Vásárhely és Vidéke, 1891. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1891-07-02 / 27. szám

egyebek közt különösen a VIII-ik osztályba az újonnan jöttek nálunk eddigelé idegen és épen nem kívánatos erkölcsöt, nem egy kóros jelenséget, laza kötelesség- és rendszeretetet. Elhangzott ez ellen a jó szó; eredménytelen maradt az intő, dorgáló, úgy mint buzdító beszéd. Nem egy esetben úgy tűnt fel előttünk, mintha újonnan jött növendékeinkben a szív képzése, az akarat nemes irányzása, a jellem és erkölcs fokozatos fejlesztése nagyon ingatag alapon nyugodnék; ellenben a szolgai meg­­hunyászkodás, a színlelő tettetés, az alat­tomoskodás derekasan ki volnának fejlődve; nem ritkán úgy tűnt fel, mintha nálunk a kötelesség teljesítése, a pontosság csak lát­szatra,­­ a kimondott szó pillanatnyi elhi­­tetésre inkább, mint a valóra volna építve. Kezdetben el nem bírtuk hinni, hogy magyar és a tudomány és nevelés által nemesített ifjú nyilvános helyen a nők iránti tiszteletről megfelejtkezhessék. Megtörtént ez is , de némi elégtétellel mondhatom: egy sem volt köztük törzsnövendékünk, a fő-fő­hősök kizárólag a folyó évben jött tanulók. Igaz, hogy 3—4 czégéresebb növendék­nek nem épen önkénytes távozása, vagy ugyanannyi hevének a kellő mederbe szorí­tása az általános erkölcsi felfogáson sokat ja­vított , ámde ha begyógyult is a seb, a latin közmondás szerint ott marad a helye. Én is úgy találtam, hogy bizonyos könnyűvérűség az erkölcsi felfogásban addig nem észlelt la­zaság a kötelesség teljesítésében vett erőt később olyan osztályainkon is, melyek különben előbb egészben példányszerűek voltak. Kedves tanítványok ! A példa beszél. Hódít a nemes, a jó irány is, de lassan terjed ez, mint az anyaföld méhében a vizerek sugara; gyorsan árad a gonosz, mint a harapódzó tűz az avar­ban: tehát kora vigyázat és óvatosság! Nem volt, nem is lesz idő soha, melyben a szep­lőtlen erkölcs, a tiszta jellem fődisze ne lenne a társadalom férfiénak, ékes koronája az iskolák ifjúságának. Részemről, ha tehetség­ben erős, de erkölcsben fogyatékos, avagy elmerült,­­ viszont tehetségben mérsékelt, de erkölcsben szilárd növendékek között esnék választásom: egy perczre sem tudnék ingadozni. Épen azért tanári karunknak a jövő tanévben isten segítségével első teendője lesz, hogy a nemes és tiszta erkölcs falaink között visszanyerje megingatott uralmát, az egyenesség és őszinteség előbbi birodalmát, hogy a serdülő ifjú lelke összes tehetségeivel egyenességben szökkenjen fel, mint az egész­séges ifjú sudár. Egyébként a tanév tanítványainkra nézve elég rendszeresen folyt le. A tanárok tisztük szerint tanítottak, lelkiismeretesen felhasználva ez évben is minden eszközt, a­mi a tanít­ványok szívét nemesbíthető, érzelmét öregbít­hető, akaratát helyes irányba terelhető. A tanulók, csak jóakarat kellett, tanulhattak. A tél folyamán is, midőn az iskolák városszerte zárva állottak, a betegeskedés nem kímélte sorainkat, a mi tanításunk fenn nem akadt s hála a gondviselésnek, az enyészet tőlünk ál­dozatot nem követelt. Helyi szűkebb viszonyaink körén túl­­tekintve, nem zárkóztunk el hazai közép­oktatásügyünk forrongásai és törekvései elől sem. Áldozatkész és éles figyelmű elöljárósá­gunk a tanári kar javaslatára megindította az 1890. évi XXX. t.-cz. értelmében a görög nyelvet és irodalmat helyettesitő póttanfolya­­mot. A vállalkozók száma, mint általában máshol, nálunk is igen mérsékelt: 34 tanuló után 9, de a szülők kívánalmait és érdekeit, a tanítványok hajlamait nem akarhattuk figyel­men kívül hagyni. E póttanfolyam létesítése sajtóban, tanügyi körökben és hatóságoknál élénk bírálat tárgyát képezte, sőt a vita hullámai még ma sem simultak el egészen. Bízzuk ennek eldöntését is a legbiztosabb próbakőre, az időre; ez lesz a kérlelhetetlen bíró, a­mely pártatlan igazságot szolgáltat ide és oda. Bizonyos, hogy a középoktatás kérdése Európaszerte forrongás anyaga. Nagy helyesen sürgetik a nevelésnek minél erőseb­ben nemzetivé tételét; e mellett talán a nem is oly messze távol ködében már az egységes középiskola képe kezd mind határozottabb körvonalakat nyerni. Új idők küszöbén állunk. Részt vett tanintézetünk 26 növendéké­vel az országos tornaversenyen is. A budapesti lapok nyilván hirdették akkoriban, hogy nem számítva a váratlanul kedvezőtlen idő okozta kétségtelen zavart, a rendezésnél a vidéki tanintézetek csaknem szándékosan mellőztettek, a gyakorlatok több fajától mesterkélten vissza­tartottak. Kivételt bizonyára épen mi nem képeztünk, mégis két növendékünk részesült kitüntetésben, intő szózat növendékeinkhez, hogy a testgyakorlás mezején kitűnésre nem elég a kellő testi anyag, de fő szükség van a képzésre is. Bízom is benne, hogy midőn jövőben tanintézetünk előtt ismét megnyílik a próbatere, ifjúságunk még inkább meg­állja helyét. Különben tornatanításunknál még mindig érezhető hiány, hogy saját téli tornahelyisé­­günk nincs. A télen ugyan már — mint a a helybeli Torna-egyesület vendégei — a téli tornázást is valósítottuk, de sem a helyiség ily tömegnek befogadására nem elég, sem a vendégi helyzet nem alkalmas arra, hogy czéljainknak megfelelően szabadon rendezked­hessünk idővel és helylyel. Vajha hő óhajtá­sunk , egy egészen czélszerű téli tornahelyiség létesítése mielőbb valósággá lehetne! Azonban a tornatanítás eredményével — néha könnyűvérűséggel itt is találkozhat­tunk — egészében meg lehettünk elégedve, nem így a többi melléktárgyaknál. Az ének — nem oly régen tanintézetünknek egyik büszkesége — a tanítványok hanyagsága foly­tán oly sértő hanyatlásnak indult, hogy az énekkarnak egyes ünnepélyes alkalmaknál már­­már aggodalommal kellett fellépnie. A zene­kar hasonlag nem tudott pezsgő erőre ver­gődni; tagjaiban hiányzott a valódi kedv, az ily tárgyak éltető lelke. A gyorsírás egészen bántó közönynyel találkozott, úgy, hogy taní­tását egy időre aligha meg nem kell szakíta­nunk. Sajnálom, szívemből sajnálom tanuló ifjúság, hogy ez évről ily vigasztalan képet kellett vázolnom , de ez az igazság és a hiba felismerésében van a jövő javulás forrása. (Folyt. küv.) TÁRCZA: Különös családi viszonyok. Humoreszk. Irta: O’Monroy. Egy este egyik párisi klubban a társal­gás az apósok és anyósokra, e kifogyhatatlan, kimerithetlen thémára került. Mindenki el­mondta véleményét s végül mindnyájan meg­egyeztek abban, hogy csaknem lehetetlen az anyóssal együtt élni s hogy az apóssal jól kijöhet az ember, mert az mások gyöngéi iránt elnézéssel viseltetik, miután maga is ismeri az életet. Egyszerre csak felemelkedett a vitéz hadfi, De Vermandois tábornok és így szólt: — Önök könnyen beszélnek, uraim, mert önöknek nem volt oly apósuk, mint nekem. Általános bámulás követte e felszólalást, mert senki sem tudta, hogy a tábornok valaha nős volt. — Igen, igen, ez egy sajátságos történet! — szólt a tábornok, — s ha megengedik, intő például elmondom önöknek. * Közelebb húztuk székünket, pipára gyújtottunk és a tábornok így kezdte el­beszélését : — Nagyon messze kell pillantanom, egész 1860-ba. Akkoriban harminczöt éves voltam és egy vadász-századot vezényeltem. Syriában lázadás tört ki. Az országot két ellenséges tör­zs lakta, a maroniták és a drúzok; az előbbiek keresztények, az utóbbiak mozli­­mek voltak; az elsők békeszeretők és szelídek, az utóbbiak nyugtalanok és harczszomjasok. Damaszkusban a mohamedán lakosság meg­támadta a keresztény városnegyedet és iszonyú mészárlást vitt végbe. Európa közvetítését kívánták . III. Napóleon elhatározta, hogy 6000 embert küld Syriába De Befort D’Haut­­poul tábornok vezénylete alatt. Az én száza­dom is oda lett vezényelve. Tripolisban szál­lottunk ki s megérkezésünk hírére a druzok elszéledtek. Engemet századommal együtt Aleppoba, a modern Palmirába küldtek. . * Alleppoban a Demetria palotába szállá­soltak, mely egy manolita özvegy asszonyé volt, ki egyenes vonalban Antiochustól szár­mazott. A város csinos, a bazárok pompásak voltak. Jó bajtársaim voltak s egy szolgám, ki Brechut névre hallgatott s ki engem minden háborúba bűn követett; szóval életem igen kellemes volt. Mindennek daczára Zeline nél­kül untam volna magam­at. Zeline házi­asszonyomnak, Demetriának leánya volt. Ah, barátim, Zeline tizenhat éves volt, arcza mint­egy megaranyozva a napsugártól, ajkai gránát­­pirosak s szemei feketék, tengermélyek s alakja mint az elfeké! Egy Vermandis, a nél­kül, hogy bűnt követne el, egy ily bájos keresztény leánynyal összekelhetett, ki egye­nesen Antiochustól származott. Nem akarok sok szót vesztegetni, nőül vettem Zelinét s a tisztikar helyeselte válasz­tásomat , de Beaufort d’Hautpoul tábornok ajánlkozott, hogy a legszebbnek és legbátrabb­nak szívesen lesz násznagya. A legszebb alatt Zelinet, a legbátrabb alatt engem értett. Az okkupáczió elhúzódott és én a pa­rancsnokok legboldogabbika voltam. Anyósom a Demetria, ki harminczhárom éve daczára még nagyon vonzó és csábító volt, kellemessé tette életemet s a legnagyobb figyelemmel viseltetett a legénység iránt, a­mi engem mélyen megindított. Még Brechut is, ki egész életén át dédelgetve volt, egy szép reggel — szőke bajuszán egyet penderítvén — így szólt hozzám: — Aleppo valóságos paradicsom ! Egy cseppet sem bámultam e lelkesedé­sen, mert nem tapasztaltam semmi kellemet­lent! Így múlt el a tél s 1861. április hóban anyósom szobájába hitt azon ürügy alatt, hogy valami fontos közlendője van. — Kedves parancsnok úr, — szólt hozzám. — vigasztalan lennék, ha ön azt a nagy újságot, hogy újra férjhez megyek, mástól hallaná először és nem tőlem. — Fogadja legőszintébb jó kivánataimat kedves anyósom, — válaszoltam én. — És sza­bad tudnom... — Hogy kihez megyek nőül ? — Igen ! — válaszoltam én. — Brechuthöz ! — szólt Demetria. — Micsoda? Brechuthöz? Az én szol­gámhoz ? — Természetesen. Pompás egy ember, szeretem őt s meg vagyok győződve, hogy boldoggá fog tenni. — De gondolja meg asszonyom, — kiál­tottam föl, midőn ámulatomból egy kissé ma­gamhoz tértem. — Hiszen ez által szolgám ve­­jévé tesz engemet ! — Az nekem mindegy. Különben, ha ez önt feszélyezi, fogadjon magának más­­ inast. — Egy más inast? Ilyen gondolat. El­bocsássam Brechut, ki velem volt Palestrónál, I Magentánál, ki minden szokásomat ismeri. Az egész századomban nem ismertem ez állásra alkalmas embert, ki Brechut pótol­hatta volna. Ezen izgató párbeszéd után szobámba tértem vissza és Zelinnek. De Vermandois grófnénak magyarázni kezdtem, hogy érde­mes anyja, egy Demetria, Antiochus egye­nes ivadéka csak nem fog oly botrányt el­követni, hogy egy egyszerű inashoz menjen nőül és Brechut asszonysággá legyen . Zeline nyugodtan hallgatott végig, anélkül, hogy megértette volna. — Miért haragszol? — szólt nyugodt hangon, kedves m­osolylyal. — Brechat franczia, mint te, katona, mint te, jól nevelt, mint te, keresztény, mint te. A mamának ép ugy tetszik, mint te nekem tetszettél és hozzá­­ megy, mint én te hozzád. Van-e ennél tér- tr­mészetesebb valami ? Lemondtam arról, hogy a puszták e leányát fölvilágosítsam, hogy mi a különbség egy De Vermandois gróf, egy keresztes vitéz utóda és egy Brechut között; a különbség egy magas anga tiszt és egy közlegény kö­zött, ki bár becsületes, de alárendelt szol­gálatokat végez. Előhívtam a bűnöst, Brechut lábaimhoz veté magát. — Parancsnokul­, — kiáltott—ne hara­­­­gudjék rám. Esküszöm, hogy ártatlan vagyok !­­ Én nem akartam, védtem magam főnököm anyósa iránti tiszteletből és távol tartom ma­gamat. De valahányszor a kútra mentem, mindig találkoztam vele az erkélyen. Szivar­ral, rózsabefőttel kínált és megparancsolta, hogy mellé üljek. És minő szemeket csi­­n­­ált... szemeket... melyek... és azután az arc­­játéka, kedveskedései ! Parancsnok ur ! Bizonyos, hogy csak alárendelt vadász vagyok, de ember... — De tudod, hogy nem nélkülözhetlek? Ki fog helyettesíteni, ha... — Egem helyettesitni ? — És erre a szegény Brechut könnyekben tört ki. — Engem helyettesitni ? Nem, parancsnok úr, ezt nem fogja tenni. Csak nem fog megválni szegény Brechutjétől, ki testestől-lelkestől az öné? Nem, semhogy megváljak állásomtól, inkább lemondok az anyósával kötendő házasságról. * Megindított ez áldozatkészség, de nem fogadhattam el, mert Demetria pokollá változ­tatta volna életemet. Megadtam magam sorsomnak és Brechut anyósom törvényes férje lett. Meg vagyok győződve, hogy ősei: Nicator, Seleneus, Demetrius és Tigrane e házasságra megfordultak sírjaikban. Ami de Beaufort d’Hautpoul tábornokot illeti, nem fektetett súlyt arra, hogy ez esküvőnél násznagy legyen. * És most egy egészen rettentő élet kez­dődött reám nézve, amelyben a társadalmi rend és a katonai fegyelem föl volt fordítva. Mint mondtam, őrjáratokat kellett tennünk az Antilibánon Egységeiben és én Brechat szolgálatát i­ttjy nélkülözhettem. Reggel el­készítő tábori ágyamat, megtisztította­ gomb­jaimat, ki­hefélte csizmáimat, szóval­oskodott. Délben azonban egyszerre apósommá lett, az asztalnál velem szemben foglalt helyet De­metria mellett és én nekem e rettenetes pilla­­­natokban teljesítnem kellett a vő minden kötelességét. Egyszerre főnöke és alárendeltje voltam, elzárhattam apósomat nyolcz napra, ő azonban jogosítva volt parancsnokát az örök­ségből kitagadni és kiátkozni nejét. Minő különös család ! Május vége felé járt az idő s vissza­­térendők valánk Francziaországba. Kiváncsi voltam, hogy miként fog végződni e furcsa dolog, de a szegények istene segített rajtam. A kiütött pestis elragadta anyósomat és nőmet, úgy, hogy egyedül maradtunk Brechutval. A gyászidő eltelte után visszatértünk Francziaországba s egymáshozi régi viszo­nyunk helyreállott. Brechut kizárólag ina­som volt s mint vitéz katona esett el 1870-ben. — Kész vagyok, — szólt De Vermann­­dois tábornok, — s most megérthetik önök, hogy mért vagyok ellensége az apósoknak. Fordította: 0—0, ------- -" Országos tornaversenyek nálunk. A torna és vivő egyletünk merész vál­lalkozásba bocsájtkozott, midőn elhatározta, hogy országos versenyeket rendez nálunk. Tornaegyletünk aránylag még fiatal egyesület, mely anyagilag annyira szituálva még nincs, hogy ilyen nagyszabású és költ­séges vállalkozásba bocsájtkozhassék, úgy, hogy ha esetleg az idő nem kedvez, az előre tett kiadások nagy összege az egylet pénz­tárát erősen megcsappantotta volna. Ettől azonban eltekintve, köztudomású dolog, hogy az egylet bár meglehetős számú rendes tagokkal bír, tényleg működő tagjai aránylag nagyon kis százalékát teszik az egésznek. Mindamellett tornászainktól nem is le­hetett mást várni, mint azt, hogy a szép eszme kivitelében kitartást, bátorságot tanú­sítsanak, s nem tekintve egyéb akadályokat, folyton szem előtt tartsák a bátrak jelszavát: előre, — mely utóvégre is dicsőséggel fog fizetni. A merész kezdeményezés ime — ma már elmondhatjuk, — fényesen sikerült, és egynéhány vidéki és a budapesti tornaegylet tagjainak közreműködése mellett olyan torna­­versenyt láttunk vasárnap a népkertben, mi­nthöz kevés nagyobb városnak is csak ritkán szokott szerencséje lenni. Maguk a résztvevő tornászok egytől egyig kipróbált, ügyes athléták, kiknek hite,­­ neve a szomszéd városokból is a legfényesebb­­ közönséget gyűjté le, az ilyen ünnepélyes- s­ségekhez különben igen alkalmas, gyönyörű s népkertünkbe. Tornaegyletünk bátor kezdeményezésé­­­­nek sikerült eredménye, mely úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben teljesnek mondható, buzdításul szolgálhat a jövőre nézve és egy­szersmind tanulságul is a tekintetben, hogy a valódi tornász, míg odajut, hogy az erő és ügyesség produkálásának küzdterén kivé­rin­tik, sok gyakorlatot, szorgalmat és kitartást fejt ki, míg törekvését siker koronázza. A versenyek iránt különösen intelligens családjaink részéről általános érdeklődés mu­tatkozott, vidékről is annyian érkeztek be vendégek, hogy a népkerti körönd körül fel­állított padok elégteleneknek bizonyultak s a férfiak nagy részének a gyepen kellett helyet foglalniok. Jövőre nézve helyes is lenne, ha a népkerti bejáróknál, valamint a zárt helye­ken nagyobb ellenőrzés gyakoroltatnék, mert ezúttal a rend bizony nem volt valami mintaszerű. A vasárnapi ünnepségek lefolyása kü­lönben a következő volt: Miután a versenyek népünnepéllyel voltak egybekötve, elmaradhatlan volt termé­szetesen a reggeli ágyúzás, valamint Csáki Pál ismeretes felvonulása az utczákon a fúvó zenekarok élén. Délelőtt a már előző napon, és a déli vonattal Budapestről megérkezett vidéki és fővárosi tornászokkal sétakocsizás volt a vá­rosban, mely délig tartott. Délben a népkerti vendéglőben volt társas ebéd, melyben notabilitásaink részéről is számosan megjelentek és a­melyen Dr. Imre József, az egylet elnöke, köszöntötte fel a vendég tornászokat. Délután pontban 3 órakor megkezdőd­tek a versenyek. Megelőzőleg Dr. Ottó vezetése alatt a budapesti tornaegylet 18 tagja mutatott be érdekes csapattornázást a lovon rugó­desz­kával. A prec­izül végrehajtott mutatványok általános meglepetést és tetszést arattak. A versenyek eredménye a következő : I. Távgyaloglás. Nyílt verseny. Tá­volság 21 kilométer. Neveztek öten. Él sp­il­ek beérkezett 2 óra 35 percz alatt K­e 1­ t e­r Gábor (Makó), másodiknak 2 óra 38 p.

Next