Vadászujság, 1942 (2. évfolyam, 1-36. szám)
1942-01-05 / 1. szám
VADÁSZÚJSÁG Védelmet kérünk! Irta : 1. Gödri Ferenc főgimn.tanár. Az erdélyi vadászati viszonyok, különlegesen erdélyiek. Amint földje, levegője, ege, éghajlata, úgy embertípusa, állatvilága is más. Ugyanaz a vadásztörvény könnyen lehet helytelen, amely Anyaországbeli viszonylatban kiválóan jó. Ehhez alkalmazkodva alakultak ki a vadászati életformák is, hosszú tapasztalatok nyomán, így születtek meg a vadásztársaságok is. Mentsvárai voltak a védelmet kereső magyarságnak. Akik átéltük ez időket, tudjuk, mit jelentett egy gondtalanul elvadászott vasárnap. Tűrtünk ezer szégyent, megalázást. Éltünk, szívósan, rendületlenül bízva feltámadásunkban. Nem volna-e keserű szégyenünk, ha most a boldogabb idők virradatán néznék tétlenül elsorvadásunkat Pedig a mai horribilis területi bérek összeroppanással fenyegetnek. A sok tisztviselő, kispénzű intelligencia, hol talál felüdülést, új munkaerőt a mai terhes élet fáradalmai közt? A nemzet gerince, akik intézik, előmunkálják a jobb jövőt, élni akarunk, védelmet kérünk! Segédkezet, mely átsegít sorsunk e zökkenőjén! Életkorunk nem tűr hosszú várakozást, mire a mai magas árakat fizető bérlők tönkremennek vagy a területeket tönkretéve, lemondanak s utánuk ismét jöhetünk. Nem nézhetjük tétlenül, hogy érdemtelenek tessékeljenek ki ősi fészkeinkből, a magyar érzés, gondolat megmentőit, mert szegényebbek lettünk. Ez — tisztelet, meleg bajtársi ölelés a minket megértő derék anyaországi testvéreinknek — a máról holnapra felpénzesedett idegeneknek szól, akiknek semmi köze a magyarsághoz, vérüknek egy atomja sem az. Nem tudnak megférni közösségünkben, pénzük van, tehát külön terület kell nekik. Hát ne legyünk mi kinézettek e megszentelt földön, ahol úgy az élethez, mint minden velejáró máshoz elsőbbségi jussunk van — itt — ahol, ha meg kellett halni érte, mi voltunk és leszünk ezután is az elsők. Vállaltuk a sanyarú idők minden átkát, most mi kell hogy következzünk, akik sohse bújtunk idegen cégér alá. Egy székely vadászegylet, ha kevesebbet tud is áldozni egy területért, amelyet évtizedeken át védett, gyarapított és amelyért kiverekedte ősi jussát, százszor többet ér, mint a magasabb bért ígérő, betolakodó „idegen“, akinek a magyar vad, magyar erdő, se inge, se gallérja. Aki vackoló Nyálra, gyalogos Fácánra. Fogolyra lő, az nem vadász, hanem húslövő. A golyólövés: apróvadra szabad, nagyvadra kötelező! Csülkösvadra még a jobbfajta vadorzó sem lő söréttel. Borját a világért ne lőjj, mert fele bika. Ha ezeket tehenek helyett lelövöd, honnan veszed bikákban az utánpótlást? Az ünőborjáért is többet fizetnek ünőkorában, amikor már nem tévesztheted össze a vele egykorú nyársassal, tehát várj egy esztendőt. GODE-FOJTÁS eredménybiztos és a fegyvert kíméli. Kapható minden fegyver-és lőszerkereskedésben. GVARTJN: GOTTHARD DEZSŐ FOJTÖSGYIÍR KŐSZEG. Mivel a személyi garanciához értünk, a vadásztársaságok nem tűrnek üzérkedést a vaddal. Alapszabályaik a törvény keretein messze túlmenő, szigorú intézkedésekkel biztosítják a vadállomány nívójának emelését, gyarapodását. Mi nem kifogásoljuk, sőt kérjük az árverésen való részvételhez olyan vadászjegy kötelező felmutatását, amely vizsgához van kötve. Nálunk kevés a bizalomhoz egy frissen váltott fegyvertartási engedély felmutatása. Szerintünk csak az méltó magánbérlethez, aki érti a vadászat nemes mesterségét, tud élni, bánni azzal, melynek élet-halál ura leend. Sőt ki kellene kötni a legalább egy évtizedes makulátlan vadászmúlt igazolását is. Vannak itt Háromszékben 3, 4 év múlva lejáró bérleteink. Most mi a magyar viszonyokhoz méltóan akarunk súlyos anyagi áldozatok árán berendezkedni azokon s mire munkánk gyümölcse szép ígéretekkel kecsegtetne, jön valaki, aki jobban bírja, de csak lélekzettel beül a készbe aratni, ahol sohsem vetett. Igen üdvös és a jövőt elősegítő rendelet volna, amely kimondja, hogy a román megszállás alatt kötött „vadászegyleti“ bérszerződések a visszatérés utáni jóváhagyástól számított 10 évre meghosszabbíthatók a vadászati felügyelő javaslatára. A szükséges béremelések közös megegyezés tárgyát képeznék, de azok nem léphetik túl az erdélyi viszonyok kereteit, ahol a holdankénti 5 filléres ár legtöbb helyen a maximum. Továbbá felbonthatók legyenek azok a szerződések, amelyekről beigazolást nymer, hogy azokat minden vadászati mulasztás indoka nélkül, felsőbb erőszakkal vadásztársaságok kezéből kitépték. Másik komoly panaszunk, ha már benne vagyunk, a mértéktelen és teljesen rendszertelen erdőpusztítás! Ennek kell neveznem, mert bárhová megy az ember, nincs egy kis foltja erdeinknek, ahol ne csattogna a fejsze. A vadnak nincs percnyi nyugta, így megy ez sötét hajnaltól késő estig, holdvilágnál éjjel is. Nincsenek kötelességteljesítő erdőőreink. Száz fatolvajjal találkozom, amíg egyszer végre sikerül erdőőrt is látni. Megértem — sőt — kell is juttatni fát a szegényeinknek, aminél melegedhessenek, de nem rászabadítani őket felügyelet nélkül! Meg is látszik ennek a nyoma. Nekünk végtelenül fáj, erdőimádó magyaroknak, erdőink mostoha sorsa. Mennyi jót, áldást jelentenek a köznek. A két évtizedes gazdálkodás után kímélni, takarékosan kellene használni! Csak kijelölt helyen, meghatározott napon, szigorú erdőőri felügyelet mellett képzelhető el a fejsze és fűrész munkája, legyen az bármilyen tulajdon. Nem kevésbbé veszélyes szerszámok ezek a fára, mint a puska avatatlan kézben a vadra. Szigorúbb erdőtörvényre lenne itt szükség, mert még úgy is jó egynéhány év kell hozzá, hogy rendre lehessen szoktatni az embereket. Egyelőre elég ennyi a panaszból, más alkalommal is hálásak leszünk, ha helyet kapunk számukra. Tesszük pedig azért, mert „néma gyermeknek anyja sem érti a szavát“. Az illetékes körök figyelmét mély tisztelettel várjuk, mert tudjuk és érezzük segítő kezük nem marad el ott, ahol igaz magyar ügyet kell támogatni. 2 1942 január 5.