Vadász Ujság, 1923 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1923-01-01 / 1. szám
A VADÁSZ ÚJSÁG dig meg fogja tudni helyesen ítélni, hogy mikor kopózhat és hol. Azok számára pedig, akik előítélettel vannak a kopó iránt is anélkül, hogy közelebbről ismernék, egyszerűen unszimpatikus dögnek nevezik, csak azt mondom, hangoztatva azonban, hogy mikor kopóról beszélek, mindig fajkopót értek, ahogy a kopó származását és külső szépségét illetőleg legalább is oly nemes állat, mint akár a sima, akár a lompos szőrű vizsla. Karaktere pedig fölötte áll a mazénak. A vizslát akár fel is rúghatom, korbáccsal elverhetem, ha pár perc múlva hívom, farkcsóválva jön és boldog, ha megnyalhatja azt a kezet, amely az imént félholtra verte. Tessék ugyanezt vadászat közben a kopóval megtenni. Könynyen megesik, hogy önérzetes állat mélyen megsértve teljesen felhagy a további vadászattal és hazamegy. Pedig nagyon szeret vadászni. Ami pedig a kopó káros mivoltát illeti, nos, — a magam és azt hiszem minden vadásztársam nevében, aki régebb idő óta kopózik és nyitott szemmel járja az erdőt — mezőt — nyugodt szívvel mondhatom, hogy bizony nem szalad világgá a vad, ha a kopó hangját hallja. Hiszen, ha így állana a dolog, nakészen volt. Azután szépen a szekrény tetején, de jól eldugva várt sorsára. Az idő múlott, jött végre a dicső augusztus 15. Reggel még esett az eső javában. Bosszúsan tekintettem ki az ablakon, hogy a már egy hétig tartó eső mikor szűnik meg s mikor láthatom a napot. Az ily esős, borongós idő mély benyomást kelt lelkivilágomban. Magam is szomorú s bosszús vagyok. Még Manci kutyám is dühösen zavarom el, ha sáros lábaival reám ugrál, míg máskor örömmel barátkozom vele. Olvasgattam unalmamban a délelőtt folyamán, de m mintha derülni kezdene. Gyenge napsugár lopózik be a függönyön íróasztalomra. Természetesen az olvasásnak vége. Az ablakhoz állok. Szemlélem a felhőket s azt a kis kék foltot — amely mindinkább nagyobbodik — az égen ! Feleségem leolvassa arcomról kedélyállapotom változását s tudja, hogy a délutánt nem szentelem a családi körnek. Délután egy óra felé már a cupporgó sarat tapostam az országút mentén s hol a tisztuló égboltot, hol a közelgő határt jelző fasort kerestem szemeimmel. Manci kutyám örömében neki áll egy ürgelyuknak s nagy élvezettel kaparja, — elmarad tőlem, majd elém kerül s az útba eső pacsirtákat zavarja. Jól esik neki egy heti ggan könnyű dolog volna hajtó vadászatot rendezni. Egyszerűen fölállítanám a puskásokat az erdő egyik szélére, magam egy erre a célra dressírozott kutyával elmennék az erdő másik szélére és a torkán tartott kutyát parancsszóra csaholtatnám. Most, a kopó ellenségei szerint, minden vadnak ész nélkül kellene rohannia a lőállások felé. Pedig dehogy rohan. Legfeljebb felfigyel egy kicsit és, ha látja, hogy nem komoly a veszély, „nyugodtan végzi tovább napi teendőit.“ A kopó ugyanis csak egy bizonyos vadat hajt. Azt, amelynek a nyomát felvette. Ha több kutya van is együtt, rendszerint, amint az első megszólal a többi is oda igyekszik és közösen hajtják azt az egy darab vadat. És amig a vadat a puskacső elé nem viszi, más vaddal a kopó nem törődik, viszont a többi vad sem ővele. Különösen olyan területen, ahol nem ritka a kopó hangja. És ezt, amint mondom, minden kopózó vadász tapasztalhatta. Jellemző esetként mondom el a következőt: Egy körülbelül 2 holdnyi nagyságú bokrosba beengedtünk 3 kopót. Csakhamar fel is vertek egy boldogtalan nyulat és elkezdték keményen szorongatni. Körülbelül fél óra hosszáig tartott a tánc, mig végre a nyúl meglövődött. A hajtás pihenő után. A nap már szinte perzselt hátam s segít a valamikor zöld vadászkabátomnak valami seccssziós szint kölcsönözni. A tarlóra érve lőttem is hamarosan egy nyulat. Két nagy fülét levágtam. Feleségem nézte is a fületlen nyulat, kérdezte is hová lettek, persze a kutyákra fogtam. Egy szép napon hívom feleségem, hogy nézze meg, micsoda szép állatot tömtem ki. Miféle? micsoda?! Biz az csoda ! mondom. Volt nevetés ! És szinte sírtam örömömben, midőn a remek kandúrt fényes szemekkel, ülőpózban s két hatalmas füllel előttem láttam. Beküld hozzám egy hét múlva Miska bátyám, hogy jöjjek ki nyüllesre, a kukoricában sok van ! Ezt vártam én ! Kint persze sem haragom, sem örömöm nem mutattam, mintha semmiről sem tudnék. Pedig láttam a vigyorgó arcokat s hallom ahogy János, a parádés azt súgja : ez az úr ii ! A többit utána gondoltam , aki a kitömött nyulat lőtte ! De itt a megváltás órája! Az volt az első dolgom megtudni, melyik táblára ülünk ki. Az én macskanyulam szépen elhelyeztem s fűvel letakartam. Útközben mondtam az öregnek, hogy hol láttam nyulat reggel. Na akkor én oda ülök, volt a válasz , ti pedig menjetek a herés felé. Elhelyezkedtünk. Ahogy kezd a nap 1. szám.