Valóság, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-01 / 1. szám - VÍZVÁRI BÉLA: A magyar felsőoktatás 1990 után

2 VÍZVÁRI BÉLA: A MAGYAR FELSŐOKTATÁS 1990 UTÁN­ ját és tanulását. Ráadásul a műszaki és a természettudományokban a gyakorlatban alig volt érzékelhető a tanszabadság hatása, ugyanis az addigi erősen ideologizált ál­lam hatása nem ért el odáig. (Vigyázat, nem az 1956, hanem az 1989 előtti időkről beszélünk!) A másik gondolat, az autonómia azt jelenti bizonyos értelemben, hogy az intézmé­nyek maguk intézhessék ügyeiket. (Ennek akadnak hazánkban a modern kor előtti időkből származó hagyományai.) De milyen értelemben? Ha az intézmények teljesen függetlenek lennének az államtól, akkor a jövedelmüknek is függetlennek kellene lennie. Ez felelne meg az autonómia amerikai típusú felfogásának. Ehhez azonban - néhány kivételtől eltekintve - ma nincs meg sem az oktatás magas színvonalában ér­dekelt üzleti háttér, sem az oktatás iránti fizetőképes kereslet. Létezik nálunk a min­denkori kormányzattól való függetlenségnek egy gyengébb értelmezése, általában ál­lami intézmények esetén. Ez azt jelenti, hogy az intézmény költségvetési juttatását törvény szabályozza, így független az éves költségvetések összeállításától, magyarul ha a mindenkori kormány haragszik is az intézményre, pénz megvonásával ezt nem juttathatja kifejezésre. További probléma, hogy minden állam - még magántulajdonú üzleti vállalkozások esetében is - beavatkozik az üzleti tevékenységbe szabványok, egészségügyi, biztonságvédelmi és más hasonló előírások révén. Ennek felsőoktatás­beli megfelelőjéről az akkreditáció kapcsán még lesz szó az alábbiakban. A felsőoktatási intézmények autonómiája az 1993. évi felsőoktatási törvényben is megfogalmazódott. Mindazonáltal azt kell mondani, hogy nem világos, meddig ter­jed ez az autonómia. Sokszor előfordult, hogy az intézmények úgy érezték, a minden­kori minisztérium bizonyos intézkedéseivel sérti önállóságukat, s fordítva, amikor in­tézkedést vártak volna, akkor a minisztérium az autonómiára hivatkozva nem tett semmit. Vagyis az említett elméleti felfogások egyike sem valósult meg a gyakorlat­ban. Külön kell szólni arról, ami csak a kilencvenes évek első felére volt jellemző, ne­vezetesen hogy nagyon sok kísérletet tettek nem állami intézmények alapítására. Ezek többségükben naiv, minden anyagi alapot nélkülöző elképzelések voltak, a sza­badság szárnypróbálgatásai. A legjobb esetben úgy akarták létrehozni az intézményt, hogy majd az állam tartja fenn. Csak az egyházaknak sikerült olyan egyetemeket ala­pítaniuk, amelyek a papi hivatáson kívül mást is tanítanak (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Károli Gáspár Református Egyetem), valamint olyan területen sikerült fő­iskolákat létesíteni, ahol garantáltan van fizetőképes kereslet (számítástechnika, in­formatika, gazdaság, üzleti tudományok). (Az intézmények válasza a társadalmi nyomásra: új szakok és képzési formák) Bizo­nyos területeknek, például a speciális képességeket kívánó művészképzésnek a kivé­telével 1948-ig az volt a rend, hogy az érettségi feljogosított egyetemi tanulmányok folytatására. 1989-ben már a levegőben lógott az a társadalmi közmegegyezés, hogy a jövőben ez ismét így legyen. Végül azonban e területen nem történt semmi. Olyany­­nyira nem, hogy még e rendszer bevezetésének lehetőségét sem gondolták végig. Nagy volt viszont a társadalmi nyomás annak érdekében, hogy minél többen tanul­hassanak, s főleg olyan szakokon, ahol azelőtt a szocialista állam igencsak korlátoz­ta a hallgatók létszámát. Az intézmények erre reagálva számos olyan új szakot hoztak létre, amelyről azt gondolták, hogy hosszú időn át képes lesz hallgatókat vonzani. A kezdeti időkben

Next