Vásárhely és Vidéke, 1887. január-június (5. évfolyam, 1-27. szám)

1887-06-30 / 27. szám

dek­kor híven teljesítették s ma midőn a tár­sulat rendkívüli nehéz viszonyok közé jutott, őket a választmány nélkülözhetőknek s hiva­talukat a viszonyokkal egészen ismeretlen egyénekre átruházhatóknak nem tartja. Meny­nyiben azonban a miniszter a vizsgálat érde­kében ragaszkodnék nevezettek felfüggesztésé­hez, Pokomándy igazgató helyére N­o­v­á­k József tápéi orsz. gyűl. képviselőt, Szojka fő­mérnök helyére R­ö­k­k Iván kir. mérnököt és Endre szakaszmérnök helyére Csonka Pál kir. mérnököt helyettesíté a választmány. A miniszter által elrendelt vizsgálathoz, melynek a kormány részéről tagjai Z­á­­h­o­r­s­z­k­y miniszteri tanácsos, mint elnök, V­a­rt­a­n­d­t Ernő miniszteri oszt. tanácsos és Klimm Mihály műegyetemi tanár, — a tár­sulat részéről gróf Károlyi Tibor társulati elnök és G­a­r­z­ó Imre választmányi tag kül­dettek ki, a társulat jogos érdekeinek meg­felelő utasítással. Végül a választmány a felmerült rend­kívüli kiadások fedezésére intézkedett 150.000 írt állami előleg beszerzése iránt, mi­után a választmányi ülés feloszlott. A kistiszai zsilip. Az árvíz-katasztrófát előidézett kistiszai zsilipre vonatkozólag Szojka Gusztáv tár­sulati főmérnök a körös-tisza-marosi ármente­­sítő társulat központi választmányához egy jelentést terjesztett be, melyet az árvíz vesze­delem okainak napirenden levő tárgyalása te­kintetéből közölni annál is inkább érdemesnek tartunk, hogy a nagy­közönség megismerje ebből a társulat szakközegeinek ezen szomorú esettel szemben elfoglalt álláspontját, s egy­szersmind azt, a már eddig nyilvánosságra hozott adatokkal egybevetve, ítéletet alkothas­son magának a katasztrófa okairól.­­ Az említett nagyérdekű jelentés egész terjedel­mében következőkép hangzik: Tekintetes központi választmány. Egy megrendítő szerencsétlenség érte társulatun­kat a kis-tiszai zsilip összeomlása által és ezért szükségesnek tartom, hogy mindazt be­jelentsem, mit ezen zsilipnek a közszájon­­ forgó elhanyagolt állapotára vonatkozással lehet, addig is, míg az ellenünk megindított vizsgálat a valót minden kétségen fölül ki­deríteni fogja. A történeti hűség kedvéért azon körül­ményt kell fölemlítenem, hogy alelkrot 1861 és 1862-ben építettem úgy a porgányi, mint a kistiszai zsilipet és 1881-ig, midőn a tár­sulat szolgálatából kiléptem, azok teljesen jól szolgáltak, noha két méterrel kisebb víz szá­mára lettek építve, mint milyet azoknak ki­­birniok kellett. 1881-től 1884-ig Endre An­dor társulati mérnök, az előbbi nyomon ha­ladva, szintén minden baj nélkül épségben tartá fönn ezen kisméretű zsilipeket. E zsilipek 1884. évben a töltésépítő hi­vatal által, mivel ezek egy, a nagyságukhoz arányosan kisebb töltés testbe építve voltak, lebontattak, alapjaik dinamittal szétrobbantat­tak, és helyükbe uj zsilipek épültek, teteme­sen vastagabb betonnal és falakkal, mint mi­lyennel a régi zsilipek bírtak.­­ A zsilipek felülvizsgálata előtt egy szakértői szemle tar­tatott 1886. szeptember havában, mivel ki­derült, hogy ezen óriási méretű zsilipek még­­ építés közben megrepedtek, még pedig minde­­ kettő egy és ugyanazon helyen, t. i. a ka­marán belől, a gát hossztengelyének irányában. Ki lett mondva e szakértői szemlénél, hogy ezen repedés szerkezeti okokra vezethető vissza és­ ez idő szerint nem veszélyes, mivel a porgányi kis méretű lebontott zsilip alapja már az építés alatt két darabból készült, egy félévi időköz lévén a két fél darab beton épí­­­­tése közé és tapasztalati tény lévén, hogy e miatt a porgányi zsilipnek 20 év alatt semmi­­ hátránya sem volt, daczára annak, hogy az­­ 1881-ik árvíz 50 cm.-rel haladta meg legfelső párkánykövét. Miután azonban a zsilip utó­­ágyazatai csak száraz kőrakásból álltak, hatá­rozottan kimondottam, hogy az ily ágyazat a zsilipekre életveszélyes lehet, mivel a homok a kőréseken bőségesen kifolyhatván, a szárny­falak támasztására szolgáló földtömegek le­csúszhatnak és igy elvesztvén a zsilip az el­­lentnyomó földréteget, a falak könnyen meg­­kerültethetnek a zsilipet ostromló vízoszlopok által. Plzen felfogásomat a magas minisztérium is helyeselvén, még az évben megépítette be­tonból az utóágyazatokat és az oldalrészeket képező száraz kőrakatot portland-czementtel t­üntette ki. Az 1887. évi január havi felülvizsgálat alkalmával a zsilipek át nemvételét javasoltam, mivel egyrészt nagyon igazságtalannak tartot­tam, hogy a társulat drága pénzen oly zsili­peket vegyen át, melyeknek bizonyos defec­tusuk van, másrészt pedig nem tartottam le­hetetlennek — és ezt úgy a szeptemberi, mint a januári felülvizsgálati jegyzőkönyvben kimondottam, illetve kimondottuk, miszerint a legnagyobb egyoldalú terhelés mellett, vagyis midőn az ismert legnagyobb Tisza árja a külső felét a zsilipnek megterhelni fogja , hogy a zsilipfalak repedése ezen legmagasabb Tisza-áradások esetében ne növekedhetnék. A zsilipek átvétele a társulat által meg­tagadtatok és ideiglenes gondozásuk is a jegyzőkönyv tanúsága szerint, a jövőre való minden következtetés levonásának kizárásával vétetett át. Ugyanezen jegyzőkönyvben javaslat lé­tetett általam arra nézve, hogy ezen zsilipek épen úgy kezeltessenek, mint miképen a sok­kal gyengébb régi porgányi és kistiszai zsi­lipek 28 éven át eredményesen kezelve vol­tak, és javaslatkép indítványoztatott, hogy nagyobb árvizek alkalmával, vagy ha a zsilip valami gyengeséget mutatna, azonnal egy, a nyomás gyengítésére szolgáló gát huzassék a mentesített oldalon a csator­nában, épen úgy, mint az a lebontott porgányi és kistiszai zsilipeknél mindig szokásban volt, hogy a zsilip környékén betóduló víz men­nyisége lehetőségig csökkentessék. Hogy e javaslati gátak könnyebben fel­építhetők legyenek, indítványoztatott a felül­vizsgálati jegyzőkönyvben az is, hogy e gát létesítésére szükséges 800 köbméter földtömeg már előlegesen a zsilipek mellett felhalmoz­­tassék. A jegyzőkönyv a felülvizsgálóbiztos ál­tal, a kormánybiztosság kikerülésével, egye­nesen a minisztériumhoz lett jóváhagyás vé­glett felterjesztve, egyidejűleg azonban ezen felterjesztéssel, jóváhagyás reményében mind­két zsilipnél egyenként a 800—800 köbméter föld felhalmoztatott a társulat által. Azon körülmény, hogy a föld a javaslat szerint felhalmoztatott, világosan mutatja, hogy a felülvizsgálati jegyzőkönyv nem kí­vánta a minden áron való eltöltését a zsilip­ből kivezető csatornának, és hogy az eltöltés bizonyos körülményektől volt függővé téve. Dde a föld 800 köbméterben meghatározott mennyisége is világosan mutatja, miszerint ezen töltést nem kívánta a felülvizsgáló bi­zottság valami nagyobb méretekben előállítani és csak arra gondolt, hogy a csatornának földszinig való eltöltésére szükség esetén ele­gendő föld legyen kéznél. Ily szükség pedig a Tisza alacsony vízállása folytán még be nem állott. A társulat propositiójára nézve a magas minisztérium soha sem nyilatkozott: váljon helyesli-e azt vagy sem és a társulat mellé kirendelt miniszteri biztost sem utasí­totta arra nézve, hogy a minisztérium birtokában maradt zsilipeket ezen pro­­positiók szerint, vagy másképen kezeltesse. Fentmaradt tehát a társulatnak a fölfogása, mely szerint ezen zsilipek úgy voltak kezelen­dők, mint a régi lebontott porgányi és kis-­­ tiszai zsilipek. A zsilipkezelési szabályzat sem rendelt semmi mást, mint a mit a régi zsilipeknél a társulat már ennek előtte gyakorolt s mi­dőn ezen gyakorlat írott alakba öntve a ma­gas minisztériumhoz fel­terjesztetett , az nehány stiláris javításon túl csak azt tette hozzá, hogy a zsilipek bezárásának ideje pontosan megjelöltessék, és hogy a zsilipek mellé mér­­etek állíttassanak. Tehát szó sem volt arról, hogy a zsilipek mellett valami rendkívüli földmunkálatok teljesíttessenek, sőt azt is tu­dom, hogy a műszaki tanács erre vonatkozó­­lag a mi propositiónkat nem is helyeselte. A zsilipek tehát épen úgy kezeltettek, mint a régiek, vagyis: 1) A vizek áradásának megindultakor a zsilipőr — ki a legnagyobb áradások eseté­ben 4 segítséget szokott kapni, — két ember segítséget kapott, hogy előforduló kisebb zá­rási hiányok kijavíthatók legyenek. 2) Gondos felügyeletben részesültek a zsilipek arra nézve, vájjon nem folyik-e vala­hol az utóburkolat, s nem akarja-e a víz a szárnyakat megkerülni és nem növekszik-e a repedés. Május 11-én délután a társulati szakasz­mérnök mindkét zsilipet gondosan megvizs­gálta és vizsgálatának eredményéről írt jelen­tése június 1-én épen akkor jutott be embe, midőn május 15-én kezdődött mellhártya-gyu­­ladásomból felkelve a hivatalba először fel­mentem. A jelentésben részletesen leiratik, hogy a zsilip a legkisebb aggodalomra sem szolgáltat okot és a repedés teljesen változat­lan. És ugyanekkor érkezett meg a zsilip ki­dőlését sürgönyileg tudató rémhír is. A kistiszai zsilipnél különben a repedés . A­mit az én jó atyám mond nekem, nem lehet és nem szabad annak én reám nézve fájdalomnak lenni. .• S oda hajtá szép fejét édes atyja mel­lére, s hallhatta azon keresztül annak szive dobbanásait, lelkének viharjait. — Mindenekelőtt, Rózsám, egy szomorú dolgot közlök velem. S ez az, hogy ez a kas­tély, a park, a rétek, a földek mind, mind, a­melyeket eddig magunkénak mondottunk — egy hét múlva nem lesz a mienk. Boronkay István azt hitte, hogy leánya valami nagy meglepetést fog tanúsítani ezen hit hallatára. Csalódott. Annak szép feje, mint kis gyermeke anyja kebelén, nyugodtan feküdt ott széles mellén. E hírre meg sem mozdu­á; bizonyosan mást, lesujtóbbat várt a szegény leány. — Eddig gazdagok, dúsgazdagok vol­tunk, most már koldusokká leszünk. Mert az a pár száz hold, mely édes anyád után ma­radt, nem fogja pótolhatni az ezereket, mely egy hét múlva dob alá fog kerülni. A dob szóra csak felüté a szép lány TARCZA. Egy asszony története. Elbeszélés. (2. Folyt.) Az ódon Boronkay kastély egyik tágas termében, azalatt, míg odalenn a parkban Rózsa Dénessel a boldog szerelem idyllikus hangulatába merültek, egy férfiúnak szivében az atyai szeretet folytatott erős harc­ot egy nemtelen érzéssel, az önzéssel, s a­mint a monológból, melyet Boronkay István folyta­tott, kivehető volt, ez utóbbi látszott győze­lemre jutni. — Meg kell lenni, mondá Boronkay István, felkelve a karosszékből, melyben ült s az ablakhoz közeledett. Meg kell lenni. Boronkay Rózsa Alszegi Géza báróné leend. Isten látja lelkemet, nem szívesen késztetem szeretett leányom a báróhoz, kivel, úgy is tudom, boldog házas életet nem fognak foly­tatni. A báró egy országos hitű rové, minden tekintetben, csak egyben nem, s ez az, a­mi hozzá köt, a­mi hozzá vonz, a mi előtt még atyai szeretetemet is meg kell hajlítanom. Roppant nagy vagyona van. S bár testileg, lelkileg teljesen tönkre ment, vagyona még mindig kecsegtető, különösen én reám nézve, ki már a tönk szélén állok. Alszegi báró­nöm lesz, pedig gyűlölöm, szívemből utálom a jellemtelenségnek e notórius lovagját, de mit tegyek, mit tehetek,­­ meg kell tenni. Oh, ha öreg szivem, mely még mindig ifjúi tűz­ben ég, ha a szivem nyugodt volna, ha nem vágyódnék mindig az után a csábitó szürén után, ki tönkre tette minden vagyonomat, mint mutatnék most ajtót a kiállhatlan báró­nak, ki daczára nagy vagyonának, rangjának, leányomra merte vetni szemét. Hogy vonul­nék most vissza egy csendes kis tanyai lakba és élnék ott egyetlen, kedves, szeretett leá­nyommal, lemondva a világnak minden hiú­ságairól. De igy nem tehetem. Malvint még most is fokozottabb szenvedéllyel szeretem, s Malvinnak pénz kell. Ez van Alszegi báró­nak, ki leányomat a fővárosban a télen egy bálban meglátva, beleszeretett. És most meg­kérte. Oh, a nyomorult! Tudom, hogy a bű­nös csak egy pillanatnyi üdvöt akar a meny­országból lopni, hogy aztán kárhozatba döntse leányomat, de mégis, inkább ő, mint én, így legalább vagyonunk is meg lesz mentve. Al­szegi báró ismert helyzetem. Megígérte, hogy a vagyonomat terhelő összes adósságokat ki fogja fizetni és azután lép oltárhoz Rózsával, és azután, az adósságtól felszabadult ingatla­naim újra enyémek lesznek, s mi tűrés, új adósságokat fogok rájuk csinálni. Rózsának úgy sem lesz rá szüksége. Férje után rang­ban, módban fog élni. Még tán előnyös is lesz rá. Remélem azonban, hogy nem fogok nála ellentállásra találni. Hisz ő oly jó leány, oly engedelmes gyermek volt mindig. Mi kö­vetkezése is lehet reá nézve ezen házasság­nak. Szeretne talán már valakit? Sokkal job­ban szeret engem, hogysem ezt eddig be ne vallotta volna? S ha hozzá megy a báróhoz, lehet, hogy abból, a letben eddig a jellemnek egy csekély szikrája sem volt meg, jellemet fog alkotni. Vagy ha nem, ha Alszegi báró ezután is oly csélcsap, hitvány ember leend, mint eddig volt, övé a világ és az asszony mivel sem fog tartozni jobbnak lenni, mint a minő a férje. Igaz, hisz ez jogos. Rózsának tehát minden tekintetben jó lesz ez a házas-­­­ság. Tán meg is örül neki. Ni, épen ott ka­nyarodik be a kastély felől a gyepes után.­­Boronkay István, ki izgatottságában, idegességében mindezeket hangosan mondá­ni­ a teremben, most egy kissé megpihent. Mer­rően, majdnem kidülledt szemekkel nézett ki az ablakon az útra, melyen Rózsa haladt a kastély felé s igy nézve, még mindig piros arczán csillogó könycseppek kezdtek aláhul­lani és lassan, elhalón, könnyektől fátyolozott szemekkel még mindig kinézve, folytató las­­sabb hangon: — Milyen szép vagy, mily édes vagy, mennyire aranyos vagy én édes leányom, én kedves gyermekem. Ni, a ragyogó nap ara­nyos glóriát von kedves fejed fölé, és úgy nézesz ki, mint egy szent. Szemeidben az ég mosolyog, a jóság mosolyog, az isten moso­lyog; piros arczodon az imént elköltözött hajnal hagyta ott bíborát; lenge termeted olyan mint édes anyádé volt, a­kit én nagyon szerettem, s a­ki régen porladozik már a földben­s szegény. Oh, ha most feljösz hozzám, ne ölelj meg, ne csókolj meg, ne kívánj jó reggelt szokás szerint, mert nem az apa, de egy kegyetlen, önző, hitvány zsarnok fog ve­led szemben állani. Nem érdemlem én meg a te angyali jóságodat, a te angyali szeretete­­det, hisz én rosz, oly rosz atyád vagyok, mert prédául adom angyali lelked egy ördögnek. Bár tudnál ellenállani, bár ne hajtanál kéré­semre, bár ne volna szived oly jó, oly enge­dékeny. S míg ez önmagával küzködő, vergődő ember ott fent a nagy teremben igy beszélt önmagához, addig Rózsa sebes léptekkel ha­ladt fel a kastély felé, hogy édes atyját szo­kásosan, reggel üdvözölje. A Dénestől kapott virágot már elrejtette. Azt még most nem szabad édes atyjának látni. Majd lesz egykor­­ idő, midőn, szabadon, félelem nélkül szabad majd a kedvesétől kapott virágot neki is ke­belére tűzni. No, majd lesz ! Útközben virágot szakajtott, melylyel édes atyjának akart kedveskedni. S mig ennek a virágot tépte, tán nem is gondolta szegény Rózsa, hogy atyja oda , fenn az ő boldogságának, reményeinek bim­báját tépi, rombolja össze hitvány számításból, önző érdekekből. De mindenki maga megy neki szeren­cséjének, vagy balsorsának. Menj te is Rózsa gyorsabban fel a lép­csőkön , ide künn, hátad illegett egy szép világot, gyermekéveid, ifjúságod világát ha­gyod el, telve virágaival, pillangóival, és a­minek most neki megy, szenvedések világa lehet reád nézve. Vidáman, csicseregve mint a madár, nyitott be Rózsa édes atyjához a terembe, oda ugrott hozzá, mint egy őzike, körülkarolta nyakát, megcsókolta arczát oda adta neki vi­rágjait. Csak akkor látta, hogy édes atyja ar­czán könnyek peregnek alá. A leány egyszerre halotthalvány lett, így még ő nem látta soha sem édes atyját. — Atyám­, szólj az istenért, mi bajod. Mit jelentenek a könnyek arczodon, melyeket én ott soha sem láttam ? S kis kezeivel, ártatlan kezeivel szét­morzsolta a bűnös könnyeket atyja arczán, melyek, bizonyosan mondhatom, nem a leg­tisztább forrásból eredtek. — Olyan dolgokat kell közölni veled, a leányom, melyek kimondhatlanul fájnak az én lelkemnek, azért, mert tudom, hogy neked is fájdalmat fognak okozni, fejét. Ilyenről már hallott, tudott. Tudta, hogy azzal együtt jár a szégyen is. — Édes leányom, — folytató nehéz só­hajjal Boronkay — ezt én nem fogom túlélni. Nem az anyagi veszteséget, a szégyent. Már­is olyan vagyok, mint az őrült. Bele­szédül a fejem, ha állapotomra gondolok. A szívem is fáj, vérzik, tudva, hogy apáinktól nyert s nehezen szaporított ősi vagyonunk, így pré­dára fog jutni. Leányom, én nem fogom ezt túlélni, meghalok bele. S marad az én Ró­zsám szegényen, árván, árván... Jó húrokat kezdett pengetni az öreg já­tékos. Csak így beszéljen, tudta, hogy a játék meg lesz nyerve. — Csak egy, egy dolog segíthet a ba­junkon. — Mi az? kérdé a leány remegve, va­lamely rész érzet sejtelmétől. — Az, ha te férjhez mennél. Mint a feszített húr, ha lepattan, úgy pattant le a leány is atyja kebeléről s meg­állva a terem közepén, kezeit összetéve, hal­ványan, lihegve rebegé: — Nem atyám, nem, csak ezt ne kí­vánd tőlem.

Next