Vásárhely és Vidéke, 1902. július-december (20. évfolyam, 53-104. szám)

1902-07-03 / 53. szám

VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE.____ 53 száma 1902. julius 3. és kereskedelem is fokozott lendületet nyer s ez által a szegényebb néposztály megél­hetése is biztosabb alapokon nyugszik, míg azokban a városokban, a­hol az állami institucziók jó részben hiányzanak , minden téren csak a pangás, akárhány esetben a visszaesés tapasztalható. Ezért van aztán, hogy egy-egy állami iskola, hivatal, vagy egy pár század katonaság elnyeréséért való­ságos lic­itáczió folyik a városok között, melyeknél a miniszterek játszák a dobos szerepét. Sajnálatos és végtelenül szomorú do­log, hogy Vásárhely városa ezeknél az állami árveréseknél még sohasem volt nyertes és a sok instancziázás daczára annyira sem tu­dott menni, hogy legalább egy zászlóalj katonaságot helyezzenek el falai közé, vagy hogy a gyáripar megteremtésében nyújtott volna segédkezet a mindenható kormány. Azok az apró cseprő hegyvidéki városok, melyekben jó részt a nemzetiségek fészkel­nek, mondhatni rakva vannak állami intéz­ményekkel s csakúgy hamzseg bennük a különféle katonaság. Vásárhely városának, az Alföld ezen 61000 lelket számláló em­­poriumának ellenben alig van egy-két állami hivatala s nincsen egyetlen szál katonája sem, mert­­ a stratégiai érdekek a helyőr­ség létesítését nem engedik meg. Hát a ki tudja, keresse és találja meg a kormány ezen eljárásában azt a sokat magasztalt nemzeti politikát. Mi nem talál­juk. Mi csak azt látjuk, hogy a kormány elhanyagolja a legmagyarabb városok érdekeit s a­helyett, hogy azokat a nemzeti megerősödés szempontjából istápolná, csak terhekkel nyomja agyon, hogy ma holnap azoknak súlya alatt össze is ros­kadnak, m­íg a tótok, szászok és oláhok lakta földön csakugyan emporiumok válnak a ma még falunak sem nevezhető csip csup váro­sokból. rétegek között az iparos osztály a mai viszonyok hatása alatt a végleges elpusztulás örvényé­nek szélére sodródott. Kétségbe­esett küzdelemben gyötrődik s ha sietősen nem nyújtanak neki okos és becsületes se­gítséget : a magyar társadalomnak ez a be­csületes, hazafias, mindenképen rokonszen­ves rétege okvetlenül megsemmisül. Mi többször rámutattunk már arra, hogy iparunk lábraállításának csak egyetlen egy módja van s ez az, hogy v á 1 1 v e t e 11 köz­reműködéssel teremtsük meg az életerős, versenyképes ma­gyar ipart. Nem frázis kell idő és zászló­­lobogtatás, hanem fáradságos tanulás és munka. Nem pártolni, hanem megcsinálni kell a hazai ipart. Ez a feladat, a honi ipar megterem­tése, nem szárnyaló jelszavakat és jótékony­kodó adománymorzsákat vár a nemzet in­telligencziájától, mivel az efféle segélyezés által vajmi kevésbbé jut előbbre, hanem igen­is várja azt, hogy az intelligenczia sza­kítva a korlátolt és káros előítéletekkel, vigye tehetségét és vagyonát is az ipari pályára. Azoktól pedig, a­kik ezen a pályán vannak, feltétlenül megköveteli, hogy legelső­sorban önmagukon segítsenek és az önmaguk ké­pességeit, munkaerejét fejlesszék olyan fokra, hogy azután a külső támogatás ne mint jó­tékonysági áldozat, hanem mint megérdemelt munkadíj jutalmazza fáradozásukat. El kell ismerni, hogy nincsen a világon prózaibb, ridegebb dolog, mint az életszük­séglet. Ennek nincs fogékonysága semmiféle hevületek, szép frázisok iránt. Mert ha arról van szó, hogy beszerezzem életszükségletei­met, élelmezésem, ruházkodásom, lakásom, szórakozásom, stb. tárgyait és eszközeit, semmi egyébbel nem vetek számot, mint igényeimmel és anyagi képességeimmel. A­mi jobb és olcsóbb , azt fogom bevásárolni. Akármennyit beszélünk és buzdítunk, tisztán érzelmi téren maradva, egyetlen lé­péssel se fogjuk előbbre vinni a hazai ipart. Nem kívülről való és igen kétséges értékű, bár lelkes támogatás, hanem a belülről való hatalmas erőkifejtés útján kell kiküz­­denünk iparunk boldogulásának szilárd biz­tosítékait Nem teszünk azonban egyebet, mint panaszkodunk a nemzet zömét képező kö­zéposztály pusztulása fölött és nincs elég irnoki, végrehajtói s több tffile állás az or­szágban, hogy elhelyezést nyerhessenek azok­ban a vagyonilag elpusztult, jeles nevű apák lézengő fiai. Szegénység útjára került úri családok sarjadékai büszke tétlenséggel be­burkolódzanak egykori jólétük foszlányaiba és inkább elzüllenek, semmint munkához lássanak. gukra maradtak. Mind a ketten nagyon, de nagyon szomorúak voltak. Sajnálták szegény, jó urukat. Éva bús gondolatokba merülve, órák hosszat üldögélt egy helyen. Az életről és az elmúlásról ábrándozott leginkább. Félt egyedül az üres lakásban, ahol néma, halotti csend honolt. Pedig Ádám hű és éber őr­zője volt a háznak. Cselédet fogadott, mert egymaga nem győzte a sok munkát. Két hét múlva egy másik cselédet kellett fogadnia. Nemsokára egy harmadikat, negyediket s így tovább. Egy szolgáló sem maradt meg nála, mert a sok dolog mellett alig kaptak valamit enni. S mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Az egyik meglopta, a másik ügyetlen volt, a harmadik nyalánkodott, lustálkodott stb. stb. Tehát Éva fejére tette buzavirágos, pávatollas, fehér szalaggal diszített kalapját. E­közben azt a fölfedezést tette, hogy új cselédje, — máig legalább, — minden tekintetben megfelel kivánságainak. Tiszta, értelmes, szorgalmas leány, a­kinek nincse­nek „unokatestvérei“, aki harisnyákat is tud foltozni, a tojást lágyra, keményre is meg tudja főzni. ízletesen készíti el a teát és még sohasem tett sem készakarva, sem vélet­lenül hajszálat a levesbe. — Egy ilyen cseléd biz’ isten ritka ki­vétel — gondolta magában Éva. Tizenkét nap óta csak azt a hibát se-Mihelyt a nemzet többségét áthatja az a tudat, hogy nincs előkelőbb nemesség, mint amit a munka ad és nincsen az egyén ér­vényesülésének, a haza felvirágzásának he­lyesebb, szebb, biztosabb módja, mint átvinni a magyarság erőit a kereskedelem és ipar elhanyagolt tereire, mindjárt meg lesz oldva a hazai kereskedelem és ipar föllendítésének nagy kérdése. Ilyen áthatottság nélkül száz nemze­dék is jöhet és mégse megyünk semmire, ha csupán a frázisoknál maradunk és vezér­­czikkekkel, szónoklatokkal, versekkel, kegyes protegálással akarjuk megmozgatni a keres­kedelmi és ipari munka heverő eszközeit, a­melyek bizony csak akkor fognak kimozdulni a helyükből, ha a kezünkbe vesszük és meg­teremtjük mi magunk velük és általuk a honi ipart. Iparfejlesztés és iparpártolás. — Nagy feladatok és nagy kötelességek. — julius 2 án. Panaszos hangok zúgnak végig az or­szágon. A közgazdasági bajok roppant suly­­lyal nehezednek nemcsak egyesekre, hanem egész társadalmi rétegekre. Ezek között a A légy. — A »Vásárhely és Vidéke“ tárczája. — Éva fejére tette buzavirágos, pávatol­­lal s fehér szalaggal diszitett kalapját . . . Éva férje, — aki nem tévesztendő össze Ádámmal — egy évvel ezelőtt halt meg vörhenyben. Beteg lett, láz gyötörte és nem hallgatott az orvosok tanácsára ... A feleségén kívül csak az italnak élt. E mellett még az a nem épen férfias tulajdonsága is volt, hogy nagyon szeretett gazdálkodni­­ a konyhában. Egy éjjel, mielőtt beteg lett, kissé későn és egy kissé virágos kedvében vetődött haza. A konyhában lámpát gyújtott és elkezdett a maga módja szerint gazdálkodni, jobban mondva garázdálkodni. Különösen ha egy kissé többet hajtott fel a jóból, volt csak igazán elemében. Ilyenkor minden tárgyat a falra aggatott. Reggelre ott lógott a falon a konyha­edények közt: a botja, nadrágja, kézelője, nyakkendője. Még a seprőt is felakasztotta. Azzal már nem igen törődött, ha az ízlés rovására megsértette a szimetria örök sza­bályait. Csak egy elvet ismert, csak egy elv­nek hódolt: hogy mint borban a gyöngy, minden fölfelé, a magasba törekedjék. Végre ő maga is elköltözött a legmagasabb helyre. Éva és Ádám, a hó kis házi eb, ma­dezte fel benne, hogy egy kissé nyalánk. Tegnapelőtt ugyanis, amikor a szilvából ki­vette a magokat, az ételbe valahogyan bele­került egy szilvamag. Ez úgy történhetett, hogy a leány attól való félelmében, hogy rajta csípi a torkoskodáson, beejtette az ételbe a szilvamagot. Ez már gyanús volt. Próbára kellett tehát tenni a cselédet. Miközben Éva mindezt elgondolta, sorra elzárta a fiókokat, a szekrényeket és figyel­mesen körülnézett a szobában. Ádám min­denütt a nyomában volt. Hirtelen valami titokzatos, rejtélyes do­log vonhatta magára a figyelmét. Óvatosan, lábujjhegyen az ablakhoz ment. Egy kicsinyke légy zümmögött az ablaküvegen. Éva meg­akarta fogni, de sehogy sem sikerült. Végre mégis csak elkapta a kis röpdöső jószágot. Haragosan vergődött, zümmögöttt az ujjai közt. — Ahá, te kis hunczut, megfogtalak, ugy­e? Nem szabadulsz ki többet a kezem közül, nem bizony. Azzal fölemelte a czukortartó födelét és azt egy bűvész ügyességével az elfogott kis légyre borította. Ádám ott állott az asz­tal mellett és okos, nagy szemeivel figyelme­sen nézte, hogy mit csinál úrnője. Éva fölemelte a czukortartót és kajá­nul mosolyogva nézte, mint röpdös benne ide-oda a haragos kis legyecske. — Ez egyszer — mondogatta maga- Újdonságok. Az egyházmegye kegyelete. — Ráday Gedeon gróf és Szabó János emléke. — — julius 2 án. A békésbánáti református egyházmegye, mint ezt már említettük is, ma délelőtt köz­gyűlést tart városunkban, melyet egészen a kegyeletnek és a megemlékezésnek szentel. Komoly emberek, az ország egyik legnagyobb protestáns egyházmegyéjének kiválóbb világi férfiai és lelkészei sereglenek össze a mai napon városunk falai között, hogy hálás és szerető szívvel áldozzanak gróf Ráday Gedeon emlékének, a ki hosszú ideig mint főgondnok állott az egyházmegye élén és Szabó János emlékének, a­ki mint esperes, 25 esztendőn át kormányozta a nagy és ki­terjedt egyházmegyét. Hálás, de egyúttal szomorú érzelmek hozzák ma össze az egy­házmegye képviselőit, hogy kegyeletük pál­maágával vegyék körül annak a két ember­nek emlékezetét, kiknek neve szorosan ösz­­szeforrott a békésbánáti református egyház­megye ujabbkori történetével s kiknek emléke kitörölhetetlenül él mindazoknak a lelkében, a kik ismerték az ő munkásságukat, érde­meiket, s azt a mélységes szeretetet, mely őket a hazához és egyházukhoz fűzte. És abban a gyászban, a kegyeletes megemlékezésnek abban a felemelő, a hálás szíveket megnyugtató tényében, melyet a békésbánáti egyházmegye közgyűlése a mai napon gyakorolni fog, az őszinte szeretetnek

Next