Valóság, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Kultúra és gazdaság
MAGYARI BECK ISTVÁN: KULTÚRA ÉS GAZDASÁG sorok írójának az információs társadalom rendje, illetve rendezetlensége keltette szorongásait! Ha súlyosabb ökológiai és szociális katasztrófák nem keresztezik a fejlődés remélt útjait, a tendenciák egy kétrétegű társadalom felé mutatnak. Az anyagi termelés technikai, technológiai feltételei ma már vannak annyira fejlettek, hogy bízvást állíthatjuk: a hétköznapi megélhetésről, legalábbis a fejlettebb társadalmakban, viszonylag csekély élőmunkával gondoskodhatunk. A népesség túlnyomó része szükségképpen kikerül az elsődleges agrár- és a másodlagos ipari szektorból. Az a hihetetlen mértékű munkanélküliség, amelyről ma annyi szó esik, voltaképpen nem is munkanélküliség a szónak az utóbbi két évszázadban meggyökeresedett értelmében, hanem inkább a munkaerő nagyarányú átcsoportosítása a harmadik szektorba, amelyet ma sokan szolgáltatásnak neveznek. De a szolgáltatás rohamos automatizálása és mind több helyen önkiszolgálássá alakulása arra kényszerít bennünket, hogy vagy vezessük be a negyedik szektor fogalmát, a még sok tekintetben sajátos információs „iparágat” megjelölendő, vagy az eddig harmadiknak nevezett szektort fogadjuk el az információ szektorának. A kérdésről szóló szakirodalom ugyanis már régen észrevette annak az áramlásnak a folyamatosságát, amely a munkaerőt legföljebb átmenetileg tartja meg az egyre automatizálódó szolgáltatásban (Toffler, 1980). Mi lesz a sorsuk a munkaerőpiacról rendre kikerülő hatalmas tömegeknek? Ki vagy mi fogja őket megszervezni? Milyen célokra és mely eszközökkel? Ha e kérdések megválaszolása és megoldása elmarad, súlyos gondokkal kényszerülünk szembenézni. Például nagyarányú bűnözéssel és vele kapcsolatban a társadalom pszichológiai elszennyeződésének eleddig sohasem tapasztalt mértékével és elterjedésével. Esetleg olyan diktatórikus eljárások ismételt bevezetésével, amelyekről azt hittük, már régen a szégyenletes múlt lomtárába kerültek. Forradalmak, terrorizmus, üdvjavakkal kereskedő szekták (Hámori, 1998) és gombamód szaporodó csoportos öngyilkosságok szennyezhetik a felvilágosultnak hitt és remélt emberiség hátralevő útját. Még arra is sor kerülhet, hogy a sokat ünnepelt piacgazdaságok tömegpusztító társadalmi rendszerekké alakulnak át. Hiszen e gazdaságok legújabb elvei között már mint jámbor szándék sem szerepel a közjólét eszméje. Az az eszme, amellyel az újkori kereskedői és ipari társadalmakat Adam Smith indította rögös útjukra klasszikus fő művének sokatmondó címével: A nemzetek gazdagsága. Mindeme apokaliptikus víziók nyomására azt kell hinnünk, nincs más kiút, mint a közgazdaságtan sok reménnyel kecsegtető gondolat- és eszközrendszerének kiterjesztése az információ területére, miáltal lehetővé válik, hogy a magas szinten gépesített termelési és szolgáltatási szektorokból kihullottakat hasznosítsuk önmaguk és a társadalom javára. Közelebbről ez azt jelentené, hogy a népesség túlnyomó része értelmiségi tevékenységre szocializálódna az iskolákban, az egyetemeken és azokon kívül. Ez magával vonhatja azt, hogy a művészet, a filozófia és a tudomány szűk elitfoglalkozásból az emberek nagy többségének mindennapos ténykedésévé alakul át. A közgazdaságtannak a folyamatban való részvétele pedig garantálhatná, hogy e tevékenységekből meg is lehessen élni. A probléma tehát korántsem szűken politikai. Nincs párt, amely kisajátíthatná ezt a hovatovább elkerülhetetlennek látszó jövőképet. Eljárásbeli, módszertani tekintetben, persze, lehetnek pártviszályok. De csak ennyiben. Különös világ a pártoké. Aki komolyan veszi a demokratikus eszméket, az hamar észreveszi, hogy ott, ahol a démosz valóban és nem csupán látszat szerint uralomra jut, ő gyakorolja az uralkodás őselvét, a „divide et impera” bölcsességét. A politikai szféra pedig arra kényszerül, hogy alávesse magát eme őselvnek. Egy okos nép sohasem engedi egyetlen politikai