Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861
1861-06-30 / 18. szám
tervünk megállapítása után Sacramentoba (egykor a sátrak városába) utazván , ott lovakat, vont csövű fegyvert, vokféle revolvert, bowie kést, vastag pokróczokat, füstölthúst, beát, kétszersültet és dohányt vásároltunk s egy szép hajnalon megindulván , Marysville és Aubern városokon át végre a nagy vadonba értünk. Tanyát ütöttünk este s ez volt első érem a végtelen rengetegben. Igen , ez itt az „őserdő." Közülem vadszőlő, ribizke, málnaágak, vadrózsával s kúszó növényekkel összefonódva, tömör szalagokban lógnak le az óriási cserfákról, mellyek itt fejlődésük és fenségük tetőfokán terjesztik lombos karjaikat ; amott nagyszerű fenyők sudarai nyúlnak a felhőtlen ég felé, köztük a sajátságos czukorfenyő, mellynek törzséből czukros mézga csepeg, csemegéje és orvossága az indiánnak , ki azt zúzott makkal és gyökerekkel vegyítve eszi. Tüzet raktunk s rögtönzött nyársakon füstölthúst sütöttünk mellette ; beát főztünk, utolsó brandynkat bele töltöttük s kétszersültet mártogattunk. Lovaink már kipányvázva voltak ; nyergeiket vánkosul használtuk s pokróczainkba burkolództunk. Fegyvereinket kézügybe helyezők el, készen minden meglepetésre; aztán rágyújtottunk s én búskomolyan bámultam el az erdő fái közé s az elhagyott magányosságnak sajátszerű szorongó érzelme lopódzott szívembe. A madarak elhallgattak ; az utolsó keselyű is elúszott a távoli hegyek közé; a színtelen, hideg csörgőkígyó is öszszegömbölyödött valahol. A természet pihen; a lomb mozdulatlan; egyetlen méh sem dong, egyetlen szöcske sem czirpel ; a piczi ökörszem gyönge csivinczelése a kakas hangos kukorikálásához lenne itt hasonló , egy levált száraz ágnak földre hullása rövid perezre felveri az erdők viszhangját s aztán ismét minden csendes. Az éj órái haladnak s kóbor prairiefarkas vonítása hallszik a távolból ; erre kisvártatva más oldalról siralmasan felel egy második , harmadik , negyedik — s nem sokára egész kar hangzik közülünk. De hiszen tűzmáglyánk lángjai vígan lobognak s társam arczát úgy világítják meg, mint azt régi mesterek festményein látjuk. Hallom mint rágódnak közellévő lovaink a füvön — s egyikünk szemére sem jön álom. „Na's Wilson, ha nem fordúlsz befelé s nem resteled a szót, mondd el hogy történt az, midőn a kivándorlottak felkeresésére mentetek." „Nem bánom, régi dolog már ugyan, de legyen, ha kedved tartja hallani; talán míg én beszélek, alkalmad nyílik megkísérlem fegyveredet azon ördöngös Cuyoték (prairie farkasok) ellen. Egyszer csizmámat vitték el és falták fel, de drágán fizették meg a zsákmányt, mert lekaptam közülök egyet s csizmáravalót szabtam bőréből. Azóta folyvást hideg ónnal rovom a tartozást, bár az illyenattákra kár vesztegetni a lőport." Ezzel pipára gyújtott Wilson s könyökére támaszkodva a következőket beszélte: „Miután voltam már „elefántot látni" (így nevezik az aranyásókhoz tett kirándulást) s torkig laktam vele és az ásással, földtúrással, csákányozással s az ezer nyomorúsággal leütött lábamról a láz s betegen hevertem, mint tévútra vitt több száz társam. Mihelyt tehettem tehát, fogtam vándorbotomat s visszaindúltam a telepek felé azon elhatározással, hogy még egyszer meglássam Londont s azon erős meggyőződéssel, hogy az aranyásás merő téveszme mindenki fejében, ki nem „ásó- és kapanyélre született" s kinek nagyobb fáradságába kerül itt aranyat ásni, mint ott-