Katolikus gimnázium, Vác, 1901
I. Vegyesházbeli királyaink nemzeti és európai politikája. Nemzetünk művelődésének legragyogóbb két századát óhajtván áttekinteni, elkerülhetetlennek látszik azokra a kormányzói eszmékre is egy futó pillantást vetni, melyeknek befolyása alatt hazánk,a XIV. és XV. századokban leghatalmasabb királyaink idejében), a nemzeti önállóságnak és dicsőségnek verőfényes magaslatára jutott. Árpádházi királyaink a belső fejlesztés, a nemzeti erősítés okos politikáját követték. Ritkán ragadtatták el magukat annyira, hogy idegen nemzetek politikájába avatkozzanak. Megelégedtek határaink védelmével. A szomszédos tartományokat (mint Rámát, Bosnyákországot, Dalmácziát, Szerbiát és Galiczia- Lodomériát) inkább hűbéri szerződésekkel, mint hódítással csatolák a magyar szent korona érdekkörébe. A nagy, világrendítő események (minek a keresztes háborúk, a pápaság harcza a németrómai császársággal stb.) távolról is alig érintették hazánkat. A legnagyobb viharok sem akasztották meg hosszabb időre a békés fejlődés útján. A tatárjárás borzasztó zivatarát is magára hagyatva szenvedte végig és heverte ki országunk. Külföldi szövetségben vívott harczai a benső fejlődésre döntő hatás nélkül folytak lea Manuel elleni harczok és Rudolf szövetségében a cseh Ottokár ellen.) Elmondhatjuk, hogy dicső Árpád királyaink a maguk személyében a nemzet érdekeit képviselvén, politikájuk a hazájéval soha nem ellenkezett, dicsőségük vagy gyalázatuk minden egyes hazafinak közös büszkesége vagy szégyene lett. Nem így állott a dolog a pápai szék sürgető óhajtására megválasztott Anjou-dinasztia alatt. A hatalmaskodásra hajlandó