Vadászujság, 1944 (4. évfolyam, 1-35. szám)
1944-01-05 / 1. szám
VADÁSZUJSÁG kát a balsors házasságunk második évében zavarta meg. Édesapám heverő jószágai a többi községi jószágokkal együtt a havason voltak legelni. Az egyik vasárnap szokás szerint lóra ült és kocsija kíséretében sót vittek a havasi legelőn levő jószágainknak. Dolguk végeztével békésen lovagoltak hazafelé, amikor az elől kocogó édesapám lova elé a meredek sziklapartról egy hatalmas medve ugrott le a patak medrébe. A medvét annyira meglepte a váratlan találkozás, hogy rekedten elbőgte magát, amitől a lovak megbokrosodtak, felágaskodva visszafordultak és magukkal ragadták lovasaikat is. Az én 70 éves édesapám, lovának hirtelen fordulatakor kiesett nyergéből, de lába a kengszerbe akadt. A megrémült ló magával hurcolta. A patakmeder éles kövei elvégezték a többit. Mire a kocsija a lovat megfékezte, már nem volt élet benne, az éles kövek teljesen szétzúzták fejét. Házunkba megszűnt a jókedv, a kacagás, mert mélyen gyászoltuk kedves halottunkat, akinek váratlan halálát egy otromba medve okozta. Bár akkor még nem voltam vadász, mégis felébredt bennem a vágy, hogy apám halálát megbosszuljam és pusztítsam, ahol érem ezt a kártékony férget. A következő év tavaszán egyetlen gyermekünk, kisfiam 3 éves lett. Játékával, boldog gyermeki kacagásával felverte házunk csendjét és feledtette gyászunkat. Minden szabad időmet kis családommal töltöttem, boldogan éltünk egymásnak és egymásért. Az egyik reggel, mialatt hivatalomban tartózkodtam, az egyik havasi vadőr tarisznyájában egy alig 4—5 hetes mackót hozott és feleségemnek kínálta megvételre. Kisfiam kacagva fogódzott a mackó puha bundájába és követelte, hogy vegyük meg neki a mackót. Én visszagondolva édesapám tragédiájára, határozottan ellene voltam a vásárnak. Később kisfiam könyörgésére és sírására mégis megvettem az ijedtében szőrlabdává összegömbölyödött gyámoltalan bocsot. A kis mackó eleinte a konyhaasztal alatt aludt, ha erre kisfiam a játékba belefáradva, időt engedett neki. Később a szobatisztaság teljes hiánya miatt a fáskamra mellett alkalmas ládikában láncon töltötte napjait. A nyugodt élet és jó koszt mellett a kis mackó gyorsan fejlődött. Ha kisfiam az udvarra lépett, a mackó kétlábon igyekezett hozzá, amíg lánca engedte, forgott, a földön hempergett és sírt, ha nem sietett oda. Órákig eljátszottak, vagy üljek együtt Kocsira ne tégy töltött puskát, mert leemelés közben könnyen elsül és biztosan öl! Hali AI ISTVÁY ezüstkoszorús cipészmester BUDAPEST, IV. IRÁNYI UTCA 5. SZ. TELEFON: 387-091. ALAPÍTÁSI ÉV: 1895 Vadászcipő különlegességek VALÓDI ANGOL SPORTBOROK. HALIOCSIZIYIAK megosztva minden jófalatot vagy édességet egymással. Az egyik augusztusi délután, rossz előérzettől sarkalva, hivatalos utániról igyekeztem haza. Lakásom előtt az orvosunk autóját és rémült arcú szomszédaimat találtam. Valami váratlan szerencsétlenség biztos tudatában, szorongó szívvel, de kérdezősködés nélkül siettem lakásomra. Az orvost feleségem ágya mellett találtam, amint annak ernyedt karjait, verejtékes homlokkal hajtogatja előre, hátra. Engem meglátva rám kiált, hogy segítsek én is, legalább „őt“ mentsük meg. Mint lélek nélküli automata, hajtogattam feleségem hideg karjait. Szívem a torkomban vert, szólni, kérdezni semmit nem tudtam és nem mertem. Agyamban mint őrült kalapács zakatolt az orvos utolsó mondata: „legalább öt mentsük meg“, „legalább őt mentsük meg“. Jó Istenem, várjon kit nem lehet már megmenteni? Jaj, hol a fiam? Az egyetlen fiam! Nem merem kérdezni, nem merek hátra nézni. Hagyjuk kissé pihenni, szól az orvos és megállította gépies mozdulataimat. Kábán nézek a verejtékét törlő, könnyező orvos barátomra, aki átölelve vállamat, megnyugtatni, vigasztalni próbált. Szavai értelem nélkül hullanak reám. Agyamban még mindig az első mondat kavarog: „legalább őt mentsük meg“. Hol a fiam? Jaj, kit nem lehet már megmenteni? Az orvos beszél, beszél, szavai értelmét nem tudom felfogni. Lassan a gyermekágy felé támogat, amelyen fehér lepellel letakarva fekszik valaki, egy kicsi valaki, aki most ágyastól felemelkedik, aztán lesüllyed, majd én emelkedem fel, aztán minden szürke lett előttem és lerogytam egyetlen reménységem, kicsi fiam halottas ágya mellé. Feleségem 18 napig feküdt eszméletlenül agylázban. Haja kihullott, helyette ritka hófehér pihenett, fején a 25 éves fiatal anyának. Csípőtől lefele mindkét lába örökre béna maradt. Minden vagyonon ráköltöttem, hogy legalább őt mentsem meg, de minden eredmény nélkül. Feleségem, feleszmélése után elmesélte, hogy ebéd után az alvó gyermeket a szobába hagyta, az összes ajtókat nyitva hagyva, hogy meghallja, ha a gyerek felébredne, aztán a kertbe ment dolgozni. Később, nyugtalankodva a gyerek hosszas alvása miatt, az udvarra sietett, ahol azt látja, hogy mackó hanyatfekve, két hátsó lábával a levegőbe rúgja kisfiámat, majd első lábaival elkapja és ismétli ezt a játékot. Feleségem rémülten szaladt a mackóhoz és elkapta tőle a halott gyereket, aki felébredve egyenesen a mackóhoz ment játszani és akit mackó játék közben agyon szorított. Feleségem a rémülettől elájult, úgy találták meg, halott kisfiát görcsösen magához szorítva. Kisfiam temetésén még fel sem tudtam fogni a rettenetes csapást, később béna feleségem ágya mellett jöttem reá, hogy az engemet ért sorozatos szerencsétlenségeket, családom pusztulását ismét egy medve okozta. Irtózatos düh fogott el és bosszúvágy kelt bennem a kártékony féreg ellen. Térdre ereszkedtem feleségem ágya mellett, két kezem közé szorítottam erőtlen gyenge kezét . 1944 január 5.