Vásárhely és Vidéke, 1892. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-07 / 27. szám

vasúté­tól, hanem annyiban is, hogy itt elesik a szokásos megosztása a tökének törzs­­részvényekre és elsőbbségekre. Ugyanis Csongrád vármegye és a többi érdekeltek az egész tökét, — a 106.700 frtnyi állami se­gély kivételével, — a maguk körében elhe­lyezték." Nem terheltetik tehát a vasút pénz­beszerzési költségekkel, és nem lesz kitéve a helyi érdekektől esetleg egészen távol álló elsőbbségi kötvény-tulajdonosok befolyásának Joggal várható tehát, hogy ezen vasút ki­zárólag az illető vidék közgazdasági érdekei­nek szempontjából fog vezettetni. Bizott­ságunk helyesli és követendő példaképen üdvözli ezen kezdeményezést. Tisztelettel ajánljuk a háznak, méltóztassék ezen tör­vényjavaslatot úgy általánosságban, mint­­részleteiben elfogadni. Iskolai évzáró beszéd. Futó Mihály főginm­. igazgatótól. Mélyen tisztelt közönség és tanári kar ! Kedves tanuló ifjúság! ■Az örök idő kereke senki, az ős­ró­maiak hite szerint még a nagy Jupiter által sem tartóztathatva, foly, siet előre; a per­­ezeket órákká, az órákat napokká és hetekké, a hónapokat évekké öregbiti; és az évek, mint a faréteg gyű­rüzetei, egymásra rakodva, folyton növekednek. Boldog az az ember, boldog a társadalom és nemzet,, a­mely a tova tűnő napok és évek áldásait, mint a gondos bányák a hegy szivében tovafutó drága érczeket, bölcsen kiaknázza! Fölöt­tünk is lesietett az 1891—92-ik tanév örö­mével és bánatával, hozva az illatos rózsa mellett szúró tövist is. Vajha mi is, e tan­intézet tanárai és tanuló­­ifjúsága ildomosan és nemesen használtuk volna fel annak ön­kényt kínálkozó óráit! Aki a dolgok folyását csak a gyermeki kor könnyed felületességével tekinti, üres köz­önynyel halad el a sir mellett, melybe egy év temetkezett; de aki a síremlékek feliratait mélyebben tudja olvasni, komoly gondolatokra ébred és azok betűiből üdvös tanúságokat merit, jutalmul, ha az év óráit éber gonddal felhasználta, emlékeztetőt a jövőre, ha a napokat dőre könnyelműséggel engedő tova suhanni. Senkihez sem illik job­ban, mint hozzánk, hogy egy-egy tanév sírja fölött gondolatokba merülve, meggondol­tság­­gal tekintsünk vissza a leáldozott évre, és élvezzük annak, ha voltak, örömeit és vés­sük emlékezetünkbe, mint akik előtt isten kedvező kegyelméből majdan ismét egy újabb út áll, annak tanulságait. Ilyen gondolatok vezérlete mellett, állva az 1891—92-ik tanév immár behantolandó sírján, akarok annak tisztem szerint egyszerű krónikása lenni, megérintve figyelemre érde­mesebb mozzanatait, elismerésül, ami benne jó volt a múltra, •— tanulságul, ha valamit mulasztunk vagy rosszul végezünk, a jövőre és emlékezetéül annak, hogy talán ez az év is hagyott tanintézetünk élete táján egy vé­konyka gyűrüzetet,­ amely jelezte, hogy fen­­tartó elöljáróság, tanári kar és tanuló ifjú­ság, — kiki a maga körében és hivatása szerint, — igyekeztünk tenni a tanintézetért, és ennek falán belül cselekedni valamit. Kezdem szélesebb körben, az országos dolgokon. Napjainkban a középiskolai tanügy hazánk határain túl, a műveit nyugaton is mind erősebb forrongás tárgya. Úgy látszik, mélyen érzik itt és­ ott, hogy az új jegybe lépett idő, korunk gyakorlati iránya az élet zaklató követelései a tanítás és nevelés me­zején is új alakot és tartalmat követelnek. Régebben a nevelés és oktatás úgynevezett h­u­m­á­n iránya megadta az egyetemes, em­­beries képzés teljességét. De majd midőn az élet gyakorlatiassága a tanítás terén is egész követelőleg lép előtérbe, azt gondol­ták, hoogy ha az iskolákat a szakirányoknak megfelelően szerte­ágaztatják, megtalálják azon csodaszert, amely az élet követeléseit kielégíti, az iskola és gyakorlati élet ellen­téteit, barátságos összhangjaiban kibékíti. Valóban, a középiskolák fajainak egész so­rozata jött létre. Csalódtak. A reáliskolába újabb kísérletül a korlátolt latin nyelvvel be­vittek egy csipetnyi classicism­ust, majd rá a gimnáziumban szülőknek és tanulók­nak szabad választást engedve, irodalmi és rajzi oktatással helyettesítik a görög nyel­vet és irodalmat. De úgy látszik, ez is csak átmenet; külföldön s még nálunk inkább jelszóként az egységes középiskola foglalkoztatja a tanügy embereinek elméjét. Lapok, önálló művek és a szakfolyóiratok, tanári körök, szakemberek és a miniszté­rium czikkeznek és tanácskoznak, egész buz­galommal keresvén megoldást oly középis­kolában, amely míg a különböző szakiskolák számát apassza, összeolvassza a h­u­m­á­n és reál irányt, a nevelést és tanítást az eddiginél biztosabb és teljesen nemzeti alapra fektesse. Ma az eszme még kiforratlan pezs­gésében ítéletet mondani korai, de nem is itt volna helyén és idején. A czél bizonyára nemes, valósulása az élet és nemzeti irányú nevelés érdekében már-már elutasíthatat­­lanul szükséges. Vajha sikerüljön szeren­csés megoldása! A kérdés ma még közvet­lenül nem érint bennünket, de bármiként történjék is valósítása, újabb áldozatok nél­kül nem fog az járni. De részemről biz­tosra veszem, hogy ha az az egységes középiskola, — mint kell, — nemzeti közművelődésünknek és a szellemi mellett anyagi előhaladásunkat is — ha a valódi értelemben vett nemzeti nevelések igazi ve­teményes kertje lesz, a magyar református­ Ság emez eszmék szolgálatában, mint eddig is tette, nem fog áldozatával fukarkodni. Másik nem kevesebb hévvel vitatott és folyton, ma is szőnyegen forgó kérdést or­szágos tanügyünk mozgalmainak a feleke­­­­zeti középiskolai tanárok országos nyugdí­jazása. Évek folytak le, hogy e kérdés megindult, hosszabb ideig hallgatott, majd időnként felsőbb helyről hangoztatott biztató ígéretek tartották felszínen, míg ez évben az országos középiskolai tanár-egyesület eré­lyesen támogatva különösen a szaklapok által emelte föl érdekében hathatósan sza­vát és bár a két protestáns egyház egyete­mes zsinata szintén magáévá tette a fontos ügyet, a megoldás még mindig késik; az or­szággyűlés felszólalásának sem jön eddig egyéb tényleges eredménye, mint a m­inelt­ szakminiszter úrnak általánosságban hangzó ígérete. Nincs részünkre egyéb, mint­ a vá­rakozás és azon reménykedő hit, hogy az a magyar állam, amelynek különösen ev­­ref. felekezetünk nemcsak a hazai közművelődés, hanem egyenesen a magyar nemzetiség ér­dekében is immár negyedik százada oly ön­zetlen szolgálatot tett, amelynek mi ev. ref. tanárok oly mérsékelt javadalmazás, de annál súlyosabb teher viselése mellett annyira Iiii szolgái valünk, vagyunk, és biztosíthat­juk, mind­végig maradunk, rövid időn ki­emeli hit szolgáit helyzetük bizonytalanságá­ból és megtört napjainkban magunkra, eltá­vozásunk után gyámoltalan utódainkra elvégre is kiterjeszti atyai kezeit. De térjünk saját tűzhelyünkhöz. A tanári kar személyzetében ma egy év óta változás történt. Illés Gyulát, a mindnyá­junk által teljes bensőséggel szeretett tiszt­­társunkat, 6 évi itteni üdvös működése után, a kies .Erdély legtávolabb keleti szélére, a székely­udvarhelyi állami főreáliskolába szó­lította el hivatása. Sorsának emelkedése igaz örömére esett szívünknek, bármennyire sajnáltuk mi benne a rokonszenves tiszttár­sat, bármennyit vesztett benne az alaposan képzett, a kötelességének odaadó hűséggel élő tanférfiúban tanintézetünk és fentartó egyházunk. Kisérje ott is a jó isten áldása és forró rokonszenvünk lépéseit! — Helyét Szappanos Péter meleg örömmel foga­dott ifjú kollegánk foglalta el. Szívesen üd­vözöljük a jó reményű ifjú tanerőt és mele­gen óhajtjuk: találjon körünkben édes ott­hont, főgimnáziumunkban becsvágyának és törekvéseinek méltó munkatért! A tárgyrokonság vezet reá, hogy méltó hálával emlékezzem meg e helyen főgimná­­­ziumunkat fentartó egyházi elöljáróságunk­nak azon folyton munkás áldozatkészségéről, a­melylyel tanintézetünket, az egyház méltó díszét és büszkeségét belső értékében apái nyomán lankadatlanul emelni óhajtván, egy újabb, egyelőre helyettes tanári állomás létesítését határozván el, arra a pályázatot meg is hirdette. Bizonyára lélekemelő pél­dája ez a tény a magyar reformált egyház őseitől örökölt áldozatkészségének, a­mely­lyel buzgó elöljáróságunk évről évre foko­zódó terhe és ezer sürgető szüksége mellett — éber figyelemmel kisérve az idők kívá­nalmait — apáinak e nemes örökségét foly­ton tökéletesíteni, belső erőben gyarapítani törekszik. Ne is lankadjon a nemes elöljáró­ság ; tette áldozat nemcsak felekezetünk, nemcsak e szinmagyar város szellemi és erkölcsi érdekeinek, hanem az édes magyar haza közművelődésének is, oly áldozat, a­melyet isten jó kedve fog kisérni mindenka. Miután a tanári erő ki volt egészítve, és a jó isten a tanárok egészségét erősebb próbára nem tette, a tanítás munkáját tel­jesíthettük akadálytalanul. Nem is volt na­gyobb hézag, mint hogy magam két ízben egyetemes ev. reform, zsinatunkon lévén, ott 44 napot töltöttem; óráimat azonban tiszt­társaim — hálás köszönet lekötelező jósá­gukért, — a saját tantárgyaikkal betöltvén, a kellő rendet nem zavarta semmi, csak én éreztem később távol­létem hiányait s nem egy tárgynál valóban erőfeszítéssel lehetett utóbb a hézagokat kipótolnom. Bejegyeztünk a tanév folyamán 805 rendes és 9 magán, tehát összesen 314 tanulót. E szám teljesen összevág a tavalyi­val. Az újonnan belépett növendékek száma 105, a­mely összeg a múlt éven 19-czel marad alul. Tanítványaink egészségi állapotát egé­szében, ez­ évben sem mondhatom kedvező­nek. A roncsoló torokbok, városunknak már­­már — fájdalom — szinte fészket vert csa­pása, e tanévben is meglátogatott bennünket. Az elemi iskolák több-kevesebb ideig szü­neteltek is, de mi, bár a járvány szelídebb foka tanítványaink egy részét sem kímélte, rendszeresen tanítottunk. — Fájdalom, egy helybeli növendékünket, a­ki a kert családi körében kapta meg, a szelíd Kocsis János, V-ik osztályú tanulót el is ragadta. Noha más betegség miatt még egy 1-ső osztályú növendékkel, a kis Adamovics Dömével áldoztunk a kora enyészetnek. Korán fejez­tétek be kedves emlékű növendékeink az élet harczát; legyen álmatok az anyai föld békítő kebelén csöndes és nyugodalmas! Kívánatos megnyugvással szólhatok ál­talában tanuló ifjúságunk e tanév erkölcsi magaviseletéről. Örömmel sorozom e tan-De a lány okos volt. Sokszor mondta Patkós Jánosnak: — Ne bántson szerelmével fiatal gazd­áram. Tudja, hogy én nem vagyok a Patkós famíliába való. Egy csók volt rá a felelet és a lány nem is bolygatta tovább ezt a kérdést. Tudta jól, hogy olyan­­gazdaembernek a fia, mint Patkós Abris, gazdag leányt is visz a­ házhoz. És nem­­is vált szeretőjévé a le­génynek. De az úgy vonzódott hozzá, mint a gyermek anyjához és úgy látszott, hogy nála nélkül semmi emberré lesz Patkós János. Mert már is azon az után volt, hogy azzá legyen. A gazdaságnak alig nézett utána. Természetesen, hogy így apja spekulá­cziói, meg a hanyagság rá hozták a nagy vagyonra az adósságot, ha nem is mindjár a pankrátot. Attól kezdve aztán rész sorsuk is let­t Patkósék munkásainak. A feles kukoriczásokból csakhama harmadosok lettek és a vékát ugyancsak le csapta gazdáram, mikor az aratóknak, bére­seknek kimérte a búzát. Sokszor volt baj emiatt, még lázon­gás is. De a szenvedélyek mindig lecsitultak ha a munkások az öreg Patkós Abris tisz­teletet parancsoló szigorú arczába nézték Tudták is sokan az állapotját és nem sze­rették. Azért nem is üdvözölte senki, mikor keresztnél elhajtatott a szép asszonnyal. Hej, nem olyan könnyen juthatott legszebb asszonyhoz az öreg és igazán nem is vágyott utánna öregségére, de rávitte kényszer. A Patkós tanya sok vihart állott ma ki, de olyan viharokat aligha, míg az nem lett, hogy Patkós János elhagyta szép ke­­vesét és Viharos Annus a János apjának es­kü­dött örök hűséget . . . Csak az a csuda, hogy ebben a sulya esküben bele nem szakadt a szép leányna vérző szive, szegénynek . . . TÁR­CZ A­ CSOMORKÁNYON. Elbeszélés. Irta: Irányi Dezső. (Folytatás.) Azt hitte volna az ember, hogy ennyi sok tanyai nép, a nászmenet láttára, leg­alább is egy éljent fog oda kiáltani a ko­csik felé. Az öreg Patkós Imrén látszott, mintha barna kérges kezét kalapja felé nyújtotta volna, köszönésre emelve, a tisztességet vi­szonozni. De bizony egyetlen éljén sem hang­zott fel. A parasztok még csak kalapjukat sem emel­ték meg az öreg gazda előtt. Miért történt így az eset, holott a mi földmíves népünk nagyon is tisztességtudó emberekből áll. Talán az öreg Patkós Imre rész Il­t­ben volt a nép előtt és az öreget csak tűr­ték maguk között, de nem szerették ? Vagy talán az öreg Széll Pál István „peletykás“ beszéde hatott annyira az em­berekre, asszonyokra, hogy elállt szavuk szája, még csak egy „adjon isten“-t se mondtak az öreg vőlegénynek, ki pedig mint régi gazda Csomorkányon, tekintélyben be­­csületben öregedett meg? Mind a kettőből volt valami, a­mi a nép száját lekötötte. Az öreg Patkós Imrének kiterjedt földje volt a csomorkányi határban, jól ke­zelve, művelve, és igy természetesen, hosszú életén keresztül nagyon sok emberrel volt dolga, kik egy egész emberöltőn keresztül tőle éltek, ott nevelkedtek fel gazdáram földjén. Hanem ott ugyan nem tudta megszedni magát egyik sem. A zsugoriságig spórolós volt az öreg gazda és azért is szaporodott úgy fel va­gyona, mint senkié a határban. A­hol csak eladó volt egy-egy kis parczella, arra Patkós Imre mindjárt jelent­kezett vevőnek, bármilyen kis darab volt is a föld és bármily messze lett légyen is az. Jól számított Patkó Imre, tudta, hogy a kézből eső földek is ide­s­tova eladók lesznek és majd csak össze lesznek a kis parczellák egy egészszé folyva. Míg Patkós Imre szerezni tudott, csak megjárta nála a szolgálat, a rész, nem volt zúgolódás a nép közt, hanem egyszerre megváltozott Patkóséknál is a helyzet. Gazduram sűrűn kezdett bejárni a vá­rosba és kárát is látta annak. Először is, elhanyagolódott a gazda­sága, mert bizony fia nem tudta azt úgy vezetni, mint az öreg. De nagyobb baj volt, hogy az öreg gazda a városban olyan dolog után vetette magát, mely után egy jóravaló gazdaember­nek sem szabad volna futkosni. A hirtelen való meggazdagodás utáni vágy gonosz ördöge kezdett benne feléb­redni és ennek áldozta minden idejét, pénzét. Elkezdett spekulálni. Jól ismerik már gazdáraimék is ezt a szót, mert tudják, hogy ha a gazda bele megy, azt teszi, hogy ád és vesz, de olyat ád el, a­mi nincs, és olyannak ád el, a­kit nem is lát. Játszott az öreg Patkós Imre a szerencsével. A pedig olyan, hogy csalogatja az embert. Eleinte mutogatja a csillogó aranya­kat, azután pedig elszedegeti a filléreket. Pedig van egy példaszó Csomorkányon, mely úgy szól, hogy első nyerés, czi­­gányvesztés, de az öreg Patkós Imre benne volt a játékban már nagyon. Ha nyert, még többet akart, ha vesz­tett, azt akarta helyrepótolni. Csak pár év kellett, és a parczellács­­kák hiába lettek vételre megkínálva Patkós uramnak, az nem ment bele. Nem szaporodott már a föld, de sza­porodott az adósság. A teleki bíróság nem győzte eleget a betáblázásokat rávezetni Patkós Imre nagy birtokára. Pedig nem csak az öreg, de fia is pusztított más oldalt. Az ugyan nem a játékban, ele a sze­relemben kereste a gyönyöröket. Tudta mindenki, hogy Patkós János nem hiában tartózkodik napokon, sőt hete­ken keresztül is a harmadik határban, távol a Patkós tanyától. A Viharos Annusért volt az, azért a szép lányért, kit csak az imént vitt haza asszonynak Patkós gazdájam, János apja. Viharos Annus ott nevekedett fel a pusztán, annak volt szép virágszála. Hogy milyen szép volt a lány, azt csak az tudta, ki bele­nézett fekete szemébe, mely ragyogott mint a gyémánt és égetett mint a nap heve. Ezt a szemet látta meg egyszer Pat­kós János is itt benn egy népünnepélyen és azóta Viharos Annus sorsa el volt dőlve. Nyomában volt a legény, ki nem tu­dott a bogra kötött hálóból kimenekülni, de nem is akart. Ugyan hogy akart volna, mikor azóta, hogy a leányt meglátta, se éjjele, se nap­pala nem volt. Az a két sötét fonat haj olyan sima, olyan selymes, olyan fényes volt, hogy egy­hamar nem lehetett elfeledni. Az az arcz oly üde, olyan piros, olyan csattanós volt, hogy ha vele nem álmodott, legénynek se mondta magát. S ha ragyogó volt a két sötét szem, még jobban ragyogott az a gyöngysor fog a kis szájon, mintha tudja isten milyen ku­ruzsló asszonytól kaphatott fog fehérítőt. És ha írtak a históriások tündér szép királyleányokról, tündérekről és legények rontóiról, még olyan kerek vállú, ölelésre termett, takaros lányról nem zengtek nótát, mint Viharos Annus volt. És hiába volt az csak egy tanyás lánya, hiába járt per­empály nélküli, egy­szerű miskóczi rokolyában, a környék leg­gazdagabb és legdélibb legénynek, Patkós Ábris fiának csak útjába esett. ■ Pedig a szegény lány nem kereste a nagy atyafiságot, a módot és csakugyan megijedt, mikor látta jönni sűrűbben a le­gényt, a­kit a pitarban fogadott mindig és ott is ültetett le. Mert abban az egy kis tanyaszobában, melyet az öreg tanyás bírt, bizony kotlós tyúkok, apró csibék szaladgálták szerte és azokat nem lehetett szita alá teríteni, vagy épen kiparancsolni­­ a vendég kedvéért. Nem lehetett mondani, hogy a lánynak nem tetszett volna a legény. Tetszett leiz az még akkor is, mikor legelső ízben átkarolta a pitarban derekát és csókot lopott hamvas szájacskájáról. (Folyt. köv.)

Next