Izraelita főreáliskola, Vágújhely, 1891
I. EMLÉKBESZÉD Széchényi István gróf születésének századik évfordulóján, 1891. szeptember 21-én. Kedves Ifjak! Sok, sok idő múlt el azóta, hogy a világ 1825-öt irt. Már azok is nagyon öreg emberek, a kik akkor születtek, hát még azok, a kik erre az évre emlékeznek, a kik drága hazánkat ezen idők keserves bánatában látták és ismerték! — Öregen, összetörődötten, elnyomorítva, a halál végső tusáját víva vergődött akkorában szegény honunk, szép Magyarország. A tatár megsemmisítő pusztításából, török fájdalmas zsarnokságából diadalmasan emelkedett ki nemzetünk, büszkén emelte fel hatalmas fejét: erős testéről lefoszoltak a széttört bilincsek. Hogy szomorúbb idő is támad reánk, arról álmodni is alig lehetett. Pedig az a lassú halál, mely a mohácsi vész után három századon át emésztette a magyar nemzetnek valóban csodás erejét, a magyar nép legszomorúbb korszaka; mikor ellenség helyett a testvér-, török-tatár rablók helyett saját kormánya és idegen tanácsosoktól félrevezetett fejedelme hervasztotta el legnemesebb hajtásait; mikor ránk támadt a német irigy, rosszakaratú, ármányos, dölyfös aknamunkájával ásva alá nemzetünk életerejét: ezek történetünknek legsiralmasabb lapjai. Egy kétségbeesett harcz az egész három század. Megcsalt, elárult, elhagyott nemzetünk harcza ez az osztrák uralom