Vadász Ujsag, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-01 / 1. szám

VADÁSZ ÚJSÁG Áprilisben egy bérlőt lepett meg, aki egy üregi nyulat pár lépésre üre­gétől, puskatussal vert agyon, miközben puskatussa is összetörött. Novemberben egy hajtó vadászaton elengedett maga elől egy 90 lépésre előtte átvágó nyulat, anélkül, hogy rálőtt volna, mire szomszédja lenéző, gúnyos mosollyal szólott rá: látszik, hogy csak afféle kocavadász, aki aligha lőtt életében nyulat! Egy decemberi hajtóvadászat után — amelyet egy társaság őzre, nyúlra és fácánra egyidőben rendezett — 8 nappal bejárta e levadászott területet és 3 őznek, 6 fácánlyúknak és 17 nyúlnak, ragadozók által szétszakgatott maradványaira bukkant. S amint megtudta, a vadászatot követő napon senki sem járta be mégegyszer a le­vadászott területet s kutyákkal sem kutatta fel senki a sebesített és később elhullott vadakat. (Igen jó tanulság a mi hajtóvadászatainkra is!) Egy a mezőre kikerült őzet falusi parasztok, főként gyermekek és legé­nyek közrefogtak, rettenetesen meg­hajszolták s a teljesen kimerült állatot a végén beszorították egy szénaszáritó csűrbe, ahol egy paraszt egy trágyás villával szúrta le. Több vadászati bérlő végignézte az egész jelenetet, anélkül, hogy beavatkozott volna. Egy ifjú vadász fára készített magasüléséből, lesve akart őzbakkot lőni. A leszálló esti szürkületben zajt hallott maga alatt s hirtelen oda lőtt. Ember is lehetett volna a zaj okozója, szerencsére azonban csak a gazdáját kereső vadászkutya lett az áldozat . . . Ilyen és hasonló, a vadászok éle­tében előforduló esetek, azt bizonyítják tehát, hogy még a vadászati viszo­nyokban annyira szervezett Német­országban is vannak bajok. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ott e bajok nagy része háborús vadhajtás, amelyeket gyorsan le fognak küzdeni. De meg kell állapítanunk azt is, hogy az ilyen­­szerű bajok ostorozásában is legelői járnak és a hírlapi pellengérezéstől sem rettennek vissza !­u­tó Angyalfia. 1922. év karácsony szombatján régi vadászpajtásommal és 6 drb. jó kutyánk­kal, még sötétben elindultunk disznóra vadászni. Az idő kiválóan kedvezett. A vastag hórétegre még pár ujnyi hó esett és igy csak a reggeli nyomok voltak láthatók. A pompás havon vígan repül a szán. Mire kivirradt, a „szénaverési hulla“ te­tőn voltunk, hát a legjobb disznós terüle­tünk kezdődik. A szánat itt hátra hagyva, elindul­tunk kinyomozni, hogy vajon merre vál­tott át disznó? Alig mentünk másfélkilo­­méternyit, egy bozótos hegyélen vezető uton, egy csorda disznó nyoma keresz­tezte utunkat, melyben 2—3 drb. na­gyobb és 8—10 drb. kisebb nyom volt kivehető. A két vezérkutyát tehát a nyomra eresztve, mi pedig kimásztunk egy ponkra, honnan az egész terep jól be­látható volt. Ép akkor bukkant ki a hegyek mö­gül a téli nap nagy vörös tányérjával, végigsugározva a szűztiszta havon, meg­ 1. szám.

Next