Katolikus gimnázium, Vác, 1920
ARÁNYI BÉLA: (1844-1921.) A természetnek az az örök törvénye, mely a test enyészetét parancsolja, mindig szomorú, komoly gondolatokat kelt bennünk, különösen akkor, mikor egy értékes, gazdag élet kialvását látjuk. Ilyen érdemekben, jó tettekben gazdag élet fonala szakadt el Arányi Béla gyászos elhunytéval, aki 27 évig volt a váczi piarista rendháznak köztiszteletben, közszeretetben álló tagja, a tantestületnek egyik dísze. Ő már a hideg sírban alussza örök álmait és nyugalma a mi nagy veszteségünk , de vigasztal és fölemel bennünket a tudat, hogy rendünknek és a hazai oktatás-nevelésügynek egyik legérdemesebb, legmunkásabb tagja volt; vigasztalódunk, mert gyászunkban mindazok részvéttel osztoznak, kik boldogult rendtársunknak nemes jellemét, példás életét és hasznos, bár zajtalan működését ismerték. Mert ő nem kereste, sőt kerülte a feltűnést s a világ zaját s nem is ezekben, hanem csendes otthonában, a tudományokban kereste örömét, boldogságát. Arányi Béla elvonult, munkás élete egészen csöndben folyt le. Az ilyen egyéniségek úgy tűnnek fel, mintha nem volna élettörténetük. Járnakkelnek, dolgoznak itt, dolgoznak ott, mindenütt egész lélekkel, de nem történik velük semmi. Csaknem félszázados pályájának útján kalauzul az az eszme vezette, melyet rendjének alapítója örökségkép hagyott a következő generációkra. Ezt az ideált a jó pap és komoly tanító típusa mutatja. Ezen példakép szerint egyszerű, komoly buzgalommal váltotta valóra a krisztusi papság eszméit. Mint egyéb irányban másutt, itt is a befelé élés embere volt. Bensőséggel, hivalkodó feltűnés nélkül áldozta életét egyháza, hazája szolgálatának és iparkodott magában a keresztény érzésvilágot kialakítani. Evangéliumi szeretettel viseltetett szerzetestársai iránt, akik közt mindig a legjobban érezte magát. Szeretetét meg jóindulatát hálás emlékkel vitték magukkal mindazok, akik vele együtt vagy vezetése alatt dolgoztak. Mint tanár Kalazanciusként a komoly szigorúságot bámulatosan tudta egyesíteni a leggyöngédebb szeretettel és jósággal. Szaktárgyait, főleg a matematikát kedves humorával, örökké derült, jóságos mosolygó arccal, szinte játszva tudta tanítani és növendékeivel megkedveltetni. Türelme soha ki nem fogyott, még a leggyengébb tanulók érdeklődését is fel tudta ébreszteni, velük is atyai szeretettel, határtalan buzgósággal foglalkozott, buzdította, oktatta, segítette őket. Tanítványai rajongó szeretettel vétték körül, mert érezték jóságos szívének szeretetét. Pedagógiai sikereinek eléréséhez azonban nemcsak széleskörű tudása és ügybuzgalma, hanem az a körülmény is hozzájárult, hogy a kötelességérzetben és szigorú rendszeretetben tanítványainak tökéletes példát adott és emellett kitűnően értett ahhoz, hogyan kell az ifjút munkájában biztos kézzel vezetni, szeretettel támogatni. Ezért mindig bizalommal és ragaszkodással csüngött rajta az ifjúság, melyet ő is meleg szeretettel zárt szívébe és haladása igaz örömmel töltötte el.