Valóság, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám - VÍZVÁRI BÉLA: A magyar felsőoktatás 1990 után
2 VÍZVÁRI BÉLA: A MAGYAR FELSŐOKTATÁS 1990 UTÁN ját és tanulását. Ráadásul a műszaki és a természettudományokban a gyakorlatban alig volt érzékelhető a tanszabadság hatása, ugyanis az addigi erősen ideologizált állam hatása nem ért el odáig. (Vigyázat, nem az 1956, hanem az 1989 előtti időkről beszélünk!) A másik gondolat, az autonómia azt jelenti bizonyos értelemben, hogy az intézmények maguk intézhessék ügyeiket. (Ennek akadnak hazánkban a modern kor előtti időkből származó hagyományai.) De milyen értelemben? Ha az intézmények teljesen függetlenek lennének az államtól, akkor a jövedelmüknek is függetlennek kellene lennie. Ez felelne meg az autonómia amerikai típusú felfogásának. Ehhez azonban - néhány kivételtől eltekintve - ma nincs meg sem az oktatás magas színvonalában érdekelt üzleti háttér, sem az oktatás iránti fizetőképes kereslet. Létezik nálunk a mindenkori kormányzattól való függetlenségnek egy gyengébb értelmezése, általában állami intézmények esetén. Ez azt jelenti, hogy az intézmény költségvetési juttatását törvény szabályozza, így független az éves költségvetések összeállításától, magyarul ha a mindenkori kormány haragszik is az intézményre, pénz megvonásával ezt nem juttathatja kifejezésre. További probléma, hogy minden állam - még magántulajdonú üzleti vállalkozások esetében is - beavatkozik az üzleti tevékenységbe szabványok, egészségügyi, biztonságvédelmi és más hasonló előírások révén. Ennek felsőoktatásbeli megfelelőjéről az akkreditáció kapcsán még lesz szó az alábbiakban. A felsőoktatási intézmények autonómiája az 1993. évi felsőoktatási törvényben is megfogalmazódott. Mindazonáltal azt kell mondani, hogy nem világos, meddig terjed ez az autonómia. Sokszor előfordult, hogy az intézmények úgy érezték, a mindenkori minisztérium bizonyos intézkedéseivel sérti önállóságukat, s fordítva, amikor intézkedést vártak volna, akkor a minisztérium az autonómiára hivatkozva nem tett semmit. Vagyis az említett elméleti felfogások egyike sem valósult meg a gyakorlatban. Külön kell szólni arról, ami csak a kilencvenes évek első felére volt jellemző, nevezetesen hogy nagyon sok kísérletet tettek nem állami intézmények alapítására. Ezek többségükben naiv, minden anyagi alapot nélkülöző elképzelések voltak, a szabadság szárnypróbálgatásai. A legjobb esetben úgy akarták létrehozni az intézményt, hogy majd az állam tartja fenn. Csak az egyházaknak sikerült olyan egyetemeket alapítaniuk, amelyek a papi hivatáson kívül mást is tanítanak (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Károli Gáspár Református Egyetem), valamint olyan területen sikerült főiskolákat létesíteni, ahol garantáltan van fizetőképes kereslet (számítástechnika, informatika, gazdaság, üzleti tudományok). (Az intézmények válasza a társadalmi nyomásra: új szakok és képzési formák) Bizonyos területeknek, például a speciális képességeket kívánó művészképzésnek a kivételével 1948-ig az volt a rend, hogy az érettségi feljogosított egyetemi tanulmányok folytatására. 1989-ben már a levegőben lógott az a társadalmi közmegegyezés, hogy a jövőben ez ismét így legyen. Végül azonban e területen nem történt semmi. Olyanynyira nem, hogy még e rendszer bevezetésének lehetőségét sem gondolták végig. Nagy volt viszont a társadalmi nyomás annak érdekében, hogy minél többen tanulhassanak, s főleg olyan szakokon, ahol azelőtt a szocialista állam igencsak korlátozta a hallgatók létszámát. Az intézmények erre reagálva számos olyan új szakot hoztak létre, amelyről azt gondolták, hogy hosszú időn át képes lesz hallgatókat vonzani. A kezdeti időkben