Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-06-30 / 18. szám
jöttem ide, hogy vadászni — minden áldott nap vadászni fogok s e szándékomban a kedves bájos lány jelenléte könnyen megrendíthetett volna. „Ezenkívül — mondá Parakchnn—kell, hogy eljöjjön Kukharenko fia Stippa, a környék leghíresebb, legtapasztaltabb vadásza; leányom értesíteni fogja öt ön megérkeztéről s holnap ebédre már itt lesz." Embereim, kiket útközben elhagytam volt, estére megjöttek; a felséges estet s az éj egy részét az erkélyen beszélgetve töltöttük, vadászatról s különösen vad lovakról lévén szó, mellyeket gazdám néhány nap előtt a pusztán csatangolni látott. Elhatároztuk, hogy teljes szívvel lélekkel vadászandunk reájuk s nem térünk haza legalább is egy elejtett példány nélkül. Különösen e czélra egy nogai lovat hoztam magammal, mellyet bajtársaim egyike gróf szíveskedett kölcsönözni. Első pillanatra borzasztó gebének látszott ez, sovány és kiálló bordájú volt; de tüdői olly rendkívüli erővel birtak, hogy reggeltől estig elvágtatott; szomorú külseje daczára 300 rubelt, e vidéken mesés árt, adott érte barátom. Egyike volt ez ama— napról napra ritkuló lovaknak, mellyekből tizenkét órát futva sem fogy ki a szusz s mellyek vén farkas ütésére egyedül képesek. Igaz, hogy nem rendkívül gyorsak s csak is rövid vadászgalopban járnak. Illy iramban erősen támaszkodnak a zablára s a gép fogalmát nyújtják, melly mozgásba jő, mihelyt ráülnek. Az én lovam is illy természetű volt s én bíztam benne, hogy alkalmas lesz a kémion (vádló) vadászatára. Parakhini és Kukharenko szintén hasonló vagy legalább megközelítő erejű lovakkal rendelkeztek. Két napi pihenésidőt adván lovaimnak, harmadnap előre küldtem a Niezamarkaja staniczába, honnan vadászatainkat valánk megkezdendők, körülbelül a következő hadjárati tervvel: A mondott stanícza északi részén három kis folyócska, névről a (Jruska, Kavarka és Ploskaja — távolabb az Eukába ömlik. Készakarva említem itt e folyócskák neveit, óhajtanám, hogy könyvem kalauz gyanánt szolgálhasson s ha valakinek egykor kedve jönne a Kaukázusba utazni, soraim után tájékozza magát e vadkő vidéken. E sóstalajú sivatag épen nem érdektelen, annál kevésbbé, mert európai ember ritkán vetődik oda s utazók sem igen irták még le. Roppant terjedelmű sík ez, melly legcsekélyebb dombhullámzat nélkül terjed, a meddig szem csak láthat, végtelennek látszó szürkés halotti lepel, mellyre szemfödélül a kék ég borúi. Órákon át lehet menni és menni anélkül, hogy a növényélet legcsekélyebb jelével találkozzék az ember. Egyszerre gyönyörű kertek, óriási fák, mellyek csúcsai a felhőkbe vesznek, bájolják el a meglepett szemeket. Siettetjük lépteinket ezen várok felé s a bűbáj csökken ; még közelebb jövünk, oda érünk, hol a paradicsomot látni véltük s ime nem látunk egyebet törpén zengő bokroknál és száradt fűcsomóknál — a délibáb eltűnt. Nappal e pusztaság közepén tartózkodik a hémione, éjjel a termékeny részekre megy legelni. Egyszerre szédítő gyorsasággal látjuk magunk előtt vágtatni. Rendes távolságból óriási csatalovak gyanánt tűnnek fel; távolabbról a jégben lebegő elefántoknak látszanak, még távolabbról az ég és föld közt függő s mozgó hegyeknek