Vadász Ujsag, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-01-01 / 1. szám
VADÁSZ ÚJSÁG Áprilisben egy bérlőt lepett meg, aki egy üregi nyulat pár lépésre üregétől, puskatussal vert agyon, miközben puskatussa is összetörött. Novemberben egy hajtó vadászaton elengedett maga elől egy 90 lépésre előtte átvágó nyulat, anélkül, hogy rálőtt volna, mire szomszédja lenéző, gúnyos mosollyal szólott rá: látszik, hogy csak afféle kocavadász, aki aligha lőtt életében nyulat! Egy decemberi hajtóvadászat után — amelyet egy társaság őzre, nyúlra és fácánra egyidőben rendezett — 8 nappal bejárta e levadászott területet és 3 őznek, 6 fácánlyúknak és 17 nyúlnak, ragadozók által szétszakgatott maradványaira bukkant. S amint megtudta, a vadászatot követő napon senki sem járta be mégegyszer a levadászott területet s kutyákkal sem kutatta fel senki a sebesített és később elhullott vadakat. (Igen jó tanulság a mi hajtóvadászatainkra is!) Egy a mezőre kikerült őzet falusi parasztok, főként gyermekek és legények közrefogtak, rettenetesen meghajszolták s a teljesen kimerült állatot a végén beszorították egy szénaszáritó csűrbe, ahol egy paraszt egy trágyás villával szúrta le. Több vadászati bérlő végignézte az egész jelenetet, anélkül, hogy beavatkozott volna. Egy ifjú vadász fára készített magasüléséből, lesve akart őzbakkot lőni. A leszálló esti szürkületben zajt hallott maga alatt s hirtelen oda lőtt. Ember is lehetett volna a zaj okozója, szerencsére azonban csak a gazdáját kereső vadászkutya lett az áldozat . . . Ilyen és hasonló, a vadászok életében előforduló esetek, azt bizonyítják tehát, hogy még a vadászati viszonyokban annyira szervezett Németországban is vannak bajok. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ott e bajok nagy része háborús vadhajtás, amelyeket gyorsan le fognak küzdeni. De meg kell állapítanunk azt is, hogy az ilyenszerű bajok ostorozásában is legelői járnak és a hírlapi pellengérezéstől sem rettennek vissza !utó Angyalfia. 1922. év karácsony szombatján régi vadászpajtásommal és 6 drb. jó kutyánkkal, még sötétben elindultunk disznóra vadászni. Az idő kiválóan kedvezett. A vastag hórétegre még pár ujnyi hó esett és igy csak a reggeli nyomok voltak láthatók. A pompás havon vígan repül a szán. Mire kivirradt, a „szénaverési hulla“ tetőn voltunk, hát a legjobb disznós területünk kezdődik. A szánat itt hátra hagyva, elindultunk kinyomozni, hogy vajon merre váltott át disznó? Alig mentünk másfélkilométernyit, egy bozótos hegyélen vezető uton, egy csorda disznó nyoma keresztezte utunkat, melyben 2—3 drb. nagyobb és 8—10 drb. kisebb nyom volt kivehető. A két vezérkutyát tehát a nyomra eresztve, mi pedig kimásztunk egy ponkra, honnan az egész terep jól belátható volt. Ép akkor bukkant ki a hegyek mögül a téli nap nagy vörös tányérjával, végigsugározva a szűztiszta havon, meg 1. szám.