Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)

1906-01-07 / 2. szám

Huszadik évfolyam. 2. szám, Vác, 1906. január 7. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetés­i arak : l­elj !***«» egy évre IS K, félévre <$ K. negyedévre­­.l K. Vi«fél*«,n­­ egy évre 14 K. félévre 7 K. F.jíj «■!» kuIiii Ara IS ti IIőr. ---------,-------------------------------------------------------------­ Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: .VIA ria-Terézia-rakp. «. Hirdetések Ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény. — Nyilttér sora (KI fillér. 1900. Ismét egy év! Milyen gyorsan tűnnek el a meghatározott idők sorozatai a múlandóságba, hogy egybe­olvadjanak a kezdettel. Rengeteg idő ? Ahogy ves­szük, kinek az, kinek nem, de legkevésbbé magának az idő­nek, amely örökké megújhodással jár. Valódi feltámadás, amelynek bár részesei vagyunk, de akként, hogy a megújhodással szemben az idők járma lassan, de biztosan, tehetetlenné, majd képtelenné és pusztulásra elég korhadt­­nak érlel meg bennünket. És ezzel reánk nézve a földi élet bezárul s reményteljes érzéssel lelkünk részére egy jobb otthonban bízunk. Jó remény, de jó vagy vigasztalásnak! Óh hit, minő fenséges vagy a remény megrögzí­tésére, mikor az elmúlás gondolata ragadja meg elménket, amelynek elvégre is kiinduló pontja a földi élethez való ragaszkodás. Annyi bizonyos, ki felfogja az élet alanyát és állagát, ki mérlegelve annak végtelen be­csét, a szerint él, bár küzdelemmel járjon is, annak az nem hosszú, nem untató és az évek számai mindinkább kevésnek tűnnek fel. Sok­szor akár ha csak az élet m­egismerésének kezdetén állanánk ! Gyönyör az élet, mert ha nem volna az, nem volna küzdelem és sem egyikének, sem másikának becse. Gyönyör az élet, csak tudni kell vele bánni és érte a küzdelem is édessé válik. Az élet munkát tételez fel. És a munka számtalan módozataival kialakulásaival mi volna egyéb, mint küzdés az életért és annak gyönyöröktől teli jóságaiért. Kérdezzétek meg a koronás főt, a bíbor palásttal bíró főpapot, a törvénytudás oráku­lumát, a gazdagot, a szegényt, miért vigyáz életére? Talán az emberiség javáért? Sokszor ezért is, mert ki nem az emberiség javáért küzd, az nem méltó az életre. Legtöbbször, sőt majdnem mindenkor saját életének meg­mentésért és fentartásáért. Úgy van az ember az élet és a halál kö­zötti választásban, mint az a nyomortól kény­­szeritett asszony, ki dermesztő időben az er­dők mélyén rőzsét szedett. Nyomora elkese­rítette s mikor a teher alatt lerokkant, a ha­lál után vágyott. Ez megjelent neki. Nem üd­vözölte őt, nem tartotta megváltásnak a jö­vevényt, mert így szólt hozzá, csak még az egyszer segíts fel terhemmel s azután jöhetsz! Tehát az élet gyönyöre, jósága kapta meg a szívét a vele való küzdelem elviselésének re­ményével. Alkudozott vele, mert az élet becse édesebb volt a nyomortól való megváltásánál. És mégis hányan unják meg s dobják ma­gukat a halál aszott karjaiba. Ezek bármily okozati összefüggésben legyen is elhatározásuk szomorú cselekménnye: nem tudtak élni. tNem tudtak.^lni. nyerj, Jpy tudtak volna. a­ sajgó fájdalom okozta keserűséget az élet jó­ságával zsibbasztották volna, mig a haladó és feltartózhatlan idő m­eg nem gyógyítja őket. Azért az ember hivatása között nem is­merek szebbet, jobbat, fenségesebbet, mint gyermekeidet, embertársadat az élet, az élet jóságának, az élet becsének megismerésére ve­zetni. Szerettesd meg az életet s amennyire csak tőled függ, mozdítsd elő annak szere­­tetét. Nézz körül a természet nagy háztartásában s figyeld meg a legparányibb férget, a melyet felismersz, mint ragaszkodik az élethez s mint akar érte küzdeni. És olyant, mely megutálná azt, nem találsz közöttük egyet sem. Miért ? mert gyönyör neki az élet és a vele járó küz­delem. Elpusztul ő is, de pusztulása soha sem öngyilkosság, hanem végzetszerűség, a­mely az embernél egy örökkévaló élet hitében csil­­lámlik meg, mert oly kedves az, hogy arról lemondani egyenlő volna minden nemesebb érzelmeket gyökerestől kiszakítani a szívek vi­lágából, hogy a földi létben kétkedésben élő boldogtalanai legyünk önmagunknak és ember­társunknak. Szeresd az életet, higyj annak örök valóságá­ban, de becsüld meg azt itt a földön mind­addig, erődet az idők vas foga meg nem őrli. Szeresd az életet s óvd meg a mennyire csak tőled telhetik, mert nagyobb adomány, legalább itt a földön nem képzelhető, mint élni. Ez az egyedüli, miben rendelkezésedre van a lélek, hogy kedves otthonává váljék, tested igy al­kotván meg az élet gyönyörét. És most, engedd meg kedves olvasó, hogy hódolva a felebaráti szeretet csörgedező forrá­sából eredő­ drága szokásnak, azt fu­rtítu­jsd.«' neked és hozzád tartozóidnak, életszeretettel és az abban való megújhodással lépd át az újév határvonalát és a Gondviselés őrködjék fölötted, megáldva mindazon javakkal, melyek boldoggá tesznek téged s a melyek által te is boldogíthatsz másokat. Legyen boldog az uj esztendő Vác minden lakójának! Bertalan Vince. Szaákné Dörffy Ilona f. Visszament Gödöllőre — meghalni. Visszament, hogy kedves helyén, melyhez annyi boldog pillanat emléke kötötte, üdülést keressen, gyógyulást találjon. De gyönge fizikumát megtörte a kór s a betegséget nem volt képes lebirni már a gö­döllői levegő sem ! A nagytehetségű, elismert írónő, kinek al­kotásai oly sokaknak okoztak gyönyörűséget, december hó 19-én este 49 éves korában csen­desen elhunyt. Nevezetes irodalmi működést fejtett ki. „Vi­déki népszokások“ című pályanyertes műve, Andrásnapi álom, Büszke lelkek, Pálma, Ka­rácsonyest című kötetei s népies dolgai álta­lános elismerésben részesültek s tiszteletet vív­tak ki irodalmi körökben is jó hangzású ne­vének. Lapunk olvasói különben jól ismerik, évek óta hűséges dolgozótársunk volt. — Részünkre irta utolsó irodalmi munkáját az alábbi töre­dékben maradt novellát is, melynek befejezé­sében azonban megakadályozta őt a Minden­­ség kérlelhetetlen rendelése. Íme a kedves írónő utolsó kézirata, az ő hattyúdala: Még alig hullatták le sziromruháikat a vi­rágok, már­is megjelent fehér köntösében a tél. Tombolt a vihar, zúgott a szél, megrázta az útjában álló tetők, rozzant­ ajtók, ablakok fáit. Mintha csak Isten Ítéletet tartana, oly bor­zalmas este volt. Csend , néma csend min­denütt, csak a falu piros függönyös ablakaiból kisugárzó fény mutatja, hogy az emberek még ébren vannak. Ilyenkor minden szegény is bol­dog a saját családja körébe. A falu végén épült az úgynevezett „cigánysor“ utolsó házának ab­lakából sajátos fény árad. Szinte ritkaság számba megy az egész kis épület. Mintha nem is a megvetett osztály lakója, de* valami ide tévedt különc építette volna. ízlés — csíny, gond jel­lemzik e kis lakás. De a ki tudja kié ez a ház, megtalálja rá a feleletet.—úgy nyolc évvel elő­zőleg a falu bandájának prímása lakott benne özvegy édes­anyjával. — Egy ily borzalmas éjen történt, hogy a fiú eltűnt, egyidejűleg a kastély­beli úrnő egyetlen leánya is. Sok mende­mondára szolgáltatott ugyan okot az eset, de viszont lehetetlennek tartották, a kik ismerték a kastély úrnőjének gőgjét s azon sajátos nevelést, melyben éppen egyetlen gyer­mekét részesité. A gyermek egész gondozását magának tar­totta fenn, a cselédség, kik a gyermek mellett voltak, eskü alatt lettek utasítva, semmit mi gyengédség, szeretet a kis­ leány előtt ne nyilvánítsanak. Ő maga is a legride­gebb volt vele szemben mindenkor. Csak este, mikor a kis leány már mélyen aludt s talán álmában az angyalok pótolták neki, mit e föl­dön ébren nélkülözött, borult térdre­ az anya, záporként hullottak kényei, a rejtett, végnél­küli édes anyai szeretet ekkor nyilvánult meg nála, mikor biztonságban vélte magát, senki nem látja, senki nem hallja miként szereti egyet­len leányát. A rajongó szeretete vitte a balga hitre, hogy ha gyermekét már kicsiny korától úgy neveli, hogy ne tudja mi a szeretet, gyen­gédség, úgy nem is éri úgy a keserűség, fáj­dalom az életben. Ha nem lesz szíve, meg lesz mentve a sok gyötrelmektől. Ez mind igen szépen és jól volt kiszámítva, de megfeledkezett a nagy önzésben, hogy nem mi, de egy na­gyobb hatalom intézi sorsunkat s jaj­annak ki vele szembe, száll nem csak hogy a rövidebbet húzza, de meg lesz bosszulva a legérzékenyebb mó­don. A kis Magda tehát nőtt szív nélkül, mint anyja boldog elfogultságban hitte. Már a győ­zelem pálmáját látta kezében, mikor jött a sors s keresztül húzta a számadást. Boldog megelégedésében leánya 18. születése napja alkalmával megnyitotta házát ismét a nyilvánosság előtt. Esemény számba ment úgy

Next