Valóság, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám - M. KISS SÁNDOR - VITÁNYI IVÁN: A magyar progresszió szétválása és egysége a két világháború között

M. KISS SÁNDOR-VITÁNYI IVÁN: A MAGYAR PROGRESSZIÓ SZÉTVÁLÁSA ÉS EGYSÉGE 3 Hasonló előjellel jelentkezett ugyanebben az időben Oroszországban a szlavofil mozgalom, amely szintén reakciós vonalat képviselt, és nemcsak a forradalmi demok­ratákkal állt szembe, hanem a nyugati orientációjú művészettel is — ám ugyanakkor ennek is jelentős érdemei voltak az orosz néprajz és folklorisztika fejlesztésében. (Lásd ide vonatkozólag J. Szokolov könyvét a szovjet folklorisztika történetéről.) Ezért a forradalmi demokraták — különösen Belinszkij — éles harcot folytattak a szlavofilok nacionalista provincializmusával szemben ; innen van, hogy a népmű­vészet maga is viszonylag kevés helyet kapott esztétikai koncepciójukban. Az orosz fejlődés a továbbiakban arra is példa, hogy magának a problémának a fejlődésében is két szakaszt különböztethetünk meg. Az elsőt úgy jellemezhetjük, hogy benne sem a polgárosodás, sem a népiség gondolata nem forradalmi, hanem az adott feudális rend talaján áll. A polgárosodás nem támaszkodik a népre (a nehezen és ellentmondásosan polgárosodó parasztságra), hanem eleve a feudalizmussal való kompromisszumon épül (s ez nem hasonlítható az 1088-as angol kompromisszumhoz, amelyben a politikailag és gazdaságilag egyaránt győztes polgárság nyújtott kezet az osztályuralom védelmében a feudális uralkodó osztálynak). Szintén a feudalizmus védelme az osztályalapja a Riehl—szlavofil típusú népiességnek, amely a parasztság­hoz, a népművészethez, a nemzeti eszméhez való fordulást a feudalizmusnak a polgá­rosodás elleni védelmével kapcsolta össze („romantikus antikapitalizmus”).._­ Más szakaszába lépett ez az ellentmondás a múlt század végén, a század elején Oroszországban: a „polgári” és a „népi-nemzeti” gondolkodásnak egyaránt kialakult egy reakciós és egy haladó, sőt (legalább önmagáról való tudatában) forradalmi szár­nya. Az már a polgárosodás elkésettségének és egyoldalúságának a következménye, hogy az „urbánus” oldalra nemcsak a megerősödött burzsoáziát képviselő liberalizmus tartozott, hanem a mensevik-revizionista szociáldemokrácia is. Lenin és általában a bolsevikok kritikája a mensevizmusnak éppen ezt a tulajdonságát leplezte le. A má­sik oldalon álló narodnyikokat viszont már nem azonosíthatjuk a szlavofilekkel. A na­­rodnyikok kétségtelenül forradalmat és szocializmust akartak, noha a szocializmus megteremtésében — a parasztságra támaszkodva — elkerülhetőnek tartották a kapi­talizmust. Hogy ez a felfogás nemcsak egyszerűen romantikus, hanem (ennek folytán) a végső célt, az új társadalom megteremtését illetően csak szavakban forradalmi, azt már szintén Lenin és a bolsevikok mutatták ki. A forradalom első szakaszában­­(a cá­rizmus megdöntéséért folytatott harcban) mindazonáltal mindkét irányzat része volt az egyetemes forradalmi folyamatnak, a leninizmus nemcsak szövetségesének tekin­tette őket, de voltaképpen a velük való elvi harcban alakult ki. Nem pusztán egy­szerű­ formális tagadása tehát egyiknek sem, hanem olyan tagadása, amely pozitívan oldja meg az általuk felvetett problémákat (az egész nép és benne a paraszti tömegek elvezetését a szocializmushoz). Itt tehát egy módszertanilag rendkívül fontos elvet kell kimondanunk, amely nemcsak a mi vizsgálódásainkat, de az urbánus—népi megosztottság bármilyen tárgya­lását meg kell hogy határozza, s amelynek alkalmazása nélkül a probléma szüntelen megoldatlan marad. Azt kell világosan látnunk, hogy az urbánus—népi ellentét nem egydimenziós, más szóval nem egyféle, hanem legalább kétféle megjelenési formája van, s ezek egymással is összekeverednek. Első szinten az urbánus­ népi ellentét a feudál­­kapitalista társadalom­ talaján bontakozik ki; a polgári (urbánus) haladás hívei épp­úgy megmaradnak ezen (csak liberális reformokkal kívánják javítani), mint a népi­­nemzetiek. A második szinten azonban mindkét irányzat szembefordul a feudál­­kapitalizmussal, s így a progresszió két szárnyát alkotja. Az urbánus progresszió „tiszta” polgári fejlődést akar, de ennek jegyében elutasítja az egész népre kiterjedő demokratikus népforradalom eszméjét — a népi-narodnyik progresszió viszont nép­­forradalmat hirdet, de tisztázatlan az álláspontja a polgári fejlődés iránt (részben túl akarja lépni, részben azonban — mert nem tudja, milyen irányban és mely rétegekre támaszkodva léphet túl — valójában innen marad rajta). Az urbánus—népi ellentétnek ez a kétszer kettős rendszere rendkívül fontos az összefüggések megértéséhez. Egyrészt összefüggés áll fenn az egyes ,,szinteken ” (az el­ső szinten mindkét irányzat védelmezi, a másikon támadja a feudálkapitalizmust).

Next