Városok Lapja, 1907 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1907-01-01 / 1. szám

1907. január 1. Illetőségi és szegényügy. A községi törvény 16. §-a azon esetek­ben, midőn a községi illetőség más módon meg nem állapítható, azt a községet, ill. vá­rost mondja az illető egyén illetőségi helyé­nek, melyben született, melyben az utolsó 5 év alatt leghosszabb ideig tartózkodott és amelyben mint lelenc találtatott. Nem ritka eset, hogy közkórházba ke­rült gyermekágyas nőszemély illetősége meg nem állapíttatván, gyermeke annak a város­nak terhére esik, amelynek kórházában szü­letett ; egy munkaképtelen béna ember, ha öt éven át leghosszabb ideig­­kórházban és kórházon kívül egy városban tartózkodik, ugyanoda illetőségűnek lesz kimondva; a város határán talált lelenc szintén az illető város községi illetőségébe tartozik és ha egy város területén a város nagy anyagi áldoza­tával több ezer munkást számláló ipartelep létesül, a keresetképtelenné lett munkások és elláttatlan családtagjaik jó része bizonyára a város terhére fog esni, mert gyári és ipari munkásnak nem kell illetőségét igazolnia, midőn munkábalépését az iparhatóságnak bejelenti, az illetőségre nézve a munkakönyv sem tartalmaz hiteles adatot. Már tisztán humanisztikus szempontból törvényes intézkedésre volna szükség, hogy a kórházat fenntartó és lelenceket befogadó városok ezen szamaritánus eljárásuk anyagi hátrányaitól mentesítessenek, aminthogy ide­gen munkásemberek után­ a városra háramló költségek ugyancsak az állampénztárból vol­nának visszatérítendők, nehogy esetleg a legnagyobb ellenszenv lábra kapjon a sze­gény nyomorult betegek és az ily ipartelepek ellenében. Tiszteletteljesen javasoljuk, hogy mind­azon esetekben, midőn a községi törvény 6—10. §§. alapján az illetőség meg nem állapítható s így kényszermegállapítás útján utaltatik valamely egyén oly város kötelé­kébe, melynek terheihez soha nem járult hozzá, mely neki soha települési engedélyt nem adott és amelyben csak véletlenül és települési szándék nélkül tartózkodott, az ily egyénre és ellátásra szoruló családtagjaira a város részéről teljesített igazolt kiadások okvetlenül egy e célra létesítendő állami alapból megtéríttessenek. Az összes kerületi és ipartestületi beteg-, segélyző pénztárak és vállalati társládák- az állampénztárakban volnának kezelendők. Köz-­­ tudomású dolog, hogy a befizetett betegápo­lási díjak nagy részét, olykor 1/­ sőt fele-­­ részét a pénztári kezelési költségek felemésztik.­­ Ha állampénztárban kezeltetnének, a tiszt­viselők létszámát az illető kb­. adóhivatalban azért felemelni rendszerint nem volna szük­séges és a bevételi többletből egy oly tarta­lékalapot lehetne létesíteni, amelyből a jogo­­­sultak nemcsak betegség, hanem állandó munkaképtelenség és elaggottság esetében is segélyezhetők volnának, sőt a segélyezés , ezen módja a munkás elláttatlan családtag­jaira is volna kiterjeszthető. Területbővítés. A városok jövőbeni fejlődésének bizto­sítására nagy horderővel bírna az oly törvé­nyes intézkedés, mely azt a rendelkezést tartalmazná, hogy az 5 kilométeren belül levő községek (önálló puszták) az érdekelt város kérelmére, igazolt okból, a vagyoni kérdések előzetes rendezése után, az illető városhoz csatoltassanak. VÁROSOK LAPJA. Közigazgatás. Gyorsaság és közvetlenség a köz­­igazgatásban. Irta: Dr. Hollósy István. A közigazgatásnak feltétlenül legszebb feladatai közé tartozik az, hogy eljárása minél gyorsabb legyen. Ám ha közvetlen megfigyelője valaki a való életnek s ha a tisztviselők foglalkoznak a néppel, annak ezer és ezer bajait, sérelmeit meglátják, néma panaszait meghallják, akkor sok eset­ben megelőzik a közigazgatási eljárás útján való közbelépést. Tehát eszményi tökéletes­ségben valósíthatja meg az ilyen tisztviselői kar a közigazgatás feladatait. Ha valahol áll annak a példabeszédnek igazsága, hogy a példák vonzanak, úgy ebben a kérdésben tényleg a tapasztalat mutatja, hogy a városok polgármestereitől és rendőrkapitányaitól veszik az alattuk mű­ködő tisztviselők is működésük irányát. És ha különösen a polgármesteri székben olyan egyén ül, aki nem tűr halasztást, ha jog­védelemért folyamodik valaki hozzá, hanem önzetlenül, gyorsan és fáradhatlanul igyek­szik hivatásának — nem csupán aktáinak — eleget tenni, akkor az egész tisztviselői kar vele fog lépést tartani. Kétségtelen, hogy az ilyen város közigazgatása egy holt gépezet helyett életteljes szervezet, rendkívül üdvös eszköze az előhaladásnak, a közvagyonoso­­dásnak, a kultúrának. Azonban jaj annak a városnak, amely­ben az ellenkező szellem kap lábra és hallani sem akar az illető hivatalfőnök arról, hogy az akták gépies és kényelmes elintézé­sén kívül egyéb feladatai is vannak a magyar, hazafias tisztviselői karnak, főleg most, mikor ma­holnap kiveszik kezeinkből a vezető­szerepet a rohamosan szaporodó szocialista­­szervezetek. Ideje tehát, ha azt akarjuk, hogy a való élet igényeinek megfeleljen a magyar tiszt­viselői kar s ne maradjon magukat túlélt theóriák háta mögött, ideje, mondom, hogy a magyar városok közigazgatása minél na­gyobb arányokban érvényesítse a modern szellem követelményeit, hogy t. i. minél gyorsabb menetű legyen és minél közvetle­­­­nebb érintkezésbe, folytonos kontaktusba­ lépjen a társadalommal, amely ma már nagy­ tényező az államéletben. Azért hangsúlyoztam a városok közigaz­gatását, mert itt van a legszebb tér egész művészetté emelni, legmagasabb tökéletes­ségre vinni a közigazgatást s főleg annak modern elveit, a gyorsaságot és közvetlen­séget. Mert bizony nem boszorkányság e két elv megvalósítása, csak egy kis érzék és akarat, vagyis szív kell hozzá. Ámde minden theóriánál többet megmagyaráz egy jó példa, tehát elősorolok néhányat. Például a gyorsaságra nézve a hírlap­­írás már tökéletességében mestere lehet a bürokráciának. A nagy lapok szerkesztősé­geinél nem az a szokás, hogy amint valaki panaszt tesz valamelyes közügyben, ott azonnal a helyszínére sietnek és azonnal munkához látnak. A magyar közigazgatás beelégszik a papirosfogyasztással. Itt csak leírják a panaszt és aztán hetek, hónapok múlva kerít a referens időt arra, hogy ki­szálljon a helyszínére. Például valaki neki­hajt egy szegény ember terhes kocsijának, azt összetöri és a kocsi rúdja a lovat is fel­nyársalja. A panaszos felmegy a rendőrkapi­tánysághoz, ott azonban csak jegyzőkönyvbe veszik panaszát és mire tárgyalásra kerül a sor, sem a lovukra nem emlékszik senki, sem a tényre. Holott ha azonnal a helyszí­nen teremne az ügyeletes tiszt, ott nyomban elintézhetné az ügyet, mikor még együtt vannak a tanuk is. Vagy az egyik szomszéd a másik udva­rára ereszti az esővizet, úgy hogy az annak házába is befolyik. Panaszra jön a megriadt ember — azonban ahelyett, hogy rögtön kocsiba ülne a rendőrtisztviselő, csak felveszi a jegyzőkönyvet. Aztán pár hét múlva tartja meg a helyszíni szemlét, mikor már nyoma sincs az esőnek. Egy ízben panaszt tett nálam egyik háztulajdonos, hogy a szomszédja sohasem takarítja el a járdáról a havat. Én a rendőrkapitánynak kiadtam a ren­deletet, hogy azonnal­­ intézkedjék, miszerint a járdák tisztántartására szigorúan felügyeljen és különösen az illető panaszos ügyében el­járjon. Azt hittem, hogy rendeletemnek azonnal eleget tettek. Nem is gondoltam többet a dologgal. Egyszer csak július hóban kapom a jelentést, hogy a rendeletnek nem lehetett eleget tenni, mert a hó már elolvadt. Ez a klasszikus példa aztán rávitt arra a meggyőződésre, hogy a hivatalfőnöknek min­dent magának kell meglátni és ellenőrizni, mert ha mindent másra bíz, annyi, mintha papiros-közigazgatást csinálna. Én tehát úgy tettem ezután, hogy mikor én helyettesítettem a polgármestert szabad­sága idején, ha valaki panaszt tett nálam és gyors elintézésre volt szükség, azonnal ko­csiba ültem és a helyszínére siettem. Elég volt megjelennem, a felek legtöbbnyire azon­nal elintézték az ügyet minden papiros és tinta nélkül. De a rendőrség működését is magam ellenőriztem. Reggelenkint a város egy-egy részét bekocsikáztam, hogy mindent meg­lássak saját szemeimmel, ami a közrendé­­szetbe ütközik s élőszóval intézkedhessek, hogy a szabálytalanságokat megszüntessék. Másnap aztán újra elmentem ezekre a helyekre és sokszor a legnagyobb örömmel láttam, hogy mily szíves készséggel teljesí­tették rendeleteimet, amelyeket élőszóval 3. oldal.

Next