Vásárhely és Vidéke, 1892. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-07 / 27. szám
vasútétól, hanem annyiban is, hogy itt elesik a szokásos megosztása a tökének törzsrészvényekre és elsőbbségekre. Ugyanis Csongrád vármegye és a többi érdekeltek az egész tökét, — a 106.700 frtnyi állami segély kivételével, — a maguk körében elhelyezték." Nem terheltetik tehát a vasút pénzbeszerzési költségekkel, és nem lesz kitéve a helyi érdekektől esetleg egészen távol álló elsőbbségi kötvény-tulajdonosok befolyásának Joggal várható tehát, hogy ezen vasút kizárólag az illető vidék közgazdasági érdekeinek szempontjából fog vezettetni. Bizottságunk helyesli és követendő példaképen üdvözli ezen kezdeményezést. Tisztelettel ajánljuk a háznak, méltóztassék ezen törvényjavaslatot úgy általánosságban, mintrészleteiben elfogadni. Iskolai évzáró beszéd. Futó Mihály főginm. igazgatótól. Mélyen tisztelt közönség és tanári kar ! Kedves tanuló ifjúság! ■Az örök idő kereke senki, az ősrómaiak hite szerint még a nagy Jupiter által sem tartóztathatva, foly, siet előre; a perezeket órákká, az órákat napokká és hetekké, a hónapokat évekké öregbiti; és az évek, mint a faréteg gyűrüzetei, egymásra rakodva, folyton növekednek. Boldog az az ember, boldog a társadalom és nemzet,, amely a tova tűnő napok és évek áldásait, mint a gondos bányák a hegy szivében tovafutó drága érczeket, bölcsen kiaknázza! Fölöttünk is lesietett az 1891—92-ik tanév örömével és bánatával, hozva az illatos rózsa mellett szúró tövist is. Vajha mi is, e tanintézet tanárai és tanulóifjúsága ildomosan és nemesen használtuk volna fel annak önkényt kínálkozó óráit! Aki a dolgok folyását csak a gyermeki kor könnyed felületességével tekinti, üres közönynyel halad el a sir mellett, melybe egy év temetkezett; de aki a síremlékek feliratait mélyebben tudja olvasni, komoly gondolatokra ébred és azok betűiből üdvös tanúságokat merit, jutalmul, ha az év óráit éber gonddal felhasználta, emlékeztetőt a jövőre, ha a napokat dőre könnyelműséggel engedő tova suhanni. Senkihez sem illik jobban, mint hozzánk, hogy egy-egy tanév sírja fölött gondolatokba merülve, meggondoltsággal tekintsünk vissza a leáldozott évre, és élvezzük annak, ha voltak, örömeit és véssük emlékezetünkbe, mint akik előtt isten kedvező kegyelméből majdan ismét egy újabb út áll, annak tanulságait. Ilyen gondolatok vezérlete mellett, állva az 1891—92-ik tanév immár behantolandó sírján, akarok annak tisztem szerint egyszerű krónikása lenni, megérintve figyelemre érdemesebb mozzanatait, elismerésül, ami benne jó volt a múltra, •— tanulságul, ha valamit mulasztunk vagy rosszul végezünk, a jövőre és emlékezetéül annak, hogy talán ez az év is hagyott tanintézetünk élete táján egy vékonyka gyűrüzetet, amely jelezte, hogy fentartó elöljáróság, tanári kar és tanuló ifjúság, — kiki a maga körében és hivatása szerint, — igyekeztünk tenni a tanintézetért, és ennek falán belül cselekedni valamit. Kezdem szélesebb körben, az országos dolgokon. Napjainkban a középiskolai tanügy hazánk határain túl, a műveit nyugaton is mind erősebb forrongás tárgya. Úgy látszik, mélyen érzik itt és ott, hogy az új jegybe lépett idő, korunk gyakorlati iránya az élet zaklató követelései a tanítás és nevelés mezején is új alakot és tartalmat követelnek. Régebben a nevelés és oktatás úgynevezett humán iránya megadta az egyetemes, emberies képzés teljességét. De majd midőn az élet gyakorlatiassága a tanítás terén is egész követelőleg lép előtérbe, azt gondolták, hoogy ha az iskolákat a szakirányoknak megfelelően szerteágaztatják, megtalálják azon csodaszert, amely az élet követeléseit kielégíti, az iskola és gyakorlati élet ellentéteit, barátságos összhangjaiban kibékíti. Valóban, a középiskolák fajainak egész sorozata jött létre. Csalódtak. A reáliskolába újabb kísérletül a korlátolt latin nyelvvel bevittek egy csipetnyi classicismust, majd rá a gimnáziumban szülőknek és tanulóknak szabad választást engedve, irodalmi és rajzi oktatással helyettesítik a görög nyelvet és irodalmat. De úgy látszik, ez is csak átmenet; külföldön s még nálunk inkább jelszóként az egységes középiskola foglalkoztatja a tanügy embereinek elméjét. Lapok, önálló művek és a szakfolyóiratok, tanári körök, szakemberek és a minisztérium czikkeznek és tanácskoznak, egész buzgalommal keresvén megoldást oly középiskolában, amely míg a különböző szakiskolák számát apassza, összeolvassza a humán és reál irányt, a nevelést és tanítást az eddiginél biztosabb és teljesen nemzeti alapra fektesse. Ma az eszme még kiforratlan pezsgésében ítéletet mondani korai, de nem is itt volna helyén és idején. A czél bizonyára nemes, valósulása az élet és nemzeti irányú nevelés érdekében már-már elutasíthatatlanul szükséges. Vajha sikerüljön szerencsés megoldása! A kérdés ma még közvetlenül nem érint bennünket, de bármiként történjék is valósítása, újabb áldozatok nélkül nem fog az járni. De részemről biztosra veszem, hogy ha az az egységes középiskola, — mint kell, — nemzeti közművelődésünknek és a szellemi mellett anyagi előhaladásunkat is — ha a valódi értelemben vett nemzeti nevelések igazi veteményes kertje lesz, a magyar református Ság emez eszmék szolgálatában, mint eddig is tette, nem fog áldozatával fukarkodni. Másik nem kevesebb hévvel vitatott és folyton, ma is szőnyegen forgó kérdést országos tanügyünk mozgalmainak a felekezeti középiskolai tanárok országos nyugdíjazása. Évek folytak le, hogy e kérdés megindult, hosszabb ideig hallgatott, majd időnként felsőbb helyről hangoztatott biztató ígéretek tartották felszínen, míg ez évben az országos középiskolai tanár-egyesület erélyesen támogatva különösen a szaklapok által emelte föl érdekében hathatósan szavát és bár a két protestáns egyház egyetemes zsinata szintén magáévá tette a fontos ügyet, a megoldás még mindig késik; az országgyűlés felszólalásának sem jön eddig egyéb tényleges eredménye, mint a minelt szakminiszter úrnak általánosságban hangzó ígérete. Nincs részünkre egyéb, mint a várakozás és azon reménykedő hit, hogy az a magyar állam, amelynek különösen evref. felekezetünk nemcsak a hazai közművelődés, hanem egyenesen a magyar nemzetiség érdekében is immár negyedik százada oly önzetlen szolgálatot tett, amelynek mi ev. ref. tanárok oly mérsékelt javadalmazás, de annál súlyosabb teher viselése mellett annyira Iiii szolgái valünk, vagyunk, és biztosíthatjuk, mindvégig maradunk, rövid időn kiemeli hit szolgáit helyzetük bizonytalanságából és megtört napjainkban magunkra, eltávozásunk után gyámoltalan utódainkra elvégre is kiterjeszti atyai kezeit. De térjünk saját tűzhelyünkhöz. A tanári kar személyzetében ma egy év óta változás történt. Illés Gyulát, a mindnyájunk által teljes bensőséggel szeretett tiszttársunkat, 6 évi itteni üdvös működése után, a kies .Erdély legtávolabb keleti szélére, a székelyudvarhelyi állami főreáliskolába szólította el hivatása. Sorsának emelkedése igaz örömére esett szívünknek, bármennyire sajnáltuk mi benne a rokonszenves tiszttársat, bármennyit vesztett benne az alaposan képzett, a kötelességének odaadó hűséggel élő tanférfiúban tanintézetünk és fentartó egyházunk. Kisérje ott is a jó isten áldása és forró rokonszenvünk lépéseit! — Helyét Szappanos Péter meleg örömmel fogadott ifjú kollegánk foglalta el. Szívesen üdvözöljük a jó reményű ifjú tanerőt és melegen óhajtjuk: találjon körünkben édes otthont, főgimnáziumunkban becsvágyának és törekvéseinek méltó munkatért! A tárgyrokonság vezet reá, hogy méltó hálával emlékezzem meg e helyen főgimnáziumunkat fentartó egyházi elöljáróságunknak azon folyton munkás áldozatkészségéről, amelylyel tanintézetünket, az egyház méltó díszét és büszkeségét belső értékében apái nyomán lankadatlanul emelni óhajtván, egy újabb, egyelőre helyettes tanári állomás létesítését határozván el, arra a pályázatot meg is hirdette. Bizonyára lélekemelő példája ez a tény a magyar reformált egyház őseitől örökölt áldozatkészségének, amelylyel buzgó elöljáróságunk évről évre fokozódó terhe és ezer sürgető szüksége mellett — éber figyelemmel kisérve az idők kívánalmait — apáinak e nemes örökségét folyton tökéletesíteni, belső erőben gyarapítani törekszik. Ne is lankadjon a nemes elöljáróság ; tette áldozat nemcsak felekezetünk, nemcsak e szinmagyar város szellemi és erkölcsi érdekeinek, hanem az édes magyar haza közművelődésének is, oly áldozat, amelyet isten jó kedve fog kisérni mindenka. Miután a tanári erő ki volt egészítve, és a jó isten a tanárok egészségét erősebb próbára nem tette, a tanítás munkáját teljesíthettük akadálytalanul. Nem is volt nagyobb hézag, mint hogy magam két ízben egyetemes ev. reform, zsinatunkon lévén, ott 44 napot töltöttem; óráimat azonban tiszttársaim — hálás köszönet lekötelező jóságukért, — a saját tantárgyaikkal betöltvén, a kellő rendet nem zavarta semmi, csak én éreztem később távollétem hiányait s nem egy tárgynál valóban erőfeszítéssel lehetett utóbb a hézagokat kipótolnom. Bejegyeztünk a tanév folyamán 805 rendes és 9 magán, tehát összesen 314 tanulót. E szám teljesen összevág a tavalyival. Az újonnan belépett növendékek száma 105, amely összeg a múlt éven 19-czel marad alul. Tanítványaink egészségi állapotát egészében, ez évben sem mondhatom kedvezőnek. A roncsoló torokbok, városunknak mármár — fájdalom — szinte fészket vert csapása, e tanévben is meglátogatott bennünket. Az elemi iskolák több-kevesebb ideig szüneteltek is, de mi, bár a járvány szelídebb foka tanítványaink egy részét sem kímélte, rendszeresen tanítottunk. — Fájdalom, egy helybeli növendékünket, aki a kert családi körében kapta meg, a szelíd Kocsis János, V-ik osztályú tanulót el is ragadta. Noha más betegség miatt még egy 1-ső osztályú növendékkel, a kis Adamovics Dömével áldoztunk a kora enyészetnek. Korán fejeztétek be kedves emlékű növendékeink az élet harczát; legyen álmatok az anyai föld békítő kebelén csöndes és nyugodalmas! Kívánatos megnyugvással szólhatok általában tanuló ifjúságunk e tanév erkölcsi magaviseletéről. Örömmel sorozom e tan-De a lány okos volt. Sokszor mondta Patkós Jánosnak: — Ne bántson szerelmével fiatal gazdáram. Tudja, hogy én nem vagyok a Patkós famíliába való. Egy csók volt rá a felelet és a lány nem is bolygatta tovább ezt a kérdést. Tudta jól, hogy olyangazdaembernek a fia, mint Patkós Abris, gazdag leányt is visz a házhoz. És nemis vált szeretőjévé a legénynek. De az úgy vonzódott hozzá, mint a gyermek anyjához és úgy látszott, hogy nála nélkül semmi emberré lesz Patkós János. Mert már is azon az után volt, hogy azzá legyen. A gazdaságnak alig nézett utána. Természetesen, hogy így apja spekulácziói, meg a hanyagság rá hozták a nagy vagyonra az adósságot, ha nem is mindjár a pankrátot. Attól kezdve aztán rész sorsuk is lett Patkósék munkásainak. A feles kukoriczásokból csakhama harmadosok lettek és a vékát ugyancsak le csapta gazdáram, mikor az aratóknak, béreseknek kimérte a búzát. Sokszor volt baj emiatt, még lázongás is. De a szenvedélyek mindig lecsitultak ha a munkások az öreg Patkós Abris tiszteletet parancsoló szigorú arczába nézték Tudták is sokan az állapotját és nem szerették. Azért nem is üdvözölte senki, mikor keresztnél elhajtatott a szép asszonnyal. Hej, nem olyan könnyen juthatott legszebb asszonyhoz az öreg és igazán nem is vágyott utánna öregségére, de rávitte kényszer. A Patkós tanya sok vihart állott ma ki, de olyan viharokat aligha, míg az nem lett, hogy Patkós János elhagyta szép kevesét és Viharos Annus a János apjának esküdött örök hűséget . . . Csak az a csuda, hogy ebben a sulya esküben bele nem szakadt a szép leányna vérző szive, szegénynek . . . TÁRCZ A CSOMORKÁNYON. Elbeszélés. Irta: Irányi Dezső. (Folytatás.) Azt hitte volna az ember, hogy ennyi sok tanyai nép, a nászmenet láttára, legalább is egy éljent fog oda kiáltani a kocsik felé. Az öreg Patkós Imrén látszott, mintha barna kérges kezét kalapja felé nyújtotta volna, köszönésre emelve, a tisztességet viszonozni. De bizony egyetlen éljén sem hangzott fel. A parasztok még csak kalapjukat sem emelték meg az öreg gazda előtt. Miért történt így az eset, holott a mi földmíves népünk nagyon is tisztességtudó emberekből áll. Talán az öreg Patkós Imre rész Iltben volt a nép előtt és az öreget csak tűrték maguk között, de nem szerették ? Vagy talán az öreg Széll Pál István „peletykás“ beszéde hatott annyira az emberekre, asszonyokra, hogy elállt szavuk szája, még csak egy „adjon isten“-t se mondtak az öreg vőlegénynek, ki pedig mint régi gazda Csomorkányon, tekintélyben becsületben öregedett meg? Mind a kettőből volt valami, ami a nép száját lekötötte. Az öreg Patkós Imrének kiterjedt földje volt a csomorkányi határban, jól kezelve, művelve, és igy természetesen, hosszú életén keresztül nagyon sok emberrel volt dolga, kik egy egész emberöltőn keresztül tőle éltek, ott nevelkedtek fel gazdáram földjén. Hanem ott ugyan nem tudta megszedni magát egyik sem. A zsugoriságig spórolós volt az öreg gazda és azért is szaporodott úgy fel vagyona, mint senkié a határban. Ahol csak eladó volt egy-egy kis parczella, arra Patkós Imre mindjárt jelentkezett vevőnek, bármilyen kis darab volt is a föld és bármily messze lett légyen is az. Jól számított Patkó Imre, tudta, hogy a kézből eső földek is idestova eladók lesznek és majd csak össze lesznek a kis parczellák egy egészszé folyva. Míg Patkós Imre szerezni tudott, csak megjárta nála a szolgálat, a rész, nem volt zúgolódás a nép közt, hanem egyszerre megváltozott Patkóséknál is a helyzet. Gazduram sűrűn kezdett bejárni a városba és kárát is látta annak. Először is, elhanyagolódott a gazdasága, mert bizony fia nem tudta azt úgy vezetni, mint az öreg. De nagyobb baj volt, hogy az öreg gazda a városban olyan dolog után vetette magát, mely után egy jóravaló gazdaembernek sem szabad volna futkosni. A hirtelen való meggazdagodás utáni vágy gonosz ördöge kezdett benne felébredni és ennek áldozta minden idejét, pénzét. Elkezdett spekulálni. Jól ismerik már gazdáraimék is ezt a szót, mert tudják, hogy ha a gazda bele megy, azt teszi, hogy ád és vesz, de olyat ád el, ami nincs, és olyannak ád el, akit nem is lát. Játszott az öreg Patkós Imre a szerencsével. A pedig olyan, hogy csalogatja az embert. Eleinte mutogatja a csillogó aranyakat, azután pedig elszedegeti a filléreket. Pedig van egy példaszó Csomorkányon, mely úgy szól, hogy első nyerés, czigányvesztés, de az öreg Patkós Imre benne volt a játékban már nagyon. Ha nyert, még többet akart, ha vesztett, azt akarta helyrepótolni. Csak pár év kellett, és a parczellácskák hiába lettek vételre megkínálva Patkós uramnak, az nem ment bele. Nem szaporodott már a föld, de szaporodott az adósság. A teleki bíróság nem győzte eleget a betáblázásokat rávezetni Patkós Imre nagy birtokára. Pedig nem csak az öreg, de fia is pusztított más oldalt. Az ugyan nem a játékban, ele a szerelemben kereste a gyönyöröket. Tudta mindenki, hogy Patkós János nem hiában tartózkodik napokon, sőt heteken keresztül is a harmadik határban, távol a Patkós tanyától. A Viharos Annusért volt az, azért a szép lányért, kit csak az imént vitt haza asszonynak Patkós gazdájam, János apja. Viharos Annus ott nevekedett fel a pusztán, annak volt szép virágszála. Hogy milyen szép volt a lány, azt csak az tudta, ki belenézett fekete szemébe, mely ragyogott mint a gyémánt és égetett mint a nap heve. Ezt a szemet látta meg egyszer Patkós János is itt benn egy népünnepélyen és azóta Viharos Annus sorsa el volt dőlve. Nyomában volt a legény, ki nem tudott a bogra kötött hálóból kimenekülni, de nem is akart. Ugyan hogy akart volna, mikor azóta, hogy a leányt meglátta, se éjjele, se nappala nem volt. Az a két sötét fonat haj olyan sima, olyan selymes, olyan fényes volt, hogy egyhamar nem lehetett elfeledni. Az az arcz oly üde, olyan piros, olyan csattanós volt, hogy ha vele nem álmodott, legénynek se mondta magát. S ha ragyogó volt a két sötét szem, még jobban ragyogott az a gyöngysor fog a kis szájon, mintha tudja isten milyen kuruzsló asszonytól kaphatott fog fehérítőt. És ha írtak a históriások tündér szép királyleányokról, tündérekről és legények rontóiról, még olyan kerek vállú, ölelésre termett, takaros lányról nem zengtek nótát, mint Viharos Annus volt. És hiába volt az csak egy tanyás lánya, hiába járt perempály nélküli, egyszerű miskóczi rokolyában, a környék leggazdagabb és legdélibb legénynek, Patkós Ábris fiának csak útjába esett. ■ Pedig a szegény lány nem kereste a nagy atyafiságot, a módot és csakugyan megijedt, mikor látta jönni sűrűbben a legényt, akit a pitarban fogadott mindig és ott is ültetett le. Mert abban az egy kis tanyaszobában, melyet az öreg tanyás bírt, bizony kotlós tyúkok, apró csibék szaladgálták szerte és azokat nem lehetett szita alá teríteni, vagy épen kiparancsolni a vendég kedvéért. Nem lehetett mondani, hogy a lánynak nem tetszett volna a legény. Tetszett leiz az még akkor is, mikor legelső ízben átkarolta a pitarban derekát és csókot lopott hamvas szájacskájáról. (Folyt. köv.)