Vásárhely és Vidéke, 1891. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1891-03-26 / 13. szám
Hódmező-Vásárhely, márczius 26 13-ik szám. 1891. kilenczedik évfolyam *, %— ----------------------------* , Előfizetési dij; Egész évre 4 frt Félévre . 2 frt Negyedévre 1 frt Egyes számára S kr. HIRDETÉSEK jutányosan közöl tetnek. Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. -----------------Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomdai tulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főutczán, III. tized Lengey-féle házban. «Írás A népszámlálás hiánya. Az országos statisztikai hivatal nem nyugodott meg népszámlálásunk eredményében. Miként már közöltük, a múlt hóban leiratot intézett a városi tanácshoz, melyben magyarázatát kéri azon feltűnő körülménynek, miszerint az anyakönyvekből kimutatható tíz évi szaporodáshoz képest miért kevesebb városunk népessége 2559 lélekkel? A statisztikai hivatal meggyőzőn indokolja kívánságát. Hivatkozik arra, hogy városunkból oly nagyobb mérvű kivándorlásokról nem érkezett hír, melyek a jelentékeny különbséget kellőképen megmagyarázhatnák. Mindkét helybeli lap közleményeit idézi, melyek a népszámlálási eljárás hiányaira és rendetlenségeire példákat hoztak fel. A városi tanács a napokban küldte meg válaszát az országos statisztikai hivatalhoz. Hasonló ezen irat a védbeszédekhez, melyekben a védő hivatása szerint csak az enyhítő körülményekre fekteti a súlyt, a terhelőket pedig elhallgatja, hiszem azokat úgy is elmondja a vádló. A különbség a kettő között azonban abban rejlik, hogy az enyhítő körülmények nagyrészt feltevéseken alapulnak, melyek épen akkor, amidőn statisztikáról van szó, legkevesebb súlylyal bírhatnak. A tanács felirata szerint a hiánynak fő oka a kivándorlásban keresendő. Részletesen kifejti, hogy a közterhek, melyek földbirtokos osztályunkat sújtják, a 80-as évek közepe óta elterelték lakosságunk egy nagy részét telepítvényes községekbe, melyekben nincs községi pótadó, csekély az egyházi adó, és nem terheli a népet fogyásig az ármentesítési járulékok özöne. Az aradmegyei Vadász, Simonyifalva és Medgyes- Bodzás, a torcmálmegyei Debebácsa és Szapáryfalva községek lakossága nagyrészt vásárhelyiekből verődött össze, azonfelül sokan költözködtek Karczagra, Mező-Berénybe, Bánfalvára, Kunágotára, Orosházára és Sámsonba. Némi igazság van ezen állításokban, de azt hisszük, hogy mégis nagyon túlzottak. A telepítvényes községek, melyekről a tanács név szerint tesz említést, nem a 80-as években alapultak. Már a 70-es években létezett valamennyi, és a törzse ezen bevándorlóknak már ezen években odavonult, és ha a 80-as évek is emelték ezek számát, oly nagy mérvűnek talán még sem lehet állítani, amint a tanács felirata teszi. De miféle bizonyítékok léteznek arra nézve, hogy Karczag, Mezőberény és társai annyira megnépesedtek általunk, hogy még csak szóra is érdemes volna? Hol vannak erre nézve az adatok, melyek egy hivatalos iratban ily állítást igazolhatnak? A telepítvényes községekbe való költözködésről lehetett hallani és ennek van némi alapja, de a többiről ugyan nem hallottunk sem mi, sem mások. Ily erőltetett állításokkal szemben a tárgyilagosság azt is megkívánná, hogy az érem másik felére se borulna a feledés homálya. A népszámlálás és a lelkészhivatalok hiteles népmozgalmi adatai kétségtelenné teszik azt, hogy a lefolyt tíz év alatt nagy arányú beköltözködés is történt városunk területére. Az ágostai evangélikusok közt az anyakönyvi adatok szerint a szaporodás 54 lélek volt, míg a népszámlálás adatai szerint ezen felekezet 693 lélekkel gyarapodott. Honnan eredhet e 639 lelket tevő külömbség, ha nem onnan, hogy a pusztára nagy számban beköltöztek? Ezek számokon alapuló tények, melyek még közigazgatásunkban is érezhető nyomokat hagytak már eddigelé is. Az ágostai egyház híveinek rohamos szaporodása folytán lelkészt állított a pusztára, iskolát is épített ugyanott, temetőre is szüksége van, és a város már segélyt is szavazott meg ezen czélokra. Elvitazhatatlan, hogy ezen felekezet újabb letelepedés által nagyon megszaporodott az utolsó évtizedben, erre vallanak a népmozgalmi adatok és tünetek minden részükben. Ugyancsak ide tartozik az izraeliták népmozgalma, melyre nézve a népszámlálás szintén feltűnően hiányos és meg nem felelő eredményt állapított meg. A népszámlálás szerint az izraeliták 136 lélekkel fogytak, holott anyakönyvük szerint 199 lélekkel szaporodtak. Ebben is nyilvánvaló a tévedés, mert a lelkészi és hitközségi hivatalok képesek kimutatni, hogy az egyház lélekszámban semmiesetre sem fogyott, hanem gyarapodott. Elköltözés nem sok volt, semmi esetre sem haladta túl a beköltözöttek számát. Abban igaza van a városi tanácsnak, hogy a népszámlálás alkalmatlan időre esett. Az újévi cselédváltozások kétségtelenül nem voltak kedvező befolyással a munkálatra. De mivel ezt előre tudtuk, nem lett volna szabad sem túlságosan fukarkodni, sem pedig más munkával összevegyíteni a népszámlálást. A városi tanács nagyon kicsinyli a statisztikai adatok összeállítása s a kocsi és jó összeírás által az ügynökökre bontott terhet, és feliratában azt állítja, hogy ez naponta legfelebb egy órai munkát adott az ügynököknek. Azt hisszük, hogy a tanács ebben téved. A számláló lapok kitöltése nagy figyelmet igényelt, az összeállítás is nem csekély gonddal járt. Ha ehhez még más heterogén összeírás járult, ez valamelyiknek a rovására történt. Ezentúl nem szabad kicsinyleni népünknek nagy félelmét mindenféle összeírástól, ahol mindig újabb adótól retteg. Amidőn látta, hogy a népet számlálván, lovait és kocsiját is kutatják, nem egy emberben szükségkép támadt azon hit, hogy a népszámláláson túl mást is keresnek nála. Ily gyanú pedig azt eredményezi, hogy vagy egyikből, vagy másikból, legtöbbször mindkettőből letagadás történt. Népünk egy része — fájdalom — nem áll még a műveltség azon fokán, hogy efféle munkálatoknak általános értékét és az ezzel járó hazafias kötelességet méltányolni tudná. Nagy teherként nehezedett az ügynökökre a statisztika összeállítása is, mely nem tartozott feladatuk körébe. A tanács a takarékosság elvéből indult ki, mely íme most megboszulja magát. Azon volt, hogy minél kevesebb díjért mennél több munkát végeztessen az ügynökökkel. Ezek pedig könnyítettek a dolgukon úgy amint épen lehetett. Nem egy ügynök járt el némely családnál úgy, hogy egyszerűen ott hagyta a számláló lapokat, és reájuk bízta a kitöltést. Addig sietett másfelé, hogy a rövid napon valamennyit végezhessen. Hogy az ilyen alkotta lapok mennyire hiányosak, és gyakran mily eltérők a valótól, az magától értetődik. A népszámlálás kedvezőtlen eredményére nézve véleményünk szerint nem a tanács feliratában említett okok hatottak közre. Az előadottakban rejlik az okok nagy része. És akkor, amidőn városunk ily fontos érdekéről van szó, midőn annak kell döntenie: váljon a lefolyt évtizedben más városokhoz képest visszaestünk-e, sokkal méltóbb a hibák beismerése és a tárgyilagosság teljessége, mint a feltevéseken alapuló mentegetőzés. És úgy látszik, hogy a statisztikai hivatal ezzel nem is éri be, mert ha igaz a fővárosi lapok hite, városunkra nézve új népszámlálás elrendelése várható. És mi ezt helyeseljük. Ily nemzeti, és speciális helyi érdekű munkálat csak akkor ér valamit, ha az igazságot legalább megközelítően feltünteti. Ezt pedig csak egy alapos újabb népszámlálással érhetjük el. Új artézi kutak. Míg a szomszéd népes Makón és Orosházán az értelmiség hiába küzd a közönség zömével egy közhasználatra szolgáló artézi kút létesítéséért, addig nálunk, hol már két artézi kút van átadva a közhasználatnak, a harmadik pedig már munka alatt áll, maga a közönség és pedig a külvárosok népe vette kezébe a toborzó zászlót, hogy a már létező ártézi kutaktól távolabbra eső városrészekben közadakozás útján állítsa fel a közönség használatára még szükséges ártézi kutakat. A susáni értelmes és áldozatkész polgárokat követik a tabániak és újvárosiak ; ők is egy-egy ártézi kutat kívánnak furatni, hogy közelebb érjék a jó ivóvizet, melynek megszerzése most nagyobb fáradságukba kerül, mert városunk belterülete több mint 1400 kát. hold s a nagypiaczi és kispiaczi ártézi hutaktól a város némely részei igen távol esnek, a mi megnehezíti a közönség ivóviz szükségletének megszerzését. Üdvözöljük a szép és hasznos terv létesítésén buzgólkodó derék polgárokat s büszkeséggel tekintünk kezdeményezésükre, mert ezzel is bizonyságot tettek róla, hogy a hódmezővásárhelyi nép nemcsak hazafiság és magyarság, de értelmiség és áldozatkészség tekintetében is megérdemli a tiszteletet. Még csak kétségünk sincs a vállalat sikere iránt, úgy a tabáni, mint az újvárosi polgárok kezdeményezésének sikerrel kell végződni, mert arra a két ártézi kútra, melynek létesítésére ők vállalkoztak, szükség van s ha ők azt létesíteni akarják, azt keresztül is viszik, mert a polgárok erős akarata és áldozatkészsége legyőz minden akadályt s ha netalán ők erre mégis gyengének mutatkoznának, elég erős a mi városunk, hogy segítségükre siessen s az ő kezdeményezésüket és áldozatkészségüket diadalra segítse. Azért csak előre a kibontott zászlókkal, a siker nem fog elmaradni! A legközelebbről érdekelt városrészekben hozza meg mindenki a maga áldozatát és ne legyen senki visszavonó s a szép eredmény nem maradhat el. A szegény adjon keveset, a módos adjon többet, de mindenki adjon valamit, mert a jó ivóvízre mindenkinek szüksége van s mindenki számot vethet magával, milyen előnyére lesz, ha az üdítő forrást közelebb éri. S ezzel végezzük sorainkat. A polgároknak az új ártézi kutak felállítása iránt megindult mozgalmát még egyszer örömmel üdvözöljük s azt figyelemmel kisérni ígérjük, a mennyiben pedig lapunk szolgálatukra lehet, készséggel rendelkezésükre állunk. Üdvösebb közügyet ennél alig szolgálhatunk. A tabáni városrészben megindult mozgalomról a következő sorokat kaptuk: Hogy a jó példa nemesen hat és vonz, hogy tevékenységre buzdítja és lelkesíti az emberiséget, szépen kitűnik, ha visszatekintünk a közelmúlt időkre. Az 1870-es évtizedben és azelőtt városunk lakossága nélkülözni volt kénytelen a jó egészség és élet fentartására legszükségesebb anyagot: a tiszta és ártalmas anyagoktól mentes jó ivóvizet. Nem volt városunknak forrásvize, nem volt közel folyóvize, s igy a lakosok a nyitott és sok helyen fertőzött kutak vizére voltak utalva, a minek következtében minden évben, különösen a melegebb évszakban állandó betegség volt — kivált a munkás és szegényebb osztálynál — a hideglelés, hidegláz, váltóláz stb. Mind olyan betegség, mely elsorvasztotta, sirba vitte a gyermekeket, legyengítette, munkaképtelenné tette a felnőtteket s épen olyan időben, mikor legnagyobb szüksége lett volna az egészséges, munkabíró szervezetre. Azonban városunk nemesen érző elöljárósága és közegészségügyi bizottsága szivén hordozván városunk fejlődését és felvirágzását, a lakosságnak javát és boldogságát, megteremtette az első ártézi kutat, mely a lakosság egészségének mentő angyala lett! Ezt követte a hold. Nagy András János által saját költségén készíttetett második ártézi kút. E két ártézi kút jó és tiszta, fertőzésmentes vizének hatása egészségi tekintetben is szembetűnően tapasztalható, s hogy a tapasztalatra hivatkozzam : míg ártézi kutunk nem volt, iskoláink növendékeinek 30—40°/„-a szenvedett hideglelés és gyomorbajban, mióta azonban ártézi kutáink vannak s azoknak vizét használjuk, évek alatt is alig fordul elő egy-két hideglelési eset. A tapasztalat önként rávezette a lakosságot arra, hogy a jó egészség fentartására az ártézi kút vize nélkülözheti rn, sőt szükséges, s mivel városunkban — nagy kiterjedésénél fogva — két kút kevés, sokan óhajtották, miszerint jó volna, ha az ártézi kutakhoz távol eső helyeken közadakozásokból állíttatnának az azon környéken lakók ártézi kutat! S ez óhajtás tetté vált. Városunk susáni részében a lakosok áldozatkészsége s buzgó fáradozása s a tekintetes városi tanács erkölcsi, és anyagi támogatása mellett immár a nagy munka — az uj ártézi kút furatása — megkezdetett. Újabban városunk II. és HI. tizedi külső részében indult meg hasonló mozgalom. Ugyanis Hős Nagy Sándor földmives többek megbízásából felkeresvén a külső tabáni iskola tanítóit, közölte velük azon óhaját, miszerint többen — az iskola melletti téren — egy ártézi kút létesítéséről tanácskoznak s kérdésbe tette, mi után-módon lehetne ezt megkezdeni ? Ennek következtében alulírott örömmel ragadván meg az alkalmat, márczius 4-én népgyűlést hívtam össze, melyen az érdekeltek közül 124-en jelentek meg. E népgyűlésen előterjesztvén az ártézi kút ügyét s fejtegetvén annak áldásait, kérdésbe tétetett: óhajtja-e a közönség, hogy a kérdéses városrészben egy ártézi kút létesíttessék . A megjelentek a kút létesítésének szükségét egyhangúlag és lelkesülten kijelentették, a helyre nézve azonban két párttá alakultak : az egyik rész az iskola mellett, a másik rész a szentesi utczai puskaszín mellett óhajtotta és ajánlotta a kút helyét. F. hó 22-én d. u. a IV. olvasókör helyiségébe egy 60 tagú értekezlet hivatott össze. Ez értekezleten, miután az ártézi kút felállítása elfogadtatott s a módozatok megállapittattak, a hely a jelenvoltak többségének óhajtása alapján a puskaszin melletti téren jelöltetett ki s egyszersmind megválasztottak a kút ügyét intéző bizottság és az érdekeltségi választmány tagjai. A bizottság tagjai: Zsarkó Sándor elnök, Miklovicz Lajos jegyző, Hézső Pál pénztárnok.