Vásárhely és Vidéke, 1887. január-június (5. évfolyam, 1-27. szám)
1887-06-30 / 27. szám
dekkor híven teljesítették s ma midőn a társulat rendkívüli nehéz viszonyok közé jutott, őket a választmány nélkülözhetőknek s hivatalukat a viszonyokkal egészen ismeretlen egyénekre átruházhatóknak nem tartja. Menynyiben azonban a miniszter a vizsgálat érdekében ragaszkodnék nevezettek felfüggesztéséhez, Pokomándy igazgató helyére Novák József tápéi orsz. gyűl. képviselőt, Szojka főmérnök helyére Rökk Iván kir. mérnököt és Endre szakaszmérnök helyére Csonka Pál kir. mérnököt helyettesíté a választmány. A miniszter által elrendelt vizsgálathoz, melynek a kormány részéről tagjai Záhorszky miniszteri tanácsos, mint elnök, Vartandt Ernő miniszteri oszt. tanácsos és Klimm Mihály műegyetemi tanár, — a társulat részéről gróf Károlyi Tibor társulati elnök és Garzó Imre választmányi tag küldettek ki, a társulat jogos érdekeinek megfelelő utasítással. Végül a választmány a felmerült rendkívüli kiadások fedezésére intézkedett 150.000 írt állami előleg beszerzése iránt, miután a választmányi ülés feloszlott. A kistiszai zsilip. Az árvíz-katasztrófát előidézett kistiszai zsilipre vonatkozólag Szojka Gusztáv társulati főmérnök a körös-tisza-marosi ármentesítő társulat központi választmányához egy jelentést terjesztett be, melyet az árvíz veszedelem okainak napirenden levő tárgyalása tekintetéből közölni annál is inkább érdemesnek tartunk, hogy a nagyközönség megismerje ebből a társulat szakközegeinek ezen szomorú esettel szemben elfoglalt álláspontját, s egyszersmind azt, a már eddig nyilvánosságra hozott adatokkal egybevetve, ítéletet alkothasson magának a katasztrófa okairól. Az említett nagyérdekű jelentés egész terjedelmében következőkép hangzik: Tekintetes központi választmány. Egy megrendítő szerencsétlenség érte társulatunkat a kis-tiszai zsilip összeomlása által és ezért szükségesnek tartom, hogy mindazt bejelentsem, mit ezen zsilipnek a közszájon forgó elhanyagolt állapotára vonatkozással lehet, addig is, míg az ellenünk megindított vizsgálat a valót minden kétségen fölül kideríteni fogja. A történeti hűség kedvéért azon körülményt kell fölemlítenem, hogy alelkrot 1861 és 1862-ben építettem úgy a porgányi, mint a kistiszai zsilipet és 1881-ig, midőn a társulat szolgálatából kiléptem, azok teljesen jól szolgáltak, noha két méterrel kisebb víz számára lettek építve, mint milyet azoknak kibirniok kellett. 1881-től 1884-ig Endre Andor társulati mérnök, az előbbi nyomon haladva, szintén minden baj nélkül épségben tartá fönn ezen kisméretű zsilipeket. E zsilipek 1884. évben a töltésépítő hivatal által, mivel ezek egy, a nagyságukhoz arányosan kisebb töltés testbe építve voltak, lebontattak, alapjaik dinamittal szétrobbantattak, és helyükbe uj zsilipek épültek, tetemesen vastagabb betonnal és falakkal, mint milyennel a régi zsilipek bírtak. A zsilipek felülvizsgálata előtt egy szakértői szemle tartatott 1886. szeptember havában, mivel kiderült, hogy ezen óriási méretű zsilipek még építés közben megrepedtek, még pedig minde kettő egy és ugyanazon helyen, t. i. a kamarán belől, a gát hossztengelyének irányában. Ki lett mondva e szakértői szemlénél, hogy ezen repedés szerkezeti okokra vezethető vissza és ez idő szerint nem veszélyes, mivel a porgányi kis méretű lebontott zsilip alapja már az építés alatt két darabból készült, egy félévi időköz lévén a két fél darab beton építése közé és tapasztalati tény lévén, hogy e miatt a porgányi zsilipnek 20 év alatt semmi hátránya sem volt, daczára annak, hogy az 1881-ik árvíz 50 cm.-rel haladta meg legfelső párkánykövét. Miután azonban a zsilip utóágyazatai csak száraz kőrakásból álltak, határozottan kimondottam, hogy az ily ágyazat a zsilipekre életveszélyes lehet, mivel a homok a kőréseken bőségesen kifolyhatván, a szárnyfalak támasztására szolgáló földtömegek lecsúszhatnak és igy elvesztvén a zsilip az ellentnyomó földréteget, a falak könnyen megkerültethetnek a zsilipet ostromló vízoszlopok által. Plzen felfogásomat a magas minisztérium is helyeselvén, még az évben megépítette betonból az utóágyazatokat és az oldalrészeket képező száraz kőrakatot portland-czementtel tüntette ki. Az 1887. évi január havi felülvizsgálat alkalmával a zsilipek át nemvételét javasoltam, mivel egyrészt nagyon igazságtalannak tartottam, hogy a társulat drága pénzen oly zsilipeket vegyen át, melyeknek bizonyos defectusuk van, másrészt pedig nem tartottam lehetetlennek — és ezt úgy a szeptemberi, mint a januári felülvizsgálati jegyzőkönyvben kimondottam, illetve kimondottuk, miszerint a legnagyobb egyoldalú terhelés mellett, vagyis midőn az ismert legnagyobb Tisza árja a külső felét a zsilipnek megterhelni fogja , hogy a zsilipfalak repedése ezen legmagasabb Tisza-áradások esetében ne növekedhetnék. A zsilipek átvétele a társulat által megtagadtatok és ideiglenes gondozásuk is a jegyzőkönyv tanúsága szerint, a jövőre való minden következtetés levonásának kizárásával vétetett át. Ugyanezen jegyzőkönyvben javaslat létetett általam arra nézve, hogy ezen zsilipek épen úgy kezeltessenek, mint miképen a sokkal gyengébb régi porgányi és kistiszai zsilipek 28 éven át eredményesen kezelve voltak, és javaslatkép indítványoztatott, hogy nagyobb árvizek alkalmával, vagy ha a zsilip valami gyengeséget mutatna, azonnal egy, a nyomás gyengítésére szolgáló gát huzassék a mentesített oldalon a csatornában, épen úgy, mint az a lebontott porgányi és kistiszai zsilipeknél mindig szokásban volt, hogy a zsilip környékén betóduló víz mennyisége lehetőségig csökkentessék. Hogy e javaslati gátak könnyebben felépíthetők legyenek, indítványoztatott a felülvizsgálati jegyzőkönyvben az is, hogy e gát létesítésére szükséges 800 köbméter földtömeg már előlegesen a zsilipek mellett felhalmoztassék. A jegyzőkönyv a felülvizsgálóbiztos által, a kormánybiztosság kikerülésével, egyenesen a minisztériumhoz lett jóváhagyás véglett felterjesztve, egyidejűleg azonban ezen felterjesztéssel, jóváhagyás reményében mindkét zsilipnél egyenként a 800—800 köbméter föld felhalmoztatott a társulat által. Azon körülmény, hogy a föld a javaslat szerint felhalmoztatott, világosan mutatja, hogy a felülvizsgálati jegyzőkönyv nem kívánta a minden áron való eltöltését a zsilipből kivezető csatornának, és hogy az eltöltés bizonyos körülményektől volt függővé téve. Dde a föld 800 köbméterben meghatározott mennyisége is világosan mutatja, miszerint ezen töltést nem kívánta a felülvizsgáló bizottság valami nagyobb méretekben előállítani és csak arra gondolt, hogy a csatornának földszinig való eltöltésére szükség esetén elegendő föld legyen kéznél. Ily szükség pedig a Tisza alacsony vízállása folytán még be nem állott. A társulat propositiójára nézve a magas minisztérium soha sem nyilatkozott: váljon helyesli-e azt vagy sem és a társulat mellé kirendelt miniszteri biztost sem utasította arra nézve, hogy a minisztérium birtokában maradt zsilipeket ezen propositiók szerint, vagy másképen kezeltesse. Fentmaradt tehát a társulatnak a fölfogása, mely szerint ezen zsilipek úgy voltak kezelendők, mint a régi lebontott porgányi és kis- tiszai zsilipek. A zsilipkezelési szabályzat sem rendelt semmi mást, mint a mit a régi zsilipeknél a társulat már ennek előtte gyakorolt s midőn ezen gyakorlat írott alakba öntve a magas minisztériumhoz felterjesztetett , az nehány stiláris javításon túl csak azt tette hozzá, hogy a zsilipek bezárásának ideje pontosan megjelöltessék, és hogy a zsilipek mellé méretek állíttassanak. Tehát szó sem volt arról, hogy a zsilipek mellett valami rendkívüli földmunkálatok teljesíttessenek, sőt azt is tudom, hogy a műszaki tanács erre vonatkozólag a mi propositiónkat nem is helyeselte. A zsilipek tehát épen úgy kezeltettek, mint a régiek, vagyis: 1) A vizek áradásának megindultakor a zsilipőr — ki a legnagyobb áradások esetében 4 segítséget szokott kapni, — két ember segítséget kapott, hogy előforduló kisebb zárási hiányok kijavíthatók legyenek. 2) Gondos felügyeletben részesültek a zsilipek arra nézve, vájjon nem folyik-e valahol az utóburkolat, s nem akarja-e a víz a szárnyakat megkerülni és nem növekszik-e a repedés. Május 11-én délután a társulati szakaszmérnök mindkét zsilipet gondosan megvizsgálta és vizsgálatának eredményéről írt jelentése június 1-én épen akkor jutott be embe, midőn május 15-én kezdődött mellhártya-gyuladásomból felkelve a hivatalba először felmentem. A jelentésben részletesen leiratik, hogy a zsilip a legkisebb aggodalomra sem szolgáltat okot és a repedés teljesen változatlan. És ugyanekkor érkezett meg a zsilip kidőlését sürgönyileg tudató rémhír is. A kistiszai zsilipnél különben a repedés . Amit az én jó atyám mond nekem, nem lehet és nem szabad annak én reám nézve fájdalomnak lenni. .• S oda hajtá szép fejét édes atyja mellére, s hallhatta azon keresztül annak szive dobbanásait, lelkének viharjait. — Mindenekelőtt, Rózsám, egy szomorú dolgot közlök velem. S ez az, hogy ez a kastély, a park, a rétek, a földek mind, mind, amelyeket eddig magunkénak mondottunk — egy hét múlva nem lesz a mienk. Boronkay István azt hitte, hogy leánya valami nagy meglepetést fog tanúsítani ezen hit hallatára. Csalódott. Annak szép feje, mint kis gyermeke anyja kebelén, nyugodtan feküdt ott széles mellén. E hírre meg sem mozduá; bizonyosan mást, lesujtóbbat várt a szegény leány. — Eddig gazdagok, dúsgazdagok voltunk, most már koldusokká leszünk. Mert az a pár száz hold, mely édes anyád után maradt, nem fogja pótolhatni az ezereket, mely egy hét múlva dob alá fog kerülni. A dob szóra csak felüté a szép lány TARCZA. Egy asszony története. Elbeszélés. (2. Folyt.) Az ódon Boronkay kastély egyik tágas termében, azalatt, míg odalenn a parkban Rózsa Dénessel a boldog szerelem idyllikus hangulatába merültek, egy férfiúnak szivében az atyai szeretet folytatott erős harcot egy nemtelen érzéssel, az önzéssel, s amint a monológból, melyet Boronkay István folytatott, kivehető volt, ez utóbbi látszott győzelemre jutni. — Meg kell lenni, mondá Boronkay István, felkelve a karosszékből, melyben ült s az ablakhoz közeledett. Meg kell lenni. Boronkay Rózsa Alszegi Géza báróné leend. Isten látja lelkemet, nem szívesen késztetem szeretett leányom a báróhoz, kivel, úgy is tudom, boldog házas életet nem fognak folytatni. A báró egy országos hitű rové, minden tekintetben, csak egyben nem, s ez az, ami hozzá köt, ami hozzá vonz, a mi előtt még atyai szeretetemet is meg kell hajlítanom. Roppant nagy vagyona van. S bár testileg, lelkileg teljesen tönkre ment, vagyona még mindig kecsegtető, különösen én reám nézve, ki már a tönk szélén állok. Alszegi bárónöm lesz, pedig gyűlölöm, szívemből utálom a jellemtelenségnek e notórius lovagját, de mit tegyek, mit tehetek, meg kell tenni. Oh, ha öreg szivem, mely még mindig ifjúi tűzben ég, ha a szivem nyugodt volna, ha nem vágyódnék mindig az után a csábitó szürén után, ki tönkre tette minden vagyonomat, mint mutatnék most ajtót a kiállhatlan bárónak, ki daczára nagy vagyonának, rangjának, leányomra merte vetni szemét. Hogy vonulnék most vissza egy csendes kis tanyai lakba és élnék ott egyetlen, kedves, szeretett leányommal, lemondva a világnak minden hiúságairól. De igy nem tehetem. Malvint még most is fokozottabb szenvedéllyel szeretem, s Malvinnak pénz kell. Ez van Alszegi bárónak, ki leányomat a fővárosban a télen egy bálban meglátva, beleszeretett. És most megkérte. Oh, a nyomorult! Tudom, hogy a bűnös csak egy pillanatnyi üdvöt akar a menyországból lopni, hogy aztán kárhozatba döntse leányomat, de mégis, inkább ő, mint én, így legalább vagyonunk is meg lesz mentve. Alszegi báró ismert helyzetem. Megígérte, hogy a vagyonomat terhelő összes adósságokat ki fogja fizetni és azután lép oltárhoz Rózsával, és azután, az adósságtól felszabadult ingatlanaim újra enyémek lesznek, s mi tűrés, új adósságokat fogok rájuk csinálni. Rózsának úgy sem lesz rá szüksége. Férje után rangban, módban fog élni. Még tán előnyös is lesz rá. Remélem azonban, hogy nem fogok nála ellentállásra találni. Hisz ő oly jó leány, oly engedelmes gyermek volt mindig. Mi következése is lehet reá nézve ezen házasságnak. Szeretne talán már valakit? Sokkal jobban szeret engem, hogysem ezt eddig be ne vallotta volna? S ha hozzá megy a báróhoz, lehet, hogy abból, a letben eddig a jellemnek egy csekély szikrája sem volt meg, jellemet fog alkotni. Vagy ha nem, ha Alszegi báró ezután is oly csélcsap, hitvány ember leend, mint eddig volt, övé a világ és az asszony mivel sem fog tartozni jobbnak lenni, mint a minő a férje. Igaz, hisz ez jogos. Rózsának tehát minden tekintetben jó lesz ez a házas-ság. Tán meg is örül neki. Ni, épen ott kanyarodik be a kastély felől a gyepes után.Boronkay István, ki izgatottságában, idegességében mindezeket hangosan mondáni a teremben, most egy kissé megpihent. Merrően, majdnem kidülledt szemekkel nézett ki az ablakon az útra, melyen Rózsa haladt a kastély felé s igy nézve, még mindig piros arczán csillogó könycseppek kezdtek aláhullani és lassan, elhalón, könnyektől fátyolozott szemekkel még mindig kinézve, folytató lassabb hangon: — Milyen szép vagy, mily édes vagy, mennyire aranyos vagy én édes leányom, én kedves gyermekem. Ni, a ragyogó nap aranyos glóriát von kedves fejed fölé, és úgy nézesz ki, mint egy szent. Szemeidben az ég mosolyog, a jóság mosolyog, az isten mosolyog; piros arczodon az imént elköltözött hajnal hagyta ott bíborát; lenge termeted olyan mint édes anyádé volt, akit én nagyon szerettem, s aki régen porladozik már a földbens szegény. Oh, ha most feljösz hozzám, ne ölelj meg, ne csókolj meg, ne kívánj jó reggelt szokás szerint, mert nem az apa, de egy kegyetlen, önző, hitvány zsarnok fog veled szemben állani. Nem érdemlem én meg a te angyali jóságodat, a te angyali szeretetedet, hisz én rosz, oly rosz atyád vagyok, mert prédául adom angyali lelked egy ördögnek. Bár tudnál ellenállani, bár ne hajtanál kérésemre, bár ne volna szived oly jó, oly engedékeny. S míg ez önmagával küzködő, vergődő ember ott fent a nagy teremben igy beszélt önmagához, addig Rózsa sebes léptekkel haladt fel a kastély felé, hogy édes atyját szokásosan, reggel üdvözölje. A Dénestől kapott virágot már elrejtette. Azt még most nem szabad édes atyjának látni. Majd lesz egykor idő, midőn, szabadon, félelem nélkül szabad majd a kedvesétől kapott virágot neki is kebelére tűzni. No, majd lesz ! Útközben virágot szakajtott, melylyel édes atyjának akart kedveskedni. S mig ennek a virágot tépte, tán nem is gondolta szegény Rózsa, hogy atyja oda , fenn az ő boldogságának, reményeinek bimbáját tépi, rombolja össze hitvány számításból, önző érdekekből. De mindenki maga megy neki szerencséjének, vagy balsorsának. Menj te is Rózsa gyorsabban fel a lépcsőkön , ide künn, hátad illegett egy szép világot, gyermekéveid, ifjúságod világát hagyod el, telve virágaival, pillangóival, és aminek most neki megy, szenvedések világa lehet reád nézve. Vidáman, csicseregve mint a madár, nyitott be Rózsa édes atyjához a terembe, oda ugrott hozzá, mint egy őzike, körülkarolta nyakát, megcsókolta arczát oda adta neki virágjait. Csak akkor látta, hogy édes atyja arczán könnyek peregnek alá. A leány egyszerre halotthalvány lett, így még ő nem látta soha sem édes atyját. — Atyám, szólj az istenért, mi bajod. Mit jelentenek a könnyek arczodon, melyeket én ott soha sem láttam ? S kis kezeivel, ártatlan kezeivel szétmorzsolta a bűnös könnyeket atyja arczán, melyek, bizonyosan mondhatom, nem a legtisztább forrásból eredtek. — Olyan dolgokat kell közölni veled, a leányom, melyek kimondhatlanul fájnak az én lelkemnek, azért, mert tudom, hogy neked is fájdalmat fognak okozni, fejét. Ilyenről már hallott, tudott. Tudta, hogy azzal együtt jár a szégyen is. — Édes leányom, — folytató nehéz sóhajjal Boronkay — ezt én nem fogom túlélni. Nem az anyagi veszteséget, a szégyent. Máris olyan vagyok, mint az őrült. Beleszédül a fejem, ha állapotomra gondolok. A szívem is fáj, vérzik, tudva, hogy apáinktól nyert s nehezen szaporított ősi vagyonunk, így prédára fog jutni. Leányom, én nem fogom ezt túlélni, meghalok bele. S marad az én Rózsám szegényen, árván, árván... Jó húrokat kezdett pengetni az öreg játékos. Csak így beszéljen, tudta, hogy a játék meg lesz nyerve. — Csak egy, egy dolog segíthet a bajunkon. — Mi az? kérdé a leány remegve, valamely rész érzet sejtelmétől. — Az, ha te férjhez mennél. Mint a feszített húr, ha lepattan, úgy pattant le a leány is atyja kebeléről s megállva a terem közepén, kezeit összetéve, halványan, lihegve rebegé: — Nem atyám, nem, csak ezt ne kívánd tőlem.