Katolikus gimnázium, Vác, 1905
. Épen e körül akarnánk mi némely eszméket fejtegetni, és kijelölni ama nem ok nélkül kitűnő helyet, melyet a hittudomány a főiskolai tudományok szervezetében méltán elfoglal, elfoglalnia kell. A tárgy — úgy hiszszük, — időszerű s eléggé fontos arra, hogy önmaga is figyelmet ébreszszen. * Egész önérzettel tekint az értelemmel felruházott ember a századokon át ugyan és csak lassú léptekkel, de mégis megalkotott és folyton tökéletesítendő, bővítendő ismeretek és tudomány bámulatra ragadó nagy épületére. S habár ő csekély, igen parányi pontot foglal el a bolygó tekén, a földön, mégis megmérte e földgömböt, magasságát, szélességét, mélységét. A csillagászat a mérhetlen terekben mozgó égi testeket rendező, megmutatta utaikat, az ég gépezetét számításai körébe vonta. A természettan kifejtette a törvényeket, melyek szerint a mozgás és változás a testek világában történik és a vegytan az őselemeket, melyek egyesüléséből vagy szétoszlásából a testek származnak vagy elmúlnak, terjeszti elénk. Mindkettő mélyen hatott be a természet titkos műhelyébe. A természettudományok bensőbb összeköttetéséből és érvényesítése által az orvosi tudományra is új korszak nyílt meg. — És míg az ember földi élete csak percekig tart, „transit sicut umbra“ az irás szavai szerint), tekintete mégis minden időre kiterjed; a nyelv és történettudomány a multat és nemünk összéletét a jelen elé tárja. A tudomány így nagyokat létesített, de még mindez nem elégíthető ki az emberi szellemet, amely Prometheusként küzd, fárad dolgozik. A külső látható világ kifürkészése, a térben jelentkezők ismerete, a tapasztalati, az exact tudományok nem vezetik be őt a dolgok legbensőbb lényegébe, nem ismertetik meg vele teljes, tökéletes jelentőségöket. Mélyebben iparkodik behatni, létokát, kimenetelét, végcélját akarja megérteni az őt környező dolgoknak és önnönmagának is. A tudománynak a maradandóhoz kell felemelkednie, ahhoz, ami mint valóban létező az egyesben, esetlegesben és múlékonyban tükröződik. E felfogás helyességéről tesz bizonyságot a még egészen meg nem romlott emberiség régi korából a jeles bölcs, Aristoteles is, aki szerint csak az tarthat a tudós nevezetére igényt. ") Job, 7, 7.