Vadászat, 1925 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1925-01-01 / 1. szám
fogunk tanácsot kérni pl. egy öreg kecskepásztortól, dacára, hogy — 80-ik évében lévén — ősz haja tiszteletet parancsol és dacára annak, hogy többet tapasztalt már életében, mint egy 18 éves fiatalember. Avagy gondoljunk csak a jó öreg Monarchiára, ahol bizonyos osztrák körök szintén arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kor szükségképen magával hozza a tudást is és így a tehetséges, de fiatal generációt — főként a magyarokat — érdemetlenül elnyomva, a minimális 70 éves életkort, a roggyant térdeket és a szép harmonikás, szűk nadrágot tekintették tábornoki kvalifikációnak. (No hiszen meg is adtuk az árát neki 1914-ben.) Ne felejtsük el, hogy a tudásnak nem a kor, hanem a tanulás az alapja! Az öreg vadászokat — a tapasztalat azt mutatja — rendszerint hiába kapacitáljuk; annak a kezdőnek pedig, aki nagy keservvel annyira vitte már, hogy egy-egy kehes, sánta nyúlnak közbe-közbe már el tudja lövöldözni a lábát, no annak meg éppen hiába beszélünk, mert rögtön kész a szellemes válasszal — amelyet főleg vidéken gyakran hallhatunk — „tudok én könyv néke is sányi!“ Tudsz ám, a fene egyen meg — gondolom magamban ilyenkor — r bugris módra gondolkozni, de nem ám vadászni! Én is konyítok valami keveset a lövéshez és én sem könyvből tanultam azt, és még csak — fájdalom — hadimilliomos sem vagyok, mégis járatok nem is egy, hanem mindkét belföldi és azonkívül több külföldi szaklapot. És ismerek nálamnál sokkal jobb lövőket, akik mégsem tartják feleslegesnek, hogy haladjanak a korral. Nemrégiben Budán sétálgattam egyik ismerősömmel, akit próbáltam kapacitálni, de nem sikerült. Alig hallgatott oda, ahelyett állandóan vizsláját produkálta előttem. Jó formájú kutya, s megkérdeztem, van-e pedigréje? „Nem pedigré kell nekem, hanem kutya!“ volt rá a válasz, s láttam az arcán, mennyire élvezi ezt a vásári szellemességet, amellyel, azt hitte, tökéletesen lefőzött engem, pedig csak önmagáról állított ki szegénységi bizonyítványt. Egyik földbirtokos ismerősöm pedig azt válaszolta kapacitálásomra: „Minek fizessek elő ? Mi hasznom van nekem abból a vadászlapból, meg a szövetségből? Semmi! Különben is a fene ad még ilyesmire is pénzt, elég kiadásom van anélkül is“. Bezzeg milliókat könnyűszerrel elferblizni, arra telik, mulatásra, brettlire stb.-re van pénz bőven, csak erre nem, pedig egy átmulatott éjszaka zedijéből holtanapjáig járathatná egyik-másik vadászlapot. Mire való volna is az, mikor a magyar már születésénél fogva is oly bölcs, s mikor a magyart — hála Isten vannak még tiszteletreméltó kivételek is — nem igen érdekli más, mint a politika, a futball, no meg az olyan irányú szaksajtó, mint pl. a színházi újságok, melyekből oly nagyjelentőségű eseményeket tudhatunk meg, hogy pl. Tilinkó Nusi művésznőnek hány pár harisnyája van, hány órától kezdve fogadja az udvarlóit s közben hány szendvicset eszik meg stb. Már pedig ezek ugyancsak fontos tudnivalók. Van azután a vadászoknak másik válfaja is. Ezek beléptek már ugyan valamelyik vadásztestületbe, de szentül meg vannak győződve, hogy ezzel azután eleget is tettek kötelességüknek, tehát gyűlésre nem járnak, lapra elő nem fizetnek, a tagdíjról ellenben diszkréten megfeledkeznek (amit azonban nem csodálok, hiszen már vitézeseink is állítólag azt mondták Mária Teréziának: „Vitám et sanguinem, sed avenam non!“), tízszeri felszólításra azután nagynehezen esetleg beküldik azt a pár koronát. Ha pedig egyszer előfizetnek, azaz helyesebben, járatják a lapot, no te szegény kiadóhivatal csak győzd kivárni, amíg az előfizetési díjat egy év múltán, többszöri felszólítás, perrel való fenyegetődzés árán megkapod. Ha pedig az előfizetés lejárt, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy idejében megújítsák, s főleg hogy előre fizessenek. S ha a kiadóhivatal előzékenységből ennek dacára is küldi, szépen elfogadják. „Egy kis potya nem szégyen“, ez, úgy látszik, sokaknak a jeligéje. Ha aztán néhány hónap múlva felszólítják őket fizetésre, felháborodva, azaz műfelháborodva, küldik vissza a már kiolvasott és összeszalonnázott példányokat azzal, hogy senki sem rendelte. Ez hát igazán úri gondolkozásmód! Kötelességtudás, tisztesség, lelkesedés váljon ismeretlen fogalmak? Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik részben találva érzik magukat, olyanok is, akik nem rosszhiszeműségből, hanem csupán gondatlanságból nem tesznek eleget idején kötelességüknek. Nem is ezekre vonatkozik cikkem, ezen vadásztársaknak legfeljebb arra szeretném felhívni a figyelmét, gondolják meg, az ő pontatlanságuk miatt kell a lapnak örökösen anyagi zavarokkal küzdeni. Ha nem fizetnek rendesen, pontosan és pedig nagyon természetesen előre, azzal előbb-utóbb megássák a lap sírját, mert hiszen itt nem tőkeerős lapvállalatokról van szó, amelynek háta mögött a Kereskedelmi, vagy a Hitelbank áll, vagy pedig, amely fölé tudom is én miféle érdekcsoport terjeszti ki védőleg patrónusi kezét. A vadászati szaksajtó szegény, mint a templom egere, vagy még annál is szegényebb és csupán egynéhány lelkes ember tartja benne a lelket s azoknak önzetlen munkáját is módfelett megnehezíti, sőt előbb-utóbb meghiúsítja az a sok rosszhiszemű, illetőleg hanyag előfizető, akiknek hibája folytán függ örökösen a pénzügyi Damokles-kard a lap feje fölött, mert a mai nehéz gazdasági viszonyok közt egyrészt nagy nehézségekbe ütközik a hitelszerzés, másrészt meg, ha sikerül is nagy utánjárással kölcsöntőkéhez jutni. MINDEN MENNYISÉGBEN ÉS LEGJOBBAN ÉRTÉKESÍTHETŐ A SZENT ISTVÁN TÁPSZERMŰVEK R.-T.-NÁL BUDAPEST-KŐBÁNYA X, MAGLÓDY ÚT 17. SZ Telefon: . Sürgönyeim: József 59—43. itím : (5 -7) Vivnrad, Budapet 3