Vásárhely és Vidéke, 1902. július-december (20. évfolyam, 53-104. szám)
1902-07-03 / 53. szám
VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE.____ 53 száma 1902. julius 3. és kereskedelem is fokozott lendületet nyer s ez által a szegényebb néposztály megélhetése is biztosabb alapokon nyugszik, míg azokban a városokban, ahol az állami institucziók jó részben hiányzanak , minden téren csak a pangás, akárhány esetben a visszaesés tapasztalható. Ezért van aztán, hogy egy-egy állami iskola, hivatal, vagy egy pár század katonaság elnyeréséért valóságos licitáczió folyik a városok között, melyeknél a miniszterek játszák a dobos szerepét. Sajnálatos és végtelenül szomorú dolog, hogy Vásárhely városa ezeknél az állami árveréseknél még sohasem volt nyertes és a sok instancziázás daczára annyira sem tudott menni, hogy legalább egy zászlóalj katonaságot helyezzenek el falai közé, vagy hogy a gyáripar megteremtésében nyújtott volna segédkezet a mindenható kormány. Azok az apró cseprő hegyvidéki városok, melyekben jó részt a nemzetiségek fészkelnek, mondhatni rakva vannak állami intézményekkel s csakúgy hamzseg bennük a különféle katonaság. Vásárhely városának, az Alföld ezen 61000 lelket számláló emporiumának ellenben alig van egy-két állami hivatala s nincsen egyetlen szál katonája sem, mert a stratégiai érdekek a helyőrség létesítését nem engedik meg. Hát a ki tudja, keresse és találja meg a kormány ezen eljárásában azt a sokat magasztalt nemzeti politikát. Mi nem találjuk. Mi csak azt látjuk, hogy a kormány elhanyagolja a legmagyarabb városok érdekeit s ahelyett, hogy azokat a nemzeti megerősödés szempontjából istápolná, csak terhekkel nyomja agyon, hogy ma holnap azoknak súlya alatt össze is roskadnak, míg a tótok, szászok és oláhok lakta földön csakugyan emporiumok válnak a ma még falunak sem nevezhető csip csup városokból. rétegek között az iparos osztály a mai viszonyok hatása alatt a végleges elpusztulás örvényének szélére sodródott. Kétségbeesett küzdelemben gyötrődik s ha sietősen nem nyújtanak neki okos és becsületes segítséget : a magyar társadalomnak ez a becsületes, hazafias, mindenképen rokonszenves rétege okvetlenül megsemmisül. Mi többször rámutattunk már arra, hogy iparunk lábraállításának csak egyetlen egy módja van s ez az, hogy v á 1 1 v e t e 11 közreműködéssel teremtsük meg az életerős, versenyképes magyar ipart. Nem frázis kell idő és zászlólobogtatás, hanem fáradságos tanulás és munka. Nem pártolni, hanem megcsinálni kell a hazai ipart. Ez a feladat, a honi ipar megteremtése, nem szárnyaló jelszavakat és jótékonykodó adománymorzsákat vár a nemzet intelligencziájától, mivel az efféle segélyezés által vajmi kevésbbé jut előbbre, hanem igenis várja azt, hogy az intelligenczia szakítva a korlátolt és káros előítéletekkel, vigye tehetségét és vagyonát is az ipari pályára. Azoktól pedig, akik ezen a pályán vannak, feltétlenül megköveteli, hogy legelsősorban önmagukon segítsenek és az önmaguk képességeit, munkaerejét fejlesszék olyan fokra, hogy azután a külső támogatás ne mint jótékonysági áldozat, hanem mint megérdemelt munkadíj jutalmazza fáradozásukat. El kell ismerni, hogy nincsen a világon prózaibb, ridegebb dolog, mint az életszükséglet. Ennek nincs fogékonysága semmiféle hevületek, szép frázisok iránt. Mert ha arról van szó, hogy beszerezzem életszükségleteimet, élelmezésem, ruházkodásom, lakásom, szórakozásom, stb. tárgyait és eszközeit, semmi egyébbel nem vetek számot, mint igényeimmel és anyagi képességeimmel. Ami jobb és olcsóbb , azt fogom bevásárolni. Akármennyit beszélünk és buzdítunk, tisztán érzelmi téren maradva, egyetlen lépéssel se fogjuk előbbre vinni a hazai ipart. Nem kívülről való és igen kétséges értékű, bár lelkes támogatás, hanem a belülről való hatalmas erőkifejtés útján kell kiküzdenünk iparunk boldogulásának szilárd biztosítékait Nem teszünk azonban egyebet, mint panaszkodunk a nemzet zömét képező középosztály pusztulása fölött és nincs elég irnoki, végrehajtói s több tffile állás az országban, hogy elhelyezést nyerhessenek azokban a vagyonilag elpusztult, jeles nevű apák lézengő fiai. Szegénység útjára került úri családok sarjadékai büszke tétlenséggel beburkolódzanak egykori jólétük foszlányaiba és inkább elzüllenek, semmint munkához lássanak. gukra maradtak. Mind a ketten nagyon, de nagyon szomorúak voltak. Sajnálták szegény, jó urukat. Éva bús gondolatokba merülve, órák hosszat üldögélt egy helyen. Az életről és az elmúlásról ábrándozott leginkább. Félt egyedül az üres lakásban, ahol néma, halotti csend honolt. Pedig Ádám hű és éber őrzője volt a háznak. Cselédet fogadott, mert egymaga nem győzte a sok munkát. Két hét múlva egy másik cselédet kellett fogadnia. Nemsokára egy harmadikat, negyediket s így tovább. Egy szolgáló sem maradt meg nála, mert a sok dolog mellett alig kaptak valamit enni. S mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Az egyik meglopta, a másik ügyetlen volt, a harmadik nyalánkodott, lustálkodott stb. stb. Tehát Éva fejére tette buzavirágos, pávatollas, fehér szalaggal diszített kalapját. Eközben azt a fölfedezést tette, hogy új cselédje, — máig legalább, — minden tekintetben megfelel kivánságainak. Tiszta, értelmes, szorgalmas leány, akinek nincsenek „unokatestvérei“, aki harisnyákat is tud foltozni, a tojást lágyra, keményre is meg tudja főzni. ízletesen készíti el a teát és még sohasem tett sem készakarva, sem véletlenül hajszálat a levesbe. — Egy ilyen cseléd biz’ isten ritka kivétel — gondolta magában Éva. Tizenkét nap óta csak azt a hibát se-Mihelyt a nemzet többségét áthatja az a tudat, hogy nincs előkelőbb nemesség, mint amit a munka ad és nincsen az egyén érvényesülésének, a haza felvirágzásának helyesebb, szebb, biztosabb módja, mint átvinni a magyarság erőit a kereskedelem és ipar elhanyagolt tereire, mindjárt meg lesz oldva a hazai kereskedelem és ipar föllendítésének nagy kérdése. Ilyen áthatottság nélkül száz nemzedék is jöhet és mégse megyünk semmire, ha csupán a frázisoknál maradunk és vezérczikkekkel, szónoklatokkal, versekkel, kegyes protegálással akarjuk megmozgatni a kereskedelmi és ipari munka heverő eszközeit, amelyek bizony csak akkor fognak kimozdulni a helyükből, ha a kezünkbe vesszük és megteremtjük mi magunk velük és általuk a honi ipart. Iparfejlesztés és iparpártolás. — Nagy feladatok és nagy kötelességek. — julius 2 án. Panaszos hangok zúgnak végig az országon. A közgazdasági bajok roppant sulylyal nehezednek nemcsak egyesekre, hanem egész társadalmi rétegekre. Ezek között a A légy. — A »Vásárhely és Vidéke“ tárczája. — Éva fejére tette buzavirágos, pávatollal s fehér szalaggal diszitett kalapját . . . Éva férje, — aki nem tévesztendő össze Ádámmal — egy évvel ezelőtt halt meg vörhenyben. Beteg lett, láz gyötörte és nem hallgatott az orvosok tanácsára ... A feleségén kívül csak az italnak élt. E mellett még az a nem épen férfias tulajdonsága is volt, hogy nagyon szeretett gazdálkodni a konyhában. Egy éjjel, mielőtt beteg lett, kissé későn és egy kissé virágos kedvében vetődött haza. A konyhában lámpát gyújtott és elkezdett a maga módja szerint gazdálkodni, jobban mondva garázdálkodni. Különösen ha egy kissé többet hajtott fel a jóból, volt csak igazán elemében. Ilyenkor minden tárgyat a falra aggatott. Reggelre ott lógott a falon a konyhaedények közt: a botja, nadrágja, kézelője, nyakkendője. Még a seprőt is felakasztotta. Azzal már nem igen törődött, ha az ízlés rovására megsértette a szimetria örök szabályait. Csak egy elvet ismert, csak egy elvnek hódolt: hogy mint borban a gyöngy, minden fölfelé, a magasba törekedjék. Végre ő maga is elköltözött a legmagasabb helyre. Éva és Ádám, a hó kis házi eb, madezte fel benne, hogy egy kissé nyalánk. Tegnapelőtt ugyanis, amikor a szilvából kivette a magokat, az ételbe valahogyan belekerült egy szilvamag. Ez úgy történhetett, hogy a leány attól való félelmében, hogy rajta csípi a torkoskodáson, beejtette az ételbe a szilvamagot. Ez már gyanús volt. Próbára kellett tehát tenni a cselédet. Miközben Éva mindezt elgondolta, sorra elzárta a fiókokat, a szekrényeket és figyelmesen körülnézett a szobában. Ádám mindenütt a nyomában volt. Hirtelen valami titokzatos, rejtélyes dolog vonhatta magára a figyelmét. Óvatosan, lábujjhegyen az ablakhoz ment. Egy kicsinyke légy zümmögött az ablaküvegen. Éva megakarta fogni, de sehogy sem sikerült. Végre mégis csak elkapta a kis röpdöső jószágot. Haragosan vergődött, zümmögöttt az ujjai közt. — Ahá, te kis hunczut, megfogtalak, ugye? Nem szabadulsz ki többet a kezem közül, nem bizony. Azzal fölemelte a czukortartó födelét és azt egy bűvész ügyességével az elfogott kis légyre borította. Ádám ott állott az asztal mellett és okos, nagy szemeivel figyelmesen nézte, hogy mit csinál úrnője. Éva fölemelte a czukortartót és kajánul mosolyogva nézte, mint röpdös benne ide-oda a haragos kis legyecske. — Ez egyszer — mondogatta maga- Újdonságok. Az egyházmegye kegyelete. — Ráday Gedeon gróf és Szabó János emléke. — — julius 2 án. A békésbánáti református egyházmegye, mint ezt már említettük is, ma délelőtt közgyűlést tart városunkban, melyet egészen a kegyeletnek és a megemlékezésnek szentel. Komoly emberek, az ország egyik legnagyobb protestáns egyházmegyéjének kiválóbb világi férfiai és lelkészei sereglenek össze a mai napon városunk falai között, hogy hálás és szerető szívvel áldozzanak gróf Ráday Gedeon emlékének, a ki hosszú ideig mint főgondnok állott az egyházmegye élén és Szabó János emlékének, aki mint esperes, 25 esztendőn át kormányozta a nagy és kiterjedt egyházmegyét. Hálás, de egyúttal szomorú érzelmek hozzák ma össze az egyházmegye képviselőit, hogy kegyeletük pálmaágával vegyék körül annak a két embernek emlékezetét, kiknek neve szorosan öszszeforrott a békésbánáti református egyházmegye ujabbkori történetével s kiknek emléke kitörölhetetlenül él mindazoknak a lelkében, a kik ismerték az ő munkásságukat, érdemeiket, s azt a mélységes szeretetet, mely őket a hazához és egyházukhoz fűzte. És abban a gyászban, a kegyeletes megemlékezésnek abban a felemelő, a hálás szíveket megnyugtató tényében, melyet a békésbánáti egyházmegye közgyűlése a mai napon gyakorolni fog, az őszinte szeretetnek