Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-13 / 2. szám

XI. évfolyam. Vácz, 1889. jan 2. szám. helyi és vidéki ÉRDEKŰ HETILAP. Előfizetési ára: évnegyedre..........................1 frt •><> kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) ___________- ------— Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilt-tér sora..........................30 kr Bélyeg illeték minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Fekete Károly Szül. 1822. j’ul. 8. — meghalt 1889. jan. 11. Városunk egy nagy férfiának leltekben gazdag életét óltá ki a halál e hó 11-én. Hónapokon át tartó betegség sorvasztá el az izmos, erős férfiút, ki egész életét, összes tehetségeit egy szent ügynek, a siketnémaképzésnek szentelő, mely nehéz feladatát emberbaráti szeretettel s valódi hivatásérzettel végezte, s tevékeny működése által a váczi kir. siketnéma intézetet minta intézetté emelte. Fekete Károly született 1822. julius 8-án Váczon. Atyja Schwartzer Antal volt s ugyancsak a siketnémák váczi intézetének igazgatója. Szakmája terén capacitás, kinek munkáiból még most is idéznek külföldi szakirók s kire mint elismert tekintélyre hivatkoznak. A Párisban 1836-ban megjelent »Circulair desinstitution royal de sourds-muets de Paris.« külön fejezetre méltatja irodalmi munkásságát, s Kazinczy »Utazásainkban a leghizelgőbb módon nyilatkozik felőle, sőt József nádor által is kiválóan kegyeltetett. Fekete Károly Váczon a siketnémák intézetében lakván szüleivel, már zsenge korában erős rokonszenv fejlődött ki benne a siketnémák iránt s nem csoda, hogy később e rokonszenv életpályájának megválasztásánál, döntőleg működött közre. Elemi iskoláit Váczon végezte s gymnasiális tanulmányait is részben. Tizenkét éves korában bekövetkezvén atyjának halála s anyja nyugdijt nyervén, Budára költöztek; a középiskolákat kitűnő eredménynyel itt végezte, s a jogi tanfolyamot a pesti egyetemen hallgatta. Tizenkilencz éves volt, midőn a váczi intézetben egy tanári állás üresedésbe jött, s ennek betöltésére pályázat hirdettetett. Ő is pályázott. Vállalkozása mindenkit mosolyra késztetett a szopfos negyvenes évek elején, midőn még vajmi nehéz volt fiatal embernek állást szerezni. A helytartó tanácsnál, tanári karnál, püspöknél ajánlta magát, de mindenütt bizalmatlanságra talált. Végre jött a vizsga napja. Vizsgáját oly fényes sikerrel állotta ki, hogy a többi pályázó önkényt visszalépett s az akkori igazgató felterjesztésében, mint kitűnő aquisiliot, a fiatal embert a legmelegebben ajánlotta kinevezésre. Csakugyan ki is neveztetett tanárnak, mi akkor majdnem hallatlan volt. Elfoglalván tanári állását, egész lelkével s odaadásával állásának, hivatásának élt. Folyton tanult, olvasott, éjjelt nappallá téve. Hogy ismereteit gazdagitsa s szakmájában magát tovább kiképezze, önszorgalmából megtanulta a franczia, angol és olasz nyelveket s saját költségén több ízben beutazta Európa nevezetesb városait s Amerikába is átrándult s meglátogatta e világrészek intézeteit, mindenütt elismerést aratva s becsületet szerezve kitűnő szakismeretével a magyar névnek. Külföldi lapok magasztalták s a »New York Herald« czikket szentelt az ottani siketnéma intézetben, a magyar szabadságharczról tartott előadásának. Hogy itthon ki volt? Legjobban mutatja az, hogy az ötvenes években, noha ismert magyar érzelmeinél fogva — ekkor magyarositá nevét Feketére— nem volt kedvelt egyéniség, az absolut kormány nem mellőzhette s az igazgató mellőzésével a legfontosabb dolgokkal őt bízta meg; a siketnéma tanárok congressusán Pécsben Magyarországot ő is képviselte; s neki volt köszönhető,hogy a magyar intézet az ott levő szaktekintélyek által minta intézetnek deklaráltatott. Az intézet 1 szabályrendeletének elkészítését, még mint tanárra ő reá bízták. 1868-ban a minisztérium megbízásából Pesten az állami tanító-képezdében tanította a siketnémák tanmódját. 1874-ben a Jl-ik egyetemes tanító gyűlésen az országház zsúfolásig telt termében előadást tartott e tanmódról, a legfényesebb sikerrel s a legkitűnőbb elismerés mellett. A lapok alig győzték dicsérni, kitűnő szakismeretét és fáradhatatlan szorgalmát. Trefort maga ezeket irta igazgatói kinevezésében : »Hosszas szolgálata alatt tanúsított dicséretes szorgalma, ügybuzgalma és kitűnő szakképzettségére való tekintettel, kinevezem Önt a siketnémák intézetének igazgatójává.« Majd az 1872-iki »Közoktatás állapotáról« szóló jelentésében ezeket mondja: »Az igazgatóságra Fekete Károly az intézet eddigi tanárában oly erőt sikerült megnyernem, ki bel és külföldön e szakmában szerzett ismereteinek bőségével, ifjabb erőt és kegyeletes ügybuzgalmat párosít s kinek fokozott tevékenységétől az intézetnek mielőbbi s minél nagyobb mérvbeni felvirágzása várható.« És a miniszternek igaza volt, mert az ő vezetése alatt az intézet folyton haladt, ugyannyira, hogy ma egyik méltó büszkesége lehet nemzetünknek. Fekete Károly érdeme az, hogy ezen egyetlen hazai országos intézetben a régi jelbeszédes módszer helyébe az újabb és helyesebb német rendszer, a beszélve tanulás módszere lett elfogadva, s hogy ez intézet ma nemcsak a kor színvonalán áll, de az egész művelt külföld szaktekintélyei által is mintaintézetnek van elismerve. De itt nem állapodott meg, mert nézete szerint nem elég, hogy a siketnéma elméletileg kiképeztessék, de kell, hogy gyakorlatilag is nyerjen oktatást, hogy kenyerét megkeresni tudva, egész ember legyen. E czélból keservesen szerzett csekély vagyona koczkáztatásával, tetemes áldozatokkal, megteremté a siketnémák iparintézetét; mely intézet azonban az ő nemes törekvése félremagyaráztatván, támogatás hiánya miatt, liquidálni kényszerült, így működött ő hosszú negyvenhét év óta áldásosan s folyton lankadás nélkül. Midőn 1882. évi februárius hó 1-én tanárságának negyven éves jubileumát ünnepelte, a tiszteletreméltó férfiú meleg ovácziókban részesült nemcsak tanártársai részéről, kik ezüst koszorút (arany szalaggal) nyújtották át neki, hanem városunk összes intézetei, hivatalai és testületei részéről is. 1865-ben lépett boldog családi frigyre ifjúkori barátja s rokona dr. Serédy János özvegyével, ki öt árvát hozott házához, mely árvákat ki- mért anyagi helyzete daczára — mi ismét önzetlen lelkűidőre vall — kitűnő nevelésben részesítette. Szerető nejét nehány év előtt vesztette el. A jeles férfiú nemcsak a tanári pályán, de a társadalmi téren is tekintélynek örvendett. Hosszú időn át volt igazgatója a Kaszinónak, majd az Egyesült Kaszinó Körnek, mely tisztjét az összes polgárság megelégedésével viselte mindenkoron. Tisztelte, szerette őt mindenki, aki csak egyszer is érintkezett vele. S jóllehet mindenki becsülését bírta, habár úgy a kormány, mint a szakemberek ismerték kitűnő szakismereteit s tudták, mily lelkiismeretes buzgalommal tölti be hivatalát, ő mégis oly keveset beszéltetett magáról s a vezetése alatt álló intézetről. Fekete Károly egyike volt azon, mai napság már ritka embereknek, kik egy emberéleten át teljesített fáradozásuknak, buzgalmuknak és önfeláldozásuknak jutalmát egyedül a teljesített kötelesség tiszta öntudatában keresik, s nem toldják meg működésüket egy kis charlataneriával, hogy magoknak reclammot csináljanak. Számos jó és szép tulajdonságaival szemben egy nagy hibája volt: a túlságos szerénység. Ezért is maradt el részére minden kitüntetés — mely után nem is vágyott — s magasabb elismerés, de részesült a legszebb jutalomban, mert kesérik, áldják még poraiban is azon százaknak hálakünyei, kikből embereket teremtett. Csak tőle függött, hogy szakmája terén ünnepelt férfiúvá legyen, hiszen hizelgő meghívásokat kapott idegen intézetekhez a külföldre, de ő azokat el nem fogadta, mert ő itthon akart teremteni. És ez sikerült is neki, mert a vezetése alatt állott intézetet mintaintézetté emelte, melyről a legnagyobb elismeréssel írnak a külföldi szaklapok, s mely méltó büszkesége lehet a magyar nemzetnek. Városunk e nemes férfia ravatalánál állunk ma . . . Számosak könye kiséri őt sírjába, kinek tevékeny élete áldásos működéséből fonunk örökzöld koszorút koporsójára. Legyen áldott emléke! Harczok és küzdelmek. 1. Midőn 1874-dik évben mint virilista a városi képviselőtestületbe léptem, az ellenzéknek két rendbeli árnyalatát találtam ott, egymás között versenyre kelve és törve a polgármester személye ellen. Egyik a Németh István-féle másik a Bogányi-féle ellenzék volt. A versenyzők egyik felekezetéhez sem szítottam. Múltjukat nem ismertem, törekvéseik czéljával nem voltam tisztában. Különben is, kezdetben azon meggyőződés vezérelt, hogy a városi közgyűlés nem küzd porond, hol a pártoknak a hatalom konczai fölött egymással bírókra kell szállniok, hanem pályatér, melyen minden becsületes és tisztességes polgárnak önzetlenséggel, önfeláldozással és lelkesedéssel kell szolgálnia községének és polgártársainak ügyét. Fel sem merült agyamban annak lehetősége, hogy találkozhatnának egyes polgárok, kik saját üdvöket és boldogságukat a közügyek rovására és többi polgártársaik romlására alapítják. A szállongó hírekre semmit nem adtam. Eleinte határozottan a polgármester mellett foglaltam állást. Mert azt hittem, hogy egyes magános polgár buzgalmának és munkálkodásának foganatos sikere csak akkor lehet, ha egy ügybuzgó és közjóra törekvő magistrátussal karöltve halad, támogatja azt önzetlenül és szilárdul minden igaz és nemes törekvéseiben. Azért midőn Bogányi József, az egyik ellenzéki árnyalat fékezhetlen harczosa első támadásait a polgármester személye ellen intézte, én Degrével tartottam, ki az 1874. évi május havi közgyűlésen a polgármestert védte és födözte, habár én bizonyos óvintézkedések megtételére már akkor felhívtam a képviselet figyelmét. Csalódásokban azonban nem sokáig ringathattam magamat. Egyik sikkasztás a másik után merült föl a közgyűlésen. Mindjárt képviselőségem első hónapjaiban kettőnek izgalmai tartották hevületben a tanácskozó képviselők kedélyét. Egy oldalról a lánczmulatságok engedélyezése után szedett pénzek nem lettek rendeltetésük helyére bejuttatva,, holott a városi szabályai-