Váci Hirlap, 1915 (29. évfolyam, 1-79. szám)
1915-01-03 / 1. szám
1955 AUG ÖZV k\ I az áxii.r \r*. Haza Aü Vác 1915. január 1. harmincadik evfolyaiu VÁCI HIRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefonszám 17 IVANKA PÁL beszéde a háborúról. (Elmondotta a Váci Járási Közművelődési Egylet 1915 december 23-án tartott közgyűlésén.) „Meddig tart még ez a háború ? Végeredményében hogy végződik ? A háború után mit hoz reánk a jövő ?“ A világháború második esztendejének derekán ezen kérdések foglalkoztatják a gondolkozó emberek lelkét. Ezek a kérdések vannak ma előtérben. — Titokzatos, sötét árnyakként lebegnek előttünk is. Velünk vannak ezek ébredéstől lefekvésig, — olykor még álmunkban is. Ha felkelünk, ha imádkozunk, ha dolgozunk, ha eszünk-iszunk és ha munkába kifáradva pihenésre hajtjuk le fejünket, ezekre gondolunk. Hol van az embert tudás nagysága, — hadvezéri éleslátás, diplomatái bölcsesség, — mely határozott csalhatatlan választ tudna adni ezekre a kérdésekre ? Pedig, — habár milliók és milliók állnak fegyverben és fegyver nélkül egymással szemben, — aránylag nem sok embertől függ a háború folytatása, vagy befejezése. Az a kevés ember, — „az uralkodók és kormányaik —■ mért nem igyekeznek véget vetni ennek a már nagyon is hosszúra nyúlt céltalan vérontásnak ?“ Sóhajt fel sok türelmét vesztett aggódó lélek. így gondolkoznak azok, akik a hadüzenet után a lelkesedés mámorától ittasan éltették a hadba vonuló vitéz katonákat és a háborút. Akkor még senki sem tudta, hogy milyen egy világháború. A ma már egy századra terjedő háborús tapasztalatok ismeretével vagyunk gazdagabbak; nemzetünk java részének,a színe-virágának nagy százalékával vagyunk szegényebbek; az élet tetfemes megdrágulásával és sok, erőnket meghaladó megpróbáltatásokkal vagyunk megterheltek. Akkor amikor, kénytelenek voltunk kihúzni a kardot, hogy megfenyítsük azt a rosz szomszédot, aki évtizedek óta tette próbára, — kifogyhatatlannak látszó türelmünket, — nem tudtuk, hogy a háború ilyen mérveket ölt; de ha előre tudtuk volna is azt, hogy hadüzenetünk az egész világot lángba borítja — és hogy a háború ennyi áldozatot kíván, még akkor is meg kellett volna üzenni Szerbiának a háborút, ha tovább is önálló állami életet akarunk élni és nem akarunk gyáva meghunyászkodóknak látszani. A harctereken, — Istennek hála, — jól állunk. Első célunkat elértük : Szerbiát megfenyítettük ; az orgyilkosok számbeli túlsúlyban levő hatalmas védelmezőit visszaszorítottuk, megállítottuk ; ahol úgy akartuk, helyhez kötöttük, leszögeztük, ahol érdekeink úgy kívánták most is magunk előtt hajtjuk — kergetjük, hogy alkalmas helyen és időben döntő csapást mérjünk rájuk. Ez idő szerint a harctereken oly előnyben vagyunk ellenségeink felett, hogy azokat az előnyöket ellenségeink fegyvere már nem képes lerontani. — Mégis mi az oka annak, hogy a mielőbbi békét türelmetlenül várjuk és lelkünket szüntelen a jelzett kérdések foglalkoztatják: „Meddig tart még a háború ? Végeredményben hogy végződik ? A háború után mit hoz ránk a jövő ?“ Ennek a nyugtalanságnak az oka a tájékozatlanság, bizonytalanság érzete és ebből eredő kishitűség. Még a szélesebb látókörű, tanultabb és többet tudó középosztályhoz tartozók is csak azt tudják a háborúról, a diplomáciai tárgyalásokról, szövetséges társainkról és ellenségeinkről, amit az újságokban olvasnak és amit bizalmas közlésekből elvétve magánemberektől hallanak; de azokat a tényeket, amiket minden államnak érdekében áll elhallgatni, nem ismerik — és így nincs betekintésük azon adatokba, melyeknek ismerete nélkül nem láthatnak tisztán. Olyanok ők is a háború nagy kérdéseivel szemben, mint éjjel, ismeretlen, úttalan rengeteg erdőben az iránytű nélkül eltévedt, elfáradt utas : a sötétség és a bizonytalanság nyomasztó hatása alatt türelmetlenül várja a világosságot, a napfölkeltét. Nem lehet csodálni, hogy az egyszerűbb emberek nagy tömege s a támasz nélkül maradt családok, akik a harcmezőn dicső halált halt családfentartójukban és szeretteikben mindenüket elvesztették, valamint azok, akiknek hozzátartozóik hadifogságban szenvednek, elfáradtak és csüggedt lélekkel már csak a békétől várnak sanyarú sorsukban megkönnyebbülést. Legtöbben vannak, akik az anyagi megélhetés nehézségeinek küzdelmében merültek ki és aggódva várják a nélkülözésektől, szenvedésektől megválló békét. Sokat szenvedtünk, nélkülöztünk, küzdöttünk és nagy áldozatot hoztunk a hazáért, magunkért és a jövő nemzedékért a hosszú harc alatt; mégis mindaddig, míg a békekötéssel hosszú időre nem biztosíthatjuk az eddiginél zavartalanabb, nyugodalmasabb, békés állami életünket, megfontoltan nem kívánhatjuk azt, hogy legyen vége ennek a háborúnak, mert mit érne egy idő előtti olcsó békekötés addig, míg ellenségeink nem érzik magukat legyőzve és mig azt hirdetik, hogy csak a mi teljes tönkretételünk után akarnak velünk békét kötni. Nekünk addig kell folytatni a háborút, amíg ellenségeink belátják, hogy nem bírnak velünk és igy céltalan a további vérontás. A második kérdés, hitem szerint már nem lehet kétséges, mert ha a központi hatalmakat a fél világ a poklok minden ördögével 17 hónap alatt nem tudta legyőzni, sőt mi állítottuk és vertük meg őket mindenütt, ezután amikor már az erőviszonyok a javunkra változtak meg, lehet-e képzelni oly változást, mely a mi eddigi sikereinkből származott előnyeinket mind megsemmisítené ? Igen lehet, ha most, amikor a hadviselő államokban a végső erőfeszítésre került a sor, mi elcsüggednénk és nem hoznánk meg a hadseregnek és a hazának a legmesszebbmenő áldozatokat. Ha azonban ennek lehetőségét kizárjuk , a világháború a végeredményben a mi győzelmünkkel fog végződni. Minden hadviselő fél ezt mondja ; ezt hirdetik a kegyelem kenyéren élő belgák és szerbek is; de kiknek van több okuk bízni a végső győzelemben ? Azoknak-e, akik önvédelemből voltak kénytelenek fegyverhez nyúlni, vagy azoknak, akik a mi országainkból akarták és akarják a saját országaikat megnagyobbítani ? Azoknak-e, akiknek földjén az ellenség csak addig ment be és addig van, ameddig azt ők maguk engedték, vagy azoknak-e, akik legértékesebb nagy területeikről nem bírják az ellenséget elkergetni ? Velünk van az igazság és az Isten, — aki már eddig is megmutatta, hogy a számbeli többség még nem biztosítja a győzelmet. Türelem a várakozásban, kitartás az áldozatkészségben és hazafias munkában, rendületlen bizalom fegyvereinkben és Istenben, megnyugvást nyújt, könnyűvé teszi a terheket, fokozza a lelki erőket magunkban és másokban, elősegíti és biztosítja a végső győzelmet. A harmadik kérdés, hogy a háború után mit hoz ránk a jövő ? A történet tanúsága alapján állíthatjuk, hogy a háború után nagy változások lesznek : a romok eltakarítása, a tönkretett, megsemmisített alkotások — és minden veszteségek pótlása, a megmaradottak fokozottabb, behatóbb munkásságát fogja igényelni. — Hogy a veszteségeket pótolni lehessen, új szellemi, erkölcsi és anyagi forrásokat kell feltárni és azokat minél jobban kihasználni, tért nyitni olyanoknak, akik eddig tétlenségre, vagy korlátoltabb tevékenységre voltak szorítva. — Egy szó-