Vásárhely és Vidéke, 1885. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1885-03-26 / 13. szám

Hódmező-Vásárhely, márczius 26. 13-ik szám. 1885. Harmadik évfolyam. d­i . Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám­ára 8 kr. Hirdetések jutányosai­ közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhiva­tal és Lévai F. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és adóhivatal: Főutczán. III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyi­házban. A vasuti­ ügy. Ily ügyünk is van még nekünk? fogja cso­dálkozva kérdezni a nyájas olvasó. Nem anachro­­nismus e ma beszélni nálunk vasutügyről és nem a régelmult idők kegyeletes emlékei közé tartozik-e ez? Hiszen volt idő — ezt­ elismerjük s velünk együtt elismerik mások is — a midőn a vasúti ügyek napirenden voltak nálunk; a kedélyes dis­­kursio, a bizottságok kiküldése, az enquetek tar­tása, az ide s oda utazások, a deputácziók s dik­­cziók iránti előszeretetünk s ebbeli gyengéink ez ügyben sem tagadták meg magukat. De a sok szónak mi az eredménye? A sok deputácziónak mi a foganatja? A sok utazási költ­ségnek s a bizottsági tanácskozásoknak mi a si­kere? Valóban a felelet szomorú, bár nem meg­lepő. Mert aki ismeri a mi jelenlegi viszonyainkat, melyek városi ügyekben uralkodnak, az tisztában van azzal, hogy nálunk évek óta egy jelentéke­nyebb ügy iránt volt meg a kellő, sőt­­talán en­nél is nagyobb érdeklődés s lelkesültség, és ez a pusztai vadvíz ügy. A­mi ennek körén kivnl esett, ha ezerszer fontosabb, ha jóval életbe vágóbb volt is ennél, — mint akár a lóvasút ügy, akár a szajol­vásárhelyi vasút ügye, — az keresztül haj­tatott ugyan a bizottsági munkálatok retortáin, de ily kérdések iránt sem a cselekvés erélye, sem az érdeklődés őszintesége nem mutatkozott soha. S ime, ma hol állunk a szajol-vásárhelyi vasúti vonal ügyével ? Ott, hogy ez a név még az élők sorából is kitöröltetett s ma már mindenki a tenyő-kunszentmártoni s a kunszentmárton-szentesi vonalról beszél. Ha kitartók s áldozatkészek va­gyunk, nem igy kellene ma állanunk. Szentes példája erre a bizonyság. Vájjon Szentesnek nem kellett-e a legnagyobb akadályokkal megküzdenie, mig a siker révéhez jutott? Nem folytattak-e szomszédaink — mondhatni — permanens har­­czot, az ő vasutjukért, s nem feszítik-e meg min­den erejüket, csak hogy kiépíthessék azt? Nem vállalnak-e magukra súlyos terheket, valóban nyo­masztó anyagi áldozatokat, melyek bizony őket is megviselik? S nem voltunk-e az ő eljárásukban tanúi annak, hogy a kitartás, az erély s nem a­­ szavakban, hanem a tettekben nyilvánuló buzga-­­lom a legyőzhetetleneknek hitt akadályokkal is képes megküzdeni? Szentesen a jelszó az volt: nekünk vasút, kell bármi módon s áron. Helyes érzékük elettől fogva a szajol-vásárhelyi vonal eszméjéhez terelte figyelmüket, rajtuk nem múlt, hogy ezen terv már rég meg nem valósult, hanem a végrehajtó bizottság élhetetlenségén és indolentiáján. A mi­dőn észrevették, hogy igy nem boldogulnak s ha ügyüket arra a végrehajtó bizottságra bízzák, mely­ben mi is képviselve voltunk, az isten a meg­mondhatója, mikor lesz vasutjok, ők nem riadtak vissza attól sem, hogy szövetkezzenek az osztrák magyar államvasuttal s minden áron férbehrozzák a félegyház-szentesi, illetve csongrádi vonal kiépi­­ését. Latba vetették minden befolyásukat, meg­szavazták a kívánt összegeket s nem riadtak vissza semmi akadálytól s nehézségtől. Igaz, ebből a tervből nem lett semmi. Mi azt hisszük, hogy ezen ma már a szentesiek is örülnek. De nagyon okos politika volt az tőlük, hogy az intéző köröknek szemeit kinyitották s megdöngették a kapukat oly erővel, hogy a kor­mánynak, mely a félegyházi vonalat nem enge­délyezte, meg kellett ígérnie, miszerint a kun­szentmártoni vonal mielőbbi létrejövetele iránt maga is közre fog működni. Nem azt jelentette s a szentesiek nem is úgy fogták fel ezen ígére­tet, hogy most már ölbe tehetik kezeiket s várják a sült galambot, melyet a kormány röpít a szájukba. A tevékenységben sem lankadtak s az áldo­zatokban nem fukarkodtak. S ime ma már a a szentes-kunszentmártoni vasút ügye a végmeg­oldás stádiumában van. A magyar államvasutak igazgatósága folyó hó 12-ikére tűzte ki a tárgyalásokat a fenyő-kunszentmártoni vasút for­galomban tartására nézve. Ezen tárgyalás azon­ban f. hó 28-ára halasztatott, mivel Szentes város óhajtása szerint a kunszentmárton szentesi vonal forgalomban tartása is a magyar államvasutak ál­tal volna eszközlendő s igy azt óhajtja, hogy a Tényétől Szentesig terjedő vonal forgalomban tar­tása iránt együttesen köttessék meg a szerződés. A szentesiek ezen óhajtása úgy a tengő­­kunszentmártoni vasúttársulat, valamint a magyar államvasutak igazgatósága részéről figyelembe vé­tetett, és azért fogadták el mindkét részről a ha­lasztást, hogy a szentesi érdekeltség az építési engedély s a 300 ezer forintos kölcsön felvételét jóváhagyó miniszteri engedélyével kezében a for­galomba vétel módozatait érvényesen megálla­píthassa. Hogy ezen megállapodás létre fog jönni , az iránt semmi kétség. A magyar államvasutak igazgatósága eleitől fogva kellően felfogta s mél­tányolta azon messzeható érdeket, mely őt az uj vasúthoz köti és igy a forgalombavétel kérdésé­ben sem fogja azon előzékenységet s jóakaratot megtagadni, melyet eddigelé tanúsított. Jogos tehát azon remény, melynek szentesi laptársunk ad kifejezést, hogy a jövő április hó­napban az építés kiadása iránt már intézkedni lehet s a vasút építést május hóban meg lehet kezdeni és minthogy a szakértők véleménye sze­rint ezen vonal 4 — 5 hónap alatt kiépíthető, Szentesnek a jövő ősz végére vagy a tél kezdetén lesz már vasútja. A kérdés, mely most előttünk áll, az: vár­jon ezzel a városunkig való kiépítés el van-e teljesen odázva? Az erők megfeszítése után az elzsibbadás fog-e bekövetkezni ott a szomszédban is? Mert, azt nem hisszük, hogy a szentesiek ne volnának tisztában azzal, miként ez az ő vasutjuk értékben s forgalomra nézve súlyban csak akkor válik igazán fontossá, ha az városunkig mielőbb kiépíttetik. Épen úgy miként a mi irányadó kö­reinknek tudatával kellene bírnia annak, hogy azért, mert állomása vagyunk az államvasutak alföldi vonalának, a szentesi csatlakozás kérdése reánk egész gazdasági életünkre roppant bord­erével, bir, — meg vagyunk arról győződve, hogy viszont a szentesiekben sem gyengül ez a tudat és a továbbépítés tekintetében nem fogják elej­teni az iniciativa s a cselekvés fonalát, melynek legombolyitásában eddigelé is ügyeseknek bizo­nyultak. Ne csodálkozzanak azon, hogy reájuk apel­lálunk. Mert meg kell vallanunk, hogy bizalmunk azokban, kik nálunk állottak ezen ü­gy élére, megrogyott és nem alap nélkül. Hiszen nem is oly rég, mily magasra csapkodtak a lelkesedés s a dicsekvés lángjai, mily lármát csaptak s mily tőkét csináltak abból, hogy a kormány nem en­gedélyezte a félegyházi vonalat! És mi lett az eredmény? Mi hasznunk mutatkozik ezen enge­dély megtagadásából ? A felelet — fájdalom — nagyon könnyen megadható. Azon egy remény biztat, bennünket, talán a jövendő pessim­ismu­­sunkat nem fogja igazolni és végre mi is fel­emelkedünk a cselekvés magaslatára és elérjük azt a czélt, melyért annyi szép szó s annyi tenta folyt. És ezen senki sem fog inkább örülni, mint mi! Az országos kiállításról, az országos kiállítás területén szakadatlan munkálkodás folyik. Az építkezések már befejez­­vék, az állványburkok egymásután tü­nedeznek és leplezetlen szépségben áll immár készen a kiállítási telep száznál több épülete. A kiállítás főbejáratát két óriási zászlóárbocz jelzi, mindegyikök 45 mé­ternyi magasságú, valóságos toronyfák, miket a görgényi havasok fenyveseiből szállítottak nagy fáradozással ide fel a fővárosba. E bejáraton át jut a látogató ama nagy térre, mely a kiállítás főépülete, a díszes és impozáns méretű iparcsar­nok előtt, terül el ; e térnek közepén karcsú vas oszlopokon nyugvó sátor emelkedik a zenekar számára, mellette pedig sz­éles márványmedenczé­­ből egy szökőkút küldi fölfelé hatalmas vízsugarát. A teret köröskörül szebbnél-szebb épületek sze­gélyzik: két vendéglő széles terrasse-okkal, a keleti kávéház gyönyörű két mecset tornyával, a főváros­­ pavillonja eredeti barokk­ izlésű tetőzetével, a szál­lodások renaissance-palotája, az igazgatóság csinos kupolájú csarnoka. De koronája az egész térnek és egyúttal a kiállítás összes telepének a hatalmas iparcsarnok, diadalívhez hasonló kapuzataival, im­pozáns idomaival és toronynyi magasságú fényes kupolájával. E tér körül csoportosul a kiállítás többi épülete, mindössze száznál több épület, a legkülönbözőbb stílusok változatos képét nyújtván. A kiállítandó tárgyak már e hó elseje óta szaporán érkeznek be. Magában az iparcsarnok­ban serényen folyik a berendezési munkálkodás; az állványokon kívül itt már befejezéséhez közel állnak az óriási orgona, a díszes szökőkút, a szobafü­lkék, a­mikben a magyar bútoripar fogja a maga termékeit közszemlére kitenni. A királyi pavilion, a magyar ipar e meg­kapó szépségű remekműve, szintén be lesz nem­sokára fejezve. Ez az egész épület tetejétől a tal­pazatáig, a berendezést­, festést stb. beleértve, maga is kiállítási tárgy. A leghíresebb magyar iparc­égek ingyen készítik, mint egy fényes je­léül a honi iparosvilág hódolatának királya iránt.

Next