Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-01 / 1. szám

II. ÉVFOLYAM. Előfizetési ára: helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán való elküldéssel egész évre ........................................ 0 frt — kr. fél évre .............................................. 3 » — » negyed évre....................................... 1 » 50 » Egyes szám ára 10 kr. — Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Vácz, Duna-sor 5S7. szám alatt. Ide küldendők a lap szellemi részét illető­ közlemények, az előfizetési pénzek, hirdetési díjak és hirdetések. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Kéziratok vissza nem adatnak. VÁCZ, 1888. JANUÁR X. Hirdetések­­ sora (négy hasábos garmond sor) .............................................­­a. Nyilt-tér : sora 30 kr. Bélyegi illeték : minden beigtatásnál................................. 39 ^r. A nyugta-bélyeg külön fizetendő. 1. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKU TÁRSADALMI HETILAP Előfizetési felhívás! Mindazokat, kiknek a „VÁC25­1 HIELA IP*”-ra szóló előfizetése f. hó végével lejár, tisztelettel felkérjük, hogy előfizetéseiket hova­ előbb meg­újítani szíveskedjenek, nehogy a lapok szétküldése fenakadjon. A „Váczi Hirlap“-ra előfizethetni a szerkesztőnél, a lap­kihordónál (ez utóbbinál a nyugtatvány azonnali ki­szolgáltatása mellett) és postán való utalványozás utján. Előfizetési ár: Dr. Csányi János s. it., felelős szerkeszti és laptulajdonos, egy évre ... fi frt — kr. fél évre ... 3 frt — kr. egy negyed évre 1 frt 50 kr. Uj év. Ismét egy esztendőt nyelt el a vég­telen idő telhetetlen molockja. Ismét egy esztendő emlékeivel gyarapodott a múlt. És ismét azon hittel léptük át az uj esztendő küszöbét, hogy nem messze van félve-remélt szebb jövőnk első esz­tendeje. A múltat ismerjük. Piros pozsgás arcra duzzadó keble volt annak is, mint az élet festő bimbójában levő legszebb hajadonnak. Őszinte örömmel tölté el keblünket megérkezése. Forró szere­lemmel mégis tartózkodva közeledtünk feléje,mint valami elkábult szerelmes, ki első szerelme boldogitó hevében imádottja elé habozva siet. Már kéz­csókra hajoltunk, midőn az levette fia­talt mutató megnyerő álarczát, lerázta könnyű köntösét és ott állott előttünk a régen ismert vénasszony, ki daczára annak, hogy arczán a századok légiója mély barázdákat vágott, évről-évre uj­­don szülöttel lepi meg a világot. Nyomába jött az Ínség, melynek megérkezését Pestvármegye közgyűlé­sén hivatalosan is konstatálta. Az Ín­ség felköltötte a szánalom ösztönét, mely az Ínségben szenvedők felsegélé­­sére tetemes összeget szavazott meg. A kölcsön adott pénzből városunknak is jutott 4700 frt, mely, hogy mai napig sem fordittatott czéljaira, nem az ín­ségben szenvedetteken múlt. Talpig fegyverben rohant utána a háború megvadult csata lorán. Nyaláb számra hordtuk eléje a zsákmányt, csak hogy lekenyerezzük. Szilaj po­gány volt a tekintete, mint valami fel­bőszített vademberé, de a gazdag aján­dék még­is megszelídítette. Visszahú­zódott dohos odújába, hogy újra még követelőbben álljon elő, mihelyt zsák­mánya elfogyott. Amint húzta-vonta a gazdag zsák­­­­mányt, útját mindenütt pusztulás je­­­­lezte. Maga a gazda, az állam kényte­len lett a zsákmányra szánt milliókat kölcsönnel fedezni és ezzel amúgy is feltornyosult veszedelmét tetézni. Meg­­sintette az ipar meg a kereskedelem. Az adó­végrehajtók szedkeződtek össze erős tömegekké a kipusztitott vi­­dékeken­ utánuk, kiéhezett napszámo­sok az óriási adóprést kifent bajuszú zsandárok fedezete alatt csak alig cze­­pelték. Lépést tartva haladt velük mint jól megrakott szénás szekér messze ve­tett árnyéka megnyujtott orrokkal a finánczok felfegyverzett hada. Ismerhetik a népek szabadságát, mert im amint nagy széktében nyomul­nak előre, mint valami megalázott szolgasereg hatalmas gazdájuk diszes fogata elől, jóelőre kitérnek a vigan kurjantgató darutollas kortesek utjá­­ból, hogy még a faraglyába szorított muzsikus czigány is nevezi. Amazok messzire-messzire félre hú­zódnak, hogy a jókedvű kortesek be­léjük ne akadjanak s csak a jeladást lesik, hogy ismét tovább haladhassa­nak, mert hisz ki sem kételkedhetik abban, hogy azt az utat, a melyet a ki­térés által elvesztettek fokozottabb elő­renyomulással be kell h­ozniok. Ezek pedig úgy , amint vannak­­mindenestü­l beállítanak a faluházához, magához a bíróhoz, ha az nincs otthon, a jegyzőhöz és érthető szóval megma­gyarázván előtte jövetelük okát alkot­mányos jogainak gyakorlására okosan kapaczitálják. Majd a korcsmába állí­tanak be, maguk köré gyűjtik a falu népét, s mint az igaz hitnek rendithet­­len apostolai, — ha tehetik — meg is téritik. — Izmos ember az a kortes, vastag a tárczája. Es a választók ke­resztleveleivel van tele a tárcza, Foly a beszéd, csak úgy sziporkázik. Mig ezek itt elmerülten egymással törődnek, hogy a j­ó rend meg ne za­vartassák, ott terem köztük a sallangos vármegye zsinóros huszárja. Igazat ad annak, kiben az igaz hit buzog, s félre zavarja az értelmetlen többit. A korcsma előtt a falu kellő közepén évek óta poshad egy nagy posványos pecséta. A falu népének apróra darált bűnnel hizlalt erkölcse teljes örömmel hempereg benne. A kapuból meg ne­vetve kifent bajszszal nézi gazdája — a huszár. Édes hazám mire is jutottál? Gazdag földed messze földön meg­­irigyelt kalászaid, néped erkölcsének régi tisztasága hová tüntetek? Tán a hatalmas Isten büntető keze len«" fe­ Ö letted, hogy nemzeti szokásaidat meg nem őrizted, vagy önmagad keresed vesztedet, hogy oly őrült sebességgel rohansz a pusztulás felé? El innét rémképek ! El a múlt gyom­rába ! Emés­szen fel benneteket az idők telhetetlen molochja összes emlékei­tekkel együtt. Es innét kétségbeesés. F­élre kishitűség! Hisz’: „él magyar áll Buda még!“ Az uj év mosolygó piros arczának gyermeki szendesége kitárt kövér kar­jaival biztató reményt hozott. Fogad­juk azt tőle örömmel, köszönettel. Az apró kis ajándék, amit hozott, a remény­­kincseket ér. Ez buzdítja szivünk meleg vérét bátor hevü­lésre, ez önt erőt kar­jainkba, ez lelkesít munkában, háború­ban, ez súgta meg nagy hazánkfiának az isteni titkot, hogy :a „magyar nem volt, hanem lesz!“ Dunai szél. A „Váczi Hírlap“ tárczája: öröm-dal.*) Irta : KAPAS. Itt áll a kisded ház! Halk csend öli zugát, A hő tiszteletnek ünnep-csendessége... És benne bölcső zeng; a lelkünk virraszt át Az újszülött felett, hogy meg legyen védve ! Bekopogott hozzánk, hogy hajlékot kérjen, Mint vándor, ki utat veszt fénytelen éjen, S mi felkaroltuk őt, fel, bátor örömmel És nem is hagyjuk őt soha, sohasem el ! Kunyhót kért! Mi adtunk, ha nem is palotát, Lak-szobának mégis elég szép, diszezet. . . Dicső volt a verseny, melylyel összehozák Szűk zsebükből a bő, drága filléreket Egyaránt: a népnek egyszerű fiai És az elmének, észnek harczosi, nagyjai! Dicső volt a verseny, s a vége? — győzelem! A­ szent lelkesedés mindenkor jót terem, a födetlen fővel meg sarutlanúl. Mint hivőt szokta fogadni a szentély, Alljuk körül e helyt, ahol most új tűz gyűl, Hogy fénylő legyen a sötét, borongós éj. Mert szentély ez, mert a mi templomunk, Ahol igaz szívből áldozni akarunk! Hol neked, magyarság, gyújtunk Veszta-tüzet, Amely szív­ mélyig hat és a szívhez vezeti Te vagy az újszülött, Te, igaz magyarság! Mélyben ringsz, a bölcsőd, az önmívelődés! Ébresztő dal, amit fölötted ajkunk ád, A köz­jó érdekét sugalló józan ész! Dajkáid mi vagyunk : e lelkes kis csapat, Mely hátra nem, mindig előbb-előbb halad. És anyád? — ó anyád: imádott szép hazánk, Melyből annyi üdv, áldás fakad reánk. Gyújtsuk fel a lángot! Törjék meg e szent csend S visszhangozzék neved’ e kis lak falai Tisztán, mint sár-arany mikor a kövön cseng S meg nem vesztegetett hangját ha hallani; Vidáman, mint gyermek édes kaczagása, Hogy teli kedvünket a világ is lássa; Büszkén, amint kelő sugári a napnak Üdvöt, jólétet meg új életet adnak! És zengjen föl neved biztosan, tömören, Mint erős szikla-fal tenger hulláimtól; Szabadon, miként sas száll túl a bérczeken, S könnyen, mint szerelmes leányka ha­danól! Zengjen, mig magyar lesz s mig magyar szív riad, Ismerjen a világ rá: ki a hű fiad! E csapat nem akar múló hírnek élni, S jövőt megalkotni: e tettével véli! És te Isten, Isten, népeknek Istene, Akit magáénak büszkén vall a magyar: Tekints e kis csapatra kegyteljesen le, S add, hogy meg is legyen, ami jót csak akar. Ó, terjeszd ki fölén áldást osztó karod. Mely büntet, sújt, de áld is, ha . . . Te akaróé, Mert ha Te vagy velünk, ki akkor ellenünk?­­­­ Játszva győzzük le majd minden ellenünk­! Itt áll a kisded ház! Halk csend üli zugát, A hő tiszteletnek ünnep-csendessége... És benne bölcső zeng; a lelkünk virraszt át Az újszülött felett, hogy meg legyen védve ! Bekopogott hozzánk, hogy hajlékot kérjen Mint vándor, ki utat veszt fénytelen éjen, S mi felkaroltuk őt, fel, bátor örömmel És nem is hagyjuk őt soha, sohasem el! •­ A most alakult privigyei »Magyar Olvasó-Kör« megnyitó-ünnepélyén elszavalta öporzon Erna ö nagysága. Fiamnak. Menj, jó fiam, az élet tengerére, Kisérjen áldás h­osszú útadón !. .. Ha dolgozol, elismerés lesz bére, Tétlenségnek jutalma a nyomor !­­Ne adj helyet hiú és büszke gőgnek! Távol legyen tőled a gyűlölet, Súlyos bilincs ez és kik benne nyögnek, Megrontja, elpusztítja.szívükét. És el ne bízd magad a gazdagságba, Kétes jövő legyen szemed előtt! .. . Ne szórd a pénzt vég nélkül és hiába, Segítsd filléreddel a szenvedőt! És mind, mi szép ... és mind, mi jó, erényes, Visszhangra leljen nálad, jó fiam ! Értek kerülj ! Tudod, az élet véges, Korán ha kezdesz, félig győzve van. Mint szent szobor álljon folyton előtted Szegény hazád ! Mindig legyen veled ! S ha őt szivedből eltépted, kiölted, Dobd el magadtól hitvány éltedet!... Menj, jó fiam, az élet tengerére, ■ Kisérjen áldás hosszú útadón !. . . Ha dolgozol, elismerés lesz bére, Tétlenségnek jutalma a nyomor ! Sah, Az ember társadalmi hivatása. Aristoteles, a bölcsek bölcse, egyik mun­kájában (Zo­ov nol­oxov) az ember leglénye­gesebb és egyik elsőrendű sajátságaként említi fel, hogy meg van benne a termé­szettől beléoltott ama tulajdonság, amely­ A vörös kakas. A hófúvások országszerte megakasztot­ták a gőzmozdonyok forgalmát és a kocsi­nél fogva természetszerűen csak a vele egyenlő lények társaságában mozogni tehet és élhet. Midőn e tételét fölállította, aligha a közös nyelvre gondolt, vagy legy is a nyelvek fejlődésére, a nyelvek f dókában való részesülésre. Mert, hisz társadalmon kivül ugyan mire is szolgál­nának ezek? De nemcsak a nyelv, annak egyes szavai, amelyről egy derék írónk azt jegyzi meg, hogy azoknak „egymással való egyeztetései vagy mondattá alakulásai meg­mutatják, hogy józanul fölfogva mi az em­ber, hogyan járjon el társadalmi állapot­­jában s rendeltetését hogyan töltse beu. (Vary Gr.: Az irodalom bölcsészete. 18—13. 1.), mondom, nemcsak a nyelv, hanem az embernek egész külső alakja, arcsa, tag­lejtése, egy szóval minden tette és tehet­ségei arra mutatnak, hogy társadalmi életre van hivatva és rendelve. Mint a teremtés koronája, külső alakjá­ban is már mennyire elütő a többi terem­tett lényektől! Fölegyenesedik biztosan és méltóságteljesen; szemeit nem szegzi a földre, mint az állatok, amelyeknek összes vágyai nem emelkednek magasabbra a föld poránál, hanem büszkén néz a magasba, ahol vágyai, reményei és gondolatai van­nak összepontosulva. Lehet, hogy talán az embernek ilyetén megfigyelése késztette Aristotelest fönnebb említettem állítása ki­mondására, így is, úgy is igaza van! Kárba veszett munka lenne egyáltalán minden nyelvnek az elsajátítása, ha arra

Next