Vásárhely és Vidéke, 1891. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1891-03-26 / 13. szám

Hódmező-Vásárhely, márczius 26 13-ik szám. 1891. kilenczedik évfolyam­ *, %— ----------------------------* , Előfizetési di­j; Egész évre 4 frt Félévre . 2 frt Negyedévre 1 frt Egyes szám­ára S kr. HIRDETÉSEK­­ jutányosan közöl­­ tetnek. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. -----------------­Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomdai tulajdonos. Szerkesztőség és ki­adóhivatal: Főutczán, III. tized Lenge­y-féle ház­ban. «Ír­ás A népszámlálás hiánya. Az országos statisztikai hivatal nem nyugodott meg népszámlálásunk ered­ményében. Miként már közöltük, a múlt hóban leiratot intézett a városi tanács­hoz, melyben magyarázatát kéri azon feltűnő körülménynek, miszerint az anya­könyvekből kimutatható tíz évi szapo­rodáshoz képest miért kevesebb váro­sunk népessége 2559 lélekkel? A sta­tisztikai hivatal meggyőzőn indokolja kívánságát. Hivatkozik arra, hogy vá­rosunkból oly nagyobb mérvű kivándor­lásokról nem érkezett hír, melyek a jelentékeny különbséget kellőképen meg­magyarázhatnák. Mindkét helybeli lap közleményeit idézi, melyek a népszám­lálási eljárás hiányaira és rendetlensé­geire példákat hoztak fel. A városi tanács a napokban küldte meg válaszát az országos statisztikai hivatalhoz. Hasonló ezen irat a véd­­beszédekhez, melyekben a védő hivatása szerint csak az enyhítő körülményekre fekteti a súlyt, a terhelőket pedig el­hallgatja, hiszem azokat úgy is elmondja a vádló. A különbség a kettő között azonban abban rejlik, hogy az enyhítő körülmények nagyrészt feltevéseken ala­pulnak, melyek épen akkor, a­midőn statisztikáról van szó, legkevesebb súly­­lyal bírhatnak. A tanács felirata szerint a hiány­nak fő oka a kivándorlásban keresendő. Részletesen kifejti, hogy a közterhek, melyek földbirtokos osztályunkat sújt­ják, a 80-as évek közepe óta elterelték lakosságunk egy nagy részét telepítvé­­nyes községekbe, melyekben nincs köz­ségi pótadó, csekély az egyházi adó, és nem terheli a népet fogyásig az ármentesítési járulékok özöne. Az arad­­megyei Vadász, Simonyifalva és Medgyes- Bod­zás, a torcmálmegyei Debeb­ácsa és Szapáryfalva községek lakossága nagy­részt vásárhelyiekből verődött össze, azonfelül sokan költözködtek Karczagra, Mező-Berénybe, Bánfalvára, Kunágotára, Orosházára és Sámsonba. Némi igazság van ezen állítások­ban, de azt hisszük, hogy mégis na­gyon túlzottak. A telepítvényes közsé­gek, melyekről a tanács név szerint tesz említést, nem a 80-as években alapultak. Már a 70-es években léte­zett valamennyi, és a törzse ezen be­vándorlóknak már ezen években oda­vonult, és ha a 80-as évek is emelték ezek számát, oly nagy mérvűnek talán még sem lehet állítani, amint a tanács felirata teszi. De miféle bizonyítékok léteznek arra nézve, hogy Karczag, Mezőberény és társai annyira megnépesedtek álta­lunk, hogy még csak szóra is érdemes volna? Hol vannak erre nézve az ada­tok, melyek egy hivatalos iratban ily állítást igazolhatnak? A telepítvényes községekbe való költözködésről lehetett hallani és ennek van némi alapja, de a többiről ugyan nem hallottunk sem mi, sem mások. Ily erőltetett állításokkal szemben a tárgyilagosság azt is megkívánná, hogy az érem másik felére se borulna a feledés homálya. A népszámlálás és a lelkész­­hivatalok hiteles népmozgalmi adatai kétségtelenné teszik azt, hogy a lefolyt tíz év alatt nagy arányú b­e­­költözködés is történt városunk területére. Az ágostai evangélikusok közt az anyakönyvi adatok szerint a szaporodás 54 lélek volt, míg a nép­­számlálás adatai szerint ezen felekezet 693 lélekkel gyarapodott. Honnan ered­het e 639 lelket tevő külömbség, ha nem onnan, hogy a pusztára nagy számban beköltöztek? Ezek számokon alapuló tények, melyek még közigazga­tásunkban is érezhető nyomokat hagy­tak már eddigelé is. Az ágostai egyház híveinek rohamos szaporodása folytán lelkészt állított a pusztára, iskolát is épített ugyanott, temetőre is szüksége van, és a város már segélyt is szava­zott meg ezen czélokra. Elvitazhatatlan, hogy ezen felekezet újabb letelepedés által nagyon megszaporodott az utolsó évtizedben, erre vallanak a népmozgalmi adatok és tünetek minden részükben. Ugyancsak ide tartozik az izraeli­ták népmozgalma,­ melyre nézve a nép­­számlálás szintén feltűnően hiányos és meg nem felelő eredményt állapított meg. A népszámlálás szerint az izraeli­ták 136 lélekkel fogytak, holott anya­könyvük szerint 199 lélekkel szaporod­tak. Ebben is nyilvánvaló a tévedés, mert a lelkészi és hitközségi hivatalok képesek kimutatni, hogy az egyház lélekszámban semm­iesetre sem fogyott, hanem gyarapodott. Elköltözés nem sok volt, semmi esetre sem haladta túl a beköltözöttek számát. Abban igaza van a városi tanács­nak, hogy a népszámlálás alkalmatlan időre esett. Az újévi cselédváltozások kétségtelenül nem voltak kedvező be­folyással a munkálatra. De mivel ezt előre tudtuk, nem lett volna szabad sem túlságosan fukarkodni, sem pedig más munkával összevegyíteni a nép­­számlálást. A városi tanács nagyon kicsinyli a statisztikai adatok összeállí­tása s a kocsi és jó összeírás által az ügynökökre bontott terhet, és feliratá­ban azt állítja, hogy ez naponta leg­­felebb egy órai munkát adott az ügy­nököknek. Azt hisszük, hogy a tanács ebben téved. A számláló lapok kitöltése nagy figyelmet igényelt, az összeállítás is nem csekély gonddal járt. Ha ehhez még más heterogén összeírás járult, ez valamelyiknek a rovására történt. Ezentúl nem szabad kicsinyleni népünk­nek nagy félelmét mindenféle össze­írástól, ahol mindig újabb adótól ret­teg. Amidőn látta, hogy a népet szám­lálván, lovait és kocsiját is kutatják, nem egy emberben szükségkép támadt azon hit, hogy a népszámláláson túl mást is keresnek nála. Ily gyanú pe­dig azt eredményezi, hogy vagy egyik­ből, vagy másikból, legtöbbször mind­kettőből letagadás történt. Népünk egy része — fájdalom — nem áll még a műveltség azon fokán, hogy efféle mun­kálatoknak általános értékét és az ezzel járó hazafias kötelességet méltányolni tudná. Nagy teherként nehezedett az ügy­nökökre a statisztika összeállítása is, mely nem tartozott feladatuk körébe. A tanács a takarékosság elvéből indult ki, mely íme most megboszulja magát. Azon volt, hogy minél kevesebb díjért mennél több munkát végeztessen az ügynökökkel. Ezek pedig könnyítettek a dolgukon úgy amint épen lehetett. Nem egy ügynök járt el némely csa­ládnál úgy, hogy egyszerűen ott hagyta a számláló lapokat, és reájuk bízta a kitöltést. Addig sietett másfelé, hogy a rövid napon valamennyit végezhessen. Hogy az ily­en alkotta lapok mennyire hiányosak, és gyakran mily eltérők a valótól, az magától értetődik. A népszámlálás kedvezőtlen ered­ményére nézve véleményünk szerint nem a tanács feliratában említett okok hatottak közre. Az előadottakban rejlik az okok nagy része. És akkor, amidőn városunk ily fontos érdekéről van szó, midőn annak kell döntenie: váljon a lefolyt évtizedben más városokhoz ké­pest visszaestünk-e, sokkal méltóbb a hibák beismerése és a tárgyilagosság teljessége, mint a feltevéseken alapuló mentegetőzés. És úgy látszik, hogy a statisztikai hivatal ezzel nem is éri be, mert ha igaz a fővárosi lapok hite, vá­rosunkra nézve új népszámlálás elren­delése várható. És mi ezt helyesel­jük. Ily nemzeti, és spec­iális helyi érdekű munkálat csak akkor ér vala­mit, ha az igazságot legalább megkö­zelítően feltünteti. Ezt pedig csak egy alapos újabb népszámlálással érhetjük el. Új artézi kutak. Míg a szomszéd népes Makón és Oros­házán az értelmiség hiába küzd a közönség zömével egy közhasználatra szolgáló artézi kút létesítéséért, addig nálunk, hol már két artézi kút van átadva a közhasználatnak, a harmadik pedig már munka alatt áll, maga a közönség és pedig a külvárosok népe vette kezébe a toborzó zászlót, hogy a már létező ártézi kutaktól távolabbra eső városrészekben közadakozás útján állítsa fel a közönség hasz­nálatára még szükséges ártézi kutakat. A susáni értelmes és áldozatkész polgá­rokat követik a tabániak és újvárosiak ; ők is egy-egy ártézi kutat kívánnak furatni, hogy közelebb érjék a jó ivóvizet, melynek meg­szerzése most nagyobb fáradságukba kerül, mert városunk belterülete több mint 1400 kát. hold s a nagypiaczi és kispiaczi ártézi hutaktól a város némely részei igen távol esnek, a mi megnehezíti a közönség ivóviz szükségletének megszerzését. Üdvözöljük a szép és hasznos terv léte­sítésén buzgólkodó derék polgárokat s büsz­keséggel tekintünk kezdeményezésükre, mert ezzel is bizonyságot tettek róla, hogy a hód­mezővásárhelyi nép nemcsak hazafiság és magyarság, de értelmiség és áldozatkészség tekintetében is megérdemli a tiszteletet. Még csak kétségünk sincs a vállalat si­kere iránt, úgy a tabáni, mint az újvárosi polgárok kezdeményezésének sikerrel kell vég­ződni, mert arra a két ártézi kútra, melynek létesítésére ők vállalkoztak, szükség van s ha ők azt létesíteni akarják, azt keresztül is vi­szik, mert a polgárok erős akarata és áldozat­készsége legyőz minden akadályt s ha netalán ők erre mégis gyengének mutatkoznának, elég erős a mi városunk, hogy segítségükre siessen s az ő kezdeményezésüket és áldozatkészségü­ket diadalra segítse. Azért csak előre a kibontott zászlókkal, a siker nem fog elmaradni! A legközelebbről érdekelt városrészekben hozza meg mindenki a maga áldozatát és ne legyen senki vissza­vonó s a szép eredmény nem maradhat el. A szegény adjon keveset, a módos adjon többet, de mindenki adjon valamit, mert a jó ivóvízre mindenkinek szüksége van s mindenki számot vethet magával, milyen előnyére lesz, ha az üdítő forrást közelebb éri. S ezzel végezzük sorainkat. A polgárok­nak az új ártézi kutak felállítása iránt meg­indult mozgalmát még egyszer örömmel üdvö­zöljük s azt figyelemmel kisérni ígérjük, a mennyiben pedig lapunk szolgálatukra lehet, készséggel rendelkezésükre állunk. Üdvösebb közügyet ennél alig szolgálhatunk. A tabáni városrészben megindult moz­galomról a következő sorokat kaptuk: Hogy a jó példa nemesen hat és vonz, hogy tevékenységre buzdítja és lelkesíti az emberiséget, szépen kitűnik, ha visszatekin­tünk a közel­múlt időkre. Az 1870-es év­tizedben és azelőtt városunk lakossága nélkü­lözni volt kénytelen a jó egészség és élet fentartására legszükségesebb anyagot: a tiszta és ártalmas anyagoktól mentes jó ivóvizet. Nem volt városunknak forrásvize, nem volt közel folyóvize, s igy a lakosok a nyi­tott és sok helyen fertőzött kutak vizére vol­tak utalva, a minek következtében minden évben, különösen a melegebb évszakban ál­landó betegség volt — kivált a munkás és szegényebb osztálynál — a hideglelés, hideg­láz, váltóláz stb. Mind olyan betegség, mely elsorvasztotta, sirba vitte a gyermekeket, le­gyengítette, munkaképtelenné tette a felnőt­teket s épen olyan időben, mikor legnagyobb szüksége lett volna az egészséges, munkabíró szervezetre. Azonban városunk nemesen érző elöl­járósága és közegészségügyi bizottsága szivén hordozván városunk fejlődését és felvirágzá­sát, a lakosságnak javát és boldogságát, meg­teremtette az első ártézi kutat, mely a lakos­ság egészségének mentő angyala lett! Ezt követte a hold. Nagy András János által saját költségén készíttetett második ár­tézi kút. E két ártézi kút jó és tiszta, fertő­zésmentes vizének hatása egészségi tekintet­ben is szembetűnően tapasztalható, s hogy a tapasztalatra hivatkozzam : míg ártézi kutunk nem volt, iskoláink növendékeinek 30—40°/„-a szenvedett hideglelés és gyomorbajban, mióta azonban ártézi kutáink vannak s azoknak vizét használjuk, évek alatt is alig fordul elő egy-két hideglelési eset. A tapasztalat önként rávezette a lakos­ságot arra, hogy a jó egészség fentartására az ártézi kút vize nélkülözheti r­n, sőt szük­séges, s mivel városunkban — nagy kiterje­désénél fogva — két kút kevés, sokan óhaj­tották, miszerint jó volna, ha az ártézi ku­takhoz távol eső helyeken közadakozásokból állíttatnának az azon környéken lakók ártézi kutat! S ez óhajtás tetté vált. Városunk susáni részében a lakosok ál­dozatkészsége s buzgó fáradozása s a tekin­tetes városi tanács erkölcsi, és anyagi támo­gatása mellett immár a nagy munka — az uj ártézi kút furatása — megkezdetett. Újabban városunk II. és HI. tizedi külső részében indult meg hasonló mozgalom. Ugyanis Hős Nagy Sándor földmives többek megbízásából felkeresvén a külső tabáni iskola tanítóit, közölte velük azon óhaját, mi­szerint többen — az iskola melletti téren — egy ártézi kút létesítéséről tanácskoznak s kérdésbe tette, mi után-módon lehetne ezt megkezdeni ? Ennek következtében alulírott örömmel ragadván meg az alkalmat, márczius 4-én népgyűlést hívtam össze, melyen az érdekel­tek közül 124-en jelentek meg. E népgyűlésen előterjesztvén az ártézi kút ügyét s fejtegetvén annak áldásait, kér­désbe tétetett: óhajtja-e a közönség, hogy a kérdéses városrészben egy ártézi kút léte­­síttessék . A megjelentek a kút létesítésének szük­ségét egyhangúlag és lelkesülten kijelentették, a helyre nézve azonban két párttá alakultak : az egyik rész az iskola mellett, a másik rész a szentesi utczai puskaszín mellett óhajtotta és ajánlotta a kút helyét. F. hó 22-én d. u. a IV. olvasókör he­lyiségébe egy 60 tagú értekezlet hivatott össze. Ez értekezleten, miután az ártézi kút felállítása elfogadtatott s a módozatok meg­­állapittattak, a hely a jelenvoltak többségének óhajtása alapján a puskaszin melletti téren jelöltetett ki s egyszersmind megválasztottak a kút ügyét intéző bizottság és az érdekelt­ségi választmány tagjai. A bizottság tagjai: Zsarkó Sándor elnök, Miklovicz Lajos jegyző, Hézső Pál pénztárnok.

Next