Üvegipar, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Iffy látta Danis Barna a Hil­ton ablakában a Halászbás­zt'* Kritika vagy érdektelenség? ! Nehezen tudnám összeszámolni, hogy életem során hány szép vallomást hallottam a legkülönfélébb szakmák nyugdíjas avagy még azt jócskán gyakorló mestereitől. Ma is hallom a tetőfedő szerelmetes szavait arról, hogy az munkájánál nincs szebb a világon, mert a tetőfedés, ha hi­­­szem, ha nem a művészet. Egy szobafestő valósággal vers­be szedte, miképp engedelmeskedik neki az anyag, amivel dolgozik, s miképp válik újra meg újra teremtéssé a hoz­záértés. Az ácsmester a tetőszerkezetet a ház lelkének ne­vezte, olyan valaminek, ami egyéniséget ad az építmény­nek. Ám ebben az egyéniségben a jó szakember egyénisége is benne van, mint modotta. A kőbányász arra hívta fel figyelmem, hogy a követ nem az erő bírja le, hanem a kor­a­tély és az anyag tökéletes ismerete. Következésképpen a legkeményebb szikladarab is „kezes bárány” lesz az értő kézben. S, ha az újságíró is imigyen vélekedik saját mestersé­gét illetően, ne vegyék ezt tőle zokon. Higgjék el neki, szívvel, lélekkel művelt zsurnalisztika legalább annyi örö­­­möt és szépséget jelent számára, mint az ácsnak a tető­­szerkezet, vagy mint az üvegfúvónak a tökéletesre mérete­zett, karcsú kehely. És ha ez a szavakét alkotott — bocsá­nat a szóhasználatért — remek, olyan igazságnak hordozó­ja, amelyben az olvasó is kedvét leli, akkor a mi munkál­kodásunk sem haszontalan időtöltés. Most, amikor decemberben, a Magyar Sajtó Napja al­kalmából a gyári tudósítókat köszöntötték az Üvegipari Művek vezetői, sok szó esett az újságírásról, amely nem csupán szakma, hanem hivatás is. No persze, a gyári tudó­sító csak mellesleg, tanult szakmája mellett, kisebb-nagyobb tehetséggel megáldott amatőrként próbál szerencsét a mi hivatásunkkal. Ez a vállalt pluszfeladat olykor bizony a szabad idejéből is el-elcsíp valamicskét. És tegyük hozzá, hogy a ilyen újságírás amatőr művelőjének vajmi kevés örömet­ okoz. • S, hogy­­ miért? Az említett sajtónapi összejövetelen így fogalmaztak a tudósítók: Magukra vannak hagyva. A témaválasztáshoz nem kapnak segítséget. Sem a gazdasági, sem a tömegszer­vezeti vezetők, de maguk a dolgozók sem ostromolják a vállalati sajtó üzemi emberét a sürgető óhajjal, ezt írd meg, mert erről nyíltan, őszintén, takargatás nélkül beszél­ni kell... Ne vegye tőlem zokon az olvasó, ha az elröppent kis házi ünnepség apropójából meg valamire felhívom a ügyei­met. Csupán tényközlésnek szánom: sem a szerkesztő, sem a szerkesztő bizottság nem kap önöktől levelet. Ez termé­szetesen lehet a lap kritikája. De lehet az önök érdekte­lensége is. Véleményüknek készséggel állunk elébe! AZ ÉV TANULSÁGAI J *" » Magasabb szint«« munkát csak a tettek egysége eredményezhet Beszélgetés Czina Sándor vezérigazgatóval íme, itt áll előttünk, daliásan, fiatalon, ígéretesen. Az arca ránctalan, az izmait feszíti az erő. Az örök idő bugy­rából érkezett, s mi számmal illetjük, mondván, ez hát az új év, az Úr 1984. esztendeje. Ez hát valami másnak, va­lami sosemvoltnak a kezdete. Ez lesz a mi évünk, gondol­juk a poharak koccanása közben. Mert hisszük és akarjuk az újjal a jobbat, a reménnyel a boldogabbat... Aztán meg­szólal a locsi-fecsi kis ördög: „Tavaly is és azelőtt is ezt mondtad. Tavaly is, és azelőtt is vágyakoztál, fogadkoz­­tál. S mi lett az eredmény? Az újat, a jobbat, a boldo­gabbat nem várni, hanem csinálni kell... Egy nyelven beszélni nem elég! Itt álljunk meg. Pontosab­ban ennél a szónál kezdjük el Czina Sándorral, az Üveg­ipari Művek vezérigazgatójá­­ vail a beszélgetést: Azt csinál­ták-e a vállalat gyárai 1983- ban, amire megannyi szóval és ígérettel az év elején vál­lalkoztak? Röviden a közös nyelvtől eljutottak-e a közös cselekvésig? — Szépítgethetném a vála­szomat, de nincs értelme. Kö­vetkezésképpen azt kell mon­danom, hogy egy nyelve­n mást tudunk csevegni, de a cse­lekvés egységével baj van. Világosan mutatja ezt a ta­valyi esztendő. Nem egyszer, és nem kétszer megbeszél­tük, mit kell tenni gyáram­ként. A Salgótarjáni öblös­üveggyár kivételével minden gyár vezetése teljesíthetőnek tartotta a tervet, ígéretet tett­ a ráeső feladatot Egy-két hónap eltelte elvégzi, után ugyanezek a vezetők a közben megváltozott körülményekre hivatkozva srófolták lefelé a már elfogadott, a közösen el­határozott értékeket. Készség­gel elismerem, csodálatos do­log a nyelv. Már csak azért is, mert remekül el lehet búj­ni a szavak mögé, és nagy­szerűen el lehet takarni ve­le a lényeget. De ha a ter­melés mechanizmusa akado­zik, ha rozsdás a vezetés ke­reke, azt aligha lehet csupán a beszéddel mozgásba­ lendí­teni, megolajozni. — Mondana konkrét pél­dát? — Nem titok, tehát igen. Túl sokat ígért és beszélt az év során a Salgótarjáni Öblös­­üveggyár és a Karcagi Üveg­gyár. Aztán kiderült, hogy a szó­­ és a tett között milyen nagy a szakadék. De az is kiderült, hogy a szavak mö­gött nincs fedezet. Nem hi­szem, hogy új dolgot mondok, ám, mert alapkérdés, kényte­len vagyok megjegyezni, egy jó vezető is tévedhet, annyi­ra azonban soha, hogy beosz­tottai és felettesei előtt sza­vainak súlytalanságával lejá­rassa magát. Ha viszont­ ezt teszi, az nem maradhat kö­vetkezmények nélkül. A dol­gozó megérti a kikerülhetet­len kudar­cot. De azt a kudar­cot aligha, amelyet a dolgok elkendőzése erkölcsileg is súlyosbít. — Úgy tudom, a két gyár jócskán talált rossz eredmé­nyeinek magyarázatára ment­séget. — Nézze. Mi a magyaráza­tok és a mentségek országa vagyunk. Én mégis amondó vagyok, hogyha egy üzem, min­t példá­ul a Salgótarjáni Öblösüveggyár 90 milliós nye­reséget tervez, anna­k nyilván megvan hozzá a belső ereje, emberi és technikai feltétele. Következésképpen csupa kül­ső és belső okra, csupa fatá­lis, tőle független erőre hi­vatkozva csa­k körülbelül millió forintot elérni, az érve­­­lésnek és eredménynek is el­fogadhatatlan. — Ha nem tévedek, mind­az, amit elmondott, a veze­tési stílus hiányosságaira utal. — Nem téved. Egyszerűen arról van szó, hogy normál feszültségi állapotban viszony­lag sokat „bakizhat” egy ve­zető, nem perdöntő a stílusa. De minden külön­leges helyzet megköveteli tőle, hogy maga is különlegessé váljon. Ami pedig az alapkérdést illeti, úgy gondolom, nem az a leg­fontosabb, egy nyelven beszé­­lünk-e, hanem az, hogy tet­teinkben egységesek va­gyunk-e ! Ez egyébként az 1983-as esztendő egyik tanul­sága. Differenciálni kell a jogokat is — Ezek szerint van másik is? — Nyilván nem lesz nép­szerű, amit mondani fogok, de nem a levegőből, hanem tapasztalatból beszélek. Mi szétosztottuk a jogokat. Vagy­is az adható legnagyobb sza­badságot biztosítottuk a gyá­rainknak. Ebben nem tet­tünk különbséget, mindenki egyformán részesült a jogok­ból, sőt mindegyik gyár maximális szétosztásért hada­a­kozott. Mégis baj van a kré­ta körül Mert, hogy, hogy nem, a gyáraknak csupán egy része közelítette meg a tervben előirányzottakat, ám a jogaival maximálisan élve csak a Salgótarjáni Síküveg­gyár és a Nagykanizsai Üveg­gyár teljesítette túl a tervét. A többiek nem nagyon tud­tak mit kezdeni a számukra is biztosított szabadságfokkal. Még pontosabban, a jogok le­húzták a mérleg egyik­­ ser­penyőjét, ám a másikat nem ellensúlyozta az elvárt fele­lősségérzet és a kötelességtu­dat. Az elmúlt év másik ta­nulsága tehát az, hogy a jo­gok elosztásánál is differen­ciálni kell, tosabb legyek. Hogy még pon­egyes gyára­inknál korlátozni is fogjuk az idén a jogokat. Az intézkedé­seknek ebből kell 1984-ben kiindulniuk. Későn, de felébredtünk! — Fél évkor azt kérdeztem öntől, veszélyben van-e a dol­gozók hatszázalékos kereset­­növekedése. Ön akkor azt vá­laszolta, igen. De végül bizakodott abban, hogy a ve­­s­­zély elhárítható. Nem gon­dolja, hogy a múlt év tanul­ságai között akad egy olyan is, ami nem a gyárakat illeti, hanem a vállalat központját? Nem gondolja, hogy a központ egy kissé elaludt? — Sajnos, a tények ezt bi­zonyítják. Valóban fél év­kor ébredtünk fel. Én is hi­vatkozhatnék a piaci helyzet­re, a megnövekedett minősé­gi igényre, a választékbővítés követelményeire, meg millió egyébre. De nem teszem, mert valójában nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a külső kö­rülmények dolgában egy átla­gosan erős hatásra készül­tünk fel, és annál erősebb kopogtatott az ajtón. És ami legalább ennyire fontos, óvat­lanok voltunk a belső eüllent­­mon­dások dolgaiban. Vagyis, ahogy maga mondja, későn ébredtünk fel. De felébred­tünk! És olyan intézkedési tervek születtek még a nyár derekán, amelyek nélkül alig­ha zárhattuk volna úgy az évet, mint ahogyan zártuk. — Ön tehát elégedett atz eredménnyel? — Hát ez túlzás. Minden­esetre a közepes minősítést megérdemli. Teljesítettük az exporttervünket. Öt és fél százalékos bérfejlesztést haj­tottunk végre. A n­yereség­­tervünk is 700 millió forint körül mozog... — Jelent-e az új év új fel­adatot az Üvegipari Művek­nek? — Az új feladat nem új. Legfeljebb a végrehajtás lesz az, hiszen egy sor olyan cél­kitűzést kell megvalósítani, amit eddig nem sikerült. Az új tehát az lesz, hogy az idén megcsináljuk. S csupán szá­mok nélkül, változatlanul ki­emelt feladatunk a tőkés­export növelése. A dolgozók jövedelmének és szociális el­látásának szempontjából pe­dig a nyereségterv teljesíté­se lesz a legfontosabb. Kö­vetkezésképpen az új eszten­dő magasabb szintjét egyetlen egy dolog jelentheti: a tettes egysége. De erről már beszél­­tem. Mint ahogyan azt is el­mondtam sokszor, a vezető­nek alapvető kötelessége, hogy a dolgozónak megteremtse a jó munkavégzés feltételeit. A d­olgozónak pedig számos esz­köze, fóruma van ahhoz, hogy megkövetelje mindezt a veze­tőjétől. Nézze, az én hitval­lásom szerint a termelés egy sajátságos háború. Csakhogy míg a katona meghal a hábo­rúban, a dolgozó és a vezető élni akar általa. Áldozatok nélkül. Az ember védelme mindenek előtt áll — Miféle áldozatra gondol? — Arra, hogy a rossz gyár menjen tönkre. A rossz veze­tő bukjon meg. A rossz mun­kásnak ne legyen helye köz­tünk. No, de ez már nem 1984, és nemcsak az Ipari Művek kérdése. Üveg­Ami viszont nagyon is a mi asz­talunk: a tavalyi év bővelke­dett tragikus eseményekben is. Orosházán egy, Tokodon négy dolgozónkat temettük el. A legértékesebből, az emberből veszítettünk, s pótolhatatlan ez a veszteség Ez is az év tanulsága, mert záruljon bár­hogyan is a toscodi vizsgálat, nekünk az ember védelmét, biztonságát bármiféle cél elé kell sorolni. A katasztrófák, a tragédiák tanulsága helyett közös cselekvéssel, és fegye­lemmel a katasztrófáik és tragédiák elkerülésén szüksé­­­ges fáradozni. — Végezetül egy személyes kérdés. Kíván-e ön változtat­ni a vezetési stílusán? — Az év tanulságaiból kö­­­vetkezik, hogy igen. Mert a rossz munkáért ma jóval na­gyobb büntetés jár, mint ta­valy, vagy tavalyelőtt. De,­ aki átlagon fel­ül munkálko­dik a maga posztján, az átla­gon felüli elismerésben része­sül. Ehhez kívánok minden dolgozónknak erőt, egészséget és kitartást az új esztendő­ben. Szabó Iréné

Next