralni. Valami olyasmit, ami tetszene ne­kik. — Természetesen. Az ön szomszédja mindig, izé... az­az, azt hiszem, az olyan köny­veket olvasna leginkább. — Az útirajzokat kedveli. — Igen, most már emlék­szem. Tudnék ajánlani néhá­nyat — s a baloldali polcra mutatott, ahol egész sor szép­­kötésű könyv hevert. Nyolc hét üdülés a Szaharában — két dollárért. Hat hónap egy vagonban — hat és félért vagy két kötetben Délutánok egy ökörszekeren — három és félért. — Azt hiszem, olvasta már ezeket, legalábbis nagyon sok hasonló formájú könyvet lát­tam nála. — Lehet, de talán ezt, a­­melyet ma reggel kaptunk: Új Guinea majmai között — ezt biztos fogja szeretni. Mindössze tíz dollárba kerül — s már mutatta is a köny­vet, amelyből, úgy látszott, éppen annyi volt, mint az A­­ranyló álmokból. — Elég drága — mondta a hölgy. — Igen, meglehetősen, de asszonyom, ezek a képek és felvételek mind eredetiek, és már a könyvnek a kötése is kilenc és fél dollárba ke­rült. Természetesen, mi nem keresünk rajta semmit, de szép kivitele miatt áruljuk. Mindenki szereti, ha szak­mai dolgokba avatjuk, s a vá­sárló szívesen hallja, ha az üzletember arról beszél, hogy mennyit veszít egyik vagy másik könyvön. Ezek volná­nak tehát a siker titkai? A hölgy természetesen meg­vásárolta­ a könyvet, s egy perc múlva az elárusító már a címét jegyezte fel, és mé­lyen meghajolt a nő előtt, akit a főnök az ajtóig kísért. Ahogy megfordult, az arca már egészen átváltozott. — Azzal a majmos könyv­vel még sok bajunk lesz, a­­míg eladjuk — mondta az elárusítónak, de nem sok ide­je maradt a töprengésre, mert újabb vásárló érkezett. Még egy kevésbé éles szem is a­­zonnal észrevette volna, hogy a hölgy egész lénye csak úgy sugárzott a szentimentalizmus­­tól. — Kaptak valami új köny­vet? — Igen, asszonyom. Az A­­ranyló álmok­a tegnap reg­gel érkezett. Minden szót sokatmondó gyengédséggel ej­tett. — Egy nagyon édes tör­ténet, a kritikusok szerint Mr. Slush legkedvesebb könyve. — Jó-e? — kérdezte a vá­sárló. — Meggyőződtem, hogy mindenki ezt kérdi... Elra­gadó szerelmi történet, egy­szerű és mégis végtelenül bá­jos. A feleségem hangosan olvasta az este, s alig tudta visszafojtani a könnyeit. — De ugye, adhatom a lányomnak is? — Egész nyugodtan — mondta csaknem atyáskodó hangon. — A stílusa olyan egyszerű és mégis fennkölt, mint azoknak a régi köny­veknek — s itt egy pillana­tig látható bizonytalansággal küzdött — mint Dickens vagy Fielding regényei voltak. Nagy példányszámban adtunk el az egyháznak is, asszo­nyom. A hölgy kifizette az A­­ranyló álmokat, s pár perc múlva világoszöld papírcso­maggal távozott. — Üdülésre alkalmas köny­­nyű olvasmányuk van-e? — kérdezte egy másik vevő. — Hogyne, kérem, s az üz­letember arca csak úgy su­gárzott a boldogságtól. Az Aranyló álmok a szezon leg­humorosabb könyve. A fele­ségem fuldokolt a nevetéstől, mikor olvasta. Pénzcsörgést hallottam, s a vásárló már távozott is a könyvvel. — Parancsoljon, ügyész úr —, szólt máris oda egy te­kintélyes külsejű, nagykala­pos úriembernek. — Tengeri kalandot óhajt? Nagyszerű ol­vasmány ez egy olyan foglal­kozású embernek, mint ön. Itt ajánlhatom a legújabb könyvet. Új Guinea malmai között, tíz dollár volt erede­tileg az ára, de négy és fél­re szállítotuk le. Már a köté­se hat és félbe került, de kiárusítás van. Köszönöm, ü­­gyész úr. Haza küldjem? Igen. Ezután egymásután jöttek és mentek a vásárlók. Meg­figyeltem, hogy az üzletben levő több mint kétezer könyv közül a kereskedő csak ket­tőt árult. Minden nő, aki az üzletbe jött az Aranyló ál­mok egy példányával távo­zott, s minden férfi Új Gui­nea majmaival. Egyik vásár­lónak úgy ajánlotta, mint a legmegfelelőbb olvasmányt ü­­düléskor, másnak esős dél­utánokra kínálta. A majmo­kat hol tengeri történetnek, hol dzsungelkalandnak ne­vezte, s az ára is aszerint változott, ahogy az üzletem­ber éles szeme a vásárlóit felbecsülte. Végül úgy két óra múlva az üzlet egy pilanatra telje­sen kiürült. Úgy éreztem, túl sokat időztem már itt. Kíván­csiságomnak mégsem tudtam ellenállni s megkérdeztem Mr. Sellyert. — Az a könyv — az A­­ranyló álmok — úgy gondol­ja, hogy igazán sikeres alko­tás? HERMANN KALACK Gépi alterego — Egy úr szeretne beszél­ni önnel — szólt be a titkár­nő. A névjegykártyán mind­össze ez állt: „Tóbiás Hull“ — halvány fogalmam sem volt, hogy ki lehet. Kérdő te­kintetemre a titkárnő (még) megjegyezte: középkorú, ele­gáns úr. Bizonyára valami külföldi. Ez az örökös háborgatás! Ta­lán valami ügynök? Sose tudni. — Legyen szíves, bocsás­sa be! Tóbiás Hull úr elővigyáza­tos mozdulatokkal lépett be. Lábait óvatosan helyezte egy­más elé, mintha attól tarta­na, hogy léptei túl nagy zajt csapnak. Talán beteg? Jó negyvenes lehetett. Barátság sugárzott a simára borotvált szimpatikus arcáról. Kifogás­talanul öltözködött, és kimért mozdulatai valahogy túl tö­kéletesnek tűntek. Nocsak nemsokára meglátjuk, kivel van dolgunk — gondoltam és kezemmel a fotelre mutat­tam. — Minek tulajdoníthatom megtisztelő látogatását? — Ó! Csupán be szerettem volna mutatkozni önnek. — Nagyon kedves — szól­tam. — Ó! — Ez a kissé nyö­szörgő, siránkozó hanglejtés­sel kiejtett „Ó!“ utánozhatat­lan. Fáradt, enyhén monoton hangján érződött az idegen akcentus. Barátságos várako­zással tekintett rám. Mr. Sellyer rámvetette ve­léig hatoló mély pillantását. Tudta, hogy nem akarom megvenni a könyvet, s talán őszinteségi roham fogta el. Megrázta a fejét. — Rossz üzlet! — mondta. — A kiadók hasznot húznak rajta a mi bőrünkre, s ne­künk mindent meg kell ten­nünk, hogy ne maradjon a nyakunkon. Biztos, valami gyenge, érzelgős történet le­het. — Ön nem olvasta a köny­vet? — Isten ments — válaszol­ta, olyan arccal, mint az a tejesember, akinek a saját te­jéből kellene egy pohárral meginnia. — Honnan lenne időm arra, hogy az új köny­veket olvassam? Elég dolgom van anélkül is. — De hát azok, akik meg­vették a könyvet, nem fog­nak bosszankodni, kiábrán­dulni? — Oh, dehogy, hisz egyi­kük sem olvassa el. Soha nem olvassák el, amit meg­vásárolnak. — De, mégis — erősköd­­tem tovább —, a kedves fe­lesége elragadó történetnek találta. Mr. Sellyer szája csaknem a füléig szaladt a nevetéstől. — A feleségem? Ugyan, kérem, hiszen én nőtlen va­gyok! NAHLIK DARKÓ EDIT fordítása Látogatóm viselkedése egy kissé meglepett és zavarba hozott: — Nagyon örvendek. De meg szeretném kérdezni... Azonnal félbeszakított egy sajátos „Ó!“-val: — Kérem, legyen szíves, ne kérdezzen semmit. — És be­lekezd egy történetbe, ame­lyet a jelek szerint legkeve­sebb százszor előadott. — Én tulajdonképpen nem ember, hanem egy kitömött lény vagyok. — De kérem — bocsásson meg! A különös lény szórakozot­tan rámnézett, közbeszólá­­somat figyelemre se méltatta és tovább beszélt: — Ne ijedjen meg attól, hogy én automata vagyok, emberformájú gép, pótember. Tóbiás Hull úr a valóságban is létezik. Egy nagy, gépi hasonmásokat gyártó cég fő­nöke. Én az ő képmására ké­szültem, és az ő propaganda ügynöke vagyok. Sajnos bel­ső szerkezetemről nem áll módomban részletes felvilá­gosítást nyújtani, hisz ez — gondolom, megérti —, ipari titok! Ha azonban arra gon­dol, hogy napjainkban hány ember él, cselekszik és gon­dolkodik bizonyos sablonok szerint, rögtön megérti, hogy mire alapoz a mi elméletünk! A szívet és az agyat nálunk teljesen kiiktatták. Ha jól meggondoljuk az életben épp ez a két legtöbb zavart, bo­nyodalmat okozó tényező. Nálunk mindezt a rutin he­lyettesíti. Gondolom, elég érthető. Zavartan bólintottam. — Ó! A belsőm elektromos áramkörök, automatikus eme­lők rendszere, egyszóval: cso­dálatos! Antennaszerkezet, mely a külvilág legfinomabb rezdüléseire is reagál. Alkal­massá tesz minden emberi tevékenység elvégzésére, sőt néha még többre is képes, mint az ember, ön a tanúm, látja, hogy kitűnően műkö­dök. Kételkedve, bizalmatlanul néztem a különös teremt­ményt. — Lehetetlen! — szóltam. — Szemfényvesztés! Fura do­log. De ha jól meggondol­juk ... — Ó! Hét nyelven beszé­lek. Ha például elcsavarom a kabátom legfelső gombját, folyékonyan beszélek ango­lul, ha a következő gombot, akkor folyékonyan beszélek franciául, ha a... — Ez valóban csodálatos! — Ó! bizonyos mértékben az, de mindenekelőtt nagyon kellemes. Az időjárásról sze­retne társalogni, a filmről, vagy talán sportról? Politiká­ról, vagy az absztrakt festé­szetről? A modern ember leg­fontosabb beszédtémáit elrak­tározták bennem. Sőt — még egy közhelyekkel telt szalag is lejátszható! Minden éssze­rű, kényelmes és praktikus. Képzelje , mily kellemes lesz önnek, ha elkészítteti gépi hasonmását — vagy még inkább, ha két példány áll majd rendelkezésére. Ugyan­­abban az időpontban két hi­vatalos utazást is tehet, részt­­vehet két gyűlésen, minden­ki látja önt — és ezalatt ön nyugodtan otthon pihenhet. Az ön énje így olyan képvi­selőre tesz szert, aki talán sokkal jobban megoldja üz­leti ügyeit, mint ön. Kétszer annyit fog keresni, és ugyan­akkor módjában áll megóvni becses személyét az élet sok fölösleges kellemetlenségétől. Az ön lénye sokszorosított lesz. Akár meg is halhat, anélkül, hogy bárki észreven­né. Mert mi automaták a va­lódi emberekhez fűződő kap­csolatainknak köszönhetjük létünket. — De hát így az ember teljesen feleslegessé válik! — Szó sincs róla. Ellenke­zőleg. Két emberautomata nincs mit kezdjen egymással. Számíthatok-e a megrende­lésre? Hirtelen mozdulattal fel­ugrott és ide-oda szaladgált a szobában. — Ó! A mozgás gyorsasága is szabályozható! Neves táv- és versenyfutók hasonmás automatákat tartanak, melyek állandóan javítják teljesít­ményüket. — Fantasztikus! Nemsoká­ra már azt sem tudja az em­ber, hogy kivel áll szemben: valódi emberrel, vagy ember­automatával. — Ó! — szisszent fel a vendégem — nem mi leszünk a természet legutolsó csodája. Elkészíttethetem-e hát az ön hasonmását? Szerencsére ön nem túl komplikált egyéni­ség, ez kedvező körülmény. A befektetett tőke bizonyára nemsokára megtérül. Holnap jön egy úr és méretet vesz. — Hm, az ön létezésének valóban megdöbbentő bizo­nyítékai vannak. — Más nem jutott eszembe, ezért úgy tet­tem, mintha gondolkodnék. — Valamire azért mégis kí­váncsi lennék: automata vagy valódi ember lesz-e az úr, aki holnap méretet vesz rólam. — Azt hiszem, valódi. De nem ez a lényeg. Jó napot! Mr. Tóbiás Hull eltávozott. A titkárnő a tanúm, hogy nem a képzelet játéka volt az egész. De ez a gentleman­féle lény úgy látszik, mégis átejtett. Sem másnap, sem a következő napokon nem ke­resett senki, hogy méretet ve­gyen a gépi hasonmásom el­készítéséhez. Azért remélem, hogy ezen soraim ismét fel­keltik a Tóbiás Hull­ Társa­­ság figyelmét. E beszélgetés következtében azonban egyvalamit megér­tettem: sok olyan emberrel találkoztam a színházban, moziban, összejöveteleken, kü­lönböző társaságokban, a klubban, a törzsasztal mel­lett, aki nem önmaga, hímem inkább gépi alteregója volt. SZÁSZ ZOLTÁN IMRE fordítása Antik Sándor: Kompozíció Samu Géza: Napszekér SLAVCO ÁLMÁJÁN (Jugoszlávia) A NYOLCSZÖGLETŰ TOJÁS Se fivére Se nővére Nem kell senki emlékét Őrizgetnie Hallgatás lóg Mindegyik szögletén Akárha vízzel telt Óramutatók Se madár nem szülte Se a hal nem szülte ! c­­ Egy teljesen ésszerűtlen Tapasztalat szülte Semmiben nem különbözik mégse A tojástól MELEGVÍZ S ANATÓMIA Közel álltunk a szakadékhoz Túl sokat elmondtunk egymásnak Verítékeztünk Karjaink elernyedtek A könyvek porával maradtam Belém záródott minden Az emlék Az utazás A düh Nincs nyugalom többé Odakinn a homokóra befagyott Belépek a magánhangzók fürdőjébe­n várja a csodát A melegvíz mozgásba hozza az anatómiai részleteket Azt javasolja utazzunk letűnt korokba Azt javasolja próbáljak más nyelven írni Nyitva a víz ajtaja mondom Lépj el a víz ajtajától mondja Sugallja Visszahelyez saját koromba A szavak kimondattak Tovább már nem tágíthatok A kezét kinyújtja tenyerén lírai mérleg A kéz az első szó. Az első szó fáradhatatlan és balzsammal bevont. VASS LÁSZLÓ fordításai 5

Next